Kazimiera Illakowiczówna kolozsvári emlékeiből

1939 szeptemberétől 1947 végéig élt Kolozsvárt egy jeles lengyel költőnő, az 1972-ben a 80. évében járó Kazimiera Illakowiczówna. Egész kolozsvári tartózkodása alatt idegen nyelvek tanításából tartotta fenn magát. Megtanult közben románul, majd magyarul is olyannyira, hogy magyar egyetemi hallgató tanítványai segítségével lefordította Ady, Áprily Lajos, Horváth Imre, Szabédi László, Reményik Sándor több versét. Eminescu-fordításai a varsói Állami Könyvkiadónál megjelent Eminescu-válogatásban láttak napvilágot. Megható, értő verset írt Ady édesanyjáról. Hazájába visszatérve, első irodalmi tevékenysége az Ábel a rengetegben című Tamási-regény tolmácsolása volt. Kiváló költő és műfordító, aki szakmai konferenciákon felszólalva gyakorlati példáit nemegyszer az Ady-, Petőfi- és Tamási fordításai nyomán szerzett tapasztalatokból meríti.

*

Kazimiera Illakowiczówna 1892. augusztus 6-án Vilnóban született, értelmiségi családban. A korán árvaságra jutott Kazimierának elég hányatott gyermekkora volt. Először Stanislawówban, majd Varsóban él. 1905-ben közli első versét a varsói Tygodnik Ilustrowany című folyóirat. Többször jár külföldön, részben rokonai, részben ösztöndíjak segítségével. Előbb Freiburgban, majd Genfben és Oxfordban nevelkedik. 1909-ben görögből és latinból vizsgázik Pétervárott, 1910 őszén beiratkozik a Jagelló Egyetemre, és itt Krakkóban szerez abszolutóriumot. Az első világháború éveiben önkéntes ápolónői szolgálatot teljesít. Ekkorra már két verseskötettel is jelentkezett az irodalomban. Minthogy a fronton egészsége megrendül, a háború utolsó két évében korrektori munkából tartja fenn magát Pétervárott.

A háború végeztével a hazájába visszatérő, nagy nyelvtudású költő 1922-től kezdve a „Skamander" írócsoport tagja. A csoportosulás nevét a hasonló című lengyel folyóirattól vette. Ez a lap valamelyest a mi Nyugat-unkra emlékeztet. A csoport tagjainak nézetei megegyeztek abban is, hogy valamiféle „mérsékelt közép" szerepét töltötték be az irodalmi életben, műveikben jelentékeny szerepet játszott a hazai hagyomány. A csoport legismertebb (részben 1972-ben is élő) tagjai: Julian Tuwim, a csoport vezére, Jan Lechon, Antoni Slominski, K. Wierzynski, Jaroslav Iwaszkiewicz (1972-ben az Írószövetségelnöke), M. Pawlikowska és mások.

Az írónő már 1930-ban megkapta Vilno városának irodalmi díját, öt évvel később állami díjjal tüntetik ki, majd elnyeri a Lengyel Irodalmi Akadémia arany babérkoszorúját.

Korai árvasága rányomta bélyegét költészetére, amelynek alaphangja a borongás, a szomorúság. Ez a bánat annyival keserűbb és nyomasztóbb, minél inkább szenved emberi egyedüllétében. Ezzel magyarázható bizonyára későbbi erős érdeklődése Ady istenes költészete iránt.

Szerelmi költészete, bár dallamosan lüktető és színesen pompázó, mégis bánatosan merengő, telve keresésekkel, csalódásokkal, félreértésekkel, kiábrándulásokkal. Egyéni fájdalma olykor beleolvad népe, szűkebb litván hazája szenvedésébe (A rab hazából), de tud örülni a hazaérkezés gondolatának is (A visszatérés estéje).

A háború kitörése után a külügyminisztérium dolgozójaként a szövetséges Romániába menekül. Kolozsvár nyújt neki állandó menedékhelyet, a legkülönfélébb családoknál lakik, nemegyszer luxusviszonyok között, másszor a szegénység határán, de állandóan és következetesen idegen nyelvleckék adásából él, öntudatosan megőrizve függetlenségét az egymást követő politikai viszonyok közt… A kolozsvári fiatalsággal fenntartott leckekapcsolatai, kényszerű lakásváltoztatásai sok emberrel biztosítottak érintkezést. Találó megfigyelésekre nyílt alkalma, amelyeket részben előadások, részben pedig sajtólevelek útján örökített meg. Illakowiczównának e sokféle visszaemlékezését a varsói Állami Könyvkiadó jelentette meg kötetben Elkésett vallomások címen 1958-ban.

