A nagy magyar vadászok és gyűjteménygyarapítók sorrendjét Xantus János indítja, aki az 1848/49-es szabadságharcunk emigrált honvédtisztjeként bejárta Észak-Amerikát, majd Ázsiát, és végül a Nemzeti Múzeumot 175 000 természetrajzi és néprajzi tárggyal gazdagította. Róla mintázta Karl May német író a Winnetou kalandregényben Old Shatterhand tudós emberséges alakját. Széchényi Zsigmond mellett Kittenberger Kálmán a legismertebb Afrika-utazó és vadászíró. A magyar filmipar a mai napig adós mindhárom kiemelkedő személyiség életéről szóló világsikerű filmek elkészítésével. Csak az amerikaiak által forgatott Karl May megfilmesített regényeire gondolok, amiken egész generációk nőttek fel. A mai magyar tanulók a fenti elődökről semmit se tudnak.

Kittenberger Kálmán 1881. október 10-én született Léva városában, nyolc gyereket nevelő iparos családban. Itt végezte el a tanítóképzőt, majd a budapesti polgári tanárképzőben folytatta tanulmányait a matematika-természetrajz szakon, és rendszeresen bejárt a Nemzeti Múzeum preparátorműhelyébe. 1902-ben félbeszakította tanulmányait és megpályázta az üresedésben levő tatrangi tanítói állást, és ősztől kezdve itt lett állami tanító. A tatrangi iskolában kollégája volt: Tóth András igazgató-tanító, Szász István kántortanító és Szórády Edit. A Kárpát-kanyar vadregényes tájain sokszor vadászott medvére, farkasra, rókára, és preparált állatokkal gazdagította a tatrangi iskolát. Hol lehetnek ezek? Még ki tud róluk? Ugyanúgy az innen a Nemzeti Múzeumba küldött példányok sorsáról? Sokszor kirándult a Tömös-, a Garcsin-, a Tatrang-, a Zajzon-völgyébe, és a Nagykőhavasra, a Csukás-hegységbe, ahonnan vágyódva tekintett Afrika irányába, és lelki szemeivel sokszor nézett farkasszemet az oroszlánnal. Egy december eleji havas napon, mikor eredménytelenül járt egy birkarabló farkas nyomában, kinyílt a világ, és a csoda utána jött Tatrangra. Az öreg Bárányos József írt Budapestről, a levélből megtudhatta: Damaszkin Arzén afrikai vadászkirándulásra hívja Kittenbergert, elindítva ezzel a legnagyobb vadászt az útján, akit szeretettel és becsülettel támogatott. Kittenberger Kálmán 1902 karácsony estéjén indult el Budapestről, és 1903. január első felében érkeztek meg Mombasa kikötőjébe, Kilindinibe. Nemsokára lelőtte az első reá támadó elefántot, egy év múlva oroszlánkalandban volt része, az őslakóknak köszönhette a túlélést. A harcban elvesztette egyik ujját, amit preparálva ereklyeként elküldött a Nemzeti Múzeumba. 1912-ben élő állatokat szállított a Budapesti Állatkert részére. 1914-ig évente küldött preparált állatokat, élő állatokat, megfigyeléseit cikkek és könyvek örökítették meg. A Nemzeti Múzeumot több mint 60 000 példányból álló anyaggal gazdagította, több mint 300 állatfajtát fedezett fel, amiből 40-et róla neveztek el. Az első világháború idején Indiában angol hadifogolytáborba került. A Nemzeti Múzeumot, és így az ő élete munkáját a francia tábornokok védték meg a rablástól megszédült román csapatoktól. Indiából hazatérve egy évig a nemzeti hadseregben szolgált, és a Nimród folyóirat szerkesztője, majd tulajdonosa volt az 1948-as betiltásáig. Kovács Ödön barátjának testvérhúgát, Líviát vette feleségül. 1926-ban utazhatott újra Afrikába, ahol hat alkalommal, összesen 16 évet töltött.

A szocialista hatalom szemében szálka volt, és 1948-ban félreállította, ezután Nagymaroson dolgozott, majd az 1956-os változások után rehabilitálták.

