Velünk van, ha nincs is…

Társasság, város, kultúraköziség

Lehangoló nekrológ az „előhang”, mely fájóan és sajnálatosan utóhang csupán mostanra. Távozott közülünk egy Barátunk, kinek minéműségét talán valamelyest tükrözi az alábbi tanulmány-szöveg, melynek szerzőtársa „ellenére” meghatározó alkotója, a téma kutatója, a kérdésfelvetés további kutatásokban folytatható mivoltának képviselője maradt azután is. Azután, hogy alapozó kutatása kimunkálhatónak minősült egy roppant tiszteletreméltó berlini egyetemen, ott folytatására is módot kapott, s eredményesen be is fejezte bölcsészdoktori disszertációját. Egy közös barátunk soraiból idézem föl munkássága néhány momentumát, melynek kiteljesedett kezdeménye alant olvasható a „Zsidniland” fogalmába csomagolt témakidolgozásban.

„A zsidó történelem és irodalom iránti érdeklődés alapozta meg barátságunkat. El kellett fogadnom, hogy idővel szűkösnek és talán kissé belterjesnek is érezte az itthoni tudományos és felsőoktatási teret, igaz, teljesen sohasem szakadt el a hazai tudományos, kulturális és vallási közösségektől. Kétlakiként szervezett ugyanis Budapesten urbanisztikai szalonokat és tudományos workshopokat, vendégelőadóként tartott zsidó történelmi kurzusokat, tanulmányokat írt, köteteket szerkeszett, kurátorként pedig kiállítást rendezett. Kedves kutatási területei közé tartozott a zsidó emlékezet értelmezése, a konstruált közép-európai zsidó kulturális terek elemzése, valamint a Berlin és Budapest közti múltbeli kulturális kapcsolatok feltárása. Választott második otthonának, Németországnak köszönhetően ugyanakkor tágasra nyílt számára a tudományos tér. A berlini Humboldt Egyetemen védte meg „Budapest – Berlin. Die Koordinaten einer Emigration 1919-1933” címmel könyv alakban is megjelent doktori (PhD) értekezését. Az emigráció történelmi dimenziói, a kultúrák találkozása, kölcsönhatása – transzfere – hosszú időn keresztül foglalkoztatta. Az elmúlt évtizedekben diákként, majd kutatóként, illetve ösztöndíjasként megfordult – többek között – Berlinben, Jeruzsálemben, a Columbia Egyetemen, valamint a Glasgow-i Egyetemen. Hosszú lenne felsorolni, hány nemzetközi konferencián, workshopon vett részt szervezőként és előadóként. Német és angol nyelvű tanulmányainak sora jeles nemzetközi folyóiratokban és kötetekben jelent meg. Tudományos érdeklődésének középpontjába idővel az urbanisztika, a városantropológia, a városszövetek tanulmányozása, illetve a digital history került. A marburgi Herder Intézet munkatársaként elkészült habilitációs értékezésének – „Industrial Palace, Urania and Logos: Knowledge Transfer and Urbanization in Central Europe 1873-1914” – kiadását azonban már nem érhette meg”.1

Egy tisztelgő emlékezésben – főleg fájdalmas közelségből… – mindenki könnyűszerrel úgy vélheti: illik szépelgően szépeket, árnyalóan igazakat, fájdalmasan őszintéket mondani… Igaz is lehet ez – valamiképpen –, mégis nehezemre esik. S nem azért, mert hogy ne „érdemelne” szárnyas szót, simogató gesztust, ringató emlékölelést. Hanem mert Ő maga is olyan volt, hogy ezt bár eltűrte volna, de lelke mélyén és félhangosan még egy kicsit tiltakozott volna is ellene. Szépelegni – na, azt nem! Kedveset gondolni, igazat vagy igazul mondani, azt szinte minden körülmények között… – de oktalanul ajnározni vagy hízelgően simakodni nem volt stílusa.

Persze, kemény szó ezt így kimondani – de így volt Hozzá szerencsém. Nem „régtől való barátság” volt köztünk, hanem kínálkozó munkakapcsolat, rugalmas együttműködés, ötletelős kísérletezés, pályázati trükkösködés, nagyreményű jövőképzet kapcsolt össze bennünket, s tette később pajkossá, hatékonnyá, eredményesen kiessé és érzékenyen láthatóvá ezt az egymásra találást. Egy akadémiai mezőben működő, fél-legitim kortárs zsidóságkutató műhelyt alakítottunk ki, mely éveken át működött, heti rendszerességgel meghívott előadókkal, alkalmilag konferenciákkal, nemzetközi (persze főként berlini) partnerséggel és pályázatokkal, sőt utóbb már olyanokkal is, melyek túlélték a műhelyt, túlszárnyalták a kezdeti együttműködési célokat is. Majd egy történeti városantropológiai kutatásba fogtunk (nem létező tudásterület volt ez, Ő teremtette meg az összehasonlító jelenkutatási részét…), ahol időt és türelmet, kutatási energiát és kapcsolati menedzselést vállalt nemzetközi színtéren is. Határozott volt – talán szerette is ezt a szerepet –, ami a hétköznapi léthelyzetek között jól is állt Neki, továbbá megadta a módját is annak, amire vágyott, amit kívánt, amit elérni szeretett volna, amit eltervezett. Ha konferenciát képzelt…, megtalálta embereit, és megcsinálta. Ha kötetet szerkeszteni szándékozott, arra is volt kurázsija, leleménye, bizodalma szélesebb körben is – ahol meg épp ezért el is fogadták, meg is becsülték, s abból is főképp az lett, amit kimódolt. De ezzel együtt sem „magának” okoskodta ki mindezt, hisz valahol dúlt Benne az adni-vágyás, a megoldás-vadászat, a sikerképesség emberi kapcsolati és tudástőkébe áztatott hitelessége, s ami ezzel jár: a célracionális, praktikusan eljáró, megvalósítóan és kimérten tervező, mintegy humán-menedzseri értékrend, mely ugyanakkor nem haszonelvű akart lenni, hanem életképes, eszközhatékony, „németesen” precíz és mégis mindemellett emberszépségű. Talán nem méltatlan a lekerekített szó: egyszerűen BARÁT akart és tudott lenni. Ha olykor mégis önelvűen és pragmatikusan, akkor is elfogadhatóan…, ha kezdeményező határozottsággal, akkor is tűrőképesen, s ha rugalmas ellenvéleményt kért, akkor is megtoldotta a saját koncepció kivitelezésének további megoldásaival, a határozott és döntésképes lélek felvidító kreativitásával. S azt érzem, ez a kulcsszó, a kreativitás, a teremtő kezdeményezés, a fantázia-érlelte kivitelezés, meg persze mögötte mindig a vele járó „leistung”, a ráindulós teljesítés igénye, meg a szépecskén fölmutatható eredmény a végén… Kivitelező lélek volt, de elvárásokkal, sőt normákká vált kötelezettséggel terhelő. Nem lehetett sem „elengedni”, sem „megkötni”, hatása valahol ott lakozott a kreatív sejtek között mint konok késztetés: Találd ki, csináld meg, hozd, lássuk, legyen eredménye…! De legyen benne szeretet is, sőt főképp az legyen, persze – meg alázat is, nélkülözhetetlenül, meg jövőbe vezető rákérdezés igénye is, evidensen. S így ápolta kapcsolatait is, nehezítve a kétlakiság kapkodós méltóságával és derűjével, a helyzettudat épületességével, vagy tán a jövőkép hitelének felelősségével is. Felhangolt vidámsága alapkészlet volt, nevető kedve még a súlyosabb gondok közepette sem hagyhatta el – valahol benne szorult, s kifordult, mihelyt alkalma nyílott rá. S ha nem lenne mással elcsépelt fogalom, talán merészen ráfognám: „elsöprő személyiségű” volt. Jólesően, tisztán, lendületesen, s ha leplezett akaratossággal, akkor is önismerettel, önkritikával, önkreatívan. Sikerre érdemes személyiség volt, s azt hiszem, sikerre is vitte, amit vihetett. Vagy többet is…

Túlragoztam kicsit… Most már alighanem rám szólna: „Na, akkor összefoglalva…??!”

