Háború, fogság, szóbeliség, képiség – rövid lapozóban

A. Gergely András

Sűrű eseménytömeg kínálkozik a naponta hírhozó sajtó közleményeiből, szinte óránként kerülnek válságba sok száz éves demokráciák, halnak meg vagy élednek újjá egyszemélyes uralmak és háborús fenyegetések, frászolnak milliókat Brexit-től a közel-keleti dúlásig, klímaválságtól az olasz vagy a román kormány újraalakulásáig…, egyszóval a napi történések garmadája szólna éppen ellene, hogy friss hír-igény ellenére alant centenáriumi merengésekbe fogjunk. S bár nem állítom, hogy ne lett volna számos írás a Periszkóp portálján, de a valódi kommemoratív emlékezés voltaképp nem volt oly hangsúlyos itt, mint számos más orgánum szinte évente sorra következő világháborús emlékkeresése, kezdve az 1914-es eseményektől vagy előzményeiktől, befejezve az 1919-es év forradalmaival, békekötésével, nemzetpolitikai tárgyalásaival, megszállásokkal és alkukkal, újrarendezéssel és Trianonnal, de több helyütt is szinte évnap szerinti emléktár fölidézésével. Mindezt egyetlen írásban „pótolni”, helyettesíteni nem is lehet – de talán néhány forrásmunka ide-idézésével mégis jelt lehetne adni a világégések egyik első nagy huszadik századi drámájáról. Az alábbi szövegválogatás mintegy emlékanyag – két szempontból is. Szinte elkerülhetetlen volt/lett, hogy a kollektív memória egy olyan hangsúlyos dramaturgiai pillanatáról, amilyen az első háború volt, ne tegyek néhány lejegyzést valamely asztal sarkára…, így mintegy felgyülemlett egypár tematikus írás, melyek valamiképpen a háborús emlékezet témakörével foglalkoznak. Ezekből válogattam alább, csekély módosításokkal és némi egybehangolással. A másik szempontom is mintegy „távolabbra esett” a közvetlen emléktár-csoportosítástól, s főképp az értelmezés, az átolvasás, a lenyomatok újabb olvasatai szerinti metszetben. Nem vagyok hadtörténész, nem rendelkezem könyvtárnyi háborús emlékirattal, sem nemzettudat-építő konstruktőr sem vagyok, sem helytörténeti szakember vagy nemzeti muzeológus, sem békepap vagy nemzetpolitikai főtanácsadó. Szimplán csak „válogattam” sok tucatnyi forrásmű közül, s még ebben sem a historiográfiai főáramlatot követtem, hanem az esetlegesség ártatlanságával tallóztam a polcaimon lapuló kiadványok között. Így is sok lett, más lett, másféle interpretáció lett, mint ha egyiket vagy másikat épp egy harmadikkal párosítom, vagy ellentmondásaikat emelem ki, vagy átfogó képet kívánnék adni a háborús történésekről. Sőt: épp e sokféle, „másodlagos” forrásmű mutatja, mennyire reménytelen is nagymonográfiát írni a Nagy Háborúról, s miképpen változik akár negyedszázadonként is az előtörténetet, a hadi eseményeket, a szenvedésmódokat, a következményeket lajstromozni hajlamos szemléletmódok „objektivitása”, mélysége, kiterjedése, politikai tónusa is. E reménytelen küzdelemre tehát nem vállalkoztam, mindössze néhány sugallat, érdemes szempont, kihívó elbeszélésmód vázlatára, megidézésére, avagy a lehetséges rálátások sajátos szemléleti pozíciójának érzékeltetésére inkább. Az egyes szövegrészeket nem mint megjelent írásokat veszem, hanem egymásra épülő diverzitásukban is esetlegesen érvényes, lehetségesen hiteles értelmezési elemekként, melyek folthatásaikat egy sokkalta nagyobb egész aprócska színkörének árnyékrajzolatában nevezhetik meg leginkább, s nem valamely monografikus igény vagy impozáns körkép megtestesüléseként. Ezért az egyes megjelent szövegrészek (vagy új komponenseik) belső összefüggéseire inkább hangolom az alábbiakat, semmint hogy „már megjelent” írások forrásközlésére hivatkoznék. Egyszerűen csak úgy vélem, ha saját nemzettudati példatárat, „oknyomozást” vagy interpretációs mezőt rajzolnék fel, érdektelen lenne, mi volt az eredeti megjelenési közeg – mert valójában a körkép számít, s azon belül a molekulányi mikrohatások egyvelege, olvasatok olvasata sokkal inkább… De nemcsak fenntartom az Olvasó jogát az ellenvéleményre, kontrasztok formálására, „vitaszempontok” felvetésére, hanem részben ilyennek tekintem a sajátomat is, részben meg képtelenül gazdagnak is látom azt a tudásközeget, melyben egyetlen mű elhelyezhető, egyetlen tudásteljesítmény maximálisan értékelhető vagy valamely „objektív adatközlés” teljességgel érvényesnek mutatkozhatnék. Egyszer (példaképp) kezembe került a magyar statisztikai hivatal alapító atyáinak szövegválogatása, melyben a háborús idők alatti és utáni nemzeti statisztika készítésének merítési, forráskezelési és módszertani alapozásáról szóltak…, s ebben hangsúlyos szerepet kapott a nemzetiségi statisztika kérdezőbiztosainak, adatszolgáltatóinak empirikus gyakorlata, nevezetesen az adatkezelés hitelességének kulcskérdése: lehet-e magyar kérdezőbiztosnak szavahihető adata egy szerb településen, s lehet-e egy szlovák vagy román adatot magyar szempontból, magyar célra „használhatónak” minősíthetni…, s a válasz egyértelműen NEM volt. Nem hiteles a leghitelesebb adatszolgáltatás sem, nem független egyetlen „objektív” adatközlő sem, nem szavahihető ebben az értelemben a legtutibb tudományosság sem. Akkor hát…, mi is lenne az „objektív” képlet a háborúval összefüggésben…?! Talán leginkább az, ha nem objektívnek tekintjük, hanem interpretációnak, nem cáfolhatatlannak, hanem esélyesnek, s nem valóságnak, hanem értelmezésnek. Az efféle „értelmezés értelmezése” még mindig esélyesebben közelebb van a valódihoz, mint az álságok összegzése mégoly magas szintről tekintve is. Hát ezért, s a közelség tudható szubjektív aspektusa, „csalásgyanús” tónusa okán is vélem úgy: csakis az interpretációk interpretációja lehet a hiteleshez közelítő, mert legalább hiteltelenségének hiteles mivoltát bevallja…

