Ártatlan reform vagy rendszerváltási kísérlet?

Az ötven évvel ezelőtti, prágai tavaszként ismert, valójában mintegy nyolc hónapos, 1968 januárjától augusztusig tartó hosszú folyamat (divatosan a prágai hosszú tavasz lenne a precíz elnevezése) mindmáig úgy él a köztudatban, és gyakran mindmáig úgy jelenik meg a tudományos elemzésekben is, mint egy békés, evolúciós, viszonylag óvatos, határozottan önkorlátozó jellegű, felülről vezérelt reformmozgalom, amely csupán egy új típusú, emberarcú szocializmus megteremtését tűzte ki céljául. Amelynek azután 1968. augusztus 21-én a Varsói Szerződés négy tagállama, téves helyzetértékelésből kiindulva, a kommunista rendszer megmentésének ürügyére hivatkozva katonai beavatkozással vetett véget, noha az „ellenforradalmi veszély” valójában nem is létezett.

Ezzel szemben az egyre szélesebb körben elfogadott tudományos álláspont szerint az 1968 januárjában megindult és később egyre inkább kiteljesedő gyors demokratizálódási folyamat – külső fegyveres beavatkozás nélkül – 1968 őszére előbb a Csehszlovák Kommunista Párton belül a revizionista vonal győzelméhez, majd a CsKP szociáldemokrata-típusú párttá történő átalakulásához, a többpártrendszer helyreállításához, szabad választásokhoz, és végül rendszerváltáshoz, azaz egy nyugati típusú parlamentáris demokrácia megteremtéséhez vezetett volna. Ahogyan ez külső fenyegetés hiányában 1989–90-ben néhány hónap alatt meg is történt. Éppen ezt a lehetséges forgatókönyvet nevezte annak idején a szovjet propaganda találóan „lopakodó ellenforradalomnak”. Az 1968 augusztusi invázió után azonban nem lett volna túlságosan népszerű dolog az akkori szovjet értékeléssel, vagyis az agresszor álláspontjával azonosulni, így alakult ki Nyugaton a Dubćeki „emberarcú szocializmus” mítosza, amely szerint a kommunista rendszert Csehszlovákiában egyáltalán nem fenyegette veszély, a szovjetek így nem egy ellenforradalmi kísérletet, hanem egy ártatlan reformfolyamatot fojtottak el katonai beavatkozással. Ez a mítosz azután magában a cseh és szlovák közgondolkodásban is meggyökeresedett, és sokakban máig is tovább él. Sajátos módon ez a körülmény okozta, hogy a fent vázolt realista értékelés még 1990 után is csak nagyon lassan tudott teret nyerni. (Ezt az interpretációt először egy 1994-es prágai nemzetközi tudományos konferencián adtam elő, ahol az akkor még domináló emberarcú szocializmus-narratíva hívei között nem váltott ki osztatlan elismerést.)

1968 januárjában a CsKP Központi Bizottsága leváltotta az 1953 óta regnáló Antonin Novotnyt pártvezetői funkciójából (bár köztársasági elnökként még március végéig tevékenykedhetett) és a 46 éves szlovák vezetőt, Alexander Dubćekeket választotta meg a párt első titkárának. A kezdetben elsősorban a múlt hibáinak kijavítását célzó reformprogram fokozatosan a politikai és társadalmi élet egyre több területére terjedt ki, az állami és pártapparátusban széleskörű személycserék történtek, amelyekkel a reformistákat hozták helyzetbe, márciustól pedig megszüntették az előzetes cenzúrát. Ez az eredetileg technikainak gondolt lépés azonban a gorbacsovi glasznoty hatásához hasonlatos gátszakadást okozott, ettől fogva a sajtó, rádió és televízió tevékenysége lényegében cenzurális korlátozásoktól mentesen zajlott. A CsKP vezetése, valószínűleg a magyar példát másolva, ahol 1956 óta nem volt előzetes cenzúra, azt remélte, a párt irányvonala ezután majd a szerkesztőségekben dolgozó kommunistákon keresztül érvényesül. Ám ami evolúciós úton, fokozatosan bevezetve jól működött az 1956-os forradalom kudarcélménye után sikeresen pacifikált Magyarországon, az a gyors és radikális politikai átalakulás és demokratizálódás folyamatában lényegében a teljes sajtószabadságot teremtette meg Csehszlovákiában. Ezzel viszont az ottani kommunista rendszer az egyik alappillérét veszítette el egyik napról a másikra, hiszen a kommunista diktatúra és a szabad véleménynyilvánítás egymással nem kompatibilis fogalmak. Ilyen körülmények között hiába volt a politikai végrehajtó hatalom még az invázió előtti napon, 1968. augusztus 20-án is teljesen a CsKP vezetésének kezében, az események logikája alapján csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül sor a hatalom megosztására, majd átadására a valóban demokratikus politikai erőknek. Mindezt jól tudták Moszkvában is: a cenzúra eltörlését a kapituláció első, és rendkívül aggasztó jelének tekintették, így nem véletlen, hogy már március közepén megszülettek az első szovjet tervek a katonai beavatkozás előkészítésére, noha ekkor még Csehszlovákiában külső szemlélők számára semmilyen olyan fejlemény nem történt, ami akár csak potenciálisan a rendszer közelgő összeomlására utalt volna.