Foglalni nem. Talán sugallat ha megkockáztatható… Ez sem több, mint képzet kiteljesedése, mint nyelvi kényszerek közé szorult fohász, suta vízió. S csak szimplán annyi: velünk van, ha nincs is. S ez most már így is marad – letagadhatatlanul.

Mellékelem jellegadó írását, mely a szakirodalomban sokszor használt, gazdagon hivatkozott opusz.

A. Gergely András

****

A zsidó kulturális tér Közép-Európa városaiban. Egy új értelmezési lehetőség

A berlini fal leomlása, a szocialista rezsimek bukása óta¹ figyelemre méltó jelenségnek lehetünk szem- és fültanúi Közép-Európában zsidó fesztiválok, rendezvények, boltok, éttermek, városnézések formájában. Elsősorban Berlinben, Krakkóban és Prágában érhető tetten a zsidó kultúra, pontosabban a zsidó kultúra bizonyos közismert elemeivel² zsonglőrködő kulturális tér kialakulása és virágzása. E kulturális tér legfőbb ismérve az, hogy többnyire semmiféle kapcsolatban nem áll zsidó személyekkel, szervezetekkel, intézményekkel – így a zsidó kultúrán és életen kívül szerveződő árnyékzsidó (schattenjüdisch) tér mibenlétét többnyire nem zsidók, illetve nem zsidó intézmények határozzák meg. Feltűnő, hogy e zsidó kulturális tér virágzása leginkább olyan országokban figyelhető meg, mint Lengyelország és Németország, ahol a holokauszt óta nincs számottevő zsidó jelenlét.

Az 1980-as évek óta több olyan tanulmány született,³ amely elsősorban az USA-ra, illetve Nyugat-Európára, azon belül is az NSZK-ra koncentrálva írta le ezt a jelenséget. A zsidó kultúra, valamint a holokauszt iránti érdeklődés nem véletlenül lobbant fel a hallgatás hosszú évtizedei után az Egyesült Államokban, majd Németországban is. Az 1979-ben bemutatott, négyrészes Holocaust – The Story of the Family Weiss⁴ című amerikai tévéfilm széles körben törte át a holokausztot övező hallgatást és irányította a figyelmet a zsidó kultúrára.

Elsőként a párizsi történész Diana Pinto próbálta meg a zsidó kulturális teret európai kontextusában leírni, valamint a zsidó illetve pszeudo-zsidó kultúra iránti igény okait megfogalmazni. Tanulmányában⁵ a nyugati társadalmaknak a nemzeti zsidóság elvesztése okán a ’80-as évektől felszínre került lelkiismereti válságaként értelmezte azt, amit Jewish space-ként definiált. A zsidó tér⁶ betöltése véleménye szerint a nyugati társadalom kísérlete a zsidó emlékezet és történelem, valamint a holokauszt nemzeti kultúrába integrálására, ami azonban nem feltételezi a zsidóság fizikai jelenlétét.

Diana Pinto fogalmával szemben, amely implikálja zsidó szereplők részvételét is e kulturális térben, Michal Y. Bodemann a „judaizáló miliő” kifejezést használja, utalva a nem zsidó aktorok meghatározó szerepére:

Zsidó témákkal teli az irodalom, a németek „jiddises” gesztusokkal, képzelt jiddis miliőben zsidó történeteket olvasnak, (…) maga az eredeti kelet-európai zsidó klezmer zene a mai Németországban nemcsak hogy népszerű, hanem szinte kizárólag német zenészek játsszák.”⁷

Az idézett kutatók által megfogalmazott jelenség bemutatása mellett, amelynek egy értelmezési kísérletét is felvázoljuk, tanulmányunkban elsősorban a közép-európai zsidó kulturális térre összpontosítunk. Arra is keressük a választ, mennyiben figyelhető meg a zsidó kulturális tér jelenléte Budapest, mint a magyarországi zsidó kultúra kétségtelen központja és a Közép-Európa legnagyobb, veszteségei ellenére is folyamatosan létező közössége esetében. Ha a jelenség Budapesten is észlelhető, miben hasonlít és miben különbözik a közép-európai térség más városaiban megjelent zsidó kulturális tértől, illetve mennyiben befolyásolja e tér alakulását az a tény, hogy Közép-Európa legnagyobb zsidó közösségének ad otthont a város.

A zsidó kulturális tér

A kortárs térelméletek a városi teret a mindennapi gyakorlatokhoz, rutinokhoz, szerepekhez, formákhoz, emlékezetekhez, képekhez és egyéb reprezentációkhoz kapcsolódó tudásokból összeálló enciklopédiaként fogják fel, melyet az egyes társadalmi csoportok e térben zajló interakciója hoz létre, termel újjá. A kognitív megközelítés ezen belül is a városi teret a benne élők által mentálisan szervezett térként tehát az észlelt és érzett, illetve az emberek értékeivel átszőtt, megélt realitásként határozza meg.⁸

Ebből kiindulva, egyben folytatva a gondolatmenetet, minden kisebbség is – jelen esetben egy magát a 19. században lezajlott emancipációs diskurzusok óta, vallási közösségként definiáló közösség – megteremti a saját tereit. Amennyiben egy adott kisebbség specifikus funkciójú épületekkel határoz meg egy területet – mint ez a zsidóság esetében is történt, hiszen a zsidó vallás gyakorlása bizonyos épületeket illetve intézményeket feltételez (zsinagóga, mikve, kóser mészárszék stb.) – akkor a fizikailag megjelölt tér szimbolikus térré is válik. Ez a hely, ahol a közösség tagjai az intézményekhez kötődve napi életüket élik, közös identifikációs alapot is teremt.

A holokauszt után azonban megkerülhetetlen a kérdés, hogy a teret használó közösség eltűnésével mennyiben marad jellegzetes ez a tér, milyen szimbólumokat hordozhat még, s ha hordoz is, a közösség hiányában van-e még értelmük?