A háború után először műfordítással foglalkozik, de 1959-ig öt válogatás is jelent meg verseiből... A költőnő megbecsüléséről tanúskodik az a tény, hogy 1954-ben megkapta a lengyel Pen Club nagydíját, 1957-ben pedig költői munkásságának egészéért Poznan városának irodalmi díját. (Csapláros István bevezetője nyomán)

EMBEREK

Erdély, ahol annyi emlékezetes találkozásom volt... Alighogy megérkeztem — a két szűcs, a Déri testvérek... Amikor 1939-ben, szokatlan hőségben, átléptem a román határt, számtalan viszontagság után, egy olyan hegyaljai vidékre kerültem, ahol már szeptemberben is enyhe fagyok járnak. Az a sebtiben összekapkodott szegényes poggyász, amivel a minisztérium kiürítésekor Varsóból elindultam, s ami egy kis bőröndből, egy szatyorból s az írógépemből állt, sürgős kiegészítést igényelt. Ebben legelőször is a Déri testvérek segítettek. De milyen tapintatosan tették ezt, hányféle ürügyet találtak, hogy elfelejtessék tartozásomat. És nemcsak ők, nemcsak a Déri testvérek lettek nekem afféle deus ex machináim, még számtalan beszerzőm akadt, akik mind igyekeztek kiegészíteni hiányos ruhatáramat, mindig a legjobb áruval s mindig legolcsóbban. A felejthetetlen Vas fogorvos, azok a tüneményes kis varrónők, akik a semmiből is összehoztak valamit, a kikövezett udvarok lefolyói fölött függő, apró, dobozszerű helyiségeikben, abban a dombok és völgyek között elterülő, meseszerű Báthori-városban. Egy kötőnő, a selymek és fonalak valóságos művésze, meg Révai Ilonka, a bűvös kezű divatárusnő, aki olyan jóságos volt, mint amilyenek csak a bécsi nők tudnak lenni. Aztán az öreg Bergerné, a fűzősnő, akinek nem találni párját, s akinek „északi” külsejű lánya egy „tiszta vérű” magyarhoz ment feleségül.

Szeptember 25-én már állásban voltam, idegeneknél, és most, négy év múlva, még mindig idegeneknél dolgozom. Megtanultam órákat adni, mégpedig olyan jól, hogy a városban mindenki velem akar tanulni: annyi a tanítványom, amennyit csak elbírok. Persze, nem volt ez mindig így, s bizony nemegyszer utolsó garasaimat kellett összeszámolnom. De az emberi jóság sohasem hagyott el. Abban a gazdag úri házban, ahol először lettem házitanító, egy egyszerű parasztasszony, a házvezetőnő volt hozzám a legjobb. Még ha beszélni nem tudtunk is egymással, ő mégis úgy tudott velem bánni, úgy tudott vigasztalni és siránkozni rajtam, hogy jobb embert otthon sem találtam volna. De az egyszerű emberek mindenütt jók voltak. Amikor megtudták, hogy honnan jöttem, rögtön engedtek az árakból, s a lehető legjobb árut vették elő. Amikor meg egyik napról a másikra elvesztettem az állásomat, a lakásomat és a kenyeremet, s azt se tudtam, kihez forduljak, gazdag ismerőseim közül senki sem vett magához akár egy napra is, csak az az asszony hívott, hogy jöjjek ki hozzájuk falura, és maradjak ott, ameddig csak akarok, vagy amíg valami jobbat találok.

Sok ilyen barátom van itt. Egy cipész, aki az első világháborúban orosz fogságba esett, ott megnősült, s miután meghalt a felesége, hazajött a kislányával. Vele oroszul beszélgetek. Egy városszéli viskóban lakik a lányával és egy macskával, s az ajtaja-ablaka elé virágokat ültet, itt csodaszépen fejlődnek. Nagy filozófus az öreg. Úgy ismertem meg, hogy egy iratot kellett neki oroszból lefordítanom, amiért persze nem fogadtam el semmit. Ezért aztán évekig javította a cipőmet, s bizony akadt munkája elég! A háborúról az volt a véleménye, hogy csak azért van, mert túl sok az ember, s ha majd jól megritkulnak, meg is szűnik.

Van azután egy nagyon kedves mosónőm, aki hihetetlenül olcsón dolgozik, és nagyon vigyáz a fehérneműre. Szegény Sárinak rengeteg gondja van. A húga afféle „nyilvántartott személy", ami őt nagyon bántja. A „kisasszony" különben nagyon becsületes lelkű, és a nővérének is segít, ha sok a mosnivalója. Rég ismerem őket. Sári férje, Jancsi, román ember; a tuberkulózis egész szervezetét megtámadta, már a végét járja. Fiatal még, de borzasztóan sovány, s alig tud az ágytól az asztalig elmenni. Ha éppen nem részeg, kivánszorog szegény az udvarra, és simogatja a macskát, meg Zizit, a fehér pulikutyát. Sári annyit dolgozik, hogy az kettőnek is elég lenne, takarítani jár házakhoz, sült tököt árul az utcán, s mindig liheg, folyik róla az izzadság. „Vettem Jancsinak negyven pengőért egy nadrágot" — dicsekszik nekem. „Az istenért, Sári, de hát ő akármelyik percben meghalhat, minek neki az a nadrág!" — mondom neki. „Éppen azért, jó lesz a koporsóba, most meg legalább örül még valaminek" — feleli erre. Székely asszony. Ez nagyon tehetséges hegyvidéki nép, éppúgy félti a szabadságát, mint nálunk a gurálok.