„Történelmi tények”, „nemzeti veszteségek”, mikrotörténet

Egy naptárra tekintve triviális tény, hogy éppen száz esztendeje indult meg a nemzetek közötti erőszak „világméretűvé”, világháborúvá, vagy az emlékezet szárnyán „A Nagy Háborúvá” váló eseménysorában a lelkes honfi-lelkesültség első hulláma, majd az első front-élmények nyomában óriási a veszteségekkel, kudarcokkal, fájó sebekkel és hatalmas vérveszteséggel járó területrabló kaland kezdődő kudarca. Az első sebesült-vonatok, a későbbi (még hatalmasabb és kiterjedtebb) vérveszteséget szimbolizáló gyászhírek, az életre szólóan sérült, leszázalékoltan hazaérkező katona-tömegek élmény-anyaga akkortól kedve kapott nemcsak média-érdeklődést, újságírási és fotó-témát, hanem a kollektív emlékezet számára is korszakosan új elbeszélési módokat. Keszeg Vilmos (a BBTE professzora) hívja föl a figyelmet a 20. századról szóló közléstörténeti vázlatában arra, hogy „a hivatalos nemzeti történelem mellett a 19. század végétől kezdve gyakorivá válik a lokális történelem szerkesztése, letétbe helyezése, kiállítása, sokszorosítása, /…/ a lokális történelem kiemelődik a kommunikatív emlékezetből, szociális használatba kerül, a turizmus keretében anyagi és kulturális tőkét képez, a megemlékezési szertartások keretében (évfordulók, településünnepek) pedig fesztív jelleget ölt, lokálpatriotizmust, csoport- és személyes identitást termel. A történelmi emlékezet másik formája a közelmúlt eseményeiről (háborúk, 1956-os forradalom, 1989-es változások) szerzett személyes tapasztalatokat forgalmazó narratívum (memorat) … A folyamatot megnevező tudományos koncepciók az emlékezeti helyek (Nora 1986), a kitalált hagyományok (Hobsbawm – Ranger 1983), az emlékezési alakzatok (Assmann 1999:35-43), a történelem háziasítása (Fabre 2000), a rólunk szóló történelem (Bensa – Fabre 2001), a lokális történelem (Gyáni 2002) terminusokban fogalmazódtak meg… /…/ A mindennapi történetmondást, az aktualitások narratív megjelenítését és forgalmazását kedvezően befolyásolta az írott és a hangzó média. A média átveszi és forgalmazza a mindennapi történeteket, ugyanakkor témát, történetsémákat kínál fel a mindennapi történetmondás számára, jelentéseket rendel hozzá a forgalomban lévő történetekhez…” (Keszeg, 2014:7. old.)ⁱ

E folyamatot az uralkodó médiában és a kollektív történelem írott (elméleti, áttekintő, összegző, átpolitizált) verzióiban adatközlés- és kötet-szám, visszaemlékezés és tankönyv-sorozatszám szerint rengeteg verzió követi, majd pedig a nemzeti hitvallások, revansok és ellenbeszédek egész nagy históriája áll össze ezek rétegeiből, képezi majdan a politikai játszmák és tiltások, kitelepítések és büntetések, migrációk és retorziók mikrotörténeteit, „jogosultnak” titulált minősítési kísérleteit. E mikrovilágokban gyökeret eresztő verziók így lesznek utóbb a közös múlt-képeket tartósító, az emlékezeti „tényanyag” vagy „nemzeti történelem” átélésének kulcsforrásait képviselő, minduntalan tápláló, a nemzeti és nemzetközi kapcsolatok főbb szerveződési eszköztárát gyarapító „történelmi tények”, olykor inkább „nemzeti veszteségek” vagy épp „dicsőségek” bázisai. De e bázisok sokszor épp az átélt história, a perszonális emlékezet, az élményvilágok és családtörténeti forráskészlet terén bizonyulnak kevéssé időtállóaknak, vagyis lesznek sokszor idegenné, átélhetetlenné vagy hangsúlyosan is ideológiaivá, amennyiben nem áll mögöttük a megélt história szavatossága. De anélkül, hogy itt Keszeg professzor további (és bőséggel kínált!) munkáiban kecsegtető idézetek tömegét önteném az Olvasóra, inkább néhány olyan opuszra hívom föl a figyelmet, melyek bár eltérő tudás- és tudomány-területeken, viszont megannyi lehetséges aspektusra utalva a helyi és folklorizálódott, a populárissá vált, a történeti néprajz vagy a kortárs szövegkutatás számára is tudományos válogatás anyagát kínáló művekbe tömörültek. Ezek egyike – az azóta megannyi alapműben is sűrű hivatkozással értékelt, a kollektív identitás vagy a nemzeti emlékanyag részeként minduntalan citált mű – még a nyolcvanas évek közepén jelent meg, s ide-idézni azért érdemes, mert alapokat adott, egy akkoriban megindult szemléletváltást tükrözött. Kovács Ákos néhai néprajzkutató-múzeumigazgató egykor Néray Katalinal közösen egy kiállítás-sorozatot formált „szociológiai szemléletű művészeti és környezetkultúra-kutatások eredményeként létrejött” válogatásból, s ezzel az első világháborús hősi emlékművek vizuális antropológiai értelmezésére vállalkozott. Mivel „bizonyos tárgyféleségek – olajnyomatok, üvegképek, madárijesztők, lőtáblák, falvédők stb. – gyűjtéséről és feldolgozásáról ugyanis a hagyományos, ’szelektáló’ muzeológus-szemlélet” szinte elfeledkezett, ezért olyan objektumok újraértelmezését kezdeményezte a két kutató, melyekben az esztétikai vagy szűken vett gyűjtemény-szervezési érdeklődés pótolta mindezek folytonos gyűjtését. „Százezrek, milliók által használt tárgyak dokumentálását, feldolgozását mulasztotta így el a néprajztudomány, mikor önként leszűkítette gyűjtőkörét, és csupán a paraszti kultúra reliktumait vizsgálta” (írják a kiállítás katalógusának bevezetőjében).ⁱⁱ A kiadvány teljes ismertetését ebben a keretben nem fogom tudni vállalni, viszont azóta a tizenkét fejezetbe tagolt szöveg- és képválogatás közismertté lett, s máig fontos alapozása maradt a világháborús témakörnek. Sinkó Katalin például, aki a nemzeti emlékmű és a nemzettudat változásainak áttekintésével korszak-meghatározó írást közöl itt, s Kovács Ákos maga is az emlékmű-állítás korrekt tipológiáját adja, Hankiss Elemér a „nemzetvallás” szociológiai tüneményéről közöl fundamentális írást, Voigt Vilmos a közlésformák és történeti üzenetek átmeneti műfaját és szimbolikus eszköztárából is főként a turul jelenségét kiemelve alkot a „történeti explikáció” szempontjából korszakos elméleti vázlatot és példatárral ékesített elemzést, a jeles történész Szabó Miklós a magyar történeti mitológia és az első világháborús emlékműveken megjelenő szimbólumtár jelentéstanához komponál fontos adalékokat, Beke László művészettörténész pedig a kiállítás fotóihoz fűz kortárs nézői-elemzői interpretációkat… – de nem feledhetjük említeni Nagy László egysoros vers-üzenetét és Tandori Dezső „…itt voltam a világon” című emlékmű-poémáját, Polonyi Péter szobrász-interjúját, Nagy Ildikó történet-ideológiai vázlatát, vagy akár csak az akkori községek-falvak igazgatási és múzeumi szerveinek levélváltását bemutató emlékmű-állítási dokumentációt sem. Mindezek kétrétegűen és sokjelentésűen tükrözik azt az átalakuló értékelést, világkép-módosulást, sok ezer kérdőíves felmérőlap szétküldésével dokumentált hőseszme-nimbuszt, amely a társas lét és történeti közgondolkodás mindennapi kultúrába ágyazott formáiban akkor is túlél, ha erre nincs éppenséggel ideológiai engedélye, nincs intézményes védelem a szobrok, kegytárgyak, szertartások, létképzetek, esztétikák és perszonális emlékezeti örökség területein sem. A kétrétegűség talán éppen ebben a fedettségben, fél-illegalitásban, rejtekező nemzettudatban és lopakodó revans-vágyban megmaradt máskéntgondolkodás révén áll elő és marad fönn fél-évszázadosan is. A „nemes büszkeség”, mellyel az 1920-as évektől mindegyre fölállított emlékművek „a nemzetnek az igazság erejébe és végleges diadalába vetett hitét, azt a ’nemes haragot’ fejezi ki” művészi formában, „amelyet a ’reánk erőszakolt békeparancs’ miatt érzünk, és azt, ’hogy ez így nem maradhat. Nem, Nem soha!’ – írja az 1927-ben meghirdetett háborús emlékmű-pályázat ismertetőjében a korabeli miniszter, miután hatvan művész 300 alkotással jelentkezett a klasszikus allegóriák és korszakos ízlésvilág patetikus kivitelezését vállalva (79. old.). A meghatározóbb dualitás (Hankiss Elemér szavait olvasva) „a társadalom és az egyén, a társadalmi érdek és az egyéni szabadság, a közérdek és az emberi élet autonómiájának kettőssége. Ez az intézmények síkján az állam és az egyház, a társadalom és az egyház kettősségében, nem-azonosságában jelentkezett” (36. old.). Tehát az eredetmítosz és a választott ünnep kategóriái, a mennyei birodalom és a sorszerű végzet párviadalából vesztesen kikerülő emberi szenvedéstörténet lenyomatai, az evilág és a túlvilág határain megfogalmazható üdvtörténet a háborús légkör Patrona Hungariae, Magyarok Nagyasszonya, Mária-kultusz, Védelmi Liga és biblikus-metaforikus üzenetek bombasztikus univerzumaiban leli meg „nemzetvallási” lényegét, önértéktudatát (38-48. old.). Erre rímel a kötetben Kovalovszky Márta emlékmű-történeti dolgozata is, mely a kegyelet-szolgáltatás intézményeit, ideológiáit, élményhátterét a gyász és az áldozatvállalás nemzeti szimbólumokba öltöztetett (huszár, ősmagyar hőstípusok, Isten ostora, sisakos asszonyfigurák, angyalok karjába hanyatló sebesült), nyers formákba szuszakolt verzióit gyűjti csokorba (48-54. old.).