A diskurzusban a Jewish space/judaisierenes Milieu olyan intellektuális teret jelöl, amelyet a zsidó témák iránti érdeklődés és a zsidó témák nem zsidó környezet általi interpretálása töltenek ki. Míg azonban Pinto az európai országokban a zsidó kultúra felfedezésének és értelmezésének módjait hangsúlyozza, Bodemann a nem zsidó szereplők aktivitását veszi definíciójának alapul:

Ezt a judaizáló környezetet zsidóságba betértek, német-zsidó vagy német-izraeli intézmények és egyesületek német tagjai és számos, ezekben vagy ezeken kívül ügyködő „hivatásból-szinte-zsidó” népesíti be.”⁹

Ruth Ellen Gruber az említett szerzők meghatározásait a saját elméletébe építve határtalanná tágítja a zsidó kulturális tér fogalmát, ami tovább nehezíti a jelenség adekvát leírását:

Véleményem szerint a zsidó jelenségek „univerzalizálása” és integrálása az európai mainstream tudatba, a „judaizáló” környezet és a „judaizáló” miliő létrejötte minden nagyon eltérő, tudatos és tudattalan megnyilvánulásában a zsidó tér „feltöltését” jelenti, ami körbeveszi a virtuális zsidóságot, a virtuális zsidó világot – mindezt nem zsidó, „virtuális zsidók” révén.¹⁰

Ezek a meghatározások elsősorban Nyugat-Európára koncentrálnak, így egyrészt nem reflektálnak a közép- illetve kelet-európai zsidó kulturális tér sajátosságaira, másrészt az igen tágan értelmezett fogalmak minden olyan jelenséget magukba foglalnak, amelyen a zsidó címke megtalálható. Tanulmányunk tárgya éppen ezért nem a Pinto s a fenti kutatók által igen tágan értelmezett zsidó tér, hanem a fizikai térhez kötődő zsidó kulturális tér jelensége.

A zsidóság, mint meghatározott jelképekkel rendelkező csoport fizikailag és szimbolikusan is megalkotta a maga tereit. Közép-Európában a fizikai értelemben vett zsidó tér (volt zsidó negyed), valamint a szimbolikus épületek (zsinagóga, közösségi épületek) mint díszletek töltődtek fel az élő zsidó közösség hiányában zsidó jellegű tartalommal. Ezért zsidó kulturális tér alatt olyan teret értünk, amelynek zsidó elemeit többnyire nem-zsidó szereplők határozzák meg, továbbá ez a tér volt zsinagógák és egyéb vallási funkciókat betöltött épületek körül jött és jön létre. A volt funkcionális (rituális stb.) épületek, a hozzájuk kapcsolható ismeretanyag, maga a tény, hogy egy közösség életében meghatározó szerepet játszottak, legitimálják a közösség eltűnése után is a köréjük épülő kulturális tér zsidóságát. Ez a felfogás azonban sem a közösség létét/nemlétét, sem a közösség olvasatát nem veszi figyelembe.¹¹ Az így zsidó negyedeknek kikiáltott területek zsidóságának alapját tehát az épületek és a hozzájuk fűződő képzetek határozzák meg. Ezek nagy része – ahogyan erre később visszatérünk – egy vágyott régmúltra emlékezést fogalmaznak meg, homogén képet mutatva a zsidóságról.

Értelmezésünk átmenetet képez a Pinto/Bodemann/Gruber-féle tág felfogás és a Papp Richárd által szimbolikus zsidó térként vázolt jelenség között.¹² Az épített zsidó negyed, a zsidó kultúra és a kultúrát alakítók hármas modellje segítségével elemezzük a közép-európai városokban (köztük Budapesten) kiforró zsidó kulturális teret és fesztiválokat.

Zsidó kulturális tér Közép-Európában

„Közép-Európa” a lényeg. Rengeteg tintát pazaroltak arra, hogy megállapítsák, hol található Közép-Európa, azaz földrajzilag hogyan határozható meg. Mégsem a területeket határoló, hanem a városokat összekötő vonalak a fontosak. Az 1900 körüli Közép-Európa kulturális világa többek között Bécs, Prága, Budapest, Brno, Trieszt, Krakkó, Berlin, Boroszló, Lemberg és Czernowitz kapcsolati hálójaként jellemezhető. A városi kultúra így legalább annyira a kapcsolatokról, mint a határokról szól.¹³

Közép-Európa legfontosabb jellemzői közé tartozott a német kultúra hatása és messzemenő befolyása, valamint a zsidóság hangsúlyos jelenléte. Ez utóbbi azért is fontos, mert a zsidóság az a csoport, amelyet a társadalomtudományokban gyakran a közép-európaisággal, a sajátos közép-európai szellemiséggel hoznak összefüggésbe.¹⁴ A zsidóságot részben a nemzetfelettisége,¹⁵ többnyelvűsége segíthette a kulturális mediátori¹⁶ szerep betöltésében, az akkulturálódó zsidó polgárság pedig a közép-európai kulturális mentalitásra gyakorolt tagadhatatlan hatást. A városi zsidó polgárság és értelmiség kultúrateremtő képessége nyomán modern, befogadó, nyitott, s Közép-Európa városaiban egyidejűleg kiforró közeget teremtett meg, amelynek felfedezése, feltérképezése jelenleg is kutatások témája. Ez az örökség az elmúlt évtizedekben beépült e városok önképébe, elemei pedig a zsidó kulturális térben is fellelhetőek.¹⁷

Közép-Európa, ezen belül az késői Habsburg Birodalom egyik legfontosabb jellemzője a heterogenitás volt, a monarchiában különféle kultúrák, nemzetek, nemzetiségek éltek egymás mellett. A térségben élő zsidóságot is a pluralitás jellemezte: az urbánus, adott nemzeti nyelvhez és kultúrához (cseh, magyar, román) asszimilálódó zsidó polgár mellett a hagyományőrző, jiddis nyelvű közösségektől, a cionista szervezetekben politizáló zsidó proletáron át az irodalomból is jól ismert zsidó nagypolgárig számtalan életforma jellemezte a térséget.

Berlin, Krakkó és Prága jórészt az asszimilálódó polgárság tereként váltak emblematikussá, mégis a zsidó lét sokféleségének adtak otthont a második világháború előtt. Ezt a sokszínűséget azonban ma alig mutatják ezek a városok, amelyek zsidó örökségük révén, illetve ennek piacra dobásával váltak tanulmányunk tárgyává.

Prága és Krakkó a középkorig visszanyúló folyamatos zsidó jelenlétet és ennek megfelelő hagyományokat vallhat magáénak, Berlinben (és Budapesten) a 18. századtól, az iparosodással párhuzamosan alakult ki zsidó közösség.¹⁸ Berlin a 18. század végétől Európa egyik szellemi központja, csupán Béccsel vetekedő befolyással a német kulturális térben. Berlin az európai zsidó történelem egyik meghatározó színtere is, éppen ezért a berlini zsidó örökséget nemcsak a haszkala számos gondolkodója, de a neoortodoxia és a szekularizált zsidó kultúra kiemelkedő alakjai is képviselik.

A relatíve liberális porosz „zsidópolitika”, majd az 1869-ben elfogadott emancipációs törvény, ami biztosította a zsidóság egyenlő jogállását és a zsidó vallás recepcióját, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a felgyorsult gazdasági fejlődésben a berlini zsidók vezető szerepet játszottak. Berlin zsidóságának nagyobb része a középosztályhoz tartozott, németül beszélt és az ünnepnapokon a reform-zsinagógát látogatta. Kereskedők, alkalmazottak, ügynökök és orvosok képviselték ezt a réteget. Az itt élőknek csak egy kis hányada kereste kenyerét egyszerű kézművesként, házalóként, esetleg munkásként az újonnan felépült gyárakban. Az ő számuk azonban az 1900-as évek elejétől a Kelet-Európából bevándorlókkal folyamatosan nőtt.