Sok ismerősöm van azok közt is, akik itteni szokás szerint a piacon állnak, s akiket bármilyen alkalmi munkára fel lehet fogadni. Rendszerint fűrész vagy fejsze van náluk, mert legtöbbnyire fát vágni hívják őket, mivelhogy itt mindenütt, még a központi fűtésnél is fát égetnek. Egyesek meg targoncával várnak, hogy valami árut szállítsanak. De sokan csak állnak, üres kézzel, nyáron meg egyszerűen lefekszenek a járdára, és alszanak, míg valakinek szüksége lesz rájuk. Az ember el sem képzelné, hogy milyen rettenetesen néznek ki, micsoda lehetetlen rongyokban járnak, pedig nagyon is rendes, derék emberek, csakhogy a munkához a legrosszabb ruhájukat veszik fel, télen meg minden kacatot, egyiket a másikra. Ilyen viszi ki a bőröndöket a pályaudvarra — mivel itt járművet ritkán lehet találni —, és segít a beszállásnál is, vagy ha kell, fát hord fel a pincéből. De ünnepnapokon, amikor megmosakodnak, és rendes ruhát vesznek fel, rájuk se lehet ismerni. Nagyon érdekes elbeszélgetni velük, mert gyakran igen változatos életük volt: egyszer fent, máskor lent, számtalan országban jártak, sokan közülük több nyelven is beszélnek, s egyáltalán nem rosszabbul, mint jómagam. Itt ezek az emberek nagyon kellenek, mert sokféle munka van, amit „magára adó" ember nem hajlandó elvégezni, mivel nem tartja magához méltónak.

Nekem is egy hordár — nem olyan egyenruhás, hanem csak egy egyszerű hivatali küldönc — hozza az ebédet. Odahaza, abban a székely falucskában asztalos volt, de kisfia csonttuberkulózist kapott, ő bejött vele a városba, és olyan állást keresett, amivel betegsegélyző is jár, s így hol injekciózzák, hol meg kvarcolják a gyereket, hogy el ne pusztuljon. Hát ez a küldönc, amikor egyszer megkértem, hogy hozzon fel fát a pincéből, hívott egy olyan piaci embert, hogy hozza fel az, s amikor meg néhány ládát kellett elvinnie a műhelyébe, hogy valamit összemesterkedjen nekem, azt is másra bízta. Az ebédhordásért elég szép pénzt kap tőlem, s még valami ételt is, és így megegyeztünk, hogy azt a pár kanalat és edényt is elmossa. El sem lehet képzelni, milyen szégyennek tartja ezt, és mennyire fél, hogy valaki meglátja. Egyszer meg is mondta, hogy itt egyetlen igazi mesterember sem szállítja haza még a saját munkáját sem a megrendelőnek, mert az olyan nagy szégyen, hogy a becsületét is elveszti tőle az emberek előtt.

A szokások és hagyományok nagyon különböznek, mert nálunk bizony ilyesmiért senki sem szégyelli magát, de hogy ez itt így van, az szentigaz. Amikor egyszer egy ház előtt, ahol néhány tanítványom lakott, a pincéből feldobott fát — hogy gyorsabban menjen — magam raktam targoncára, többet sem a házmester, sem a liftes nem köszönt nekem. Ez úgy felmérgesített, hogy külön mindegyiket — az egyik magyar volt, a másik román, s mindkettő idevalósi — elővettem, és megkérdeztem, miért ilyen udvariatlanok. Elkezdtek hímezni-hámozni, de én kereken megmondtam nekik, ha úgy gondolják, hogy én nem vagyok igazi „úrinő", mert dolgozom, akkor köszönjenek legalább úgy, mint bármelyik ismerősüknek, s ne úgy, mint egy „hölgynek". Hát erre aztán elnevették magukat, s attól kezdve jó barátságban voltunk.

A Malomárok melletti tér egyik felén hatalmas cirkuszi sátort emeltek, arrébb meg nagy görögdinnye- és sárgadinnye-rakások állnak. Most minden kolozsvárinak dinnye van a hóna alatt, s a fiatalság, ha előszedi a csizmaszárból vagy a zsebből a bicskát, azt többé nem dugja vissza. Még a cigánypurdék is ide-oda futkosnak rongyaikban, s a késüket villogtatják — no nem azért, hogy véres verekedésbe kezdjenek, hanem mert egész áldott nap csak vagdossák és tömik magukba a sok dinnyét. A népszerű és általános tiszteletnek örvendő cipőtisztító mester, a hídnál, a kirakata mellett nagy halom dinnyével is körülrakta magát. Miféle kirakat? Hogy itt a cipőtisztítóknak kirakatuk is van? Hát Kolozsváron az is van. Ők itt nemcsak tisztítanak, hanem festenek is — akármelyik cipőt bármilyen színre. A járdán félkörben ott állnak a megújítás remekművei, s a mester minden szabad pillanatát e festői tevékenységre használja. Egyszerű szolgálólányok veszik körül, akik a saját vagy az asszonyaik cipőjéért jöttek, s most színes társaságot alkotva élénken tereferélnek, vagy pedig vidám népdalokat fütyörészve ütik el az időt. Fütyülnek?! Úgy bizony: szépen, tisztán és minden zavar nélkül. Itt ez amolyan női különlegesség. Fütyülnek a Sétatéren meg a Malom utcában hatosával és egy-egy katonával összekarolva andalgó, népviseletbe öltözött szolgálólányok. És a jókedvű háziasszonyok is füttyentve szólítják elő a lányokat a piacon. Hogyhogy — a piacon? Éppen hogy ott, és nemcsak az egyiken, hanem mindegyiken, minden elsején és tizenötödikén. Ez a maga nemében páratlan jelenség. A piactéren, a megszokott helyen, ezeken a napokon szolgáló helyet kereső lányok állnak, s időnként egy-egy asszony odalép, és magával visz egyet közülük. Aztán kedvesen mosolyogva beszélgetnek, az úrinő meg a cselédlány. Csakhogy a kedveskedő mosoly egyre inkább csak az úrinők arcán látható, Kolozsváron ugyanis mind kevesebb lesz a szolgálólány. A nagyszájú székely lányok, a csendes, de kacér pillantású román fáták a környező falvakból s a csizmás gazdalányok is mindinkább otthagyják az otthoni életet, és igyekeznek gyárakba kerülni. Az én kedves Schwarcz nénim is haragosan beszél az állandóan cserélődő segítségeiről, és nem kis megvetéssel szól a háztartásról, ami jóformán csak az ő gömbölyű vállain nyugszik. A ház tele van gondos háziasszonyokkal, mind olyan élelmes, mint ő, mindegyik el van látva mindennel, és mindegyik minden szabad percében trécsel a másikkal. Az udvaron fekete hajú gyerekek pingpongoznak, a levegőben fokhagyma- és hagymaszag terjeng, és péntek esténként meghitten világítanak az ablakokban a gyertyák. Schwarcz néni gyűlöli a fizikai munkát, és magasztalja a szellemit. Schwarcz néni minden halottjának az évfordulóján meggyújtja a gyertyákat, és a sok szomorú ünnepre pászkát süt. Néha egész nap égeti a lámpát — halott anyjának lelkiüdvéért. És Schwarcz néni nagyon dicséri azt a buzgalmat, amellyel én a lengyel őrnagy sírját gondozom.