A világháborús mikro- és köztörténeti vallomások idővel már alapozó műként tekinthettek erre a „monumentum-albumra”. A vallomásos oral history további műveire az alább következő néhány szemléző cikk-részletben térek ki.

Aktív adatközlők és hiteles emlékezők a pergőtüzek, emlékek rabságában

Érdekes, és megfigyelésre is érdemes a „nemzetvallás” első háborús emlékkiállítási kötetkatalógus tónusában a nyolcvanas évek közepének értelmiségi diskurzusa. A szolid politikai kényszer szülte „ideológiai igazodás” a kimondhatatlanságok, személyes átélések, egyéni narratívák egyik oldalán van jelen, de a fájdalom és a kényszerek öröksége terén feltűnő, hogy szerepet kap egy másik, árnyaltan és mélyértelműbben politikus, ideológia-kritikus látószög, melyet a kutatók és értelmezők mutatnak föl írásaikban, közelebbről a háborús életképek nyomán vagy a közbeszéd és a látvány-egész kommunikációjában meggyökerezett elemek alapján. E közlésmódok kommunikatív mivolta, a látens ellenzékiség vagy hatalomkritika bujkáló cselezései egy további mélyrétegben ugyanakkor mégis föltárhatónak bizonyultak régebben is, sőt ma is azok. Ilyen metódus és kereső szempont a kollektív emlékezet lenyomatainak keresése, megnevezése, a folklórban fönnmaradt emlékanyag gyűjtése, bizonyos klasszifikálása, csoportminőségek vagy téma-egységek szerinti tálalása. Kitűnő példa erre a háború és a hadifogság emlékezetének neofolklorikus megközelítése, az új folklórkutatás egyik lehetséges irányzatának művelése, közelebbről az MTA Néprajzi Kutatóintézete egyik ilyen izgalmas, tárgyunkba ékelődő kiadványa, Szilágyi Miklós által szerkesztett válogatás, mely a címlapján feszengő honvédkatona arcára írva is érzékenyen tükrözi a címben fölidézett problematikát: Finesszel köll élni. A háború és a hadifogság a szóbeliségben.ⁱⁱⁱ

A kötet öt nagyobb tematikus fejezete (természetesen a még élő, „mellébeszélésre” és adathű visszaemlékezésre vállalkozni merész adatközlők) magnós interjúkra épülő gyűjtemény, amelyben a Szerző még az 1940–50 közötti korszakból, nagyszülei korából megmaradt „háborús- és hadifogoly-történetek” mese-repertoárjáig megy vissza, s egyúttal a konvencionális folklórkutatás alap-dilemmáját is tükrözi: a „mesebeszéd” igaz vagy konstruált, kaland-mese vagy tényközlés, „szó szerint igaz” vagy rátelepedett szórakoztatási rutin és tanúságtétel-szándék mellett is elfogadható, évfordulós tisztelgésként vagy faliújság-szövegként gyűjthető mivolta mennyiben folklór-értékű, s ki tartja annak, vagy akár miért véli kevesebbnek, mint egy életforma- vagy tárgykultúra-örökséget. A Szerző olvasóival megosztott dilemmái a bevezető tizenöt oldalán végigvezetik a hitelesség kérdését a személyesség és tényszerűség, a „hitelesítő” adatok és momentumok vagy a realizmus-igény szerinti tagolás momentumaival összefüggésben (7-22. old.). Szilágyi e vallomásos emlék-idézés valamiképpen késztetéses, beszélgetéses módszerét választotta, melyben a személyes bizalom, a hitelességre törekvés, a mérlegelhető igazságtartalom is a „szelektív felidézés” és a válogatott emlék-mozaikok szerinti verziók mentén látszik elfogadhatónak, vagy még rögzíthetőnek is. Az ismétlődések, újramondások, tódítások, rendezhetetlennek tűnő mesélőkedv-megnyilvánulások ugyanúgy részei a folklór-műfajnak, mint a hiteles dokumentumokkal, fotókkal „igazolt” élethelyzetek. Ebben az sem mellékes, hogy a Szerző egyben bírálója is lehetett az 1989/90-es rendszerváltási periódus után született hadifogoly-sorsról szóló pályázati anyagnak, melyben az anekdotizálás, a fölszabaduló politikai légkör, a félelmektől immár mentes narratívák éppúgy megjelentek, mint saját adatközlői portréi vagy faggatódzásai során. A gyűjtő és közlő, a válogatást elvégző és az emlék-mozaikot összeállító kutató itt a „valóság-igényű elbeszélés” mibenlétét, a háborús emlékanyag időbeni módosulását, a megélt-megszenvedett valóságok és a szóbeli megformálás harmóniáját egyaránt figyelembe kell vegye. Ekképpen a hihetőség mint tartalmi sajátosság, az elhallgatások mint körülmények, a „nem jó elbeszélő” mint adottság éppúgy szerepet játszik e kollektív emlékezeti anyagban, mint az ezt tematizáló, szövegrendszerbe, közlés-korpuszba illesztő regisztrálói, vagy közzétevői attitűd. Másképp szól a „hiteles” közlés, ha „a románok kimentek, csehek jöttek be” korszakról ejt szót, mintha a „Hála Istennek, nem vettem benne ríszt” az alapja a háborút övező emlékanyagnak, az erőszaknak, a megbecstelenítésnek, a rablásnak és áldozatsornak (23-52. old.). Éhezés és orosz front, meglógás és hazatérés, katonaszökevény-sors és hátországi életmód, szerencse és hadisérülés, valóságmese és megélt valóság váltakoznak sztorikon belül és a történetek között is (53-118. old.). Sebesülés és civil lét, hátország és segítség, jótétemények és kudarcok, együttérzés és szenvtelenség, pusztító véletlen és emberi elvakultság tarolása oldalak tucatjain át – ha folklór, ha öregmese, ha emlék, ha örökség, mindegy is. Átélt világok, sebesülések és kiszolgáltatottságok, cselezések és vigéckedések, bajtársiasságok és fájdalmak hömpölygése akkor is, tehát a kollektív emlékezet része, ha nincs rajta erős szűrő, mely csakis a történeti tényeket (…, hm, mik is azok…?) engedné át az írásbeli emlékezet kapuján… (119-184. old.).