Hagyományos értelemben vett gettó¹⁹ nem is létezett a porosz fővárosban. Egyes kerületekben (például Charlottenburgban, hasonlóan a budapesti Újlipótvároshoz) elsősorban a zsidó középpolgárok éltek és alakították ki kulturális terüket. Azonban az I. világháború végén az elsősorban a polgárháború sújtotta Oroszországból és Ukrajnából, valamint a felbomló Habsburg Birodalom keleti részéből érkező zsidó menekültek – akinek nagyobb része a kivándorlás reményében csak egy-két hónapra szándékozott Berlinben maradni – az Alexanderplatz mögötti olcsó lakásokat választva költöztek a Scheunenviertelbe, amely kelet-európai gettóként rögzült a város emlékezetében. A jüdisches Viertel (zsidó negyed) jelző a mai napig erre a területre vonatkozik. Az itteni házak nagy részét a második világháborút követően lebontották, így ma már csak a források őrzik lenyomatát. Ettől függetlenül a Scheunenviertel Berlin város tudatában mint a zsidó negyed él: a negyed helyén idegenvezetést, irodalmi felolvasásokkal tartanak, és a megmaradt házakra, és egy-két utcára a zsidó örökségre építő judaizáló kulturális ipar alakult ki: az éttermek zsidós hangzású neveket viselnek, a városrészben klezmer zenei központot és jiddis színházat alapítottak.

A berlini konstruált zsidó múlt középpontjában álló kelet-európai jiddiskeit tere, a Scheunenviertel (ami a maga teljes építészeti valójában már nem létezik) kelet-európai zsidó menekültek emlékéből, shtetl-álmokból termeli újra önmagát.

Ezzel szemben Prágában a több évszázados zsidó örökség elemei jelennek meg a zsidó kulturális térben, hiszen a prágai zsidó közösség gazdag és változatos történelme egészen a 10. századik nyúlik vissza. Az igazi virágkor II. Rudolf uralkodása alatt bontakozott ki. Ehhez az időszakhoz, a 17. század elején reneszánszát élő zsidó kultúrához kapcsolódik nem egy mai napig fellelhető mítosz. A MAHARAL²⁰ alakja köré szőtt legendák, így a Gólem is, nemcsak a prágai zsidóság hagyományaiba épültek be, hanem egész Közép-Európára hatottak. A Gólem alakja, de maga a prágai gettó is számtalan irodalmi és egyéb művészeti alkotást ihletett.²¹ A gettó Prága esetében egy törvényileg kijelölt, a környezetététől elválasztott negyedet jelentett, ami egészen 1848-ig fennállt. Ezt követően átépítésnek és bontásoknak esett áldozatul, de így is számos olyan épülete, intézménye fennmaradt, amelyek érzékeltetik a zsidó örökség gazdagságát, ugyanakkor egy, különösen az idegenforgalom igényeit kiszolgáló pszeudo-zsidó kulturális tér kulisszáiként működnek.

Krakkó több évszázados, legendákkal övezett zsidó negyedének, Kazimierznek a mai megjelenése és marketingje is hasonló. Kazimierz a 14. században önálló település volt, ahol már akkoriban létezett zsidó közösség, amely mikvét épített és temetőt létesíthetett. Időközben Krakkóban is letelepedtek zsidók, akiket aztán 1495-ben űztek ki a városból Kazimierz-be. Itt ekkoriban már működött a Jakob Pollak alapította első jesiva.²² Krakkó és Kazimierz 1868-as egyesítéséig két, egymástól függetlenül létező közösségről beszélhetünk. Viszonyukra nagy hatással volt Lengyelország többszöri felosztása, és az, hogy Krakkó többször osztrák fennhatóság alá került. A 19. század folyamán inkább az asszimilálódó, vagyonosabb zsidók közösségévé vált a krakkói, egészen a két város már említett egyesüléséig. Ezt követően heterogén zsidó kultúra jellemezte a várost, ahol a héderek éppúgy jelen voltak, mint a német nyelvű zsidók iskolái. 1900-ban 25 670 zsidó lakosa volt a városnak, a második világháború kitörésekor pedig 60 000 zsidó élt Krakkóban – a lengyelországi zsidó lakosság negyede. 1941-ben állították fel a gettót és 1942-ben kezdődtek a deportálások. Kétezren élték túl a holokausztot, ma körülbelül 150 főre tehető a krakkói zsidó lakosok száma, tehát Prágához hasonlóan nem meghatározó a közösség súlya. A közösség hiányában is évente tartott zsidó kulturális fesztivál, a Rabbi Mose Isserlesről elnevezett könyvtár, a „zsidó jellegű” éttermek jelzik itt is a konstruált zsidó kulturális tér virágzását.

A zsidó kulturális tér konstrukciója

A vizsgált városokban – mint utaltunk rá – a fesztiválokat kivétel nélkül az épített zsidó térben szervezik, vagy – mint Budapest esetében – annak környékére is kiterjeszkedve.²³ A rendezvények meghirdetésekor gettó vagy zsidónegyed névvel illetik ezeket a területeket, ahol függetlenül az elnevezéstől valóban nagyszámú zsidó lakosság élt.

Ugyanakkor a mai napig – és ez különösen az egykori budapesti zsidónegyed kapcsán figyelhető meg – a zsidó negyed és a gettó fogalma keveredik. Írásunkban éppen ezért az Encyclopaedia Judaica definícióját használjuk,²⁴ ami szerint a gettót, a zsidók lakóhelyét törvényben határozták meg. Ezt fal vagy kapu választotta el a nem zsidó környezettől. A gettó mint jelenség először a 16. századi Velencében bukkant fel, s terjedt el a későbbiekben Európa egész területén, hogy aztán egészen a 19. századig fennmaradjon – majd a második világháborúban újra felfedezzék.

Ezzel szemben a zsidónegyed spontán kialakuló lakónegyedet jelöl. Ezt semmi sem választja el környezetétől, természetes határait többnyire az épített zsidó környezet, illetve az ott élők határozták meg. Éppen ezért – és ez elsősorban Budapesten figyelhető meg, ahol nagy és kontinuus közösség él – a zsidó negyed hagyományos zsidó olvasata szorosan összefügg a zsidó negyedet betöltő lakossággal. Amíg az épületeket a vallási célnak megfelelően használják, azok addig élnek. A szekuláris zsidó olvasat ellenben kulturális örökségként, a sokféle szekuláris zsidó identitás egy kristályosodási pontjaként tekint a zsidó negyedre. A negyed értelmezése ilyen közösség létezése esetén tehát mindenképpen rengeteg variációt hordoz – az adott zsidó közösségben létező identitásoknak megfelelően.

Ezzel szemben a vizsgált városokban – Berlinben, Krakkóban és Prágában – a zsidó negyedek megjelenítésének módjáról intézmények, önkormányzatok illetve fesztiválszervezők döntenek. Az általuk konstruált kép jelenik meg a nagyközönségnek, elvárt, sztereotip elemek kapcsolódnak a zsidó negyedekhez, amelyek az elvárt áruk (klezmer, kaftános zsidó figurák stb.) nélkül eladhatatlanok lennének.