A KRAKKÓI ŐRNAGY

Néha eltűnődöm, hogy e durván és érdesre faragott erdélyi táj fölött pont úgy suhannak el a felhők, mint nálunk, s a nemzetek talán még jobban elkeveredtek egymással itt, mint Vilnában vagy Lwowban.

A kolozsvári temetőben végre megbékélten fekszenek egymás mellett a különböző nemzetek fiai. Nekünk is van ott halottunk. Roman Stadnicki krakkói őrnagy, aki 1939-ben halt meg. A városi közkórház német nővérei féltve ápolták, s azután keservesen megsiratták. A gyászmenetet magyar pap vezette, a gyászzenét katonaruhás cigány muzsikusok adták, s a sír fölött csak az én imám hangzott el lengyelül. Hazai szokás szerint — az Úrangyala. És ezt a szokásunkat sohasem veheti el tőlünk senki, Isten minket úgy segéljen.

A mi őrnagyunk sírja a hegy oldalán elnyúló temető legmagasabb pontján fekszik. Ott nem négy irányból fújnak a szelek, mint másutt, hanem vagy százféle dühös légáramlat csavargatja a hársfacsemetéket, és fésülgeti minden irányban az éles és kemény szálú füvet. Körös-körül elhagyott katonasírok: télen a környékbeli szegények tüzelőnek hordják el a kereszteket, nyáron a hangyák apró halmokat hordanak rájuk, s a kibírhatatlan hőségben mindenfelé hasadozik ez az irgalmatlanul kemény, agyagos kolozsvári föld. Ha nem is végig, de alaposan meghasadt az őrnagy fakeresztje is: a föléje hajló rózsafa koronája könnyen elfedi Stadnicki nevét s a dátumot: 1939. december 29. A temetést a román hadsereg rendezte, jó néhány tiszt is ment a koporsó mögött, s egyikük párnán vitte a halott kitüntetéseit. A síron minden elképzelhető erdei virág küzd a zord éghajlattal, s egyik-másik néha becsülettel hull el ebben a harcban. A kereszten ott függ a Csensztohovai Szűz meg a sas képe, mindkettő a rákoscsabai Królekiewicz kapitány kerámia-munkája.

Erről a pontról, mint egy tenyéren, úgy látszik egész Kolozsvár, s a nap egyes óráiban hallani a sok harangot, ahogy megkondulnak egymás után odalent, a völgyi világban.

A VÁROS

[ ... ] De szép ez a város, Báthori és Bem József szelleme járja át, s annyira sajátos légköre van, hogy nem is hasonlítható semmihez. Éghajlata nagyon zord, de azért azt hiszi magáról, hogy déli város, tehát sok az oszlopos bejáró, a nép meg agórai életet él, legalábbis én úgy tudom, hogy így nevezik az egész napi utcai ácsorgást. A kályhákban bükkfa, tölgyfa, nyárfa, de legrosszabb esetben jegenye ég, ám sohasem adnak elég meleget. Olyan idő is volt, amikor diófával meg almafával fűtöttem. Kiismertem én mindenfajta tüzelőt. Az almafa könnyű, mint a krémes sütemény, a hamuja hófehér, meleget nem ad, csak világít.

Erről mindig az a Kolozsvár melletti gazdaság jut eszembe, ahol egy fél évig laktam. Reggelente, mielőtt elindultam az óráimra, egész halom fát dugtam a kályhába, hogy amikor hazajövök, csak alá kelljen gyújtani. Többnyire még alkonyat előtt tértem vissza, amikor a dombokon még világítottak a fák sárga levelei. Felmentem a szobámba, begyújtottam, s a könnyű almafa meg a beteg diófa kesernyés füsttel égett, s gyér meleget adott. Az udvaron páva sétált, az istállóban elbődült egy bivaly, és minden kimondhatatlanul idegen volt.