Szilágyi nem egyszerűen „leközöl” szövegeket, hanem jelentéses kontextusba helyezi, lábjegyzetei pontosító értékűek és aprólékosak. A szakirodalmi vagy hivatkozási mutató is igen kiadós, bárki későbbi felhasználó kezében kincset érő forrásanyag. Valahol a kötet sorai, lapjai, fejezetei között pedig ott honol a sors-szerűen megélt, de a túlélés hosszan tartó örömével vegyes nyugalom, az elbeszélő kedv közvetlensége, a „katonadolog” folklórja és a kortárs életvilágban is átélhető, továbbadható örökség-mivolta. S ha a néprajztudomány mindig is kurrens feladata volt a mentenivalók mentése, itt és így a „mentés másként” élménye is mintegy „keretezi” a folklór-jelenségek háborús és katona tematikáját a táborok, a fogság, a lágervilág nyelvével, belső történetével, átörökített ismeretanyagával. Úgyannyira, hogy Szilágyi épp a folklór-archívumi munkát folytatva a következő kötetben már „személyes érintettség” tónusú előszóban hozza terítékre a tiszafüredi népélet kutatásának keretei között összeszedett háborús emlékanyagot, melyben saját édesapjának „életútinterjús” megfaggatása és a „négyszemközti” monológ rögzítésének technikája lesz módszertani vallomás-értékű tartalom, s nemegyszer a háborús emlékkészlet „hagyományozásának”, generációk közötti közvetítettségének kérdése is fölmerül a „tényközlések” interpretációs mezői között.

Kutatási témakörök, visszatekintő forráskutatás, hősértelmezés

Számos egyéb gazdag merítés mellett mintegy évente több tanulmánykötet, tematikus gyűjtemény vagy szerzői életmű-válogatás kerül kezeim közé, melyekről hírt adni nemcsak fontosnak tekintett feladat, de mindannyiszor problematikus közlés is. Mit kiemelni, kit értékelni, mire fókuszálni, hangsúlyokat hol és miért épp ott elhelyezni… – az ismertetők írásának egyik alap-dilemmája ez. S még inkább az lehet olyan esetekben, ahol a közlési felület nem vaskos monográfia, ünneplő Festschrift vagy életmű-válogatás, hanem folyóirat, melynek több írásból álló terjedelme szokványos esetben is szelíd kötetre rúg, mégsincs akkora becsben tartva, mit megérdemelné. Magam ezt úgy oldom meg néha, hogy kötetek közé emelem a kötetnyi vastag folyóiratot is, becsben tartva a közlés kényét és kellemét, a tartalom fontosságát, a tematikus profilt is. Így teszek most is, lévén épp a Nagy Háború a tematikája a Pro Minoritate folyóirat 2014. nyári számának,^iv melyben nemcsak a tanulmányok java része, hanem szakmai interjú, sőt a könyvismertetők is a háborús kutatási témakört részletezik. A számot ugyan Bíró Gáspár akkor friss halálhírére közzé tett két emlékező írás és egy kisebbségi ügyeket érintő ENSZ jelentéstevői tapasztalati elemzés vezeti be, de ezt négy nagyobb tanulmány követi a háborús visszaemlékezések, nemzetközi politikatörténeti események, térség-tanulmányok és harci cselekményeket vagy fogolytábori állapotok verzióit ismertetve, végül két recenzióval zárva a tematikus összeállítást Markovits Rodion Aranyvonatáról és Roland Clark Vasgárdáról szóló könyvéről.

A háborús tematika mindjárt egy „leitmotívval”, a háborús időkben egymásra találó magyar és francia hadifoglyok emberi-társadalmi, osztályhelyzeti és mentális „szomszédságával” vezeti be a harci állapotok s az azokat megelőző rendi társadalmi párhuzamok kérdését Jeney Éva írásával (23-47. old.). A győzelem és a legyőzöttség, az internálás és a fogság, a „megosztó és megosztható múlt” közössége, a háború társadalomtörténetének közgondolkodásban, szaktudományban és szépirodalomban megmutatkozó változatai a „felügyelet és büntetés” logikájával kezelt idegenség egész pszichózisát tükrözik, beleértve a foglyok szórakozásait, ismerkedéseit, identitás-közösségét, német-ellenes alapbeállítottságát vagy egymásról alkotott nemzetfogalmait is. Kiemelt gondolati vezérfonalként kezel angol, francia és magyar szépirodalmi élményforrásokat, jelesül Kuncz Aladár Fekete kolostorát, mint a francia internáltságban eltöltött idők emlékanyagát. Izgalmas fejezetekben világít bele a fogolytábori társadalmi rangsorok, a perszonális ideológiák, a világképek és félelmek, jogi státuszok és cenzúra, a „fogolyüzem” és az életmód-minták sajátosságaiba, nevezetesen a mintegy tízezer monarchia-beli katona franciaországi és ugyancsak tízezer francia katona német fogolytáborokban töltött időszakát illetően. Persze, sem „összefoglalni”, sem kivonatolni nem igazán lehet az ilyes írásokat, de fontosságuk bizonnyal felér egy kötet-fejezettel, így a részkérdések iránt érdeklődőknek készséggel ajánlom mint a háborúval élményközeli szinten is összefüggő forrásművet és elemző közelítés létjogát képviselő aspektust…

