A. Gergely András: Aktuál-hangszemle
Nem tanulmány, nem esszé, nem varázslat, nem tény – csupán hallomás és interpretáció ez. Talán el sem kéne mondani, annyira kisszerű, ócska és lehangoló. De rovatunk, ha rendre teret ad akár a bukaresti magyar adás textusainak, akár más médiában elhangzó témaköröknek, talán nem vállal mást és többet, mint reflexiót egy-egy jelenségre, választ valami tépelődésre, hangot adva valami jelenségnek, (nemigen minősítő, de morális tónust mindenképpen tükröző) állásfoglalást valamely olyan tüneményről, amit elkerülni szinte lehetetlen, ami közbeszéd tárgya, ami kisebbség- vagy kormánypolitikai akarathullámok hangközlési módjaira vagy okaira keres tépelődő magyarázatokat. E közlési fórumon, „frekvencián” viszonylag kevés szó esik még így is a magyarországi magyar médiahelyzet egyes folyamatairól, ártalmairól, tulajdoni vagy propagandisztikus jegyeiről. Pedig ezek napjaink totalizációs folyamatai, elnyomási tünetei és piacnyerési küzdelmei is, nemcsak „személyes” benyomások.
Szólunk, mert szólni hivatottak vagyunk, egy-egy műsorról, adásról, közvetítésről is akár, amiként egynéhány cikkről, blogról, esszéről vagy közleményről szólni hivatott az elektronikus vagy nyomtatott sajtó már korai kezdeteitől fogva. És szólni is kell. Már ameddig még lehet. Ma (talán, talántán…) még lehet – csak épp értelme nem bizonyosan van.
De meg nem tenni mégsem lehetséges. Többek és egyebek között azért, amiért lehetetlen nem szólni, ha valakit vernek az utcán, ha valakit fenyegetnek a lépcsőházban, ha valakit anyáznak a tévéműsorban…, ha valaki úgy érzi: egyedül neki van joga és módja, eszköze és méltósága valamibe totálisan és brutálisan beavatkozni.
A szólás olykor már késői, de nem véglegesen az. Budapesten most szűnt meg egy zenei rádió, a Music FM. Szóltak (figyelem! már) február negyedikén, hogy várható valami…, de február nyolcadikán a rádióadó program- és vezérigazgatója épp csak el tudta mondani a búcsú és a jövőremény hangjait, ám az adó történetében az utolsó zeneszámot már nem játszhatták le, mert megszűnt a jeltovábbítás, a hang bennrekedt, a hallgatók pedig csupán saját torokhangjukat hallhatták azután. A jövőreményhez még annyit, hogy a rádió munkatársai már saját személyes holmijukért sem mehettek be régi szobáikba, s aki mégis megtette, azt a belső csöndérség vezette ki.1
Megesik ez. Hol piac van, ott piac van…, a klasszikus liberális közgazdaságtani alaptételt idézve. Hol zsarnokság, ott meg zsarnokság. Ezt mintha már hallottuk volna valamikor/valahol, egy másik, kevésbé „liberális” klasszikustól. A zsarnokság pedig, hisz tudvalevő, érzékeny a zenére. Mint ismeretes, a hatalom kivagyiságához tartozik, hogy meghatározza hőseinek, örökségének, dicsfényeinek forrását, fókusztávolságát, himnikus pátoszát, égrekiáltó nagyszerűségét, olykor még fáklyafényeit, annak lobogását és színét is. Mert színe a tűznek, hangja a természetnek is van. Azt pedig, hogy csak úgy vaktában szóljon a természet, egészséges hatalom el nem viselheti.
A Music FM zenei rádió – volt. Nem politikai adó, nem ellenzéki orgánum, nem liberális tűzfészek, nem „Soros-ista” kultuszhely, s nem hírhamisító üzem. Csak zenei hullámhossz. Szórakoztató, „kultiváló”, andalító, megríkató, felhangoló… – amilyen a zene csak tud lenni. Igaz, heti két vagy három percben akadt mégis műsor, ahol kicsit viccelődtek a hatalom épp aznapi ostobaságain, cikiződtek a zsarnokság kínjain. De hát meg is lett a következménye, na nesztek, most aztán ennyi az annyi. Hét év, amíg fölépítettétek, piacképessé tettétek, zenével babrálva a kibabrálások korszakában, még csahos politikától mentesként is megtartottátok…, most hát ennyi. A Médiahatóság nem hosszabbít engedélyt. Csak.
Az aktuális hangszemle vége itt lenne. Torka elvágva – most aztán kész, setovább. Amit elvágtak, arról mit még többet…?
A dolgok átláthatósága (persze) korántsem az átláthatóságok dolga. „Visszaszűnt” példaképpen az egyszer már megszüntetett Magyar Nemzet is. Igen, az, a történelmi napilap, mely a második világégés előtt a szociáldemokrata hang, a viruló kultúrforradalmi időkben a hazafias népfront lapja volt. Mi sem egyszerűbb, mint cseles alkuval a harsány jobboldalnak átadni. A magyarok nemzete ugyanis egyenes nemzet, céljai átláthatók, eszméi követhetők. Kultúreszméi is. Orgánumai is. Kérdés van, elvtársak?! Slussz…, megértve?!
A holnap tegnapjáról pedig, (van-e még egyáltalán ilyesmi…?!), csak annyit beszélni, amennyi fölöttébb szükséges! Az alternatív valóság maga az állami valóság, erről meg nincs mit beszélgetni. Oszt jónapot.