Április elején nyilvánosságra hozták a CsKP akcióprogramját, amelyet már a maga idejében is sokan az emberarcú szocializmus „alkotmányának” tekintettek. A rendkívül terjedelmes (27 ezer szó) és szándékosan nehezen áttekinthető dokumentum a létező szocializmus politikai rendszerének demokratizálását, liberalizálását vetítette elő, a CsKP mindent felügyelő és intéző állampárt szerepét egy a stratégiai irányítást végző politikai funkcióra tervezte korlátozni, a társutas pártokat és társadalmi szervezeteket tömörítő Nemzeti Front, valamint a Nemzetgyűlés jelentősége megnőtt volna, a társadalom számára pedig lényegesen nagyobb szabadságot és részvételt engedett volna a mindennapi életben. Noha a program minden lehetséges esetben hangsúlyozta, hogy a reformok a szocializmus keretei között fognak megvalósulni, a beígért engedmények sokasága, illetve azok perspektivikus hatása még így komoly aggodalmat keltett a szovjet blokk vezetőiben. Brezsnyev úgy értékelte az akcióprogramot, hogy az egy rossz program, amely megnyitja az utat a kapitalizmus restaurációjának lehetőségéhez. Még Kádár János is, aki mindvégig támogatta a prágai reformokat, úgy minősítette a dokumentumot, hogy az egy „nagy zéró”, mert minden bele érthető, a szocializmus megvédése, de a feladása is, azt mindenki saját céljaira használhatja.

Moszkvát ugyanakkor nem csak a CsKP politikájának fokozatos jobbra tolódása aggasztotta, hanem a civil társadalom ébredése és gyors ütemű emancipációja is. 1968 tavaszán-nyarán politikai klubok jöttek létre (Elkötelezett Pártonkívüliek Klubja, K 231: a volt politikai foglyok szervezete), amelyek valójában proto-ellenzéki pártok voltak, és megindult a Szociáldemokrata Párt újjászervezésének előkészítése is, ami már komoly legitimációs problémát vetett fel, hiszen a két munkáspárt 1948-ban hivatalosan egyesült.

Egyre szélesebb körben jelent meg a párthadsereg, vagyis a milícia (munkásőrség) feloszlatásának követelése, a párt ifjúsági szervezete szétesett, helyette több tucat független diákszervezet alakult. Mindeközben sorra alakultak újjá korábban betiltott, vagy ”elhalt” civil szervezetek, és újjáéledt a cserkészmozgalom is. Júniusban a Literární Noviny című lapban Nagy Imrét ártatlanul kivégzett mártírként rehabilitáló írás jelent meg, a „2000 szó”- nyilatkozat pedig már nyíltan polgári platformot képviselt, amely civil bizottságok felállítására szólított fel a párt politikájának felügyelete céljából.

Mindez világosan azt jelezte, hogy a csehszlovák társadalom, erős nosztalgiát érezvén a két világháború közötti parlamentáris demokrácia iránt, – külső beavatkozás nélkül – hosszabb távon semmiképpen sem korlátozta volna igényeit egy reform-szocialista rendszer bevezetésére. Nem kétséges, hogy 1968 nyarán Csehszlovákiában már egy olyan átmenet zajlott, amelynek során fokozatos elmozdulás következett be egy reformista szocialista modell elképzelésétől és gyakorlatától egy olyan nem totalitáriánus rendszer irányában, amely végül e rendszer modern formájában érte volna el csúcspontját, azaz egy parlamentáris demokráciában. Egy korabeli közvéleménykutatás eredménye is azt mutatta, hogy a megkérdezettek nagy többsége rendszerváltást akart.