Orosz és szibériai fogolytáborokba vezet Elsa Brändström írása is, aki az 1914 és 1920 közötti időszak áttekintő forrásművét kínálja (eredetileg 1922-ben jelent meg Berlinben), amely a csehek, szerbek, délszlávok, osztrákok, németek, magyarok, olaszok, törökök, lengyelek és más népcsoportok büntetőexpedíciókba küldötteinek, kémkedés-vádak, rejtegetés vagy dezertálás miatt száműzöttek, a vörös internacionalisták vagy a fehér-orosz kozákok által elűzöttek, csehek által őrzöttek és a keleti frontról elhurcoltak alkalmi közösségeinek problematikáit, a körülöttük dúló belháború egyes következményeit, a pusztító hadjáratok halottainak emlékképét tárja elénk. A monográfia-témakörhöz képest rövid tanulmány (48-58. old.) valójában a „kelet és nyugat” felhorgadó konfliktusát, ezen belül a szibériai kormány és a cseh rendfenntartók túlkapásait, a központi hatalmak és a szövetségesek betolakodó stratégiáit, a foglyok „mentális tipológiáját” is tartalmazó áttekintést ad a svéd Vöröskereszt legendás tagja, „Szibéria angyala” tolmácsolásában, akinek írásában mintegy visszhangzik Markovits Rodion Szibériai garnizon-ja, mely a memoár-részlet számos pontján a hadifoglyok katonai morál alapján kezelt képtelenségeit is tükrözi. A legnépesebb magyar csoport volt a legtöbb szörnyűséget elszenvedő, a szabadság hiányának átélésében a legkiszolgáltatottabb, életkörülményeiket tekintve is az egyik legrosszabb helyzetben lévő ebben a fogoly-világban (sajátos módon környezetüket alig alakították át, „emiatt a többi fogolynál kedvezőtlenebb materiális és higiénikus viszonyok között éltek” (50. old.). A törökök például társkapcsolatokat formáltak a tatárokkal és a kirgizekkel, munkát vállalhattak és vendégként élhettek az őket bérlő munkaadóknál. A seftelők azonban, kis számuk dacára, rossz példájukkal a bajtársi szolidaritást is csökkenteni tudták, „amit az egész közösség megszenvedett” (51. old.). Ám „akinek ötlete, ’tőkéje’ volt, rendfokozatától függetlenül munkaadója lett korábbi elöljáróinak, parancsnokainak” is (50. old.).

Hasonlóképp, egyén és közösség viszonya, az oroszokkal folytatott harcok élményanyaga vált témakörévé Kulcsár Beáta portréjának, aki Foris Géza tordai születésű asztalos naplóját, leveleit, emlékiratait vette fókuszpontba, hogy az 1914–15-ös harci állapotokat elbeszélje (59-84. old.). Frontélményeinek csak töredékei, az 1914. évi feljegyzések maradtak fenn a galíciai térségből, verseket is írt sebesülése után a gyulafehérvári „lábadozóban”, s emlékezéseiben bár egyes szám első személyűnek mondta őket, a csapattal közös orosz ütközeteket meséli el – „személyes sorsa és a közösség élete” a hadműveletek közben mindig többes számú: „a Mi története egyben az Én történetévé is vált” (61. old.). E közösségi emlékezet s elbeszélésének a „társadalmat konstituáló” mivolta sem kétséges, az egyén emlékezete a társadalom által teremtett valóság keretén belül értelmezhető, az egyénről pedig feltételezi, hogy valamely közösség Mi-tudatát hordozza, „önmagát nyilvánosan határozza meg”, hogy ezáltal hasonlítson önmagához, önvallomásával megszilárdítsa a vállalt önazonosság formáját, a megélt tényleges történésekkel a szélsőséges körülmények között is ráeszmél, hogy lelke is van, s a hiányérzeteknek, a borzalmak megjelenítésének ezért is ad verses tónust (63-64. old.). A hadműveletek részletei, a háborús élmény, a visszaemlékezés szövegi változata a búcsútól a kínhalálig, a felejtés félelmétől a haza sorsáig megannyi érzelmi tónust megjár. Pár oldalnyi naplója, tematikus programversei vagy heroikus lelkesedései pedig a szenvedés és az életigenlés feszítő kontrasztjaival díszítettek. A küzdelem, a szabadságért és az „orosz medve”, a túlerő ellenében vívott háború megnemesül a végső pusztulás árnyékában mint búcsú, majd a „szeretett Juliska” előtt kimondható ígéret: „Nem lesz senki olyan boldog soha / mint mi ketten: uj-Tordában” (81. old.).

Ez a személyes tónus, az átélés, megfigyelés, hallomásgyűjtés és forráshasználat komplex eszköztára szolgál alapul Muharem Bazdulj írásához is, mely „az ifjú Bosznia” címen a történelem iróniájának nevezett helyzetképet, Gavrilo Princip merényletét és az ezt megelőző délszláv térségi vallási folyamatokat, nacionalista kezdeményeket, a muzulmán identitás épülésének elemeit, Szarajevó utcaneveit, a toleráns multietnikus berendezkedés és a közgondolkodásban legkülönb formákat öltő nagyszerb identitás, terrorista szektásság, emlékezet-politika, s mindezeknek az írók munkásságában tükröződő lenyomatait követi átéléses históriává formálva a narratív időt (85-96. old.). Princip emlékképe, a bosnyák muzulmánok szektás mozgalmának historikuma, Gavrilo egykori mindennapjai, majd a széteső jugoszláviai polgárháború és bombázás víziója és magyarázata az, amit Ivo Andrić a nyomok, 1914 emlékezeti emlékműve kapcsán fogalmazott meg: „szépnek és nagynak nézett ki, akár a századok és a korszakok közötti határ, és ami lassan eltűnik és kifakul, mint az a dal, amelyet már nem énekelnek, vagy a nyelv, amelyet egyre kevésbé beszélnek”… Bazdulj, aki emlékeiben őrzi, hogy gyerekként odament az emlékezetes helyre és talpait Princip lábnyomaiba helyezte, mintegy „olvasta” már később „a Principnek szentelt emlékművet: mint amely a szabadság emlékműve, és mint amely Princip börtönbeli szenvedéseinek az emlékműve. Gavrilo Princip fogságban halt meg” (93-94. old.). Csupán a tovább írt történet, a tovább mesélt história, a közös emlékezetben megmaradt mindenkori háborús emlék teszi, hogy a szerzői én, ugyancsak menekült társaival együtt a bécsi kocsmák és hideg utcák légkörében hirtelen ráébred: „Mi vagyunk az Ifjú Bosznia. /…/ Egymásra néztünk, és tudtuk, kinek oldalán állunk, kinek az oldalán álltunk volna 1914-ben és kinek az oldalán fogunk állni 2014-ben”.

Princip kultusza lehetne akár bosnyák magánügy, szerb nemzeti dicsőség vagy titkos-társasági kultuszépítés kérdése is. A történés-közelieknek vagy tájtestvériséget érzékelőknek mégis elsősorban morális pátosz tárgya és eszköze. Pedig a „Minden nagyon szep…, minden nagyon jo…!” szentenciát röviddel követően elkezdődött a Nagy Háború, s megmaradt a nagy veszteség, a nagy szétesés, a nagy válság, a nagy hidegháború és a nagy revansok megkövült frusztrációja is.

S mégis…, vajon tudjuk-e már valóban is, hová állnánk 1914-ben, hol álltunk 2004-ben és hol fogunk állást foglalni 2024-ben…?

Vagy talán ezt már csak finesszel fogjuk tudni megválaszolni…?