1956-ban a Széchényi Zsigmonddal közös trófea-gyűjteményét tűz pusztította el.

Utolsó afrikai útján készített fehér-fekete mozgófilmjét a nemzeti filmarchívum őrzi. Még öregkorában is nagy baráti kör övezte: élő legendaként, mitológiai hősként tekintett rá Nagymaros, máig őrizve emlékét évente a róla elnevezett napok keretében. Kittenberger Kálmán 1958. január 4-én halt meg Nagymaroson, négy nap múlva helyezték örök nyugalomra a budapesti Farkasréti temetőben. 1958-ban Veszprémben növény- és vadasparkot neveztek el róla, a nagy Afrika-kutató számára egy mellszobrot is emeltek a főbejárat előtt.

Könyvei: Vadász- és gyűjtő-úton Kelet-Afrikában (Budapest, 1927), A megváltozott Afrika (Budapest, 1930), Kelet-Afrika vadonjaiban (Budapest, 1955), A Kilimandzsárótól Nagymarosig (Budapest, 1956). Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el Fekete István Kittenberger Kálmán élete (Budapest, 1962) című csodálatos életrajzi regényét.

A háromfalusi magyar iskolahálózat több mint félezer éves, Honterus ittjártakor, 1544-ben lelkészt és iskolamestert talált. Ekkor a pürkereci egyházközséghez tartozott Tatrang és Zajzon is. Pürkerecen 1757-től Bartos Mihály lelkész, 1775-től Privigyei Mihály lelkész, 1794-től Deák András lelkész foglalkozott az iskolával is. 1820-tól Korodi István a tanító, 1847-től pedig Bakó András, Korodi Sámuel, Benedek János és Türkösi István, 1860-tól Bitay Sándor, Báró Gyula, Antal Albert és Kovács Mihály, majd 1883-tól Dávid Mihály. A falu hírességei: Pürkereci (Hétfalusi) Péter, aki 1696-ban enyedi diák, Pürkereci István, aki 1713-ban református iskolamester Nyárádszentimrén, Pürkereci Sámuel, aki több marosszéki iskolában tanított, Bartha Márton, aki 1772-ben egyetemi hallgató Wittenbergben.

1893-tól az iskola a Brandschott-féle házba költözött. 1919. november 26-tól Csórik László újraszervezte a felekezeti iskolát, amely 1932-ig működött. Trianon után ez volt az egyetlen megoldás a magyar oktatás megmentésére, amely itt háromszáz magyar gyereket érintett. 1932-ben az evangélikus népiskolát átveszi az állam, 1934-1945 között csak román nyelven tanítottak, 1945-től csak magyar tagozatként működött. Annyi magyar híressége van Pürkerecnek, de a mai napig nincs utca elnevezve róluk. Olyanokról viszont, akiknek semmi köze Pürkerechez, bőven van elnevezve utca. Mi az oka?

Zajzonban az 1700-as években a paplakban működött az iskola, a pürkereci rektor felügyelete alatt, majd 1818-ban, az önállósult zajzoni egyház idején Zajzoni Rab István költő édesapja, id. Rab István kurátorsága alatt épült fel az első elemi szintű evangélikus népiskola. 1894-1919 között állami elemi népiskola, majd Trianon után 1919-1933 között ismét felekezeti iskolaként menthette a magyar oktatást. 1945-től ismét állami iskola volt, de már csak magyar tagozatként létezhetett. Az 1930-as években az iskolához még iskolakert és kísérleti gyümölcsös is tartozott, amit az állam eltulajdonított. Az első tanító Barthos Mihály volt, Miklós Samu tanító részt vett az agyagfalvi országgyűlésen, és itt járt Zajzoni Rab István, a Barcaság legismertebb költője. A zajzoni Bartha Károly vezette a tanítótestület Háromfalusi Kör néven bejegyzett fiókegyletét, és rendszeresen szakfolyóiratokat rendeltek, mint a Székely Tanügy, Székely Néptanító, Brassói Szemle, Magyar Protestáns Néptanító, Néptanítók Lapja stb. Összehasonlításként kíváncsi vagyok, hogy a mai iskola hány szaklapot rendelhet meg? Pajor Mihály igazgató-néptanító szervezte újra a boricajárást, amit Trianon után az új hatalom betiltott, ekkor az iskolának több mint 250 magyar diákja volt. A zajzoni hírességekről sincs utca elnevezve, sőt mi több, Zajzoni Rab István házát a község képtelen volt felvásárolni és emlékmúzeummá alakítani, ahol író-olvasó találkozókat, a kertben pedig nyári alkotótáborokat lehetett volna tartani. A sors jóvátétele az, hogy költőnk szülői háza a Petőfi Sándor utcában van (Petőfi volt Zajzoni költői ideálja). A sors iróniája, hogy helyi költőkről a mai napig nincs utca elnevezve nemcsak Zajzonban, hanem az egész Barcaságban. Olyanokról, akiknek semmi közük Zajzonhoz, bőven van elnevezett utca. Mi ennek az oka?