A prágai tavasz esetében egy befejezetlen, külső erőszak által megszakított politikai folyamatról van szó, ezért ezt az értékelést természetesen nem lehet tételesen bizonyítani. Mivel lehet mégis mindezt igazolni? Ebben az eseményeknek hasonló történelmi folyamatokkal való összevetése, valamint a folyamatok logikájának elemzése segíthet. Sajátos módon a Csehszlovákiában az 1968 január–augusztus között lezajlott fejlemények lényegüket tekintve két magyarországi átalakuláshoz voltak hasonlatosak. Az első az 1956 februárja (az SZKP 20. kongresszusa) és novembere között végbement politikai folyamat, melynek következtében a november 4-i második szovjet intervenció időpontjában a kommunista hatalom már nem létezett, és a rövid időn belül várható szabad választások után minden bizonnyal egy polgári demokratikus rendszer jött volna létre – külső katonai beavatkozás nélkül. A két válság összehasonlító vizsgálatánál ugyan látszólag a különbségek dominálnak, hiszen Csehszlovákiában nem volt fegyveres felkelés, a két eseménysor alaposabb összevetése azonban azt mutatja, hogy a kommunista pártnak a sajtószabadság feltételei mellett a társadalom nyomására történt rendkívül gyors elbizonytalanodása, legitimáció vesztése, eróziója, majd felbomlása olyan fejlemények, amelyek rövid idő alatt Csehszlovákiában is érvényre jutottak volna. Mindez Magyarországon részben a forradalmat megelőző fél évben fokozatosan, majd a forradalom két hetében gyorsított ütemben ment végbe.

A másik folyamat a magyarországi rendszerváltás, 1988-89-ben végbement, mintegy másfél éves, ma már kiválóan dokumentált folyamata, amely megvilágítja, hogy a kommunista párt egy az 1968-ashoz hasonló átmeneti helyzetben hogyan próbált a maga számára a társadalom érdekeit a korábbinál sokkal inkább figyelembe vevő új típusú legitimációt teremteni. Amint az Kalmár Melinda már mintegy húsz évvel ezelőtt kimutatta, a párton belüli pluralizmus bevezetésétől a társadalom nyomására gyorsan eljutottak a többpártrendszer formális elfogadásához, amelyet azonban a szabályozott hatalommegosztás keretei között, a kommunista párt domináns szerepének fenntartása mellett képzeltek el. Innen azonban, a szovjet intervenció fenyegetésének fokozatos elmúlásával már csak egy lépés volt a valódi, versenyes választások elfogadása 1989 májusában. Az ezt követően megindult nemzeti kerekasztal tárgyalások eredményeképpen szeptemberben az ellenzékkel szabad választások megtartásáról kötöttek megállapodást, október elején pedig az MSZMP szociáldemokrata párttá alakult át.

Kádár, a közvetítő

Magyarország, illetve személy szerint Kádár János a csehszlovákiai válság során fontos titkos közvetítő szerepet játszott, noha az a maga idejében teljesen ismeretlen volt a nyilvánosság előtt, és még ma sem közismert. A csehszlovákiai változások kezdete éppen egybeesett az új gazdasági mechanizmus bevezetésével Magyarországon, ezért az MSZMP számára fontos volt, hogy a prágai fejlemények lehetőleg elősegítsék, ne pedig megakadályozzák a magyar reformok sikerét. Ennek megfelelően Kádár a csehszlovák vezetőket kezdettől fogva óvatosságra, a reformok lassítására, a realitások tudomásul vételére intette, és a kétfrontos harc fontosságát hangsúlyozta, míg a szovjeteket és a tábor többi vezetőjét július közepéig – sőt, Moszkva esetében még azt követően is – arról igyekezett meggyőzni, hogy tanúsítsanak több megértést és nagyobb türelmet a prágai fejlemények iránt, a politikai megoldás keretei még nem merültek ki Csehszlovákiában.

Kádár részben önként vállalt, részben pedig Brezsnyev által szorgalmazott közvetítői tevékenysége kétoldalú, illetve multilaterális találkozókon bontakozott ki. Kádár 1968 januárja és augusztusa között kilenc alkalommal találkozott Dubćekkel, ebből ötször bilaterális alapon (három alkalommal titokban), négyszer pedig többoldalú értekezleten. Az első néhány hónapban az értékelés az volt, hogy az országban ugyan vannak negatív jelenségek, a fejlődés lényege a korábbi hibák kijavítása, ellenforradalmi veszélyről csak potenciális értelemben lehet beszélni. Május elejétől az ellenforradalmi veszély és a helyzet folyamatos súlyosbodásának elismerése mellett Kádár a hangsúlyt arra helyezte, hogy mindezek ellenére az ellenforradalom még nem kerekedett felül Csehszlovákiában. Vagyis a válságra mindenképpen politikai megoldást kell találni. Június végén, moszkvai tárgyalásai során Kádár végül elvben, mint lehetséges végső megoldást elfogadta a közös invázió tervét, és vállalta az abban való részvételt, azonban ezt követően is mindent tőle telhetőt megtett a fegyveres megoldás elkerülése érdekében.

Multilaterális válságmenedzselés a szovjet blokkban

A szovjet, lengyel, kelet-német és bolgár prognózisok 1968 tavaszán-nyarán éppen a fent jelzett átalakulástól féltették a csehszlovák pártot, és egyáltalán nem alaptalanul. Valójában az 1968 januári prágai fejlemények – Novotny váratlan leváltása a pártvezető posztjáról, új emberek és egy radikálisan új stílus megjelenése a CsKP legfelső vezetésében – már kezdettől fogva az 1956 októberi lengyelországi legitimációs válság rémképét vetítették előre Moszkvában és a szovjet blokk legtöbb országában.

