A novemberben megrendezett XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik legjelentősebb újdonsága volt Stefano Bottoninak Sztálin a székelyeknél című kötete. (Megjelent a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadónál a Múltunk könyvek sorozatban; sorozatszekesztő: Bárdi Nándor.) A vásár színhelyén is, Kolozsvárt is a bemutatók alkalmával sokaknak dedikált a szerző - s az átlagot jóval meghaladó érdeklődés ez esetben semmiképpen sem tűnik alaptalannak. Elegendő talán a kötet pontosan eligazító alcímét tekintetbe venni: A Magyar Autonóm Tartomány története (1952-1960). Manapság - fél évszázaddal a MAT egykori „jelenléte” után, a székelyföldi autonómia megteremtésére irányuló mai törekvésének idején - ugyanvalóst indokolt, természetes a téma iránti széleskörű érdeklődés.

A „tágasabb lélegzetű” összegzés és szerzője

A fiatal olasz történész, Stefano Bottoni, aki 1977-ben született Bolognában s az ottani egyetemen szerzett diplomát 2001-ben, majd doktori fokozatot 2005-ben, szülővárosában tanított megbízott előadóként; jelenleg a Kelet-Piemont Egyetem kutatója és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének külső munkatársa. Pályájának kezdete óta lankadatlan érdeklődést tanúsít az erdélyi magyarság huszadik századi sorsa, s ezen belül különösképpen a székelység iránt. Véleménye szerint a MAT hajdani létrehozásáról, szűk nyolc esztendős történetéről, megszüntetésének körülményeiről eleddig magyar nyelven is csak elvétve születtek érdemleges tanulmányok; feltétlenül szükségesnek látja tehát „egy tágasabb lélegzetű összegzés” elkészítését, kiadását. Könyve születéséről Bottoni így vall az Előszóban: „A kötet alapját egy 2002-2004 között elkészített olasz nyelvű disszertációm képezi, melyet a bolognai Egyetemen védtem meg 2005 májusában. 2007 őszén olasz nyelven jelent meg ennek meglehetősen átdolgozott változata (Transilvania rossa. Il comunismo romeno e la questione nationale. 1944-1965. Roma. Carocci Editore.) Az eredeti kézirat magyar nyelvre való átültetése során azonban kiderült, hogy az olaszból való visszafordítás nem elégítheti ki az olvasóit: új, adatokban gazdagabb és a magyar autonómia történetére fókuszáló kötetre van szükség. Hosszú és bonyolult folyamat eredményeként született meg az itt olvasható kötet.”

Nem vagyok szakmabeli történész; Stefano Bottoni jelen könyvének vitathatatlan erényeit (vagy pedig gyöngeségeit) amolyan „civil” olvasói észrevételeim nyomán - és nem utolsó sorban a szóbanforgó történések egy részének közvetlen ismerőjeként, mondhatnám: személyes élmények birtokában - vehetném szemügyre. Az ötvenes években benne éltem az események forgatagában, mint egyike azoknak a marosvásárhelyi magyar értelmiségieknek, akik foglalkozásuk révén jelen lehettek ekkoriban a helyi közélet színterein. Az Igaz Szó szerkesztőjeként 1956 nyarán és őszén egyike voltam - pályatársaim oldalán - a szellemi forrongások résztvevőinek, többek között annak a megalázó kihívásnak is, hogy legjobb meggyőződésünk ellenére a magyarországi forradalmat elítélő nyilatkozat aláírására kényszerítettek minket, szerkesztőket, írókat a hatalom urai. (Hogy aztán ezt az aláírást négyen vissza is vonjuk - számot vetve a legsúlyosabb következményekkel.)