És nem is kell hozzá zsidó… – hangzik egy Csepeli György-könyv²⁵ címe, amiben a szociálpszichológus szerző többek között a zsidósággal kapcsolatos sztereotipizálást vizsgálja. Ugyanezt mondhatjuk a fesztiválokról is: nem kell hozzá zsidó. Krakkóban, Prágában és Berlinben a második világháború viharában gyakorlatilag eltűnt a zsidó lakosság. (Ezen a tényen még a német főváros esetében a berlini fal leomlása utáni orosz-zsidó bevándorlás sem sokat változtat.) Mi lehet az oka annak, hogy a legnagyobb zsidó kulturális fesztiválokat mégis Közép-Európában rendezik? Zsidó fesztivál – zsidók nélkül? Krakkó, Prága, Berlin – és jórészt Budapest is – megegyezik abban, hogy a fesztiváljaiknak vajmi kevés köze van az úgynevezett élő zsidó kultúrához. A nem zsidó társadalmi tudatban megteremtett zsidónegyed-konstrukcióhoz szorosan kapcsolódik az a toposzhalmaz, amit kitalált zsidónak nevezünk.

A toposzok korszakokon átívelő, rögzült gondolkodási- vagy ábrázolási módok. A kifejezést, amely Ernst Robert Curtius Europäische Literatur und Lateinisches Mittelalter című, 1948-as munkája nyomán az irodalomelméletben terjedt el elsőként, többnyire koinos topos/közhely értelemben használják. Mi azért választjuk ezt, hogy világos határvonalat húzzunk a zsidóság-sztereotípiák és a zsidóság-konstrukciók között. A sztereotípiák olyan csoportról alkotott általánosított hiedelmek, amit az adott csoport minden tagjára alkalmaznak. Ezeknek elsősorban a mindennapi gondolkodás strukturálásában van meghatározó szerepük.²⁶ A toposzok megelőző korszakok/századok termékei, a mindennapjainknak éppen ezért közvetlenül nem részei. A toposz egy tabló – képek, elképzelések és történelmi tények halmaza. A toposzok elsősorban abban térnek el a sztereotípiáktól, hogy míg utóbbiak magukban egy-egy csoporthoz közvetlenül kötött jelzőt vagy tulajdonságot jelenítenek meg, addig a toposzok számos ilyen alkotóelem összességei.

A kitalált zsidót²⁷ a holokauszt, a jiddiskeit és a boldog békeidők toposzának hármasa alkotja. Azt, hogy ez a három alapvető elem mennyire szent és sérthetetlen, mutatja, hogy a fesztiválprogram túlnyomórészt olyan eseményekből áll, amelyek közvetlenül valamelyikükhöz kapcsolódnak. Közép-Európában ma nincs zsidó kulturális fesztivál a holokauszt, a haszid zsidóság és az idealizált századfordulós békeidők zsidó-nem zsidó együttélésének²⁸ melankolikus, múltba vágyódó emlegetése nélkül.

A fenti háromból talán a holokauszt szorul a legkevesebb magyarázatra. 1945, de főleg 1990 óta minden, magát demokratikusként meghatározó társadalmi csoport és politikai erő önmeghatározásának, nyilvános szerepvállalásának a része, hogy a holokauszt megtörténtét elismeri, valamint együttérzéséről és támogatásáról biztosítja az adott ország zsidó kisebbségét. A történtek nyilvános és közéleti súlya miatt pedig ez a zsidóságról gondolkodás alfája és ómegája.

A boldog békeidők a fesztiválok programjaiban jelenthet városnézést (Berlin: Zsidó színház a Weimari Köztársaságban), koncertet (Budapest: Mahler-est) és könyvbemutatót (Krakkó: Chajim Nachman Bialik csodálatos világa) is. De nemcsak ezeket – bármit, ami a holokauszt előtti zsidó–nem zsidó együttélés világába nyúlik vissza, amit ma oly’ nosztalgikusan vágynak vissza. Maga a boldog békeidők toposza és ennek megjelenései a múltba vágyódás mellett a felelősség bagatellizálását, a kérdések hárítását is magába foglalja. A boldog békeidők egy olyan vágyott álom, amiből sokakat a holokauszt ébresztett fel, és most ezt a tényt szeretnék meg nem történtté tenni.

A krakkói fesztivál katolikus szervezője, Janusz Makuch egy interjújában elmondta:²⁹ első mély benyomásait Singer-regények olvasása közben szerezte. Ezért (sem) meglepő, hogy a krakkói fesztivál az összes többinél nagyobb mennyiségben használják a látogatók odacsalogatására a jiddiskeit toposzt. Elgondolkodtató (és a toposz jelenlétének univerzalitását mutatja), hogy a másik három városban a zsidó kulturális fesztiválok ugyanúgy használják ezt a toposzt. Berlinben Tangele – jiddis tangó címmel hallhatunk koncertet, Budapesten haszid olvasatban (sic!) mutatják be Donizetti Szerelmi bájitalát, Krakkóban előadássorozatot hallgathatunk végig a haszidok idejéről (Kelet-Európa haszid meghódítása; A tzaddik udvarában; A haszidizmus kezdetei lengyel földön, stb.), Prágában pedig klezmer diszkóban táncolhatunk hajnalig. Sőt, témaként nehezen kihagyható bármelyik programból a nemzetközi kántorkoncert. A jiddiskeit mint toposz elsősorban a második világháborúban megsemmisített kelet-európai haszid zsidóság emlékének és szokásainak (ál)újjáélesztését, újraeljátszását jelenti.³⁰ Minden, ami ehhez kapcsolódik, legyen az kulináris vagy kulturális, városnézés vagy folklór, prioritásként szerepel a mindenkori programszervezők listáján. (A budapesti, berlini, prágai és krakkói fesztivál fenti toposzokat használó részletes programbontása az 1. mellékletben található, a zsidó kulturális tér mindennapjaiból kiragadott 1-1 kép pedig a 2. mellékletben.)

A fenti három toposz és az ebből összeálló fesztiválok adják a zsidóság társadalmi észlelését. Mind a négy vizsgált városban jelen vannak, és mivel ezek Közép-Európa meghatározó pontjai, következtethetünk arra, hogy a térségben általános a kitalált zsidó eljátszásának, illetve az ehhez igazodásnak az attitűdje. Ez azonban további kérdéseket és tanulságokat feltételez.

Először is, miért pont ez a három? A zsidóság mint társadalmi csoport percepciója 1945-ben a többségi társadalom részéről megakadt. Nem maradt nyilvános olvasata a zsidóságnak, mert nem maradt zsidóság. A többségi társadalomban a generációról generációra átöröklődő tudás pedig csupán azokat a markereket tartotta életben (az eltűnés pillanata, azaz a holokauszt mellett), amik alapján még a holokauszt előtt is világosan meg lehetett különböztetni a zsidót a nem zsidótól – a parvenüséget (lásd békeidők) és a pajeszos-kaftános hithű zsidók képét.

A fesztiválokon bemutatott/eljátszott zsidóság-képek homogén, egy-egy produkciótól eltekintve ignorálják a zsidó kultúra sokszínűségét. Nem hagynak teret az alternatív olvasatoknak, nem lesz más legitim észlelése a zsidóságnak, hanem az egy adott, holokauszt-haszidizmus-békeidők által dominált sémát adnak el kiválasztottként.

