(2010. január 9.)

Váratlanul csapdába estem.

Jár így a gyanútlan ember, akit olykor fölhívnak telefonon, a legjobb szándékkal, ismerkedünk, elbeszélgetünk, aztán végül, mintha csak úgy mellékesen, megkérnek valamire.

Most történetesen arra, hogy vállaljam el egy könyv lektorálását. Egy kolozsvári kiadónak. A könyv egy önéletrajzi emlékezés harmadik kötete. Az első kettő már megjelent, a szerző közben elhunyt, de hátra maradt a harmadik kötet kézirata, lektorálni kellene.

Vállalom-e s ha igen, mennyi időt szánnék rá? – ez itt a kérdés.

Felkérésekkel, megkeresésekkel úgy vagyok: ösztönösen megtiszteltetésnek veszem a gesztust, s ha csak nincs valamilyen nyomós okom, rendszerint nem utasítok el senkit. (Ez egyrészt hasznomra is vált az évtizedek során, ugyanígy nem egyszer jégre is vitt... Mert minden megkeresésben kivétel nélkül komoly, becsületes szándékot láttam...)

Természetesen, minden esetben magamból indultam ki; mert ha valakit közreműködésre szólítok, nem azért teszem, hogy ilyen-olyan gyanús ügyletbe belerángassam, hanem mert fontosnak tartom, becsülöm a közreműködését.

Szóval, elvállaltam…

A felkérés még az elmúlt év utolsó napjaiban történt, azóta megérkezett gyorspostán a kézirat, kétszázvalahány oldal, A4-es papír egyik felére nyomtatva, s azóta olvasom, egyre olvasom, s minél beljebb jutok a sűrűjébe, annál biztosabb vagyok benne, hogy csapdába estem.

Nemrég jelent meg emlékező könyvem a Polisnál (Jelentések magamról. Emlékezések – ellenfényben) , még meg se száradt rajta igazából a nyomdafesték, a felkérők bizonyosan e tényből indultak ki s kopogtattak nálam az elbírálandó kézirat ügyében is. (Logikájuk ez lehetett: mivel memoárírásra adtam a fejem s mert vannak bizonyos, érvényes emlékeim az ötvenes évekből, a felajánlott munka talán még fekszik is nekem...).

A csapda-helyzet viszont abban áll, hogy bennem él egy sajátos elképzelés a memoárról. Az emlékezés értelméről. Arról, hogy milyen emlékről, tényről, eseményről érdemes és miről nem a nyilvánosság előtt szólni. És ehhez én hűségesen tartani kívánom magam.

Úgy vélem, hogy a múlt felidézésében az egyén csak akkor rajzolhat hiteles és használható képet, ha az általa visszaidézett korban megkeresi a maga helyét, a saját emlékeit, mikrovilágát, kapcsolatrendszerét és abban pontosan meghatározza, belehelyezi a saját mozgását, aktív vagy passzív részvételét. A másokra vonatkozó és a mások életére, sorsára, cselekvésére utalás eközben csak másod- vagy harmadlagos lehet, sokszor a hozzájuk kapcsolódó konkrét személyiségi jegyek is lényegtelenek, mert adott viszonylatban is a magunk arcát-viszonyulását illik felmutatnunk.

Szerzőm viszont, aki nálam egy emberöltővel bölcsebb, különös előszeretettel foglalkozik a mások viselt dolgaival. A magáéval meg alig-alig. És e kettő között, töltelékként (micsoda malter!) használja a történelmi kronológiákból márt jól ismert, kor-megszabó eseményeket s azokkal kapcsolatosan idéz egy-egy dokumentumból, nyilvános állásfoglalásból, anélkül, hogy ahhoz neki valamilyen élményszerű kapcsolata fűződne; mialatt úgy vall egy fél évszázaddal ezelőtti korról, mint aki már akkor mindentudó volt – csak éppen nem akart szólni (nehogy pánikot keltsen?). Olyasmiket is „tudott” (már akkor!), amiről mások is csak később szereztek igazán tudomást. A kibontakozódó népi demokrácia intézkedéseire, intézményeire egyből ráaggatja az ördögi machináció tervét, körülötte mindenki többé-kevésbé gyáván helyezkedik, ő viszont nem, mert neki ritka szerencséje van: éppen valamilyen hosszan tartó betegségben szenved... Mindig van mire hivatkoznia, amikor ki kell bújni a felelősség alól, de azért nem átal a korszak sajtójában dolgozni. Érdekes, a gazságokat viszont mindig mások írják, az osztályharcot mindig mások vívják, ő csak egy háttérben meghúzódó bárány, aki mindenünnen felszed egy-egy hétpecsétes titkot, s emlékezés gyanánt sejtéseit és gyanúit is kiteregeti – másokról.

Még harmadáig sem jutottam a könyvnek, de már több ízben rám tört az érzés: legjobb lenne abbahagyni, fölösleges időtöltés és bosszankodás az egész… De azért ne szaladjak előre! Holnaptól kezdve hűvösebbre fogom magam, s mert amúgy is szükségem lesz az olvasás befejeztével valamilyen „végtermékre”, legalább lesz miből felfrissítsem példatáramat. Ha már csapdában vagyok, akkor ne a mindenáron való menekülés, hanem a hasznos túlélés gondolatával foglalkozzam.

(2010. január 10.)

Mára megérett bennem az elképzelés: ha már gondozásba vettem (a csapdájába estem), a kézirat mentén nem árt elgondolkozni a szakma felelősségéről és az emlékezés minőségéről.

Szerzőnk (akit mindvégig változatlanul a névtelenség homályában hagyok, mert így kívánja a szerkesztői tisztesség – lásd orvosi és ügyvédi titoktartást), kézirata tanúsága szerint arra vállalkozott, hogy évekre bontva, időrendben haladva előre, rendre elmeséli, hogy az ő önéletrajzán keresztül mi minden történt Erdélyben 1948 és 1968 között (miután életének korábbi eseményeire két másik, előző kötetben kerített sort).

