(Hargita Emlékkönyv 1 - Kiadja a Hargita Népe, Csíkszereda, 2008)

A negyven éve létesített Hargita című napilap (mely az azonos nevű új megyével együtt vált közismertté Erdélyben) egyenesági leszármazottja, a Csíkszeredában megjelenő Hargita Népe a főszereplője és a fő témája annak az Emlékkönyvnek, ami a jelek szerint a 2008-as évvel megszűnő Hargita (Népe) Kalendárium örökébe kíván lépni. Az elegáns, tartós fedőlappal megjelent kiadványt (tervezte Ádám Gyula) a lap veterán munkatársa, Ferencz Imre szerkesztette, s a bevezetőben ekként magyarázza a tulajdonképpeni szándékot: „Az emlékkönyv, az emlékkönyvek ízelítőt hivatottak adni a lap különböző korszakainak publicisztikájából, azon belső és külső munkatársak írásaiból* akik erőteljesebben voltak jelen a lap hasábjain, s akiknek cikkeit, riportjait jegyzeteit nem jellemezte a túlságosan harsány vonalasság, pártosság, a propaganda, a mozgósítás. Mindaz, amit akkor elvártak."

A további félreértések elkerüléséért leszögezzük, hogy minden hasonló, múltfeltáró, az ismeretlenségbe süllyedő hagyományt reálisan láttató törekvés eredendően dicséretes, s mint ilyen, a Hargita Emlékkönyv 1 úttörő kezdeményezés. Örvendtek is neki a lap mindenkori és jelenlegi munkatársai, illő helyet kapott a Hargita Népe tavaszi jubileumi ünnepségein.

Az eseményen eltűnődve, eszembe jutottak azok a távoli napok, amikor az 1968-as közigazgatási és mindenfajta megpezsdüléssel párhuzamosan megjelentek szinte a semmiből az új megyei lapok, fiatal végzettek egész csapatai lepték el a friss nemzetiségi szerkesztőségeket, s jómagam, aki a bukaresti magyar ifjúsági hetilapnál dolgoztam, irigykedve kísértem a „hargitások" felfokozott, hőskorszaki nekibuzdulását, ahogyan nekivágtak a hagyomány nélküli hagyományteremtéshez, próbálván megnyerni a sajtó becsületét és társadalmi ráhatását az események alakulására.

Minden bizonnyal, haso-ló töltetű emlékek, élmények táplálták az Emlékkönyv elnéző nosztalgiázását a hőskorban – a huszadik század hetvenes éveiben – leírt nyomtatott szó iránt. Szerkesztőnek sem sikerült függetlenítenie magát ama kegyeleti szemponttól, hogy lehetőleg mindenki bekerüljön a gyűjteményébe, aki a rendszerváltás előtt nem kompromittálta túlságosan magát sajtótevékenysége révén. Kényszeres csapdahelyzetét nagyon is megértem és igazából meg se ítélem. Azt hiszem, hasonló esetben magam sem jártam volna el másképpen, és ez a felismerés mindjárt ki is csorbítja a kritika pengéjének élét, aminek pedig akár az élő húsba is bele kellene metszenie, hiszen nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy szembenézünk-e negyven évvel ezelőtti, más, azóta meghaladott, sőt megtagadott eszmények szolgálatában érintett önmagunkkal.

Mindenek előtt ugyanis önmagunkkal kell tisztáznunk azt, hogy mire érdemes emlékeznünk és büszkének lennünk azokból az időkből.

Egyáltalán – tisztában vagyunk-e azzal, hogy kinek a javára válik egy ilyenszerű emlékezés? Másképpen fogalmazva: ki kíváncsi ma rá? Mint azoknak az éveknek gyakorló újságíróját, mindenek előtt a magam „fegyvertényei" érdekelnek, furdalnak, semmiképpen nem a máséi, bár valamelyes tanulság azokból is levonható. De a legtanulságosabbnak és leghatékonyabbnak mégis csak a saját, külön bejáratú elszámolás bizonyul, ehhez pedig az Emlékkönyv nem szolgáltat elégséges muníciót – átfogó tablókép ugyan, de vajmi kevés értékelemet hordoz. Kezdő újságírók naiv derűje, hiszékenysége keveredik itt a mintának megszólított „öreg rókák" bravúros semmitmondásával. (Ez utóbbiak esetében már azért sem szerencsés a beválogatás ténye, mert többnyire lezárt életművük ismeretében könnyen megállapítható, hogy abból a hajdani Hargitának bizony csak a fűrészpor meg a gyaluforgács jutott. )

Valamikor, a nyolcvanas évek derekán magam is eltöprengtem, ugyanbiza milyen érdekes antológiát lehetne összeállítani a semmivel sem jobb vagy rosszabb körülmények és szerzői paraméterek között teljesítő, hajdani Ifjúmunkás, Előre vagy éppen Falvak Dolgozó Népe „viszonylag becsületes", „sulykot nem túlságosan elvető", szerzőileg is”jobbacskán megmódolt" anyagaiból. Az eredmény számomra siralmasan végződött, mindenek előtt amiatt, hogy válogatás közben nem annyira az értékelvűség, mint egyfajta egyensúlyra, kvázi teljességre törekvés munkált bennem. Rá kellett jönnöm, hogy a múltban sem gazemberek éltek, mint ahogy a jelen sem csupa derék, becsületes írástudóval van megáldva, és hogy ez a megállapítás ugyan tényszerű, de nem helyettesíti a szigorúan szakmai-esztétikai szempontokat. Arra a keserűen józan következtetésre jutottam akkor, hogy szerencsésebb, s mindenképp indokoltabb, ha majd az utókor érzi szükségét annak, hogy egykori lapjaink gyűjteményében kutakodjék s kiválassza onnan maga számára a jelentéses, az átmentésre érdemesnek tartott, a hagyományba építendő mintát.

A mi emlékezésünk arra és akkor jó, ha megtisztuláshoz, belső egyensúlyhoz, megújuláshoz vezet. A nosztalgiák létrehozta csoportkép bármennyire is jól sikerült, csak azt szolgálja, hogy az utókor megállapíthassa: igaz ugyan, hogy azok a hajdani jópipák nem követtek el főbenjáró bűnöket azzal, hogy nyilvánosan hittek egy tájegység gyors felemelkedésének lehetőségében és jóhiszeműen megelőlegezve hitet tettek emellett, de arról, amit valójában tettek, sajnos, az ellenkezője sem állítható...

Talán ezt ismerték fel a könyv amúgy becsületes munkát végzett életre hívói, amikor úgy döntöttek, hogy az antológiát megkímélik a kereskedelmi forgalomtól és belső használatú emlékkiadványként teszik az asztalra.

Cseke Gábor

Archív forrás: ÚMSZ-Kisebbségben, 2008. július 29., 3. old.