Városi békeidők, háborús mérleg, s a közbenső idő társadalmi terei

A világháborús szakirodalom és a visszaemlékezések egyre növekvő számban kiadott opuszai között megbecsült helye marad/lehet a memoároknak, a fotókkal illusztrálható eseménynaplóknak, a személyes hangú emlékőrző forrásközléseknek. E gazdag könyvtárrá gyarapodó kiadvány-tömeg ugyanakkor (s nem függetlenül az immár személyes megemlékezéstől, a „privát történelem” lenyomatát őrző, fontos feltárások kellőképpen visszatért „divatjától”, sőt a háborús emlékezet centenáriumi okaitól sem) méltó kísérő jelensége volt és marad is a helytörténet rangján szóló kiadványok köre. Ezekből talán minden településre juthatna egy…, nem is tudnánk követni a megjelenő forrásműveket. De korántsem ennyire „kedvező” a helyzet, nemcsak a forráshiány okán, hanem a háborúviselt nemzedék megfogyatkozása, a további háborúk és dúlások okán megcsappant hiteles forrásmennyiség miatt, de az emlékezethez való viszony átalakulása miatt is. Talán hullámtermészetű jelenség ez (is), s az érdeklődő utókorra a könnyeden feledő következik, az értékpusztítóra az értékmentő, vagy fordítva… – mindenesetre már annak is örvendhetünk, ha fel-feltámad valahol a szándék a helyi eseményvilág emlékeinek megőrzése, sőt feltárása, gyűjtése, megjelenítése révén.

Ilyesféle forráskiadvány, a helyrajzi, tájtörténeti, kollektív emlékezeti és muzeális gyűjtést megjelenítő kötet jelent meg Móricz Péter jóvoltából, aki Körmend az első világháborúban címen adott közre gyűjteményes kötetet a helyi kulturális központ és könyvtár, a múzeumok segítségével és egyházi emlékanyagok válogatásával.^v A Rábavidék forrásfeltáró anyaga igen ritkás, még a helytörténeti monográfiák is csak néhány vázlatos adattal, pár szóval emlékeznek meg a város és vidéke háborús eseményeiről, tényeiről. Pedig a város mint hátországi terep, ha nem is a frontvonali hadtörténetírásban, de a helyi emlékezetben és kulturális-vizuális örökségben mindenképpen. Móricz Péter kalauza – merthogy lényegében egymaga volt, ki e gyűjtő szándékát a hiányos források dacára és a helyi újság, a Rábavidék tudósításaira építve megalkotta – nem épp a haditudósítások elfogulatlanul tónusos egyoldalúságával, de nem is a helyi források kritikátlan újraközlésével komponálja meg áttekintő művét. A legtöbb városi, múzeumi, helytörténeti gyűjteményben a kiemelt, eseménytörténeti és személyes visszaemlékezések között mindig is megkülönböztetett helyet kap a fennmaradt képanyag, mely elvitathatatlannak tetsző evidenciával tükrözi a „mi is volt, hogy is volt” állapotát, s mellette az emlékezet lenyomatait őrző, azt hitelesítő vagy ellenpontozó írásbeliség adja a személyes és közvetlen hitelességet – ezért talán csöppet sem elütő, ha itt elsősorban azt emelem ki, amit a szerkesztő-szerző is hangsúlyoz előszavában: e kötet nem a fronthírek gyűjteménye, hanem a helyi nyilvánosság emlékezettörténeti eseménye inkább, ugyanakkor nem is a haditudósítás, frontesemények kürtölése vagy az elhunytak hősi dicsfényének megőrzése a célja. Sokkal több ennél, jóval személyesebb, s mégis „objektívabb” – ha lehet a háborúval kapcsolatban bármi is „objektív”. Móricz a rábavidéki emlékezetnek nem lehet úgy fenntartója, hogy gyűjtője lehetne egyúttal „a körmendiek naplóinak, személyes visszaemlékezéseinek” – mert ezek sajnos nemigen maradtak meg. Megmaradt viszont a pótolhatatlan lenyomat: a képek anyagából rengeteg, s a hozzájuk kapcsolódó életvilágból is tengernyi apró momentum, melyek képi vagy narratív ábrázolás révén most immár a százéves események foglalatává is összeálltak.

A kötet tehát Körmend kisváros háborús éveinek intim körképe, emellett tükre is a háború előtti világ, a győzelembe vetett hit, a hátországi feladatvállalás, a segítségnyújtás, a társadalmi támogatás vagy önfeláldozás teljesítményeinek is. Részévé válik a gazdálkodás, a frontkatonák és sebesültek ellátása, az élelmiszer-utánpótlás biztosítása, a helyi polgári világ viszonya a háborús érdekvilághoz, a csatákhoz, reményekhez, a laktanya népének lelki és testi rászorulásának elfogadásához, a közélelmezés megoldásához, az egyházi-iskolai-egyesületi élethez, s maguk a lakópolgárok árnyalt kapcsolata épp ezek révén magához a háborús négy esztendőhöz. Afféle „hátországi figyelő”, az együttérző és együttélő polgárság életvezetését is tükröző, az életfelfogás változására is érzékeny, a történeti kronológiát „a lelkesedés évétől” a „kimerülés és összeomlás évéig” követő áttekintés tehát, mely másfél száz fotóban beszéli el a „körmendi világháborút”.

A Móricz Péter válogatta anyag elsőképpen színességével tündöklik. Lehet ezt (valamiféle helyi muzeális kiadvány-piac szimpla értékének tekintve) kevesellni, de a fotókat kiegészítő „leíró történelem” lapjain megjelenő versek, mai dokumentumok, tárgyi vagy építészeti környezetet felmutató vizuális anyag éppen a válogatás hiányában valószerűen elsikkadó mikrotörténeti életképek révén válik értékessé. Másképpen szólva: „akik ismerik közelről a körmendi hercegi kastély aranyemberét”, azok jól tudják, hogy a pompás termekben „egykor a nemzet felsőbb ezreinek kiválasztottjai és koronás fők adtak egymásnak találkát unaloműző, pompás szórakozásra”, de a frontról megtérő sebesülteket „egy európai hírű tudós orvos”, Dr. Batthyány-Strattmann László fogadta immár és részesítette őket ellátásban, „a kastély ura pedig hadikölcsönt jegyzett 2 millió korona értékben, melyet a hitbizomány koronajáradék kötvényeinek eladásával finanszírozott…” (176-178. oldal). A háborús sodrásban talán érdektelen, a nagy események vagy csaták helyszíneitől távoli település lokálisan átélt hétköznapi mikrovilága szempontjából viszont annál hangsúlyosabb körülmények a fontosak itt…! (Feledjük most egy pillanatra, hogy a trianoni határ, s főképp a későbbi, „titói idők” bombabiztos határzára miképpen száműzi Körmendet egy még a korábbinál is méltatlanabb „vidéki garnizon” állapotba, ahol a határmentiség magát a mindenkori marginalitás további képtelenségeit erősíti föl…!). És bár jól sejtjük, hogy a helyi sajtó tónusa is úgy változott, ahogyan a hadigépezet propagandája megkívánta, ahogyan a tudástapasztalat kínálta, s ahogy a közvélemény hangulata azt engedte, de itt éppen a hadiesemények mikrovilága, a háttérben megbúvó kisvárosi életvilág az érdemes információ! A terek használata (a kastély bálterme mint sebesültek vizsgálóhelye, a nőegylet hölgyeinek külleme, az ápolónőnek állt leánykák arculata, a körmendi zsinagóga belső tere, a helyi késes-köszörűs vitézi öltözete, a herceg vadászlaka), a kisvárosi plébánia szerepe és lelkészének frontlátogatási fotója tükrözte misszió, az iskoláslányok intézménye és a bevonult férfiak faragott cigarettatárcája, a kórház ápoltjainak táblaképe és a 13.500 sebesült ellátásának körülményei, a rekvirált és beolvasztott plébániatemplomi harang sorsa… – mind-mind a körmendi mikrotörténelem helyei és terei, arculatai és életviteli eseményei. S ha tekinthetünk minderre úgy, mint „csakis” helyi szempontból fontosakra, ám „kicsiben” mégis érdemi módon tükrözik a hátországi életterek működésmódját, megelevenítik szereplőit, gazdasági befektetőket és földmunkásokat, úrilányokat és iskolás fiúkat, honvédlaktanyát és templomot, sírkertet és háborús emlékművet, városvezetőket és templomi Szent József szobrot, gőzmalmot és segélyegyletet, ágyúmodelleket a kastély lépcsőházának kőkorlátján, adománygyűjtő ívet a katolikus templomból, fatalpú bakancsot a frontról és a háborús propaganda megjelenését vázákon vagy emlékpoharakon…