Személyes cselekedetei szinte teljes egészében szerkesztőségi négy fal között zajlanak, vagy ha mégsem, akkor kórházi betegként vagy lábadozóként láthatjuk, valahol az újságírás perifériáján. Úgy állítja be magát, mint aki telítve volt a körülötte zajló eseményekkel szembeni ellenérzésekkel, de mert hallgatnia kellett róluk, csak amolyan külső szemlélőként foglalkozott a rábízott feladatokkal. Döntéshelyzetbe nem került, másod- és harmadhegedűs maradt mindvégig, nem vitatta a rábízottakat, de a kényesebb és a meggyőződése elleni feladatok alól igyekezett kibújni. Vallomása szerint már 1948-as életét úgy rendezte be, hogy a vitákba nem szólt bele, a felülről jövő döntéseket elfogadta, nem vált buzgómócsinggá, de a kötelező kiszabott munkának lelkiismeretesen eleget tett.

Csak sajnálni lehet, hogy egy olyan korszakban, amely annyi tényleges kihívást és belső konfliktust eredményezett megannyi kortársa életében, akadt egy ember, aki ráadásul az újságírói munkából akart megélni (a szöveg alapján ítélve, fel sem vetődött előtte más alternatíva, bár ezer és egy jel utal arra, hogy ez a munka „nem fekszik” neki, hiszen lépten-nyomon hazudni kell az optimizmust, a bőséget, a jólétet, a párt politikájának a helyességét stb.), szóval egy szakmabeli úgy él le húsz esztendőt, hogy gyakorlatilag két szalmaszálat se tesz keresztbe, az élet sűrűjében sincsen ott, nem részese a mozgalmi életnek, nem kezdeményez, nem mond véleményt, s most, annyi évtized után, mégis nekiáll elmesélni nekünk, hogy mi történt a Magyar Népi Szövetség háza táján, a magas pártvezetésben, a sajtóban, az erdélyi civil társadalomban.

Forrásai?

Jelzi a kézirata végén: kompendiumok, kézikönyvek, adatbázisok. Tájékoztatásai sótlanok maradtak, mert nem a saját életéről beszél, hanem egyszerűen „felmondja” a történelmet, vázlatosan és néhány korabeli idézet erejéig.

Oldalak tucatjaira rúg a kéziratban a Magyar Népi Szövetség belső viszonyainak a kiteregetése, mérlegelése – nem egyszer ugyanazt az információt kétszer-háromszor is, majdnem szó szerint megszellőzteti –, kulcsfiguráinak a jellemzése, politikájának az ecsetelése, de mihez kezdjünk ekkora mennyiségű, összegereblyélt ál-információval, amikor tudományos forrásból, ellenőrzött jegyzetapparátussal kiegészítve akár tájékozódhatnánk is a témában? Bizonyos vagyok benne, hogy Töttössy Magdolna 2005-ben megjelent monográfiája (A Magyar Népi Szövetség története, 1944-1953. I-II. Pallas-Akadémia, Csíkszereda), amely a tragikus sorsú magyar szervezet tündöklésének és bukásának minden fontos részletét elérhetővé teszi, hitelesebb forrás, még akkor is, ha megbírja a további bővítést, javítást; elsősorban a felhasznált nagy számú dokumentum, az egymással szembesített kortársi vallomások sokasága, az adatok ellenőrzött összevetése teszik megkerülhetetlenné. (Persze, nem rovom fel szerzőnek, hogy emlékeit elmulasztotta átszűrni e tudományos munka rostáján – amúgy megtehette volna, hiszen a kéziratot 2008-ban zárta le –, de azt igen, hogy illetéktelenül és központi tárgyát – az önéletírást – megkerülve, személyi pletykák és sommás ítéletek özönét zúdítaná az olvasóra...)

Sajátos módszerrel él a szerző: miközben magáról mesél, egy-két-három mondat után máris belevész a személyén túlmutató esemény iskolás ismertetésébe, vagy egy-egy személy jellemzésébe.

A szerkesztőséggel, ahol szerzőnk dolgozott, szomszédos volt például az Utunk redakciója, s erről mindjárt Marosi Péter jut eszébe, meg az, hogy elmesélje, milyen ideológiai pálfordulást követett el ismert kritikusunk a szárszói találkozó után, vallásos pályáját miként cserélte föl a marxista-leninista irodalombírálat dogmájával. Leírja továbbá, hogy Marosi kérésére egyszer őszinte véleményt mondott e nem éppen szobatiszta fordulatról, mire a kritikus megorrolt rá és ahol csak lehetett, ártott neki. „Pedig –folytatja a szerző – én soha nem támadtam, sőt védelmeztem.” (A könyvből ugyan sok minden kiolvasható Marosival kapcsolatban, csak éppen a védelmezés nem...)

Olvashatni a kézirat elején egy igen érdekes epizódot (amit egyben jellemzőnek tartok a munka mélységeire is).