Ezen a városon nemcsak fásszekerek vonulnak át nap mint nap, hanem gyakran birkanyájak is. Egyik legelőről a másikra terelik őket, s éjszakára valamelyik téren maradnak. A kisbárányokat a szamár viszi, hátára akasztott zsákokban. A nagyobb nyájaknak két-három ilyen szamárpesztonkájuk is van. Meg aztán sok öregasszonyt is látok, kosárral és zsákkal, az egyik elöl, a másik hátul lóg le a vállukon, és mi minden van azokban! Ezek a kendős-rokolyás fehérnépek elég jó húsban vannak, s többnyire román, magyar vagy cigány népviseletben járnak. Vidáman hangoskodó gyereksereg van velük, akik minden asszonyt néninek szólítanak A kolozsvári tömegben mindig feltűnnek ezek a falusi asszonyok és lányok, pántlikákkal, főkötővel, kötényesen, lábukon férfias, félfranciás sarkú csizmában.

A szekereken sűrűn látni pityókos, hangosan óbégató legényeket. Kalapjukon szalag vagy egy összehajtott papírdarab — ezek a rekruták. Néha négyen-öten egymásba kapaszkodva tántorognak végig az utcákon, és szomorú nótákat gajdolnak. Ez régi szokás itt: senki sem szól rájuk, a rendőr is hagyja őket; joguk van hozzá, rekruták. Leihatják magukat kedvükre, csak aztán részegen nem szabad a járdán menni. Ők azonban erdélyiek, nem mennek egyesével és erős támasz nélkül.

A falu mindenütt ott van ebben a városban: nemcsak a piacon vagy a tífuszos cigánynegyedben, ahol lakom, hanem a főtéren, a sétányokon meg minden körmenetben és minden felvonuláson. Én meg, minthogy arra kényszerültem, hogy egy ilyen festőien szép ország városában éljek, hát jól az emlékezetembe vések minden részletet és különösséget, mint a beteg, aki a tájat csak egy ablakon keresztül nézi. Ha majd elmegyek innen, álmaimban kolozsvári utcákon járok; megállok Báthori kollégiuma előtt, hosszan elnézem a házat, ahol Petőfi megszállt, és imádkozom az előtt, amelyben Bem lakott.

De vajon tényleg olyan csodálatos város ez? Hogy van valami különös benne, azt nem lehet tagadni. Egy nem túl széles völgynek a közepén húzódik végig az a közepes magasságú dombsor, helyenként sziklás, de jobbára erdőkkel borított, habár — mint mondták — az erdő nagy részét már kiirtották. Ennek a dombvonulatnak a lejtőin terül el a város, és gyümölcskertekkel meg szőlőkkel ostromolja a dombokat, s az elhódított helyeket mindenütt házak jelzik, deszka-vityillóktól kezdve a kényelem és előkelőség igényével épült villákig. Hogy miért beszélek csak igényről? Mert a nagyvonalú bőkezűség lendületében megengedték, hogy a város akármilyen úttalan helyre is kiterjeszkedjen, s az utcák nem szerpentinszerűen épültek, hanem arra kanyarodtak, amerre a kedvük tartotta, vagyis össze-vissza, mint ahogy a kecske ugrál; emberek meg olyan helyekre is építkeztek, ahol a házakat állandóan a leomlás vagy az évenként megismétlődő áradás fenyegeti, vagy pedig — ellenkezőleg — az, hogy teljesen víz nélkül maradnak. Nem egy sűrűn lakott utcába se autóbusszal, sem személygépkocsival nem lehet behajtani, esetleg csak bivalyos szekérrel; még a villany sem jutott el odáig.

Ezzel szemben elborítják őket a gyümölcsösök meg a virágoskertek. A rózsák, gliciniák, a napraforgó. Ez a súlyos, tapadós, agyagos föld hallatlan termékeny. Csak meg kell kaparni egy kicsit, és kihajt egy almafa, egy barackfa vagy akár az őszibarack is.

A külvárosi viskók tornácain kukoricacsövek aranylanak, s mindenfelé kövér dinnyék hevernek, már amennyiben nem pusztítja el mindezt a fagy, nem önti el a víz, vagy nem égeti ki a szárazság. Mert csak néhány óráig essen az eső, az áradat már nemcsak hidakat és kerítéseket sodor magával, hanem a külvárosi negyedekben — házrészeket meg álmukban belefulladt gyerekek holtestét is. Ilyenkor ezt az egész termékeny tájat percek alatt elönti az iszap és a hordalékkő. Nincs többé kukorica, nincs többé krumpli — a víz mindent elvitt. Viszi a vasúti hidat, a szállítmányokat s a tűzifát is. Az itteniek megszokták ezt, az idegen elrémül. A Szamos is hol csak vékonyan csörgedezik és alig mozdítja meg a malmokat, ő meg — zavaros, megduzzadt, fenyegető áradatként — azt keresi csak, hol tépjen le egy partrészletet, vagy hol sodorjon el egy hidat.