Fő forrása: a levéltárak

Látható, érzékelhető volt a romániai kommunista párt, a kormányzat félreérthetetlenül nacionalista, beolvasztó célzatú politikájának minden rezdülete a MAT létezésének éveiben is, a gazdasági és társadalmi élet legkülönbözőbb területein. Persze lehettek látszólagos pozitívumai is ennek a rövid, átmeneti periódusnak a Székelyföldön élő magyarság mindennapjaiban. Használhattuk az anyanyelvünket - szinte minden szinten - és így tovább. A kegyes „sztálini ajándék”, ahogyan Bottoni találóan jelzi a Magyar Autonóm Tartomány Romániában való létrejöttének lényegét, sokak számára olyan illúziókat szült, hogy ilyenképpen végleg megoldódott Erdély földjén az úgynevezett nemzetiségi kérdés. (Ámde nem mindenki feledkezett meg Székelyudvarhely környékén sem például a szatmári, az aradi, a kalotaszegi magyarokról… és közszájon forgott a mondás: „Az autó magyar, de a sofőr román.”)

A Sztálin és a székelyek című kötet szerzője éveken át kutatott a romániai levéltárakban, gyűjtögette, tanulmányozta a Magyar Autonóm Tartományra vonatkozó dokumentumokat. Természetes, hogy a Maros megyei levéltár őrzi az anyag jórészét, de Bottoni gyakran hivatkozik a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság archívumában található iratokra is, az Országos Központi Levéltár állományára, a Magyar Országos Levéltárra, a budapesti Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárára. Haszonnal forgathatta a korabeli sajtókiadványokat. (Előre, Igaz Szó, Igazság, Korunk, Scînteia, Utunk, Vörös Zászló stb.) A felhasznált forrásokról lábjegyzetekben tájékoztatja olvasóit. (Néhány esetben személyes közlések révén szerzett információkat is említ.)

Hatalmas forrásanyag birtokában, széleskörű kutatómunka nyomán keresi tehát a választ könyvében Bottoni arra a kérdésre, amelyet az Utószóban így fogalmazott: „Mi volt a Magyar Autonóm Tartomány és milyen emlékezet maradt róla ötven év távlatából?” S így folytatja: „A sztálini autonómiát kirakatnak, magyar gettónak lehet tekintetni. A kirakat-tézis szerint a MAT nem volt több, mint lényegtelen engedély az elégedetlen magyar kisebbség felé - ahogyan a bukaresti brit követ mondotta volt a tartomány létrehozása után (…)”

A MAT „kulturális üvegházként” jött létre - írja Bottoni. „A MAT által biztosított üvegház egy új habituális szerkezetet közvetített a lakosság felé: ennek legfontosabb eleme nem a kommunista párt hivatalos ideológiája volt, hanem az egalitárius társadalomlét és a magyar népi kultúra. Ugyanakkor a MAT létrehozása teljesítette egy városnak, Marosvásárhelynek a kulturális-gazdasági központ szerep iránti vágyát (…)”

Bottoni tehát elsősorban a levéltárakban fellelhető dokumentumokra épít, s leginkább figyelemre érdemes, valóban lényegre utaló mindaz, amit főként a MAT gazdasági-társadalmi viszonyairól közöl - ezeknek a forrásoknak a bő idézése, értelmezése során. A magamfajta öreg olvasó, akinek személyes emlékei is vannak ezekről az időkről, eseményekről, nem alaptalanul érzi némiképpen mellőzöttnek a korabeli, itteni emberi vonatkozások bemutatását, a székelyföldi autonómia mindennapi életének meghatározó jegyeire való utalásokat. Persze, Stefano Bottoninak, aki a Magyar Autonóm Tartomány éveiben még meg sem született az olaszországi Bolognában, s csak a közelmúltban volt lehetősége a romániai levéltárak kutatására, aligha lehetnének közvetlen élményei erről a tovatűnt világról. (Ámde megtehette volna, hogy behatóbban tájékozódjék azok köreiben, akik napjainkban még emlékeznek a fél évszázaddal ezelőtti dolgokra…)

Ami pedig a szóbanforgó korszak szellemi életét, kulturális arculatát illeti: körültekintőbb, árnyaltabb megközelítést igényelt volna ez a bonyolult kérdéskör. Nem utolsó sorban a sűrűn emlegetett Kolozsvár-Marosvásárhely viszonyt illetően. A fennmaradt dokumentumok egy részét - úgy vélem - csakis kellő kritikával, megfelelő tárgyismerettel lenne célszerű kézbe vennie, használnia a töretlen hitelességre törekvő történésznek.