A lengyel, kelet-német és bolgár vezetés ezért már márciustól ellenforradalmi jellegűnek minősítette a prágai reformokat és fegyveres beavatkozást sürgetett. A szovjet vezetők azonban az 1956-os magyarországi negatív tapasztalatok alapján nagyfokú önmegtartóztatást mutattak, kezdettől fogva nagyon óvatosan kezelték a kialakult válságot, és hosszú ideig megpróbálták politikai eszközökkel rendezni a helyzetet. Valójában januártól egészen augusztusig a Mikojan doktrínát alkalmazták (amely szerint a rend helyreállítását helyi erőkkel kell végrehajtani), az 1968-ban nevesített, de valójában mindvégig létező Brezsnyev doktorínát, vagyis a külső fegyveres beavatkozást csak a legvégső megoldásnak tekintették.

Ennek megfelelően, mivel egy fegyveres megoldást a szovjetek kezdettől fogva közös akcióként képzeltek el, a válságmenedzselés folyamata rendkívül bonyolult lett: a „hatok”, (a Varsói Szerződés tagállamai Románia nélkül), illetve az „ötök” (a VSZ Románia és Csehszlovákia nélkül) 1968 márciusától augusztus végéig összesen hat multilaterális találkozón tárgyalták meg a csehszlovákiai válsággal kapcsolatos közös politikájukat. Ezek a következők voltak: Drezda, március 23. (hatok), Moszkva, május 8. (ötök), Varsó, július 14-15. (ötök), Pozsony, augusztus 3. (hatok), Moszkva, augusztus 18. (ötök) Moszkva, augusztus 24-26. (ötök). Emellett a szovjetek február és augusztus között számos kétoldalú megbeszélést is folytattak a prágai vezetéssel. Brezsnyev a csehszlovákiai válság idején rendszeres telefonkapcsolatban állt a többi párt vezetőivel, így Dubćekkel is. Kádárt is gyakran felhívta tájékoztatás és konzultáció céljából, általában hetente legalább egyszer, de volt olyan hogy egy nap kétszer is. Moszkva számára az volt a cél, hogy megértessék a veszélyes útra tévedt prágai vezetőkkel, melyek a Kreml toleranciájának végső határai, és hogy nyomást gyakoroljanak rájuk annak érdekében, hogy ezeket a korlátokat jó szántukból és saját jól felfogott érdekükben tartsák tiszteletben.

Március folyamán azonban a szovjet tábor országaiba egyre aggasztóbb hírek érkeztek Csehszlovákiából: a cenzúra eltörlését követően a sajtóban és a médiában egyre radikálisabb rendszerkritikus nézetek kaptak nyilvánosságot, s ezek között Novotnynak az államelnöki posztról való leváltásának követelése nem is tartozott a különösebben merész kívánságok közé. A szovjet vezetők ezért úgy vélték, sürgősen össze kell hívni egy olyan tanácskozást, amelyen a testvéri országok vezetői elvtársi segítséget nyújtanak Dubćeknek és társainak a helyzet konszolidálása érdekében. Kádárnak a drezdai tanácskozás előkészítésében játszott fontos szerepe mindmáig kevéssé közismert, noha az valójában egy Brezsnyev–Gomulka–Kádár–Dubćek közötti titkos egyeztetési folyamat eredményeképpen jött létre. Dubćek végül maga is azonosult a brezsnyevi álcázási taktika ötletével, és maga javasolta, hogy a tanácskozásnak „gazdasági tárgyalás jellege” legyen, s ezért azon vegyenek részt a tervhivatalok vezetői is. Valószínűleg azt remélte, egy ilyen megoldás mind nemzetközileg, mind pedig a hazai közvélemény előtt védhetőbbé teszi azt a döntést, hogy a csehszlovák vezetés részt vesz egy olyan tanácskozáson, ahol nyilvánvalóan a prágai fejlemények értékelése lesz a fő téma. Dubćek azonban ezt a titkát – vagyis azt, hogy ő maga jól tudta, mi várható Drezdában – nem osztotta meg a vezetés tagjaival, így a tanácskozáson a CsKP többi képviselője őszintén megdöbbenve tapasztalta, hogy a találkozó fő célja a hivatalosan meghirdetett tematikától eltérően a csehszlovákiai helyzet megvitatása.