A könyv a dualizmus éveitől a világháború mérlegéig ívelő, átfogó helytörténet, ezen belül is a háborús gazdaság, a hátországi létmód, s egészében is egy helyi közösség életútjának korrajza… – ennyi a hat nagyobb kronológiai fejezetre tagolt monográfia által felölelt témakör. E tárgyterület azonban példatár is, egy helyi közösségé éppúgy, mint a róla való emlékezésé, a kórháztól a templomig, malomtól a nyomdáig, búzaterméstől a kötszertámogatásig megannyi részterület, melyek lenyomatot kapnak itt a képek és leírások fogalmi keretei, tónusai közepette. S meglehet, sem a fennkölt s akadémikus történetírás, sem a háborús emlékezet nem hódolhat minden helyi esemény, történés, élmény, kapcsolat, gesztus, emlékkép teljes körű gyűjtőszenvedélyének, viszont épp e kötet is azt mutatja föl, miképpen lehet jelentés-gazdagon megtartani, megőrzésre érdemesként megbecsülni a helyi életvilágok karakteresen föltárható sajátosságait. S bár a szerkesztő-szerző végszava szerint „a könyv elsősorban a körmendieknek íródott, hiszen az ő nagyszüleik, dédszüleik háborús hátországi mindennapi életét kívánja feleleveníteni” – az értő olvasó számára nemcsak helyben, hanem a háborús korszak szinte minden településén sajátlagosan zajló társadalmi világ tükreként is kiválóan használható. Háttéranyag egy hátországi léthez, emlékanyag egy európai tragédiához, s életanyag a túléléshez – nemcsak centenáriumi használatra szólóan…

Narrált politika, avagy a kataklizma relatív felelőssége

Az európai tragédia utólagos értékképzete világos visszavetítés. Visszfénye a történeti tudatnak, az értékelő képzeteknek, a sajnálkozó ítéleteknek, a vesztesek rágalmainak és a győztesek hamiskodó sikerképességének, a nemzetek közötti európai méretű osztozkodás politikai agytekervényekbe csavarodásának is. De nem volt ez másképp a frontok nyitását lelkesen pártoló, a nemzeti tónusú megtorlást jogosnak tekintő, a mindenkori (vagy alkalmi) ellenfeleket akut listán megnevező korábbi korszakokban sem, de még kevésbé a háborús részvételre hangolt hazai közírók, politikusok, ágyúkereskedők és fegyvergyárosok, császári kapitányok vagy titkos ügynökök intim szféráiban sem.

Ám eléggé hamar lecsöndesülvén az első hírek lelkessége, már az ábrázolások, fotók, emlékképek is tükrözték a reménytelenséget… S amikor az első világháború olasz hadszínterein az első nagyobb veszteségek fenyegetővé váltak, egyre többször formálódott átírt változata a nemzetközi viszonyok és német nemzeti érdekek sikeréért korábban Carl von Clausewitz által örökérvényűnek szánt gondolatnak: „A háború a politika folytatása más eszközökkel”. E stratégiai szentencia II. Vilmos átformálta szólama már így hangzott: „…A politika tartsa a száját mindaddig, amíg a stratéga ismét meg nem engedi, hogy szóljon…”. Így aztán a 19. század hetvenes éveitől a politika egyre kevesebbet szólhatott bele mindabba, ami a politikák részeseit, a társadalmakat, népeket, embereket tette kiszolgáltatott helyzetek és nemzetközi viszonyok aktualitásainak elszenvedőivé. Az életveszteséget, a boldogságos monarchiai kényelem korszakát búcsúztatva már tónust váltottak a sajtótermékek is, a lengyel, orosz, balkáni és más frontokon elveszejtett seregek emlékével már kénytelen-kelletlen számoló háborús pragmatikusság azonban még mindig nem élték át a veszteség-küszöböt, s csak tolták a frontok vágóhídjára a nemzetek ifjait. A Piave-front veszteségeit és győzelmeit taglaló kötet, Bencze László A Piave-front című munkája éppen e konfliktusos és kudarcos hónapok-évek eseménysorát követve vezeti be hadászatpolitikai gondolataival mindazt, amit a hadseregek, vezérkarok és harcosok helyzetéről a Nagy Háború olasz frontjának, leghírhedtebb csatáinak leírásával később részletez.^vi A könyv négy nagyobb fejezete és adatközlő függeléke a német vezérkar, az osztrák haderő és a caporettói áttörés döntés-előkészítési és stratégiai okait keresi bevezetőként, a Piave-frontvonal katonaföldrajzi jellemzőit és folyamatait részletezi folytatásként, az offenzíva felkészülési és hadszervezeti részleteit ismerteti a haditervek születése és a támadások megkezdése előtti szakaszban, majd végül magát az alpesi áttörési kísérleteket, továbbá az offenzíva során elszenvedett vereség következményeit is ismerteti.