Igazságok és tévedések

Helyénvaló, hogy Stefano Bottoni ezúttal (is) részletesen tárgyalja az 56-os marosvásárhelyi eseményeket, fejleményeket, ezek különböző vetületeit, például az itteni írók magatartását. De nem ártott volna más - nem csupán levéltári - forrásokat is igénybe vennie. Egyhelyütt közli (lábjegyzetben) annak a jegyzőkönyvnek levéltárban őrzött szövegét (ANDJM, fond 1134, dosar 1427/1956), amelyet a marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel 1956. október 24-én tartott gyűlésről vettek fel. Ebben a jegyzőkönyvi iratban az olvasható, hogy a gyűlésen jelen volt - többek mellett - Tompa László és Tomcsa Sándor is Székelyudvarhelyről. De az igazság az, hogy sem Tompa, sem Tomcsa egyetlen alkalommal sem volt jelen azokon a gyűléseken, amelyeket ezekben a napokban tartottak Marosvásárhelyen a tartományi pártbizottság szervezésében. Mégis: még a nevük is szerepel a második, november 4-iki gyűlés után született, Lelkiismeretük parancsszava címet viselő levéltári nyilatkozatban! (Egykori jelenlévőként tanúsíthatom ezt - akár bíróság előtt is.) Tény viszont, hogy az írókkal tartott második gyűlés jegyzőkönyve levéltári példányának élén kézírással ez a feljegyzés olvasható: „A jegyzőkönyvvezető hiányzott.” Messzemenően jogos a kérdés: mennyiben lehetett hitelesnek tekintetni egy olyan jegyzőkönyvet, amelyet utólag „valakik” fabrikáltak? (Ugyanebben a lábjegyzetben megjegyzi Bottoni: a gyűlésen jelen volt s felszólalt Metz Erzsébet „aktivista” is. Metz Erzsébet valójában az Igaz Szó szerkesztőségének korrektoraként volt jelen a gyűlésen, s akik ismerték őt, jól tudják, hogy a lehető legtávolabb állott az itt jeleskedő aktivistáktól.)

Továbbá: téved a szerző, amikor azt írja, hogy az október 2-iki gyűlésen jelen volt Fazekas János is. Az az igazság, hogy Fazekas János Bukarestből, a pártközpontból csak ezek után érkezett Marosvásárhelyre, s valóban jelen volt - méghozzá tevékenyen - az írókkal tartott következő, november 4-iki gyűlésen.

Továbbá: a Lelkiismeretünk parancsszava című levél-nyilatkozat köztudomásúlag nem jelent meg a központi magyar napilap, az Előre hasábjain, amelynek akkori főszerkesztője, Robotos Imre - írja Bottoni - „állítólag megtagadta a nyilatkozat közlését, mivel az aláírók közül ketten, Sütő András és Gálfalvi Zsolt arra kérték, törölje nevüket, mert ők »szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal«.” Ezzel szemben az az igazság, hogy a nyilatkozatról aláírásunkat négyen vontuk vissza, s Robotos nem „állítólag”, hanem ténylegesen megtagadta a közlést, ami aztán döntő módon hozzájárult a főszerkesztői székből való eltávolításához.