A laphoz szeretnének fölvenni egy Fóris Xénia nevezetű leányzót, de az MNSZ sajtóközpontja határozottan nemet mond: ne foglalkozzanak ezzel a személlyel! Felejtsék el. Mire: „Fóris Xénia elkeseredve vette tudomásul, de talán értette, miről van szó, mert nem mondott semmit. Csak néhány év múlva, amikor megjelent »A Párt 30 éves harca« című füzet, találtam meg a Foris nevet, az akkori szöveg szerint Gheorghiu Dej már a »karánsebesi börtönben megkezdte a Foris, Coffler és más, a párt vezetőségébe befurakodott ellenséges, provokatőr elemek leleplezésére és eltávolítására irányuló akciót. Így már 1944 augusztusa előtt véget vetettek a párt vezetőségébe befurakodott ellenséges ügynökség működésének.« Ekkor felvillant bennem, hogy Xéniának valami köze lehetett Fórishoz (lánya, vagy rokona), de az is lehet, hogy csak a neve miatt nem akarták engedni nyilvános szereplését. Rejtélyes volt mindenesetre (...) ingerült és vehemens tiltása. Jóval később, Gheorghiu Dej halála után, amikor Fóris István magyar újságírót rehabilitálták, hallottam, hogy Fórist, aki a Kommunisták Romániai Pártjának főtitkára volt, akit a Komintern is elismert, Gheorghiu-Dej és csoportja meggyilkoltatta. Erről persze mélyen hallgattak. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon sem említ semmit pártvezetői tevékenységéről és haláláról. Csak az volt feltűnő, hogy halála éve 1946, de 1944 után sehol sem szerepelt, csak az említett, 1951-ben kiadott párttörténetben. Nem volt alkalmam foglalkozni vele, de Gheorghiu Dej ügyködéséről pártkörökből bizalmasan hallottam egyet s mást. Így például egyik marosvásárhelyi illegális harcos mesélte, hogy a pártkongresszuson az asztalnál ülők között felismerte az egyik egykori sziguranca vezetőt, aki éppen Dej mellett ült. Ez az alak a harmincas években nemcsak kihallgatta, hanem majdnem halálra verte őt. »Ahogy megláttam – mesélte –, kifordultam a Kongresszusból.« A kolozsvári Egyetemi Könyvtárban, amikor még szabadon lehetett kutatni a két háború közötti sajtóanyagot, kezembe került a Népakarat című lap egyik száma a húszas évekből, melyben egy cikk figyelmezteti a munkásokat, hogy Désre érkezett egy Gheorghiu nevű provokatőr, aki a sziguranca ügynöke. Óvta a munkásokat attól, hogy beugorjanak neki. A »sötét moldvai« – így emlegették maguk között a régi elvtársak, – ekkor vehette fel a Dej melléknevet.”

Azóta se tudom: Fóris rokonáról volt-e szó a kéziratban vagy sem, mert szerző a továbbiakban teljesen ejti a témát (csak sejtései vannak – de kinek nincsenek?) s inkább Gheorghe Gheorghiu-Dejre összpontosít, akiről megint csak egy jó kis pletykát hallunk egy névtelen marosvásárhelyi illegalistától...

Íme egy újságíró, aki nem jár utána témáinak... Akinek az emlékei sejtésekből és szóbeszédekből táplálkoznak. (Ez a kis epizód például majdnem a kézirat egyik első földhözcsapását eredményezte nálam...)

(2010. január 11.)

Ma reggelre enyhén túlléptem a „felezővonalat”. És a kéziratban már valahol 1953-ban járunk. Éppen hogy eltemették a nagy Sztálint, s az emlékíró is az eddiginél valamivel többet árul el saját életéről, munkálkodásáról. Kezd önéletírás-pofája lenni a kéziratnak.

De a kételyeim csak nem múlnak...

A leginkább az zavar, hogy – kevés kivétellel – a legtöbb, érdekesnek ígérkező, közérdeklődésre számot tartó információt, mozzanatot jó esetben is másod- vagy harmadkézből tálal. „Mondta valaki... Tudomásomra jutott... Már régen gyanítottam... XY mesélte... Az újságban olvastam... Benne volt a levegőben” stb. Ezek a leggyakoribb varázsszavak, amikkel él, ahelyett, hogy valami érdemlegeset nyújtana olvasójának. Ez az eljárás pedig jócskán visszafog az állítottak hiteléből, kérdőjeleket támaszt, bizonytalanságot ébreszt bennem: vajon, tényleg így volt? Higgyem – ne higgyem?

Pedig vannak a könyvben olyan történések is, amiket mások még nem teregettek ki eléggé, történelmi súlyukhoz és szerepükhöz mérten. (Azokban lett volna jó elmélyülni!)

Itt van példának okáért ama nevezetes Luka László-ügy. Vagy, ha úgy tetszik, a Luca Vasile ügye. Akinek a képe, az Ana Paukerével együtt, a romániai népi diktatúra első éveiben ott függött a legfőbb vezérek társaságában. Aztán egyszerre csak, hirtelen, mintha szélroham kapta volna fel, eltűntek... Hírmondó se maradt belőlük. Közzétettek egy nyakatekert sajtómagyarázatot, holmi jobboldali elhajlásról meg eltévelyedésről, az addig rettegett és idézett nagy emberből (ugyancsak elől állt a hatalmi ranglétrán) egycsapásra kegyvesztett pária lett, s ha valaki az ügy mögé tud világítani, ha hitelesen el tudja mondani a történteket, akkor az olvasó háláját sem kerülheti el. Mindez a könyvben, mint annyi más, jelen is van, meg nem is. (Akár a húsos szalonnában a váltakozó vastagságú húsréteg: némely helyen vastagon vöröslik, máskor meg a telér oly vékony, akár egy zsilettpenge éle...)

A szerző időnként kötelességszerűen leutazik Bukarestbe, mert a szerkesztőségét oda költöztetik, ő pedig kolozsvári tudósító lesz az ötvenes évek elején. Egy ilyen alkalommal a fővárosban megbízzák, vegyen részt egy nagyon fontos értekezleten, melyre az egész romániai sajtó hivatalos. Főnöke figyelmezteti:

„Jól jegyezzem meg, miről lesz szó, és ő említette először Ceauşescu-t, aki szintén jelen lesz, s felhívta a figyelmemet, jól jegyezzem meg magamnak, mert ő a jövő embere. Soha nem tudtam meg, honnan volt az értesülése, de bátyja a központi vezetőség orvosa volt, bizonyára napirenden volt az eseményekkel. A többi előadóra nem emlékszem, de Ceauşescura fel kellett figyelnem, mert tábornoki egyenruhában jelent meg, úgy mutatták be, hogy vezérőrnagy, a hadsereg politikai nevelési osztályának parancsnoka. Előadásának anyaga nem különbözött az akkor szokásos szövegektől, a tervteljesítés és a kollektivizálás irányába megkövetelt mozgósítástól, de ami feltűnő volt: parancsoló modora, hangneme, melyet annak tulajdonítottam, hogy katona lévén, katonásan beszél. Később annyit tudtam meg, hogy nemrég jött haza a Szovjetunióból, ahol katonaiskolát végzett. Ebben nem volt semmi rendkívüli, mert köztudott volt, hogy a vezető káderek időnként átképzést kaptak a testvérpárttól. Lehet, hogy már addig is töltött be vezető funkciókat, de én ekkor találkoztam először a nevével. Néhány nap múlva szigorú utasítás jött, hogy el kell távolítani a Luka, Pauker és Teohari Georgescu képeket a szerkesztőség minden szobájából. Addig a titkárok képe Gheorghiu Dejjel az élen és Lothar Rădaceanuval végezve, köztük Luka, Ana Pauker és Teohari Georgescu mind ott sorakozott az előírt sorrendben, jelképezve, ahogy mondták, a kollektív vezetést. Ekkor jött a hír, hogy kizárták őket az RMP-ből, mint jobboldali elhajlókat. Leszedtük a képeket, nem fűzött hozzájuk senki semmit, csak (...) jegyzett meg annyit, hogy alig ismertük meg őket, máris letűntek (...)

Azt hittük, a képek levételével befejeződik a Luka ügy, s többet legfeljebb nem írunk róla. Kérdeztem (...)-t, mit tud erről az egészről. Ő csak annyit mondott, hogy Luka otthon ül és szidja a többieket. Rövidesen kiderült, hogy nem ennyiből állt az egész. Külön értekezletet hívtak össze s maga (...) országos alelnök jött el, hogy feldolgozza Luka szerepét az egész szerkesztőségnek, még a szervezők is mind jelen voltak. (...) A központ fontosnak tartotta, hogy igazolja helyes politikai irányultságát. Mert a gyűlésen azon kívül, hogy személyileg el kellett ítélni Lukát és társait, fel kellett tárni a lap belső életében megbújó »osztályellenséget« is. Hát ez nagyon kellemetlen volt, mert valakit személy szerint el kellett ítélni. (...) Legélesebben, s bizonyára nem véletlenül, egy idős gépírónőt kezdtek ki, akinek állítólag a férje bankár volt. Itt is akadt egy-egy olyan túlbuzgó alak, aki »osztályhűséggel« és éberséggel palástolta tehetségtelenségét. Luka elítélése különben is kényes volt, mert mindenki tudta, hogy magyar intézményeknek gyakran nyújtott segítséget. (...), akiről tudták, hogy többször volt vendége, a halászszenvedélyét bírálta, hogy kivételezett volt ebben is, mert olyan halastóhoz járhatott halászni, ahol annyi hal volt, hogy kiugrottak a horogra. (…), hogy helyére tegye a dolgokat, Lukát arisztokrata életmóddal vádolta, a kizárt elvtársakkal együtt, akik elszakadtak a néptől. Azt kiemelten hangsúlyozta, hogy senki ne értelmezze úgy, hogy személyi ellentétekről van szó, vagyis a kizárások hátterében nem valamiféle hatalmi harc, hanem a szocialista építés útjának hibás értelmezése van. Ahogy azt a pártdokumentumok feltárták. Ekkor még szó sem volt Luka vád alá helyezéséről, elítéléséről, csak vezető pártfunkciójából és a pénzügyminiszterségből mentették fel. Nekem kellett megírnom a Központi Vezetőség határozatát ismertető cikket, természetesen a Magyar Szó és a Scînteia szövegei alapján s a közölt frázisokat azzal egészítettem ki, hogy az ü1és megerősítette Gheorghiu Dejt a főtitkári tisztségében. Ez nem volt ugyan szó szerint benne a közölt anyagokban, de erre a következtetésre jutottam s ezt nyugodtan beleírtam. Nemsokára hivatott (...) izgatottan s kérte, mutassam meg honnan vettem ezt a megállapítást? Kerestem, de így nem találtam, ezt be kellett vallanom. (...) inkább ijedt volt, mint dühös: „Tudd meg, az ilyenért súlyos szankció járna. Mi lett volna, ha elnézem, és csak a sajtóellenőrzés veszi észre?” Ismerve a szigorú sajtóutasításokat és sajtókörökben keringő híreket, hogy román lapoknál egész csoportokat rúgtak ki korrektúrahibákért, el kellett fogadnom (...) megjegyzéseit. Félmondatos „tájékoztatásom” azt a megállapítást kelthette, hogy vita lehetett arról, marad-e Dej főtitkár? Erre pedig semmi utalás nem volt a hivatalos szövegekben. (...) Ekkor már mindannyian tudtuk, hogy nehéz idők következnek s az ügyeket jobb magunk között intézni.(...)