A LECKEÓRÁK

Nincs más, csak leckeóra. Országok hullnak, és újak születnek, a riadók lekergetik az embereket a pincékbe, az utcákon tüntetések zajlanak, és hozzám mindig, télen és nyáron, tavasztól őszig, minden órában jön egy tanítvány, és nekem csak az a fontos, hogy mindegyik elkészítse a leckéjét, hogy haladt-e valamit, hogy tanuljunk — ha a föld felszínén, hát akkor itt, ha a föld alatt, akkor meg ott.

Milyen csodálatos, egy magyar pincében, csendben, hogy ne zavarjuk az imádkozókat, Puskin Hajótöröttjét tanítani!

Milyen hihetetlen dolog az egyetemi klinika elsötétített, szűk röntgenszobájában több mint egy tucat magyar orvost az első orosz betűkre tanítani, könyv nélkül, csak egy tábla segítségével.

Azok az „l"-ek, mennyi bajom van velük, míg megtanulják a tanítványaim, hogy úgy ejtsék ki, mint egy egészen ellaposított u-t. Vannak, főként a nők közt, akik egyszerűen nem akarják másképp kiejteni, mint az „l"-t; erősítik, hogy ők már voltak „tanfolyamokon", és hogy ott is mindenki úgy mondta. Hát persze, nem minden tanár kínlódik ezzel szívesen. Nekem azonban megvan az az elégtételem, hogy tanítványaim mind úgy ejtik ki ezt az „l"-t [hasonlít az angol w-hez — A ford.], mint ahogy otthon a galíciaiak, vagyis majdnem tökéletesen. Vannak már olyanok, akik maguk is adnak órákat.

Oroszt, utána két angol órát, majd három franciát tartok, és felváltva hol románul, hol magyarul, hol meg németül magyarázok. Van a családunkban egy legenda, miszerint a nagyapám egy nyelvvel többet tudott a kelleténél, és megbolondult: nem lett dühöngő őrült, csak olyan csendesen melankolikus, és megtiltotta, hogy a gyerekei tanuljanak. Amikor teljesen váratlanul az itteni prefektus gyerekeinek a nevelőnője lettem, és gyorsan meg kellett tanulnom ezt az idegen nyelvet — egy kicsit én is úgy éreztem magam, mint az a nagyapám. De az csak a kezdet volt, most meg, ha törik, ha szakad, meg kell tanulnom még egy teljesen idegen nyelvet. Át kell rágnom magam ezen a turáni nyelven, ami nem hasonlít semelyikhez, annak ellenére, hogy sok benne a szláv szógyök. Üzentek, hogy fogjak neki hamar a versfordításnak. Az első magyar szavakat a nagy költő, Ady Endre verseiből betűztem ki. Akkor már értettem valamennyire magyarul, és a fordítás is elég könnyen ment; ha nem jön a demokrácia, megint baj lesz a nyelvekkel. Szerencsére az új rendszer bevezette a nyelvi egyenjogúságot, s így nem kellett eltitkolni, hogy az ember tud magyarul. Mindenesetre az órákon mindkét nyelvnek nagy hasznát veszem. Nincs más, csak leckeóra! A házitanítónak vagy az óraadó tanárnak nincs itt — hogy úgy mondjam — semmilyen társadalmi „rangja". Nem éppen úgy, mint a tet-majeri hősök, de azért az életet ő is főként a konyhából láthatja csak. De különben ez a legjobb alkalom arra, hogy az ember megismerhesse egy társadalom „szélesebb rétegeit", amelyekről nálunk is annyit beszéltek, de amelyekbe — különösen a diplomatáknak vagy az államférfiaknak — igen nehéz bejutni. A világ körülöttem kicsinek és szűknek tűnik, és merre is mehetnék a hat éve lejárt igazolványommal innen, a fővárostól olyan nagy távolságra, hogy a követségünkre nem jut el egy levél sem, hiába kérem az útlevelet, válasz nem jön. Emiatt úgy érzem magam, mint egy börtönben, vagy mint aki zsákutcába jutott. Évek múlva aztán rádöbbenek, hogy e mikrokozmosz meg a másik, a széles nagyvilág közt — a maga Párizsával, Londonjával meg Isten tudja mijével — nincs is semmi különbség. A bajok és fortélyok ugyanazok, és mindennek ugyanolyan az elintézési módja.

A konyhából látott világ nem tűnik másnak, mint amit a bejárat felől néznek. Csak szem kell, hogy lásson az ember, és az élet nem is elég, hogy mindent megértsen és megjegyezzen, ami érdekesség csak történik körülötte. Így például, a nagy költővel és filozófussal, Lucian Blagával való ismeretségem is csak olyan „konyha felőli" élmény volt, mivel személyesen egyáltalán nem találkoztunk, én csak a lányát, Dorinát tanítottam. A bájos kis Dorli nyelvgyakorlatként angolul kivonatolta nekem apja híres darabját, A gyermekek keresztes-háborúját. Ez egy fiatal fiú lelki drámájáról szól, aki az anyja iránti engedelmesség és egy fanatikus szerzetesnek a kereszteshadjáratba szólító lelkes felhívása közt vergődik. A gyerekek az úrfi nélkül mennek el a háborúba, őt pedig a kastély úrnője erőszakkal visszatartja. De a kamasz mégis eltűnik, és végül is meghal. Utolsó perceiben a többiekkel együtt még látja magát Jeruzsálem falainál. Remek alakítási lehetőséget nyújt a két őrült szerzetesnek, a katolikusnak és a pravoszlávnak az alakja. Akik valamikor, még 1927 táján, látták Lwow-ban Blaga Manole mesterét, biztos, hogy emlékeznek erre a mély filozófiai műveltséggel rendelkező román költőre. Szeretem a verseit, s ha majd kevesebb elfoglaltságom lesz, talán fordítok is valamit tőle.