Ide vonatkozóan - tisztázás végett - legyen szabad (ismételten idéznem Sütő Andrást Szemet szóért című napló-kötete Egy októberi éjszakának aknamezején című fejezetéből a következőket: „Érthető, hogy ’56 októberének eseményei folytán a belügy megbízottai minden lépésemet figyelni kezdték. Ugyanúgy három barátomat is, akik közös szellemiségű politikai fellépésekben a következők voltak: Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor. (…) A mi levelünk pedig jogos sérelmekből támadt, ám ellenforradalomba torkolló katasztrófát emlegetett többek között. - Négyen ültünk lakásomon a rádió előtt: Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam. Késő este volt már. Azonnal fölhívtam telefonon Robotos Imrét, közöltem vele, hogy négyünk nevét törölje a levél aláíróinak névsorából. A levél nem a valót mondja, nem vállaljuk… (…).” Könyvének ide vonatkozó fejezetében a szerző sajnos nem vette alaposan figyelembe Sütő András hiteles emlékezését…

Továbbmenőleg: kár az is, hogy Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című kötetében az úgynevezett Földes-ügy kapcsán ezúttal sem fogalmaz kellő körültekintéssel. (2005-ben A hatalom értelmisége - az értelmiség hatalma című tanulmánya erről az „ügyről” heves vitát váltott ki a sajtóban. Nincs jele annak, hogy ezúttal lényegbevágóan hasznosította volna az akkori helyreigazító, kritikai véleményeket.)

A helyreigazítás nem történt meg...

1958 őszén Földes Lászlót eltávolították az Utunk főszerkesztői székéből. Előzőleg ő terjedelmes tanulmányt közölt lapjában Irodalomunk eszmei tisztaságáért címmel, s ebben súlyosan elmarasztalta - pártos érveléssel - nem csak az Utunkat, de különösképpen az Igaz Szót, túlzott „liberalizmussal” és „nacionalizmussal” vádolva ezeket a kiadványokat. Erre a Földes-tanulmányra többen reagáltak; az Igaz Szó főszerkesztője, Hajdu Győző terjedelmes (25 gépelt oldalas) feljelentést küldött Bukarestbe 1958. augusztus 20-án a Román Munkáspárt Központi Bizottságához. (Hajdu feljelentésének teljes szövege megtalálható a marosvásárhelyi Állami Levéltárban. Legalábbis különös, hogy Bottoni, aki különben oly behatóan tájékozódott ebben a levéltárban, nem vette figyelembe sem annak idején, sem most ezt a perdöntő jelentőségű dokumentumot…) Hadd idézzek belőle bővebben:

„Földes László szóbanforgó cikkével és tevékenységével kapcsolatban állásfoglalásomat a következőkben összegzem:

a) Földes László évek óta az ideológiai és politikai tévelygések olyan sorozatát követte el (írásban és szóban egyaránt), mely nagymértékben akadályozta egyes eszmei kérések tisztázását irodalmi életünkben.

b) Pártellenes, revizionista és nacionalista demagógiával sok írót - több vásárhelyi és kolozsvári fiatal írót - maga köré tömörített és ezáltal megzavart; egyeseket hibás, másokat pedig kimondottan pártellenes (pl. Kányádi Sándor) magatartásba sodort, illetve erősítette egyesek pártellenes, anarchista megnyilvánulásait, mikor az idegen ideológiai áramlatok szóvivőjeként lépett föl.

c) Pártunk II. kongresszusát és a XX. kongresszust követő időszakban az osztályellenség ideológiai-politikai hatása alá kerülve a legnyíltabban szembehelyezkedett (írásban és szóban egyaránt) pártunk Központi Vezetőségével; a leggyalázatosabb módon rágalmazta pártunk vezetőit, személy szerint Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársat és más vezető elvtársakat. A magyarországi ellenforradalmárokkal egy követ fújt, mikor a párt vezetés teljes megújulásának szükségességét hirdette és pártunk úgynevezett sztálini vezérgárdájának a leváltását követelte.

d) Mint az Utunk főszerkesztője a legelvtelenebb, áskálódó, káros tevékenységet fejtett ki; kétarcú politikát folytatott mind a párt, mind a munkatársak felé, ezzel rombolta irodalmunk pártos egységét és akadályozta a harci összeforrottság további erősödését.

e) Mostani cikkével - szándéka ellenére - végképp lerántotta a leplet karrierista manőverjéről. Földes László éveken át »jobbra hajtott«, jobboldali pozícióról támadott, a pártellenesség és az ellenforradalmi megnyilatkozások egész sorozatáig ragadtatta magát azért, hogy most hirtelen fordulattal - álnok önkritika mögé rejtőzve - balra megpróbáljon mindenkit előzni, felhasználva a rágalmazás és a hamisítás legmocskosabb eszközeit is.