A századfordulón többségében zsidók lakta negyedek ma képzelt gettóvá, másfél évszázad asszimilációs politikája pedig egy toposzhalmazzá válnak. Végső soron a fesztivál-látogatóknak, az érdeklődőknek nem marad más, mint négy közép-európai theme park. A kimondatlan (és észrevétlen) konfliktust amerikai kontextusban Raphael Samuel mutatta be:³¹

A vád az, hogy a nagyvárosi értelmiség áruba akarja bocsátani és turistagiccsé változtatni a múltat, a valódi események helyén a történelem disney-esített változatát mutatva.

Mint bemutattuk, a zsidókat szinte egész Közép-Európában nem zsidók képviselik. Ugyanaz az értelmiségi réteg vesz részt a programok szervezésében, mint akik az emlékművek felavatásán részt vesznek. Amíg pedig ez marad a széleskörű zsidó megjelenés csatornája, nem marad más, mint a toposzok, a kitalált zsidó és maga Zsidniland.

Budapest zsidó öröksége és a zsidó kulturális tér

A térség legnagyobb (folyamatosan jelenlévő) zsidó közössége Magyarországon él. Gitelman³² és a Kovács András szerkesztésében megjelent Zsidók a mai Magyarországon³³ című kötet és egyaránt elemzi a rendszerváltás utáni egyéni és közösségi identitás visszanyerésének/megszilárdításának lehetőségeit, és ami a legfontosabb, mindkettő hangsúlyozza a ’89 utáni zsidó identitás pluralizmusát. Ez a pluralizmus határozza meg a zsidó közösségeken belüli öndefiníciókat, a zsidósághoz való viszonyt, s ezzel egyidejűleg a kibontakozó helyi zsidó kultúrát. Ugyanakkor e pluralizmus sajátosságaként, amely a közép-európai kis közösségekre is jellemző, elmondható a következő: az 1989-es rendszerváltást követően „újra”alakult vallásos szervezetek, egyesületek önmagukat ezen eszmerendszer egyik pólusán próbálják elhelyezni, diakronikus helyüket keresve a magyarországi zsidó vallásértelmezés történetében, azonban tulajdonképpeni szervezési kereteiket és támogatottságukat külföldi minták és intézmények határozzák meg.³⁴

Tehát a pluralitás és a helyi színezet mellett külföldi minták is meghatározzák a zsidó önképet, identitást és egyben kultúrát.

A térség városait és a kialakult zsidó kulturális teret elemezve említettük, hogy a lokális zsidó közösségek csupán kis mértékben vagy egyáltalán nem befolyásolták e tér alakítását. Budapesten azonban ezzel ellentétes folyamat figyelhető meg. Nemcsak a hivatalos zsidó intézmények jelenléte befolyásolja a teret, de az alulról szerveződő zsidó szubkultúra is megteremti a maga értelmezési lehetőségét, felvillantva azt a pluralitást, amely másutt a zsidó kulturális térből többnyire teljesen kiszorul.

Budapest – éppen kontinuus közösségének, megmaradt zsidó szervezeti struktúráinak köszönhetően – többféle ellentétes irányú folyamat gyűjtőmedencéje. A „hivatalos” struktúrák (hitközség, hitközségi kulturális szervezetek, stb.)³⁵ által meghatározott zsidó kulturális tér jelenléte tagadhatatlan, ebben azonban csak kis mértékben szerepelnek nem zsidó intézmények. (Kivétel ez alól a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont.) Az általuk megjelenített zsidó kultúra-olvasat nem meglepő módon megfelel a nem zsidó illetve a kultúrzsidó programján³⁶ felnőtt asszimiláns zsidóság elvárásainak. Ez a koncepció nem reflektál arra a tényre, hogy felnőttek újabb generációk, amelyek zsidóság-önképe adott esetben szöges ellentéte a szüleikének, hiszen 1989 óta számos lehetőség nyílt a zsidó kultúra, hagyomány, élő zsidó világ megismerésére. Ìgy számukra Izrael és a vallás ismerete, az új identitásformák már természetesek. Éppen ezért nem meglepő a budapesti zsidó szubkultúra megjelenése. E szubkultúra helyszínei (Szóda, Szimpla, Sark) szintén a zsidó negyedbe települtek, ám zsidó hellyé válásukat nem kizárólag ez határozta meg. Kölcsönhatás játszódik le, hiszen a zsidónegyed a fiatalabb generációk számára is zsidónegyedként rögzült, ugyanakkor rendszeres jelenlétükkel, vállalt zsidó identitásukkal tovább erősítik e találkozóhelyek zsidó jellegét, új értelmezést nyújtva a hagyományos, vallás által meghatározotthoz képest. Ennek egyik legfrissebb példája a Budapesti Zsidó Színkör Sark presszóban bemutatott Tartuffe-interpretációja, amelyben a szereplők a klasszikus darab kereteit felhasználva reflektáltak a helyszínre és önnön zsidóságukra.³⁷

A régi zsidó negyedben virágzik e szubkultúra, amely a negyed központi elhelyezkedésével, hangulatos épületeivel is magyarázható, addig Budapest másik zsidók által sűrűn lakott negyedében, az Újlipótvárosban nem lelünk ilyen találkozóhelyeket. Ettől függetlenül az Újlipótvárosra is jellemzők mindazon markerek, amelyek zsidó negyeddé teszik, hiszen rendelkezik működő zsinagógákkal,³⁸ nagyszámú zsidó lakossággal,³⁹ évtizedekre visszanyúló emlékezettel, amelyen a csillagos házak ugyanúgy nyomot hagytak, mint az asszimilálódó, jómódú zsidó polgárság hagyományai.⁴⁰

A két negyedet éppen a hagyományhű/asszimilált képzettársítás különbözteti meg. A régi pesti zsidónegyed vallásos, hagyományőrző helyként rögzült a köztudatban. A provokáció lehetősége és a zsidó identitás sokakban éppen a hagyományos, zárt és szigorú életvitelt kívánó életformához képest, azzal szemben vagy azt újraértelmezve fogalmazódik meg.

A zsidó identitásnak e széles palettája az, ami új alapot kínálhat a zsidó kulturális tér számára. A sokféleség éltethetné – szemben nemcsak a nem zsidó szervezetek hanem a zsidó lakosság csak kis százalékát magukba foglaló hivatalos zsidó intézmények által is homogenizált zsidó kulturális térrel.⁴¹

A három bemutatott várossal ellentétben, mint utaltunk rá, a hivatalos zsidó szervezetek Budapesten formálói a zsidó kulturális térnek. Ugyanakkor – akármilyen paradoxonnak is tűnik – a magyar zsidó szervezetek, amik egy hosszú asszimilációs stratégia intézményesülését jelentik a 19. század utolsó harmada óta, maguk is egy homogenizált zsidóságképet közvetítenek kifelé és a zsidóságon belül, megakadályozva ezzel a pluralitás kibontakozását. Így a budapesti zsidó kulturális tér monopolizálódása és egysíkúsága mind külső szereplők, mind a zsidó közösségen belüli egyoldalú felfogásnak köszönhető.