[... ] 1940-től semmiféle „szerv" nem foglalkozott velünk. Ha valaki történetesen idejön, és keresi a lengyeleket, ugyancsak nehezen talál meg valakit is közülük. Mindenki a maga sorsával küszködött, olyannyira, hogy alig lehetett őket rávenni, olvassák az otthoni lapokat is, az én legféltettebb kincseimet. Milyen szépnek tűntek nekem ezek az újságok és folyóiratok, amelyeket 1939 óta most, 1946-ban kaptam először a nagy írótól, Tuwimtól. A Nép Hangja, Heti Szemle, Újjászületés, Varsói Szemle, Köztársaság, Varsó Élete, A Falu, A Hámor, A Főváros, Figyelő — mindmegannyi hírforrás, hány kitűnő író, micsoda papír és micsoda nyomás. Olvasom, fellelkesedem, sok mindent nem értek, de mind átnézem, s azután kötelességemnek tartom, hogy mindenhova elküldjem őket, ahol csak egy lengyel is él itt, akiről a bukaresti sajtóból értesültem. Jobb propagandát a hazamenetelre el sem lehetne képzelni. Már amennyire ilyesmire egyáltalán szükség van.

Ezekből a lapokból tanítom lengyelre jó néhány tanítványomat is, akik már tudnak oroszul. Elég megtanítanom őket, hogy olvashassák a lengyel szöveget, s félig már ismerik is a nyelvet. És mennyire el vannak ragadtatva, ha az orosz nyelvvel való sok évi kínlódás után egyszerre csak azt veszik észre, hogy valami csodálatos ajándékként, minden erőfeszítés nélkül — tudnak lengyelül. Ettől határtalan szeretet ébred bennük irántunk. Mert hát az erdélyi ember tud és szeret is számolni. S ha kiszámítja, hogy az évek során mibe kerültek neki az orosz leckék, rögtön hozzászámítja azt is, hogy egyúttal lengyelül is megtanult. Ennek aztán úgy megörül, hogy érdeklődni kezd, hol kaphatna lengyel nyelvkönyvet meg szótárt, amire persze senki sem tud neki választ adni. Ez a lelkesedés, sajnos, bizonyára elmúlik majd, ha én elmegyek innen, de azért lehet, hogy addig létesül itt is valamilyen lengyel kirendeltség. S ha megint lesz itt lengyel követség vagy követségi megbízott, akkor az a követ vagy kultúrattasé okvetlenül beszéljen az egyetemen tartandó előadásain, a bemutatott filmek ismertetésekor, a Lengyelországba szervezendő kirándulásokon a fiatalokról, az ifjúságról, és megint csak az ifjúságról. Ezek az arcok és ezek a szívek mind készek arra, hogy a legőszintébb szeretettel forduljanak felénk. Nincs bennük semmi bántódás, semmi követelés vagy sérelem irántunk. Kíváncsiak ránk, s még arra is készek, hogy csodáljanak minket. Mélyen együttéreznek velünk, s nagyon szeretnék ezt kifejezésre juttatni. A legjobb két tanítványom hosszas buzdításomra levelezni kezdett egy lengyel lánnyal, hogy olyan levelezési barátságot kössenek, ami máshol nagyon is gyakori a fiatalok közt. Nagy izgalommal fogtak neki, sokáig vártak a válaszra. Ma is várják még. Sosem jött meg. De azért mégis, mindennek ellenére — nincs más, csak leckeóra!

KÖZÖS MÚLT, KÖZÖS JÖVENDŐ

[... ] Érdemes elgondolkozni a költészet különös jelentőségén, annak lelket megrendítő és indulatokat kiváltó erején. Az ember azt hinné, semmiség csupán, szavak sikerületlen összeválogatása, ami nem is világos, és annyira sokértelmű, hogy mindenki azt olvashatja ki belőle, amit akar — bizonyítja ezt bármely irodalomtörténet —, és mégis oly heves és semmivel sem magyarázható hatást vált ki az olvasóból. Vegyük például a prófétákat, akik tulajdonképp nem mások, mint költők, de erőszakos, meg nem alkuvó, a szavakat és a saját népüknek és vezetőinek szóló intelmeket és szemrehányásokat meg nem válogató költők. És sem a nép, sem a hatalom nem bíbelődött sokat ezekkel a költőkkel. A hatóság politikai vétségben marasztalta el őket, s ennek megfelelően ítélt az életük felett. A nép pedig nem késlekedett megkövezni őket, úgyhogy azok főként a pusztaságban élték le életüket.

És Petőfi? — hogy kissé az újabb időket idézzük. Verseinek ma már a magyarok kis híján az osztrákok elleni felkelés kirobbantásának szerepét tulajdonítják, de annak idején a társadalom mélységesen felháborodott azon a hangon, ahogy honfitársaihoz szólt:

Isten, küldd e helóta népre

Földed legszörnyűbb zsarnokát,

Hadd kapjon érdeme díjába'

Kezére bilincset, nyakába Jármot,

hátára kancsukát!