Ilyen embernek semmi keresnivalója nincs a munkásosztály forradalmi pártjában. De ilyen pártellenes revizionista irodalmárnak irodalmi életünkben sincs mit keresnie. Különösen nincs helye az Utunk szerkesztőségének az élén, de nincs helye egyetlen szerkesztőségben sem.

Javasolom, hogy a párt illetékes szervei végezzenek széleskörű vizsgálatot a fenti kérdésben. Meggyőződésem, hogy Földes László pártellenes magatartásának sokoldalú feltárásával egyidejűleg olyan kérdések is felszínre kerülnek majd, melyek tisztázása Pártunk Központi Vezetőségének irányelvei alapján rendkívül nagy segítséget jelenthet az egész hazai magyar irodalomnak.

Javasolom, hogy a vizsgálat lebonyolításával vegyék tekintetbe annak a gyűlésnek a jegyzőkönyvét is, melyet a Központi Vezetőség 1956 szeptemberében hívott össze a kolozsvári írókkal, mivel a gyűlésen elhangzott egyes pártellenes kirohanások tudomásom szerint olyan jellegűek voltak, amelyek a rejtett összefüggések feltárását megkönnyíthetik.”

Feljelentésében Hajdu Győző félreérthetetlenül utal arra is, hogy 1956 őszén Marosvásárhelyt - idézem a szövegből - „Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor, akik akkoriban Földes László közvetlen baráti köréhez tartoznak és ők is szembehelyezkedtek a marosvásárhelyi kommunista írók magatartásával” - épp úgy, mint Kolozsvárt például Marosi Péter, Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor és mások. Ezért tűnik legalábbis furcsának, hogy a Sztálin és a székelyek című kiadványban egyhelyütt Bottoni így fogalmaz: „A marosvásárhelyiek, Hajdu Győző és a körülötte csoportosulók (Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Papp Ferenc, valamint az idősebb Kovács György), úgy gondolták, ha Bukarest mellé állnak a kolozsvári magyar elit elleni harcban, nemcsak egyéni pályafutásokat alapozzák meg, hanem az autonóm tartomány számára is erős politikai pozíciót biztosítanak.” A tények, a történések hiteles ismeretében aligha lehet „Hajdu Győző és a körülötte csoportosulók” egységes fellépéséről beszélni. Az ominózus feljelentés, amelyet Hajdu - saját bevallása szerint - azonnal eljuttatott a belügyi szervekhez is, egyértelműen bizonyítja, hogy a Földes elleni hadjáratban ő, Hajdu Győző volt a fővezér, nem pedig Sütő András, vagy valaki más, ahogyan a 2005-ös vita némely hangadói (élükön épp Stefano Bottonival) ezt tudatosítani igyekeztek. A Hét berkeiben akkor Sütő lejáratása, rágalmazása volt a legfőbb szerkesztői célkitűzés. Most azonban itt lett volna az alkalom a valóságnak, a tényeknek megfelelő helyreigazításra. Ami nem történt meg, sajnos…

Vannak hát, hogyne lennének további vizsgálódásra, elfogulatlan értékelésre szoruló részei Stefano Bottoni könyvének (is). Bizonyára nem ez lesz az utolsó szó történészeinktől a Magyar Autonóm Tartományról, erről a manapság oly nagy figyelemre méltó témáról. Még akkor sem, ha jól tudjuk: nem egyébről, mint egy hajdani „ajándékról” van szó.

2008, ÚMSZ, Színkép melléklet