A Luka-ügy egyre mélyebbre hatolt a közéletben s egyúttal újabb verifikálásokra, tisztogatásokra szolgált ürügyü1. Az RMP központi vezetősége teljesen átalakult, ekkor került be a nyolctagú politikai bizottságba Nicolae Ceauşescu, természetesen Ana Pauker, Luka és Teohari Georgescu végleg kimaradt és a miniszterségből is felmentették őket. Luka bukása különösen megviselte a magyar párttagokat, főleg a Székelyföldön. Ez is egyik vád volt ellene, hogy Székelyföldön támogatta a kulákokat és gátolta a kollektivizálást (lemhényi származású volt). Nem ismertem ilyen tevékenységét s az 1945. novemberi marosvásárhelyi 100-as bizottsági fellépése óta, ahol kierőszakolta az MNSZ önfeladó kiáltványát, nem nagy véleményem volt róla. (...) járt nála többször is, ő mesélte, hogy többféle nemzetiségű gyermeket nevelt a házában, (...) szerint igazi demokrata volt. Ő intézte el, hogy a marosvásárhelyi magyar színház függönyt kapjon. Híre volt, hogy mint pénzügyminiszter nagyvonalúan utalt ki pénzeket magyar intézményeknek. Múltjából ismert volt, hogy vörös katona volt 1919-ben, a lupényi sztrájkok szervezője 1929-ben, 1940-ben Besszarábia elcsatolásakor került a Szovjetunióba, a szovjet hadseregben őrnagyként harcolt. Azt sejtettem, hogy elmozdítása a román nacionalista vonal megerősödését hozza magával. Sorsa jellegzetes volt: »a mór megtette kötelességét, a mór mehet« közismert mondást példázta. Akkor nem került nyilvánosságra, hogyan történhetett: ők voltak látszólag a legmegbízhatóbb vezetők, hogy bukhattak meg ilyen látványosan. Csak évek múlva olvastam valami hitelesnek tűnő szöveget Marin Preda egyik könyvében, mely magyarázatot adott Lukának és társainak 1952-ben történt elmozdításáról. A leírás szerint a gazdasági helyzet összeomlása, mely az erőltetett első ötéves terv kezdetén a pénzreformot követelte ki, felvetette a felső pártvezetés s főként az ötéves terv négy év alatti teljesítését, a Duna-Fekete-tenger csatorna építését és a kollektivizálást erőszakoló első titkár, Gheorghiu Dej felelősségét. A szovjet befolyást képviselő Pauker és Luka tette szóvá ezt a felelősséget s ekkor Gheorghiu Dej gondolt egy merészet és kihallgatást kért Sztálintól. Volt olyan kapcsolata Moszkvában, aki informálta, hogy mikor lesz a legalkalmasabb időpont ennek a kérésnek előterjesztésére, mert ez szokatlan volt a Kreml gyakorlatában. Akkor indult el éppen Sztálin utasítására a zsidó káderek felülvizsgálata, mely a hírhedt orvos-perhez vezetett és Sztálin úgy látta, hogy igen erős zsidó befolyás érvényesül a „testvéri” szocialista országokban is. Romániában nem volt a Rajk­-perhez hasonló tisztogatás. Pătraşcanu le volt tartóztatva, de pert nem tudtak rendezni, mert nem tudtak terhelő vallomást kierőszakolni ellene és botrányba fulladt volna. Teohari Georgescu belügyminiszter nem tudta elérni Pătraşcanu megtörését. Sztálin végül fogadta Gheorghiu-Dejt, aki elpanaszolta, hogy a zsidó Pauker és Teohari Georgescu és a buharinista magyar Luka összeesküdött ellene és gátolják az elvszerű döntéseket, a szocializmus kibontakozását Romániában. Sztálin végighallgatta, és azzal bocsátotta el, hogy Gheorghiu Dej-nek, mint első titkárnak kötelessége az ügyek megoldása, az ilyen elemek eltávolítása. Vagyis szabad kezet adott az ügyek rendezésére. Marin Preda úgy tudta, hogy ez 1951 decemberében történhetett, s ezt követte az RMP Központi Vezetőségének és a kormánynak az ülése, mely a „pénzreformról” döntött. De Gheorgiu-Dej moszkvai látogatását mélységes titok övezte. Így a politbüró tagjai sem tudtak róla. Gheorghiu Dej gondoskodott arról, hogy az új vezetésben az ő megbízható emberei kerüljenek, magyarok és zsidók egyaránt, akik Moszkvában is elfogadottak voltak. Így Emil Bodnăraş, akiről kiderült, hogy a KGB rezidense, a zsidó Chişinevschi és Gheorghe Apostol és a magyar Mogyorós Sándor (időnként Alexandru Moghioroş) került be a legfelső vezetésbe. A kisebbségi és így a magyar ügyek intézője Miron Constantinescu lett. De Lukát úgy kellett elintézni, hogy erkölcsileg is lehetetlenné tegyék. A vádak tehát hónapról-hónapra szaporodtak, míg a nyilvános perre sor került, belekeverve Jakab Sándort és Solymos Iván MNSZ képviselőt is, akik munkatársai voltak Lukának. Egyre nyilvánvalóbbá vált a Luka-ügy magyar- és zsidóellenessége, mert végül még a cionizmus támogatásával is vádolták.”

(Valahogy így néz ki a szerző által feltálalt húsos szalonna... De ez még a „húsosabb” fajtából való, mert előfordul az is, hogy oldalakon keresztül híre-hamva nincs a húsnak. És ez a földhözcsapási inger másik gyakori kiváltója...)

(2010. január 12.)

Ahogy az önéletírásban 1956-hoz közeledünk, úgy vékonyodik el az egy-egy esztendő eseményeihez fűzött írói kommentár, ám jóval gyakoribb a személyesebb hang. (Lehet, hogy rossz szokás, de nálam az első olvasat abból áll, hogy hátradőlök és átengedem magam a tényleges olvasásnak. Nem jegyzek, nem javítgatok, igyekszem szubjektív, kizárólag olvasói benyomást szerezni az illető műről. Ezért a példáim is egyelőre kiragadottak, azt hozom fel, ami történetesen megmarad emlékezetemben...)

Sok (gyakori?) a szövegben az ismétlés. Olykor egész passzusok újra beillesztésével találkozunk – más kontextusban, más helyen, ugyanarról a személyről, élethelyzetről. Ez az eljárás emlékeztet ama közismert hírügynökségi gyakorlatra, amikor az egyazon eseményhez kötődő hírekben, bármilyen apró előrelépés vagy fejlemény mutatkozzék, a hírszerkesztőnek kötelessége valamilyen formában beépíteni az alaphírt is. Ezzel azt érjük el, hogy a hír kontextusát az is megérti, aki nem folyamatában követi az eseményeket.

Ilyesmire azonban semmi szükség egy önéletírás esetében, csak akkor, ha az ismétléssel valami rendkívüli üzenetet kívánunk sugallni vagy olyan részletre utalunk, aminek kulcsfontossága van az egész értelmezésében.