Konklúzió

A bemutatott négy város zsidó kulturális örökségét legjobban az rokonítja, ahogyan ezeket az elmúlt étvizedben feldolgozták és bemutatták. A kitalált zsidó konstrukciójának módja, egyes elemek kiragadása és azok felerősítése a zsidó kulturális tér létrehozása során, amint azt részleteiben elemezzük, mindegyik elemzett városban meghatározó. Említettük azt is, hogy mind Prágában, mind Krakkóban jelentéktelen a közösség társadalmi súlya, s Berlinben is hasonló a helyzet. Ugyan a berlini hitközség Németország legnagyobb közössége, a zsidó térben történő eseményekbe nincs meghatározó beleszólása.⁴² Ma a hitközség is rendez zsidó fesztivált, ezekben azonban pontosan a nem zsidó közösség elvárásainak megfelelő toposzokat játsszák el – mint a nem zsidó résztvevők által szervezett zsidó tárgyú rendezvényeken.

Az ismertetett példák pontosan jelzik a helyzet paradox voltát: ha vannak is zsidó szereplői a judaizáló térnek, azok is a meghatározott elvárásokból felépült modellen belül mozognak, elfogadva és egyben megfelelve annak a homogenizáló, a zsidó lét sokféleségét figyelmen kívül hagyó képnek, amely a nem-zsidó környezetben rögzült.

Az 1989/90-es politikai változásokat követően, megindult a nemzeti tudat rekonstruálásának folyamata, ebbe a folyamatba illeszthető a közép-európai zsidóság kultúrájának felfedezése. Nemcsak a helyi zsidó közösségek ébredtek rá önnön hagyományaik értékeire, hanem a többségi társadalomban lassan elinduló Vergangenheitsbewältigung részeként az adott nem zsidó társadalom is. A zsidó kultúra felfedezésének módjait, ennek intézményesülését (gondoljunk a volt kelet-európai országokban létrejött, az adott térség zsidóságát kutató tudományos intézményekre, a holokauszt nemzeti recepciójának intézményeire, például a holokauszt múzeumokra) egyértelműen a nem zsidó társadalom határozta és határozza meg. Példaként a Németországban a Holocaust Mahnmal kapcsán kialakult vitát említhetnénk, amelyben nem zsidó szervezetek, intézmények és személyek vettek részt, s nem egy közülük a zsidó közösség véleményének mellőzésével emelte fel szavát az emlékmű érdekében.⁴³ Ugyanakkor a példa rámutat arra, hogy a zsidó kultúra értelmezését is nagyobbrészt a judaizáló⁴⁴ kontextus határozza meg. A homogén zsidóság-kép és az ehhez kapcsolódó konstruált, egysíkú pszeudo-zsidó kultúra pedig nemcsak szemben áll a zsidó önkép és önértelmezés említett sokszínűségével, hanem egyben akadályozza az ennek a pluralitásnak megfelelő zsidó kulturális tér kialakulását.

Bibliográfia

BELLER, Steven 1999 Big-city Jews: Jewish big city – the Dialectics of Jewish Assimilation in Vienna c. 1900 In: GEE, Malcolm, KIRK, Tim, STEWARD, Jill (szerk.): The City in Central Europe. Aldershot, Brookfield: Ashgate.

BENEDEK Marcell 1965 Naplómat olvasom. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

BODEMANN, Y. Michal Bodemann 1996 Gedächtnistheater. Die jüdische Gemeinschaft und ihre deutsche Erfindung. Hamburg: Rotbuch Verlag.

CSEPELI György 1990 …és nem is kell hozzá zsidó. Az antiszemitizmus társadalom-lélektana. Budapest: Kozmosz könyvek.

CSORBA László 1990 Izraelita felekezeti élet Magyarországon a vészkorszaktól a nyolcvanas évekig. In: LENDVAI L. Ferenc, SOHÁR Anikó, HORVÀTH Pál (szerk.): Hét évtized a a hazai zsidóság életében. II. Budapest: MTA Filozófiai Intézet.

DINER, Dan előadása: Scope and Meaning of ”Secondary Conversions” elhangzott: From Pre-Modern Corporation to Post-Modern Pluralism – Diasporic Cultures and Institutions of the Jews between Empire and National State Empires and Jews – Simon Dubnow Institut, Leipzig 2003. február 22–24.

EJP European Jewish Press 2005. július 12. Conflict Over Krakow Jewish Festival. http://www.ejpress.org/article/culture/1537

ENCYCLOPAEDIA JUDAICA 7. kötet 1971 Jeruzsálem: Keter

FENYVESI Charles 2001 Mikor kerek volt a világ. Budapest: Európa.

FINKIELKRAUT, Alain 2001 A képzelt zsidó. Budapest: Múlt és Jövő.

GITELMAN, Zvi 2001 Reconstructing Jewish Communities and Jewish Identities in Post-Communist East Central Europe. In: KOVÁCS András (szerk.) Jewish Studies at the CEU: I. Yearbook. (Public Lectures 1996-1999) Budapest: CEU.

GILMAN, Sander L. – REMMLER, Karen 1994 Reemerging Jewish Culture in Germany. New York: New York University Press.

GRUBER, Ruth Ellen 2001 A Virtual Jewish World. In: KOVÁCS, András (szerk.) Jewish Studies at the CEU: II. Yearbook. (Public Lectures 1999-2001) Budapest: CEU.

HANÁK Péter 1998 Alkotóerő és pluralitás Közép-Európa kultúrájában. In: Budapesti Negyed 1998/22. szám.

KAFFKA Margit 1917/1957 Állomások. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

KOVÁCS András (szerk.) 2002 Zsidók a mai Magyarországon. Budapest: Múlt és Jövő.

LACKMANN, Thomas 2000 Jewrassic Park. Berlin: Philo.

LADÁNYI János 2002 Zsidóság, szegregáció In: Élet és Irodalom 2002. (46. évf.) 52. szám.

MAGILL, Frank N. (szerk) 1995 International Encyclopedia of Sociology. Volume 2. London, Chicago: Fitzroy Dearborn Publishers.

MESTER Tibor 2005 Pécsi városlakók mentális térképei – egy kutatás tapasztalatai In: BÖHM Gábor, MESTER Tibor, N. KOVÁCS Tímea: Terek és szövegek. Újabb perspektívák a városkutatásban. Budapest: Kijárat kiadó.

PAPP Richárd 2004 Van-e zsidó reneszánsz? Kulturális antropológiai válaszlehetőségek egy budapesti zsidó közösség életének tükrében. Budapest: Múlt és Jövő.

PINTO, Diana 1996 A New Jewish Identity for Post-1989 Europe. In: JPR Policy Paper No. 1. London: Institute for Jewish Policy Research.

RABINBACH, Anson – ZIPES, Jack (szerk.) 1986 Germans and Jews Since the Holocaust. The Changing Situation In West Germany. New York: Holmes & Meier.

SAMUEL, Raphael 2000 Theme Parks – Why Not? In: MILES, M., HALL, T., BORDEN, I. (szerk.) The City Cultures Reader. London, New York: Routledge.

SCHNEIDER, Richard Chaim 1997 Fetisch Holocaust. Die Judenvernichtung – verdrängt und vermarktet. Berlin: Kindler.

VINCZE Kata Zsófia 2005 A zsidó valláshoz való „visszatérők” Budapesten – A hagyománytól való elszakadás és a báál tsuvá jelenség kérdései. Doktori disszertáció kézirata.