A Drezdában 1968. március 23-án lezajlott találkozón Kádár kivételével minden résztvevő súlyos kritikával illette a prágai vezetést, Brezsnyev és Gomulka nyíltan ellenforradalminak minősítette a csehszlovákiai fejleményeket. Kádár maga megpróbált eleget tenni annak a belső meggyőződéséből fakadó kettős célkitűzésnek, hogy minél határozottabb támogatásáról biztosítsa a csehszlovák vezetést, ugyanakkor saját tapasztalatai alapján minél hatékonyabban figyelmeztessen a helyzetből adódó lehetséges veszélyekre is. Leghatásosabbnak szánt érvként azt mondta el, hogy az 1956-os magyarországi válságot sem tudatos ellenforradalmárok készítették elő, hanem zavaros gondolkodású, elvtelen emberek, akik az SZKP 20. kongresszusa irányelvei érvényesítésének jelszavával léptek fel, s ellenséges szándék nélkül rettenetes károkat okozva, ők nyitották ki a vár kapuját az osztályellenség előtt. S, ha még ez sem lett volna elég világos utalás, hozzátette: Nagy Imre sem volt tudatos ellenforradalmár, aki a szocialista rendszer megdöntését tervezte volna, valójában csak az események hatására, október 25-26 táján csatlakozott az osztályellenséghez. Kádár végül nyíltan a csehszlovák képviselők szemébe mondta: „ezek az események önök közül bárkiből Nagy Imrét csinálhatnak.”

A drezdai találkozó azonban nem érte el a célját, mert a testvérpártok figyelmeztetései ellenére Csehszlovákiában a vezetés nem állta útját a demokratizálódási folyamatnak, hanem azt megpróbálta a szocializmus megújításának beállítani, s meglehetősen naiv módon maga is hitt abban, hogy mindez nem veszélyezteti a kommunista párt pozícióit.

Brezsnyev az újabb fejlemények alapján április 16-án már úgy értékelte a helyzetet, hogy „Csehszlovákia elvesztésének küszöbén vagyunk”, ezért sürgősen újabb egyeztetésre van szükség, ezúttal a prágai vezetők nélkül. Az „ötök” május 8-i moszkvai találkozóján a szovjet, lengyel, keletnémet és a bolgár párt képviselői már egyértelműen ellenforradalminak minősítették a helyzetet, a Dubćeki vezetést pedig többé nem tartották alkalmasnak a helyzet konszolidálására, ezért ettől kezdve egyre nyilvánvalóbban körvonalazódott az a koncepció, hogy a helyzet politikai eszközökkel történő rendezését a CSKP vezetésében meglévő Moszkvához hű „egészséges erők” által végrehajtott belső hatalomátvétel útján kell elérni. Kádár ezzel szemben megpróbálta meggyőzni a többieket arról, hogy Csehszlovákiában a jelenlegi vezetés kellő támogatással úrrá tud lenni a helyzeten. Elismerte, hogy a helyzet veszélyes, de az ellenforradalom még nem kerekedett felül az országban. Kádár ezért azt javasolta, hogy a helyzet megítélésénél a leegyszerűsített sémák helyett „bizonyos társadalmi elemzésekből, szükségszerűségek vizsgálatából” induljanak ki. A nagyobb érthetőség kedvéért plasztikus példákat is felhozott, amelyek aligha nyerték el a szovjetek és a többiek tetszését, mivel azokkal a szovjet blokkon belül ekkoriban általánossá vált leegyszerűsítő értékeléseket karikírozta ki: „Ha az ember ugye veszi, hogy Mao-ce tung és társai nem normális emberek, Castro kispolgár, Ceaucescu nacionalista, a csehszlovákok pedig megbolondultak, ezzel nem tudjuk a dolgot elintézni.”

Június végén Kádár pártdelegáció élén Moszkvába látogatott. A tárgyalásokon Brezsnyev sötét képet festett a csehszlovákiai helyzetről: Dubćek fokozatosan jobbra csúszik, a jobboldal felülkerekedett, Csehszlovákia átcsúszik a jugoszláv útra, majd onnan a burzsoázia vágányára. Ilyen helyzetben került sor az „ötök” július 14-15-i varsói találkozójára, amelyen a CsKP vezetése, noha most meghívták, nem volt hajlandó részt venni, mivel azt egy újabb drezdai-típusú kollektív ítélőszéknek tekintette. A tanácskozáson Kádár kivételével mindenki reménytelennek minősítette a csehszlovákiai helyzetet, és a fegyveres megoldás előkészítését tekintették a legfontosabb feladatnak. Kádár viszont felszólalásában előbb részletesen beszámolt a Dubćekkel és Cernikkel történt, Brezsnyev kérésére megszervezett komáromi találkozójáról, majd azt hangsúlyozta, hogy a helyzet veszélyes, de az ellenforradalom még nem kerekedett felül Csehszlovákiában. A vitában azonban Ulbricht és Zsivkov olyasmire ragadtatták magukat, amire korábban nem volt példa: Kádár álláspontjának határozott és nyílt visszautasítását azzal toldották meg, hogy figyelmeztettek (előbbi nyíltan, utóbbi burkoltan): a következő ország, amelynek belső problémáit a testvérpártok hasonló értekezletén kell majd megoldani, könnyen Magyarország lehet.