Egy ilyen eset az a közjáték is, amelynek során a szerző előadja, milyen konfliktus feszítette a Méliusz József és Balogh Edgár közötti viszonyt, a börtönből való szabadulásuk után.

A kézirat 47. oldalán ez áll: „Egy író kongresszus alkalmával Bukarestben összehívták a magyar írókat, hogy tegyünk javaslatot a központi magyar titkár személyére. A társaságban jelen volt Balogh Edgár és Méliusz József. Akkor került szóba, hogy Méliusz legyen, akiről a beavatottabbat tudták, hogy a pártközpont is őt akarja. Edgár magából kikelten kiáltotta: »Méliusz, tudjátok ti, hogy ki ez a Méliusz?« Próbáltuk csillapítani. Méliusz közbeszólt: »Balogh elvtárs, ezt a kérdést a pártközpontban már letárgyaltuk, nem tartozik ide«. Alig tudtuk Edgárt lecsendesíteni, a többiek talán azt hitték, valami személyi ellentét lehet közöttük. Nekem azonban többet elárult ez a kifakadás, mert Méliusz előbb került haza, mint a többiek, feltehetően ellenük vallott s ezt honorálták.”

A passzus itt azt igazolná, hogy a szabadulást a legtöbb embernek nem mérték „ingyen”, meg is kellett azt szolgálni.

A mozzanat szinte szó szerinti szerepeltetése a kézirat 119. oldalán is fölfedezhető: „Évek múltán egy megbeszélésen, amikor Méliuszt kellett jelölni az Írószövetség titkárságába, a jelenlevő Balogh Edgár, magából kikelve tiltakozott: »Méliuszt akarjátok? Nem tudjátok, ki ez a Méliusz?« A jelen levő Méliusz azzal intette le, hogy a pártközpontban ezt már megtárgyalták, nem tartozik ide. Edgár elhallgatott, a pártfegyelem mindenek fölötti volt számára.”

Ezúttal a közjáték arra szolgált példának, hogy az ember fontolja meg, ki előtt mit mond, vagyis válogassa meg a társaságát, ahol őszintén mer megnyilatkozni.

Hasonlóképpen szerző kétszer is felemlíti azt a tényt, hogy Földes László a magyar művészeti intézetben a Tito-ellenes karikatúrák esztétikáját oktatta – igaz, a második említéskor még azt is hozzteszi az esethez, hogy a korszak Tito-karikatúráinak romániai magyar szerzője a Jugoszláviával történő, 1956 előtt tapasztalható enyhülés idején attól rettegett: a sok megrendelt rajz miatt most bűnhődnie kell.

„Összefutottam Földes Lacival, aki mindig őszintén megmondta véleményét az éppen soron levő eseményekről. Felháborodva fejtette ki, hogy nem lett volna szabad feladni és megváltoztatni az ideológiai egységet, mely az utóbbi években kialakult. Nem magyarázta, de én tudtam, neki meg volt minden oka, hogy ne örüljön Tito »újraértékelésének«, mivel esztétikai előadásaiban a főiskolán, (...) a »Tito felfújt béka« karikatúrákkal példázta a szimbólum-ábrázolást a képzőművészetben. (...) egyik grafikus (...) rémülten kérdezte tőle: »mi lesz vele?« Mivel egész sor Tito-ellenes karikatúráját közölték a lapokban. Mondtam: nyugtassa meg, mert ha minden Tito-ellenes cikkért, megnyilatkozásért felelősségre vonnák az elkövetőket, nem volna elég hely a romániai börtönökben.”

Közben arra gondoltam, hogy bár nem tartozik a lektori feladatok közé, jó lenne alaposabban elmélyednem a szerző irodalmi tevékenységében. Az elején úgy gondoltam, a lényeget tudom róla: halk szavú, középszintű író, aki elbeszéléseket írt és néhány regényt (igaz, egyik regénye számos kiadást ért meg és románra is lefordították), román íróktól is fordított, de munkásságának zömét az újságírás és a szerkesztés tette ki. Önéletírásából bár az olvasható ki, hogy az újságírás csak mellékes tevékenysége volt, hiszen éveket töltött betegszabadságon és kímélő életmódot folytatott akut betegsége miatt, publicisztikai terméséből bőven jutott a Világosságnak, Utunknak, Romániai Magyar Szónak, Előrének, Dolgozó Nőnek, Igaz Szónak, Művelődésnek, Vörös Zászlónak, Hargitának, Megyei Tükörnek, Új Életnek...

Ahogy mind beljebb kerülök a kézirat bozótjában s egymás után említésre kerülnek a jóval harmincéves kora után megjelenő első könyvei, arra is kíváncsi lennék, hogyan hat ma ez az életmű, amiből személy szerint jóformán teljesen kimaradtam? Az a néhány folyóiratközlés, amit annak idején átfutottam, nem nyújtott mérvadó képet az íróról.

Tegnap rászántam magam, hogy a megyei könyvtár polcairól begyűjtöm valamennyi elérhető munkáját. Most itt vannak a kezem ügyében. Még nem tudom, elolvasom-e őket vagy sem, de ez a közelség biztonságot ad ahhoz, hogy lehetőleg ne vaktában ítélkezzek.

(Úgy látszik, a „mozdony füstje” csapott meg: kezd érdekelni az író sorsa, annak alakulása és mindaz a körülmény, amely arra kárhoztatta, hogy úgymond eltűnjön az irodalom süllyesztőjében...)

(2010. január 13-16.)

A kézirat végére értem. A vége felé szinte teljesen elfogyott az „olvasnivaló”. Az 1957-es év tulajdonképpen a 147-es oldaltól meredeken 1968-ba torkollik. S mindez összevissza 60 lapon. Már az aránytalan méreteken is meglátszik az elsietettség: míg 1948-1956 eseményei 146 oldalra futják, a további 11 évre ennek még a fele sem jut, s talán az eddigieknél is mélyebb csalódást okoznak.