(Nagykárolyban)

Vagy pedig:

Megvetésem és utálatomnak

Hitvány tárgya, ember a neved!

A természet söpredéke vagy te,

S nem király a természet felett.

És tovább:

És ha tetszik engem fölemelned,

Ám emelj fel, mint bálványodat;

Ha fölültetsz fejed tetejére,

Majd kirúgom szolgafogadat!

(A világ és én)

Petőfit a magyar tábornokok illemet és fegyelmet nem ismerő, veszedelmes személynek tartották: nem átallották eltávolítani abból a hadseregből, amelynek toborzásáért olyan szenvedélyes szavakkal fordult a nemzethez — ismét megjegyzendő, hogy nem túlságosan megválogatott szavakkal. Csak a mi Bemünk állt ki mellette, de Petőfi és a hadvezetőség közötti viszály egyáltalán nem szűnt meg, s ki tudja, hogyan végződött volna, ha a költő nem választja a legmegfelelőbb kiutat, és nem esik el a harcmezőn.

Nincs szándékomban részletezni most, hogy milyen kapcsolatok fűzik Erdélyt Lengyelországhoz: Báthori István, Bem tábornok, a lengyel unitáriusok, emigránsok a felkelés idejéből, híres tudósok és protestáns személyiségek, akik Kolozsváron hatalmas palotákat is emeltek... Sírok a temetőben, ősrégi lengyel nevekkel... és a máig is érezhető rokonszenv, amit az erdélyiek, a magyarok éppúgy, mint a románok a lengyelekkel szemben éreznek, még ha a természetük általában tartózkodó is. Egyszer-egyszer valaki bevallja, hogy a nagyanyja lengyel volt.

1939-ben körülbelül száz lengyel menekült ide, akiket a város igazi vendégszeretettel fogadott. A sajtó, bár írt valami lengyel „táborról" is, de ilyen természetesen nem létezett. Az őrnagyunk temetését már említettem. Most, nyolc év után arra gondolok, hogyha majd újra lesz itt követségünk, akkor ez a sír lesz a lengyel barátság egyik jelképe. Ennek a barátságnak az ápolására az itteniek nagyon is készek, úgyhogy a követségnek „in spe" könnyű dolga lesz. Küldöttségek jönnek majd, hogy elhelyezzék koszorúikat arra a sírlapra, amit az újból megalakuló Lengyel—Román Baráti Társaság fog elkészíttetni. (...)

Kapusy Antal fordítása

Forrás: Korunk, 1972/12. szám/ 1840-1848. oldal/

Kazimiera Iłłakowiczówna négy verse

Katyńi Istenanya

Katyń fölött fénylik a Hold,

erdő alján homok zizzen,

Égi Asszony léptének ad

Meghajló fű puha járást,

Ezüst levelével terül

Lába alá fehér üröm.

Megállik ott fényességben,

s leterítve köpönyegét

véres földet szed marokkal,

Ezüst homok sugarait

viszi magával az Égbe.

Kérdi Őt a sápatag Hold,

mire az a véres homok?

Feleli az Égi Asszony:

„Világot gyógyítok véle,

a szeretet csatákban halt,

jár néki egy örök Emlék”.

(Szalai Attila fordítása)

Forrás: Wieæci Polskie (Lengyel Hírek)1943/6.

Ismeretlen

Még nem mindent ismerek, mi bennem van,

a pitvarban, mint napos udvarban élek:

oh galambjaim, sárga begóniacsokrok,

oh rózsák…. rózsák….

Van ház és sötét, titkos folyosó

és óra, mely szívként remeg és szívként üt,

és halottak szemeivel bámuló galériák,

és – Isten, ki ott van mindenütt, ott is, hol én nem vagyok.

Vágy és szerelem

Ha e vággyal telve maradok,

ha mindezt el tudom viselni végig,

az öröklét fölé emelkedem,

mint a csér a tó fölé, az égig.

Ha e szerelemben megfulladok,

ha e vágyban testem hamuvá ég,

mikor felébredek, ama nap helyett

fölöttem virrad meg az Ég.

Cséby Géza fordításai

Forrás: Lengyel Irónők Tára Wiki

Lila bivalyok

Tele a táj lila bivalyokkal.

Szikkadt a föld, kopár a hegyoldal,

s nincs kiáltás. Hangot senkisem hall.

Kajla szarvak, izmok megfeszülnek,

sötét, titkos erők ide gyűltek.

Nincs akarat, sem álmok, sem ünnep.

A hegyoldalt kemény szikla ellen

kékes-sötét bivaly szántja csendben…

Nincs kiáltás! Ünnep sem! Óh, Isten!

Mennek, hegyháton vagy meredélynek,

felszaggatva földjét a vidéknek,

földről égig, patájukkal égnek…

Utat, hágót torlasztva jármukkal,

nyögve, s tompa szemmel, szűk homlokkal,

tele a táj lila bivalyokkal.

Weöres Sándor fordítása

Forrás: Weöres Sándor: Egybegyűjtött műfordítások, Magvető, 1976 (II. kötet)