WEBBER, Jonathan (szerk.) 1994 Jewish Identities in the New Europe. London/Washington: Littmann.

ZIPES, Jack 1994 The Contemporary German Fascination for Things Jewish. In: GILMAN, Sander L. – REMMLER, Karen (szerk.) Reemerging Jewish Culture in Germany. New York: New York University Press.

*

1 Nyugat-Németországban a folyamat 1980-as évek elején indult meg a Holocaust című film vetítésével. In: ZIPES 1994: 19.

2 Klezmer zene, kántorok, kelet-európai zsidó kultúra elemei stb.

3 Lásd például RABINBACH – ZIPES 1986; GILMAN – REMMLER 1994; WEBBER 1994; BODEMANN 1996.

4 Holocaust – The Story of the Family Weiss (rendező: CHOMSKY, Marvin 1978).

5 PINTO 1996.

6 A Jewish space kifejezést (a tér-diskurzus ellenére) olyan esetekben, mint például Lengyelországé, ahol a deportálás az elsők közt és legteljesebb formájában ment végbe, találóbb lehet zsidó űrnek is fordítani. Lásd még GRUBER 2001.

7 BODEMANN, 1996:52. Jüdische Themen werden zuhauf literarisch bearbeitet, Deutsche lesen mit jiddischem Gestus und in vorgestelltem jiddischem Milieu jüdische Geschichten, (…) selbst die ureigene ostjüdische Klezmermusik ist heute in Deutschland nicht nur allgemein populär, sondern weitgehend in Händen nichtjüdischer Musiker.

8 MESTER 2005: 71.

9 BODEMANN 1996:51. (Das „judaisierende Milieu” und das neue deutsche Judentum) Dieses judaisierende Feld besteht aus Proselyten zum Judentum, aus den deutschen Mitgliedern jüdisch-deutsch oder deutsch-israelischen Institutionen und Vereinen und aus zahlreichen ”Beruf-fast-Juden” außerhalb und selbst innerhalb dieser verschiedenen Institutionen.

10 GRUBER 2001: 69. I think of this „universalisation“ of the Jewish phenomenon and its integration into mainstream European consciousness, this emergence of a „judaising terrain“ and „judaising milieu” in all their widely varied, conscious and unconscious manifestations, as a „filling“ of the Jewish space which encompasses the creation of a Virtual Jewishness, a Virtual Jewish World by non-Jews – „Virtual Jews“.

11 A zsinagóga épülete közösség és Tóra-tekercs híján a vallásos zsidók számára elveszíti rituális funkcióját. A közbeszédben a zsinagóga gyakran templom, I-ten háza (keresztény) értelmezésben jelenik meg, szemben az autentikus gyülekezés, közösség színtere olvasattal. Jó példa erre az óbudai egykori zsinagóga, amit – noha napjainkban TV-stúdióként üzemel – a népnyelv még mindig zsinagógaként tart számon, a vallásos értelmezés szerint azonban már rég nem az.

12 PAPP 2004: 164.

13 BELLER 1999: 145-159. „Central Europe” is a case in point. Much ink has been spilled about where Central Europe is; in other words, how it is to be geographically defined. Yet the lines which are drawn around territories are not as important in this instance as the lines which link cities. The easiest way of defining the cultural world of Central Europe around 1900 is as the set of connections which linked Vienna, Prague, Budapest, Brno, Trieste, Krakow, Berlin, Breslau, Lemberg and Czernowitz, among others. Urban culture is thus as much about networks as it is about boundaries.

14 HANÁK 1998: 251-270.

15 DINER 2003.

16 BELLER 1999: 74.

17 Például a zsidó kávéházi kultúra elemei kabarék, viccek és irodalmi feldolgozások formájában.

18 Gondoljunk az egykori bécsi polgármesternek, Luegernek tulajdonított Judapest elnevezésre.

19 Vö. ENCYCLOPAEDIA JUDAICA 1971/7:542-543.

20 Juda Löw ben Bezalel rabbi (1525-1609) a koraújkori zsidó kultúra egyik legnagyobb hatású gondolkodója. Nemcsak tudása, hanem filozófiai munkássága is kivívta kortársai tiszteletét, akik csodarabbinak tartották.

21 Jó példa az 1919-ben Berlinben készített Der Golem (Paul Wegener filmje), vagy Gustav Meyrink Golem című regénye.

22 Jesiva: vallásos föiskola, amelyben a rabbinikus irodalmat tanulmányozzák a diákok (bachurim).

23 A 2005-ös zsidó nyári fesztivál egy része a volt zsidó negyedben, másik része a Gödörben zajlott, ami megint csak a környék „része”. www.jewishfestival.hu

24 From the beginning of the 16^th century the name given in Italy to the Jewish quarter which was separated and closed oft by law. From the other parts of the town by wall and gates the word ghetto has also been used to designate Jewish quarters which were officially set aside in other countries and erroneously this name has also been regularly applied to quarters, neighbourhoods and areas throughout the Diaspora which became places of residence for numerous Jews. ENCYCLOPAEDIA JUDAICA 1971/7:542-543.

25 CSEPELI 1990: 27-28.

26 MAGILL 1995: 1364.

27 FINKIELKRAUT 2001.

28 Lásd például FENYVESI 2001.

29 EJP European Jewish Press 2005.

30 PAPP 2004: 162-171. a gettóról, shtetlről, jiddiskeitról.

31 SAMUEL 2000: 106-108. The charge is that [the metropolitan intelligentsia] wants to commodify the past and turn it into tourist kitsch, presenting a Disneyfied version of history in place of the real thing.

32 GITELMAN 1999.

33 KOVÁCS 2002.

34 VINCZE 2005: 43.

35 A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége 1997. novemberében hívta életre a Zsidó Idegenforgalmi és Kulturális Központot. Vagyis a fesztivál szervezői a hivatalos zsidó intézményrendszer részei. Forrás: www.jewishfestival.hu

36 Sós Endre 1957-1966 között állt a Budapesti Hitközség élén. Az általa meghirdetett kultúrzsidó programja a „zsidó vallású magyarok felekezetéhez” szólt, illeszkedve a magyar zsidóság hivatalos szerveinek 1867 óta folytatott asszimilációs politikájába. Idézi: CSORBA 1990:140.

37 Budapesti Zsidó Színkör: Tartuffe, 2005. február 26. Bemutató: Sark presszó.

38 Hegedűs Gyula utcai zsinagóga, Visegrádi utcai zsinagóga és a Pesti Súl közössége. A hagyományos zsidó élet mindennapjaihoz szükséges intézmények (mikve, kóser bolt, stb.) továbbra is a régi zsidó negyedben találhatóak.

39 LADÁNYI 2002: 10.

40 Ez a miliő számos irodalmi alkotásban is megjelent, például BENEDEK 1965, KAFFKA 1917/1957.

41 Az utóbbi két-három évben különösen a zsidó ünnepek táján észrevehetően megszaporodtak a nem hivatalos zsidó szervezetek által rendezett események. (Például a 2005-ös purim kapcsán kerekasztal-beszélgetés és koncert a Gödörben, valamint a Budapesti Zsidó Színkör purimspílje).

42 LACKMANN 2000.

43 SCHNEIDER 1997.

44 BODEMANN 1996: 52.