Az 1956-os évben a szerző elidőz ugyan bizonyos részleteknél, de azok zömét továbbra is közvetetten – korabeli hallomások vagy utólagos értesülések alapján – tárja elénk, saját sorsáról, életviteléről szinte csak mellékesen ejt szót (bár a Magyar Autonóm Tartomány megalakulásával lakhelyet változtat: Marosvásárhelyen telepedik meg, s ott meg is gyökerezik, mihelyt sor kerül a Művészet, később Új Élet folyóirat beindítására.)

Szerző végül már csak az általa nélkülözhetetlennek vélt korrajzot kaparja össze, s benne is inkább csak a politikai folyamatok alakulását, legtöbbször semmivel nem nyújtva többet, mint ahogy azt egy bármilyen kompendiumban megtaláljuk.

Példának itt a közismert Kolozsvár–Marosvásárhely ellentét. Az a pillanat, amelyben a Magyar Autonóm Tartomány megteremtésének hírével együtt beindul bizonyos, addig kolozsvári szellemi intézmények átplántálása Marosvásárhelyre, s ezzel együtt gyökeret ver egyfajta áldatlan rivalizálás, mely a továbbiakban övön aluli ütésekbe, áskálódásokba, feljelentésekbe, kicsinyes torzsalkodásokba – magyarán: testvérharcba – torkollik. Mindebben megint csak személytelen élmények hordozzák az információt: a hallomások, a spekulációk és az utólagos tájékozódás. Ezért lesz a kérdéskörbe vágó, izgalmas Földes-ügy is csak halvány, vázlatos fölmelegítése mindannak, ami vita formájában az elmúlt évek erdélyi magyar sajtójában egyszer már a felszínre került. Az ötvenes években történtek kortársaként besorolt szerző sem képes hitelesebb tanúságra, mert csak hozzávetőleges, másod- és harmadkézből szerzett értesülései vannak az ügyről, annak sok-sok fejleményéről.

(De akkor miért, mégis, az emlékezés? Miért kínálkozik mindez éppen ebbe az önéletírásba?)

Hasonló a helyzet a kolozsvári magyar egyetem felszámolását célzó egyesítés történetének ismertetésével: még csak nem is Kolozsváron éli meg az eseményeket, s közvetett hírek és beszámolók alapján kapjuk vissza tőle, vázlatosan, amit már eddig is tudtunk e tárgyban.

Egy ponton izzik fel kissé a memoár parazsa, s akár azt is hihetném, hogy a szerző életének egy jelentéses, öntörvényű mozzanatára leltem: amikor leírja a koholt, nevetséges vádak alapján letartóztatott Bözödi György író meghurcolásának és szabadulásának történetét.

A lírában is jelentőset alkotó, történelmi érdeklődésű író és kutató a székely történelemről elfoglalt álláspontjával sértette a hatalom érdekeit. A sokszor fizikailag is durva retorziókat törékeny, jelentéktelen testalkata ellenére derekasan állta, ám egy ponton, amikor szenvedéseivel már-már magára maradt, az öngyilkosság gondolata is megkísértette...

„Bözödi Györgyöt letartóztatták. Senki sem tudott semmit és sejtelmünk sem volt, hogy mi lehetett az oka ennek. Legalább egy hónap eltelt letartóztatása óta, amikor hívattak a szekuritatéhoz. A szokásos idézés volt s már gondoltam Bözödiről lehet szó. Az ismerős őrnagy azonnal meg is mondta, hogy Bözödi Jakab György ügyében folyik a vizsgálat és a törvény szerint köteles vagyok mindent elmondani, amit tudok. Főleg az érdekelte, milyen összejövetelek voltak Bözödön, kik jártak oda és miket beszélgettünk? Nem értettem miről van szó, neveket nem mondtam, mert mindenki megfordult Bözödön, talán az egy Papp Ferenc kivételével, inkább azt mondtam kik nem jártak nála, főleg az öregebbek, Kovács György, Molter. De a fiatalabbak mind. Azt próbálta kiszedni belőlem, hogy miket beszélgettünk? Hát erre sem tudtam érdemlegeset mondani, mert írókról, írásokról, irodalmi emlékekről, Móricz látogatásáról. Miért énekeltünk horthysta dalokat? Erre azt tudtam mondani, népdalokat énekeltünk. Nekem szegezte a kérdést: tudom-e, hogy Bözödi homoszexuális? Erről sem tudtam semmit, nem tapasztaltam semmi ilyen jelenséget. Hallottam már, hogy ezen a címen tartóztattak le, főleg agglegényeket. Végül kikötöttünk a történelemnél, mivel tudta azt, hogy Bözödi a székelyek eredetével is foglakozik. »Bözödi szerint kik voltak itt előbb, a székelyek, vagy a románok?«– hangzott a kérdés. Ez lett volna a csapda, csakhogy nyugodtan felelhettem: Bözödi eredetmondákkal nem foglalkozott, csak az írott dokumentum-anyagokkal s ezekről tanulmányokban írta meg kutatása eredményeit, melyek már megjelentek. Erre direkt rákérdezett, ami bizonyára az egész ügy hátterében állt: »Mi a véleménye Daicovici professzor kontinuitás elméletéről és a románok dák eredetéről?« – Ez régészeti kérdés – feleltem nyugodtan – Bözödi régészettel nem foglalkozott soha. Nyelvészettel igaz, mivel dák nyelvű írásos emlékek nincsenek, a román nyelvben dák eredetű szavak nem mutathatóak ki. Ezt már Rosetti professzor megállapította. Az nem bizonyíték, ha az ismeretlen vagy megmagyarázhatatlan eredetű szavakat dák szavak közé soroljuk. Daicovici elmélete nyelvészetileg nem igazolható. A tiszt ezt foglalta be a jegyzőkönyvbe, amit aláírtam. Tudtam, ez nem lehet vádpont, mert csupán tudományos vitakérdés...