Mindez egy olyan veszélyes tendencia kialakulásának rémét vetítette előre, amely nem csak a jelenlegihez hasonló súlyos válságok esetén hatalmazza fel a testvérpártokat a közös válságmenedzselésre és akár fegyveres beavatkozásra (Brezsnyev doktrína), hanem olyan esetekben is, amikor a kommunista rendszert nem veszélyeztető, ám a többiek által valamiért mégis nem kívánatosnak tekintett belső fejlemények, reformok zajlanak egy országban (Brezsnyev doktrína light). Magyarországon éppen ez volt a helyzet, így Kádár jobban látta, ha a két héttel korábban Moszkvában Brezsnyevnek tett „bizalmas” hűségnyilatkozatot a többiek megnyugtatására most ebben a körben is megismétli. Ezért váratlanul másodszor is szót kért és kifejtette, hogy „teljes mértékben egyetértünk a szovjet elvtársak értékelésével és következtetéseivel, és készek vagyunk minden közös akcióban részt venni.” Ezt a döntését megkönnyítette, hogy Brezsnyev beszédéből világos volt számára, most, ezen az értekezleten még nem a végső megoldásról kell döntést hozni, bár a többiek azt szorgalmazták. Így Kádár számára továbbra is nyitva állt a pálya, hogy miután „nyilvánosan” elkötelezte magát a végső megoldás elvi elfogadása mellett, a háttérben tovább dolgozzon a politikai megoldásért, még ha ennek esélye egyre csekélyebbnek tűnt is.

Varsó után Kádár energiáit arra összpontosította, hogy elérje Brezsnyevnél, tegyenek még egy utolsó próbát, és egy szovjet–csehszlovák találkozón próbálják meg nyíltan figyelmeztetni Dubćeket és társait arra, hogy ha nem tudják megállítani a teljes dezintegrációval fenyegető folyamatokat, az ország, még ha nem is kéri, külső segítséget fog kapni a kommunista rendszer megmentéséhez. Kádár, úgy érezte, hogy Komáromban sikerült ráijesztenie Dubćekre és Cernikre, akik a találkozó végén mindketten sírva fakadtak, ekkor döbbenve rá, hogy hová jutottak. Ezért abban reménykedett, hogy egy „a pártból való kizárás előtti utolsó figyelmeztetés”-jellegű határozott felszólítás a szovjetek részéről majd megteszi a hatását, és Prágában végre meghozzák azokat az adminisztratív intézkedéseket, amelyek a kommunista rendszer konszolidációját eredményezik.

Az 1968. július 29–augusztus 1. között Ágcsernyőn [Cierna nad Tisou], a határ szlovák oldalán megtartott szovjet–csehszlovák kétoldalú találkozó így jelentős részben Kádár lankadatlan erővel folytatott közvetítési erőfeszítéseinek eredményeként jött létre. A találkozón a prágai vezetők beleegyeztek az alábbi feltételek teljesítésébe: biztosítják a párt vezető szerepét, megerősítik a tömegtájékoztatás ellenőrzését és központi irányítását, (vagyis lényegében visszaállítják a cenzúrát) betiltják a Szociáldemokrata Pártot és az egyéb antiszocialista szervezeteket, külön állambiztonsági szervezetet hoznak létre, garantálják, hogy a találkozón a szovjet álláspontot nyíltan támogató Vasil Bil’akot nem hagyják ki a vezetésből, továbbá néhány személyi változást hajtanak végre a párt vezető szerveiben. Az ezt követően augusztus elején a „hatok” részvételével megtartott pozsonyi találkozó célja a fenti megállapodás megerősítése volt. A közös nyilatkozat látszólag kompromisszumos jellegűnek tűnt, de a legfontosabb pontja valójában előre jelezte a végkifejletet. A dokumentum első részében ugyanis lényegében megfogalmazták a Brezsnyev doktrínát: a szocializmus egyes országokban elért eredményeinek megvédése az összes szocialista ország közös internacionalista kötelessége. A csehszlovák vezetők a tárgyalások során ugyan derekasan küzdöttek e klauzula ellen, végül mégis aláírták a nyilatkozatot. Pozsonyban Kádár már teljesen világosan fogalmazta meg Dubćeknek a CsKP előtt álló alternatívát: vagy erőszak alkalmazásával leállítják az átalakulás nem kívánatos tendenciáit, vagy az erőszak máshonnan fog megérkezni. Saját példáját hozta fel érvként, hangsúlyozva, hogy 1956-ban neki ennél sokkal nehezebb helyzetben kellett vállalnia a népszerűtlen intézkedéseket, a kommunista rendszer védelmében mégis megtette, amit kellett. Augusztus közepén, közvetlenül az 18-án az „ötök” által az invázióról Moszkvában meghozott közös döntés előtt Kádár egy utolsó közvetítési kísérletre kapott megbízást Brezsnyevtől, azzal, hogy Dubćekre az SZKP mellett már csak a magyar párt tud hatni. Augusztus 17-én Komarnoban került sor a találkozóra, amelyen végképp kiderült: a csehszlovák vezetők nincsenek tudatában annak, hogy egy szakadék felé robogó vonat utasai, vagy ha mégis, sorsukba beletörődve, rezignáltan várták a közelgő végkifejletet, a vészféket senki sem merte meghúzni.