1686-ban Tatrang egyházilag elszakad Pürkerectől, és ebben az évben felépül a Rét utca felőli oldalon az iskola is. Az első rektor-tanító Privigyei Simon, majd Bartos Mihály. 1805-ben a megáradt Tatrang vize tönkretette az iskolát, így az újat a Malom utcában építették, a tanítók pedig Geréb András, majd Fejér Miklós György voltak, 1850-től pedig Bakó András, Mátyás Károly és Bartha Károly. 1870-ben az addigi felekezeti iskola átkerül az államhoz. 1875-ben új iskolatermek épülnek, és iskolakönyvtár is létesül. Ekkori tanítók: Tóth Antal, Szabó János, Erhardt Teréz és Kittenberger Kálmán. 1912-től pedig Vajda Mihály, Clausnitzer Erzsébet, Kelemen Kálmán, Fóris Ilona, Csórik András. Trianon itt is kerékbe törte a magyar oktatást, ami több mint 450 diák sorsát befolyásolta. Tatrangi Pál András író, költő 1918-ban felekezeti iskolát alapít, kollégái: Csórik András, Szotyori József, Pajor Mihály, Rozsonday Károly, Sipos János, Barkó András, Pajor Árpád, Kocsis Ida, Szórády Ilonka és Rózsa, valamint Jónás Sára. 1924-től a román állam eltulajdonítja az iskolát, és ettől kezdve csak tagozatként működhetett, Pajor Mihály, Czika Matild, Szórády Blanka és Rózsa, valamint Szotyori József tanítók emberfeletti munkájával. 1936-1946 között kizárólag csak román nyelven folyt a tanítás. A Magyar Népi Szövetség közbenjárására 1946-ban újraalakul a magyar tagozat, de a tanárokat az állam nem fizette. Mezei István lelkész gyűjtései mentették meg a tanárokat, és az iskolát is. 1948-tól a tanítók is állami fizetést kaptak. Ekkori tanítók: Kiss Endre, Mezei István, Cseke Ida, Barkó Sára, Kiss Sára és Papp Karolina, majd: Zsigmond István, Sára Piroska, Bálint Gábor, Csiki Sára Piroska és Szilágyi Lőrincz Magda. 1970-ben az állam a malom árkában új iskolaépületbe költöztette mindkét tagozatot. Itteni tanerők: Koszta István igazgatóhelyettes, Barkó Árpád, Szabó András, Tóth József, Barkó István és Virág Aranka. Koszta István vezetésével itt is kiteljesedett a boricajárás.

Ma Tatrangon sehol nincs egy emléktábla, hogy itt tanított Kittenberger Kálmán. Tatrang is rengeteg hírességgel rendelkezik, de egyikről sincs utca elnevezve. De olyan idegeneknek, akiknek semmi közük Tatranghoz, van nevükkel ellátott utcájuk. Megint kérdezem: mi ennek az oka?

2004-ben Háromfalu iskoláinak magyar tagozatait összevonják a tatrangi községi iskola keretén belül, és Zajzonba költözik, de szintén tagozatként. Ide mindhárom faluból iskolabusz szállítja a tanulókat. Igazgatóhelyettes Székely Melinda, tanítónők: Szitás Anna Mária, Bonczidai Lilla, Bakó Tünde, pszichológus pedig Fórizs Andrea. Tanárok: Bartha Judit, Deák Ibolya, Barkó Aranka, Mikes Jakab Csaba, Miklós Ildikó, Szakács Anna Mária, Sipos Enikő és Gires Albert Ildikó. A három falu ezen iskola 1-8 osztályába száz magyar gyereket küld.