December elején, telefonon felhívott egy securitatés őrnagy bemutatkozott és kérdezte, ismerem-e Bözödi Györgyöt és tudom-e hol van a lakása? Igen - válaszoltam. Erre azt kérdezte vállalom-e Bözödi lakásának felügyeletét, gondozását hogy télen ne fagyjon le a vezeték? Természetesen vállaltam. Kérdeztem, mit kell tegyek, mert nincs nálam a lakás kulcsa? Majd keresnek ők ebben az ügyben. Mentem Fuchs Simihez, mert megegyeztünk, ha bármi történik, értesítem őt. Összehozott az ügyvéddel, aki azt mondta, ez jó jel, mert úgy látszik, kitűzték a tárgyalást és azt is tudják, hogy a télen még bent kell tartani. De legalább foglalkoznak az ügyével. Többet ő sem tudott. Még nem engedték, hogy betekintsen az iratokba.

Néhány nap múlva ismét hívott az illető őrnagy és kért, hogy jelentkezzem nála a szekuritate portáján. Mikor bemondtam a nevét, a kékparolés altiszt felkísért a tiszt szobájába, ahol már ott volt Bözödi és egy nagy ládában könyvek, iratok, amiket a házkutatáskor elkoboztak tőle. Nem vettük át darab szerint, mert Bözödi azt mondta, ő már átnézte, én csak azért kellett aláírjam vele együtt a jegyzéket, hogy tanúsítsam, mit tartalmaz. Aztán kocsiba ültünk és egy őrmesterrel elmentünk Gyurkával együtt a lakására, ő átadta nekem a kulcsot s erről jegyzőkönyv készült, hogy én felelek mindenért, ami a lakásban történik. Mikor mentünk ki, Gyurka nem állta meg, hogy a helyzet groteszkségére ne tegyen humoros megjegyzést: „Köszönöm, uram – mondta –, hasonló helyzetben én is szívesen állok rendelkezésére.” Magyarul mondta, az őrmester talán nem értette, vagy tette magát, hogy nem érti. Nevetve feleltem: »Remélem erre nem lesz szükség!« Később, mikor kiszabadult, elmesélte, éhségsztrájkkal kényszerítette ki, hogy gondozót jelöljenek lakásához. Neveket kértek tőle, de akit bemondott, azok közül senki nem vállalta. Végül engem nevezett meg. Ha én sem vállaltam volna – mondta –, öngyilkos lett volna, mert semmi értelme az életének, ha senki nem áll melléje. De soha nem árulta el, kiket kért fel még előttem.

Azt hittem ezzel lezárul az én szerepem. Majd mindennap benéztem a lakására, mikor fagyni kezdett, begyújtottam a gázt, megöntöztem virágait. Lestem, figyel-e valaki, de semmit nem tapasztaltam… Csak Sütőnek mondtam el »küldetésemet«, ő természetesen egyetértett velem. Aztán kezdtem észrevenni, hogy megfagyott körülöttem a levegő és néhány nap múlva Sütő behívott és javasolta, mondjak le párttitkárságomról, ne várjam meg, amikor szankcionálnak. Értettem, miről van szó, mert olyan eset még nem fordult elő, hogy egy párttitkár kiálljon egy lefogott mellett. Készséggel lemondtam és így nem került az ügy a pártalapszervezet elé....

...Nem sokkal ezután Bözödi Györgyöt szabadlábra helyezték. Február végén lehetett, mert apósomék még nálunk voltak a szokásos téli vendégségben és együtt ünnepeltük Bözödi szabadulását. Elmondta szabadulása történetét. Az történt ugyanis, hogy a tárgyaláson az ellene felállított tanúk, akiket Bözödről hoztak be, kijelentették, hogy semmi nem igaz a vádakból, azért írták alá a vallomást, mert kényszerítették őket. A vád pedig az volt, hogy titkos rádiót működtetett, ezt keresték Bözödön a lakásán, még a kertet is felásták a gyanús helyeken, de nem találtak semmit. A vád alapja annyi volt, hogy süketsége miatt Bözödi fülhallgatót használt, mert csak ezzel hallgathatta a rádiót. Szomszédja régi haragosa volt, az jelentette fel. Nem hittem el, hogy ennyi elég lett volna letartóztatásához, mert ismert írót ilyen bárgyú ürügyekkel, ha nincs más szándék a háttérben, nem lett volna értelme vád alá helyezni. Nekem az is feltűnt, hogy Hajdu az utolsó hetekben nagyon idegesen mozgott a Bözödi ügyében, talán – próbálva menteni – Fazekasig is elment. De a fordulatot az hozhatta, hogy Balogh Edgár tudomást szerzett Bözödi elhurcolásáról, arról is, hogy megverték és hallókészülékkel kombinált szemüvegét eltörték. Személyesen Maurer miniszterelnökhöz fordult. Az ügy tehát kilépett a tartományi illetékességből és azok az erők, amelyek kiagyalták, hogy a marosvásárhelyi írókat belekeverve Bözödi ügyébe, diszkreditálják, megfélemlítve ezáltal az értelmiséget, nem érhették el céljukat. Akkor még nem tudtuk, hogy olyan tervezet készül, mely végleg megszünteti a Magyar Autonóm Tartomány maradványát...”

(E néhány kéziratoldalt kitevő közjáték talán éppen egy izgalmas regény magva is lehetett volna, ha a szerző nem akarja mindenáron belegyömöszölni ebbe a korfestő, de igazából csak sovány vázlatnak sikeredett próbálkozásba...)

Summa summarum, e kéziratban nem igazán lehet rendet rakni, és mert az utolsó betűig sikerült elolvasnom, első benyomásaimat igazolni látva, becsukom a dossziét és visszajuttatom a kiadónak. Találjanak hozzá jóindulatúbb, elfogulatlanabb, nagyvonalúbb lektort.

Utóirat:

A kézirat végül 2012-ben mégis csak megjelent egy magánkiadónál – került hozzá megfelelő lektor.

Cseke Gábor