A csehszlovák dilemma

A Dubček-vezetésnek, mely az augusztusi katonai beavatkozásig formálisan még kézben tudta tartani az eseményeket, ebben a válságos helyzetben valójában két választási lehetősége volt: az első, hogy szovjet nyomásra megpróbálják a liberalizáció folyamatát egy olyan szintre korlátozni, amelyet a szovjetek valószínűleg még elfogadhatónak tartanak (az 1956-os Gomulka-modell). Ez azonban a szelepek 1968 januárja óta tartó fokozatos megnyitása miatt, s különösen a sajtószabadság feltételei mellett komoly konfliktust okozott volna a hatalom és a társadalom viszonyában, így a várhatóan egyre erősödő társadalmi ellenállást valószínűleg végül belső erőkkel kellett volna elnyomni (az 1981-es Jaruzelski-modell). Dubćek azonban, akárcsak Nagy Imre Magyarországon, vagy 1980-81-ben Stanislaw Kania Lengyelországban, a kommunista vezetők „puha” típusába tartozott, aki erre alkatilag nem volt képes, és aki súlyos válságos helyzetben nem tudott és végül magától nem is volt hajlandó a kommunistáktól elvárt kíméletlenséggel fellépni saját társadalma, és a demokratizálódási folyamat ellen. (Ebben az értelemben Kádár Jánost, aki a magyarországi „puha” diktatúra vezetőjeként nyugaton liberális kommunistaként tartottak számon, egyértelműen a „kemény” kommunista típusába sorolhatjuk. Ugyanide tartozik a szovjet blokk országainak vezetői mellett Tito is, de az a Gomułka is, aki 1956-ban nemzeti kommunistaként tudott magának hatalmas tömegtámogatást szerezni egy nagyrészt antikommunista társadalomban, ám végül 1970-ben a sztrájkoló munkásokra lövetett.)

A második lehetőség az volt (és a prágai vezetők 1968-ban ezt választották), hogy megpróbálják elkerülni a konfliktust a társadalommal és Moszkvával is. Ezért fokozatosan engedtek a társadalmi nyomásnak, egyúttal viszont megkísérelték meggyőzni a szovjeteket arról, hogy képesek uralni a helyzetet (amit magukkal is igyekeztek mindvégig elhitetni), és hogy amíg ők hatalmon vannak, addig a szocializmus ügye nincs veszélyben. Vagyis hogy a politikai reformok, bármennyire komolynak tűnnek is, még mindig a szocialista rendszer korlátain belül maradnak. Azt is érvként hozták fel, hogy csupán a szocializmus egy megreformált és humánusabb változatát akarják létrehozni, azaz egy „emberarcú szocializmust”. (Érdemes megemlíteni, hogy az első kommunista politikus, aki valami ehhez hasonló koherens elképzelést kidolgozott, valójában Nagy Imre volt, akinek 1955-56-os írásaiban egy megújított szocialista rendszer körvonalai bontakoztak ki.)

Egy bizonyos pontig ez a taktika nem is tűnt sikertelennek, mivel a szovjetek, jobb megoldás hiányában, időlegesen elfogadták a dubčeki vezetést, és azt remélték, hogy népszerűségüknek köszönhetően végül valóban képesek lesznek leszerelni a társadalmi elégedetlenséget. Ugyanakkor mint kommunistáktól elvárták tőlük, hogy megértsék: a szovjet blokkban az engedélyezett reformok és engedmények mértékét nem a helyi vezetés, hanem Moszkva határozza meg.

Emiatt a kettős nyomás miatt nem hajtotta végre a csehszlovák vezetés a Brezsnyevvel Ágcsernyőn kötött egyezményt, mivel minden okuk megvolt arra, hogy azt feltételezzék, a közvélemény azt a prágai tavasz eszméje elárulásának tekintené, és igen heves ellenállást váltana ki a társadalom részéről. A szovjetekről viszont azt feltételezték, hogy ha eddig ilyen türelmesek voltak, akkor ezt a késlekedést is megértéssel fogják kezelni. Moszkvában azonban ezt a tényt nyilvánvaló bizonyítéknak tekintették arra, hogy a prágai vezetés képtelen, és ami ennél is rosszabb, már nem is akarja a szovjet elvárások szerint irányítani az eseményeket.