Most nézzük meg, mit jelentett Háromfalu magyarjainak a Trianon óta eltelt 90 év. A Gyulafehérvári Kiáltványban hangoztatott egyenjogúságot, testvériséget, önrendelkezést stb. az új birodalom soha, de soha nem tartotta be. Első dolga az volt, hogy megszüntette az anyanyelvi tanítást, nyelvvizsgát vezetett be, és minden intézmény magyar dolgozóját hegyen túli szakképzetlenre cserélte. A magyarságot feudális viszonyok közt tartotta saját szülőföldjén. A magyarság javait, földjét, tulajdonát, intézményeit, mindenét körmönfont módszerrel rabolta. Iparosítás alatt az etnikai arányok erőszakos megváltoztatására törekedett, és itt kezdte, Brassó megyében a módszeres betelepítést. A Magyar Autonóm Tartományt (sajnos Hétfalu kívül maradt) csalfa módszerrel felszámolta, és esze ágában sincs visszaállítani. A demokratikus visszaszolgáltatás csak papíron működik. Templomokat rombolt le; temetőket szántott fel, iskolákat vett el. Egyetlen cél vezeti, a magyarság teljes felszámolása, asszimilálása vagy elüldözése. (...)

Háromfaluban 1920-ban 4613 magyar és 2402 román lakos élt, míg 1992-ben 2859 magyar és 3501 román lakos. A 2009-es arányokat nem tudom, de biztos, hogy sokkal rosszabbak. Háromfalu három magyar iskolájából 90 év alatt csak egy sorvadozó tagozat maradt. 1920-ban Háromfaluban ezer magyar diák volt, ma száz magyar diák kínlódik egy idegen lelkületű tanügyi rendszerben. (...)

Ha ma valaki végigsétál Háromfaluban, és a tiszta, ősi csángó tájszólást szeretné hallani, megretten, majd elszomorodik, hogy milyen korcs nyelvet beszélnek. Pedig a háromfalusi tájszólást meg kell menteni, hisz világörökségünk kincse! Nekik nem fáj az anyanyelv ilyen szennyezettsége? Ha valaki koszos ruhában jár, az messziról látszik, és ha valaki ilyen keveréknyelvet beszél? Az illető szeme ködös, a tekintete bizonytalan..... Még van-e egyáltalán nemzettudata? Az erdélyi szászok nem alacsonyodtak le idáig, inkább tömegesen kivándoroltak az anyaországba. Mi még vagyunk, de ezen a lejtőn csúszkálva már csak biológiai lényeknek számítunk... Sok szülőt azzal szédítenek meg, hogy ha gyerekét román iskolába járatja, az jobban fog érvényesülni. Az ilyen öntudatlan szülő – akit se a rendőrség, se a hatalom nem kényszerített – nem veszi észre, hogy megcsonkítja a saját gyerekét, megfosztja anyanyelvétől. A népi bölcsesség, ami jobban tükrözi a természet rejtett tudását, azt mondja, hogy a ló nem veszi feleségül a tehenet, az almafa nem terem körtét. (...) A Reményik Sándor-féle axióma, nevezetesen templom-iskola-anyanyelv egysége adja meg a túléléshez szükséges feltételt, ha gazdasági háttérrel is rendelkezik, és ebből semmit sem szabad engedni. Ha megfosztják az anyanyelvétől, akkor egy ilyen nagy múltú magyar közösség is, mint a háromfalusi végérvényesen elveszíti a jövőjét. (...) Háromfaluban ma nagyon sok helyen, sok családban temetik az anyanyelvet, s ez már a mi hibánk, a mi gyávaságunk.… Ha Háromfaluban megüresedne egy állami tanítói állás, lenne-e ma egy Kittenberger Kálmán, aki elvállalja? – ez itt a kérdés.

Archív forrás: ÚMSZ–Kisebbségben, 2009. szeptember 15., 7. old.