A két 1956-os párhuzamos válság (a lengyel és a magyar) tapasztalata jelentősen meghatározta a prágai vezetők politikai filozófiáját. Mivel nem ismerték a szovjet döntéshozatali mechanizmus folyamatát és a tényleges lépéseket 1956-ban, tévesen azt feltételezték, hogy a szovjetek végül azért verték le katonai erővel a magyar felkelést, mert Magyarország kilépett a Varsói Szerződésből, és bejelentette semlegességét, mely nyilvánvalóan veszélyeztette a Szovjetunió biztonsági érdekeit. Lengyelországban ugyanakkor, ahol a reformmozgalom csupán belső változások bevezetésére szorítkozott és hivatalos szinten a szovjet blokk egységét veszélyeztető követelések nem vetődtek fel, a szovjet katonai intervenció, bár annak veszélye nagyon is fennállt, végül elkerülhető lett. Következésképpen a csehszlovák vezetők azt remélték, hogy hasonló önmegtartóztatás megfelelő garanciát nyújt a szovjeteknek biztonsági érdekeik védelmére.

A prágai vezetők azonban valójában megvalósíthatatlan feladatra vállalkoztak: miközben igyekeztek legalább részben eleget tenni a szovjet biztonsági igényeknek, arra kényszerültek, hogy hatalmuk megtartása és a stabilitás fenntartása érdekében folyamatosan és fokozatosan engedjenek a társadalom egyre radikálisabb követeléseinek. Mivel a társadalom mindvégig elégtelennek tartotta az engedményeket, és folyamatosan nyomást gyakorolt a helyi vezetésre újabb és újabb változások érdekében, annak időről-időre különböző manővereket kellett végrehajtania a szovjetekkel szemben. Ez azonban, miután a szovjetek rájöttek erre, oda vezetett, hogy végül teljesen elveszítették a moszkvai vezetés bizalmát. A Kádárral 1968. július 18-án folytatott telefonbeszélgetés tanúsága szerint Brezsnyevet nagyon megdöbbentette, amikor megtudta, hogy az SZKP Politikai Bizottságának levele nem jutott el a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságához, ehelyett a levelet nyilvánosságra hozták, és csak az elnökség – amelyben a reformisták voltak többségben – foglalt állást a kérdésben.

A szovjet döntés logikája

Augusztus elejére Moszkva már sem a csehszlovák pártvezetésben, sem az állambiztonsági szervekben, sem pedig az ország katonai vezetésében nem bízott, mivel hűségük erősebbnek mutatkozott a prágai vezetéshez, mint a Szovjetunióhoz. Mindezt tetézte a szabad sajtó, melynek kritikája egyre kevesebb korlátot ismert.

Így tehát lényegében ugyanazt a négy tényezőt, melyek megfontolása Rainer M. János kutatásai szerint a katonai beavatkozásra vonatkozó döntés meghozatalához vezetett Magyarországon 1956-ban, hasonlóan súlyos válság jeleinek tekintették Csehszlovákia esetében 1968-ban, és ennek felismerése közvetlenül elvezette Moszkvát a katonai beavatkozáshoz, véget vetve a prágai tavasznak, s ezzel megakadályozva a kommunista rendszer várható bukását.

1968-ban azonban a szovjetek nem várták ki a folyamat végét, mint 1956-ban Magyarországon, amikor is közvetlen és nyílt konfliktusba kerültek egy csatlósállam kormányával, hanem abban reménykedtek, hogy egy újonnan megválasztott szovjetbarát csehszlovák pártvezetés legitimálni fogja cselekedetüket, és így elkerülhetik azokat a problémákat, amelyeket az okozott, hogy a Kádár-kormányt 1956-ban Moszkvában kellett létrehozni. Az 1968-ban a szovjetek által eredetileg megalakítani tervezett, ám soha meg nem alakított csehszlovák „ideiglenes forradalmi munkás-paraszt kormány” neve szinte teljesen ugyanaz lett volna, mint a Kádár-kormány hivatalos neve volt, kivéve hogy az utóbbiból hiányzott az „ideiglenes” jelző. Végül azonban sem Bil’ak, sem Indra, sem az „egészséges erők” egyetlen más tagja sem vállalta nyíltan az áruló szerepét, így a szovjet elvárások szerinti rendteremtést végül jobb híján átmenetileg a Dubćeki vezetésre kellett bízni. Míg morális tekintetben mindkét akció súlyosan elitélendő durva beavatkozás volt egy formálisan független szövetséges állam belügyeibe, reálpolitikai értelemben a szovjet vezetés, saját birodalmi érdekeit szem előtt tartva racionális és elkerülhetetlen döntést hozott, hiszen mindkét esetben valójában a kommunista rendszer fennmaradása volt a tét.

Megjelent: BBC HISTORY: A VILÁGTÖRTÉNELMI MAGAZIN 2018. 8. sz. 46-55. oldal