Talán a közérdeklődés számára „kissé hadászattörténeti” ez a munka, mégsem tekinthetjük pusztán a hadtudomány termékének. A katonai-katonapolitikai érdekek, a hátország politikai és militáris irányítási befolyásolási trendjei, a személyes felelősség és a bonyodalmas vezérkari hierarchia-viszonyok is azt a belátást erősítik, hogy bizony a politikai befolyás nemcsak esetleges, gyengécske, kiszámíthatatlan volt és maradt, de maga a hadjárat, a fegyveres harc haditechnikai, hatalompolitikai és hadszervezeti irányítása pedig végképp bénult maradt számos esetben. A vesztes hadakozás tehát akkor is politikai kérdés maradt, ha a politikusoknak nem sok beleszólása lehetett, s a Piave-csaták mintegy következményei lettek „a megelőző hadműveleteknek, a szövetségi erőfeszítéseknek, amelyekért Ferenc József és Tisza István közösen voltak felelősök. Az egész kataklizmáért őket kellett volna elsősorban bíróság elé állítani, mert – 1918-ban még nem létező fogalmak szerint – tetteiket a népirtás, a háborús bűnök elkövetése kategóriájába lehetett volna sorolni” (152. old.). Ugyanakkor azonban, ha már a felelősség, a Nagy Háború veszteségeinek és a résztvevő országok egyes népcsoportjainak szenvedéseit kellő eréllyel számon kérni később meg is próbálták, az 1922 tavaszáig tartó parlamenti vizsgálóbizottsági tevékenység szükségképpen elakadt a részletkérdések tisztázásánál, mivel a hideg teleken a Kriegsarchiv kiszolgáló személyzete eléggé szorgosan fűtött a vaskályhákban mindennemű tábori irattal és dokumentációval, ezért azután a képviselők érdeklődése és a közvélemény „számonkérő” szándéka a napi politika zaklatottságával kiegészülve lehetetlenné is tette az Osztrák Köztársaság Nemzeti Tanácsa elé kerülő bizonyítékok teljes körű értékelését. Ahogyan ezt a korabeli egyik képviselő is kiemelte, mintegy értékelő aspektusként és magyarázatként, de az utókornak szóló figyelmeztetésképpen is: „…A törvényi határozat azonban megérdemli az általános elismerést, mert elegendő mértékben megteremtette az alapokat a történészek objektivitásának biztosításához. Megbízhatóbban ábrázolhatják ezt a háborút és a Monarchia összeomlását. Valamennyien tudjuk, hogy hadtörténetírásuk lehetőségét mindenkor a vezérkar által teremtett összefoglalók gondolatainak átvétele miatt vonták kétségbe, amelyeket nem kötelezett a történelmi tények és összefüggések valósága, amelyeknek mindenkor csak a katonai érdekeknek és a katonai tradícióknak kellett megfelelniük…” (153. old.).

A Szerző a vereség következményeit egy egész alfejezeten keresztül ismerteti: rövid kivonatban itt csak annyit, hogy egy 1938-ban kiadott összefoglaló mű (7. kötetében) az 1918. június 15-25. közötti napok emberveszteségét mintegy 140.000 főben határozza meg, az antant (és az amerikaiak) más frontokon elért sikerei és veszteségei szintúgy drámaiak voltak. Az egész háború évekig tartó volta, a hátországokat érő pusztítás, éhezés, járványok, kiszolgáltatottság és szétziláltság további hatásai is sok-sok évi regenerálódási folyamatban voltak csak kezelhetők a későbbi évtizedek alatt. E kötet, ha tehát alaptónusában főképp a hadászat históriájának forrásanyagát gyarapítja is, már esetleíró mivoltában, a politikai és stratégiai hibák listájával, továbbá a diplomáciai és belpolitikai manipulációk áttekintésével nem kevesebbet „üzen”, mint a háborúellenes politika folytatását a megismerés, megértés és jogos ítélkezés eszközével. Clausewitz szentenciája akár az ellenkezőjére is fordulhatna, ha az utókor politikái, a két világháború közötti revans-törekvések, a második háború előkészítése és lefolyása nem lenne épp oly drámai fejlemény, mint az első világháború (mindenesetre nem a mai, orbáni értelmezés szerinti „polgárháború”) volt. A frontharcokat és a vereséget követően, az önvizsgálatra képtelen katonai elit magatartására tekintve, továbbá Ausztria-Magyarország katonai elitjének „emlékműveként” fölállítható emlékezeti objektum legfőbb tanulságaképpen kimondható talán, hogy a „ragyogó hőstettek” nemzeti tömegeket fölemésztő eseménysora, a frontok és hátországok vérvesztesége nemcsak „A Nagy Háború” rangját adták meg utóbb, hanem az elszámolás kötelezettségét is. Ezt azonban az utókor már nem tudta teljesíteni. Az értelmetlen áldozatok, a vérengzések, állóháborúk és területi pusztítások évei nemcsak Európa népeinek bármifajta büntetőszék előtti egyértelmű ítéletét érdemlik ki, hanem a máig tartó indoklását is annak, miért lehetetlen utólag „a lakosság megnyugtatása az eddig még fel nem tárt bűntettek megtorlásával, hanem egyúttal a jogkövető magatartás erősítésével…” (151. old.). A Monarchia 51 millió lakosából 1917 őszéig 11,5 millió főt rendeltek sorozásra…, /…/ a haderőbe beosztottak közül a 7,4 millió katonából a teljes veszteség elérte a 7,3 millió főt… (25. old.). Lehet-e, értelmes mérlegelés-e a hadsereg mozgósításából, a csatákban elszenvedett vereségekből és veszteségekből listákat vagy statisztikákat összeállítani, amikor a minden elképzelhetőt felülmúló veszteségek nemcsak birodalmak, országok, nemzetek, kisebbségek, közösségek, települések és iparágak, városok és vasútvonalak, hidak és hegyek közötti kíméletlen pusztulásával járt, de utóbb már jóvátehetetlen európai értékválsággal is. Lehet-e egy háború mérlegét, egy csatahely áldozatait, egy időszak „eredményeit” és kudarcait a hadtörténetírás vagy akár a nemzetközi politika utólagos kiadványaival elrendezni? Lehet-e nem gondolni a századik évforduló előtt és után arra, hogy a ma már korántsem oly „szelíd” haditechnika mire lenne képes, ha akár politikusoknak, akár botcsinálta stratégáknak, akár hadivállalkozóknak vagy pökhendi üzletembereknek hasonlóképpen sikerülne katonai érdekeket előtérbe tolni a politikai, társadalmi, emberi értékek és érdekek ellenében…?

A válasz költőien lakonikus: aligha. Korunk napi eseményei ugyanakkor messze nem az utókor bölcsességét, a megfontolások időszakát, a mérlegelni képes partnerek egyensúlyát és kiegyezés-képességét tükrözik. Hanem épp a frontok és futóárkok újraásásának sunyi ideológiáit, erőszakos ideáit, hamiskás alkuit és politikai egyensúlyok kialakításának egyre gyengülő esélyeit inkább…

Interdiszciplináris katasztrófa – legendás hadszínterek helyett

Hadszínterek, ütközetek, ál-békék és valódi pusztítások, megcsonkított birodalmak és megtűrt hadiárvák övezik a háborús katasztrófa utóéletét. Utóéletét, mely valójában csupán átmenet egy másik háborúig, mely átjáró egy kelet-nyugati kapcsolatban, s utóbb egész mindmáig átjáró formál egy tél, egy harcmező, egy katasztrófa-turizmus és egy kollektív emlékezeti trauma évszázados ideje felé. Naplók és elemzések, emlékezet és manipulációk, értelmezés és múltfeldolgozás – valahol itt, ebben a légkörben fogant az „Észak-keleti Átjáró Egyesület” kiadványa, az Átjáró folyóirat 2015-ös 2. száma, mely a centenáriumi ünnepélyességet az emlékezeti tájékozódással egészíti ki, s egyúttal a jelen ifjabb kutatói nemzedékének viszonyát sejteti mindahhoz, ami a lövészárkok és hátországok helyzetképeként kínálkozik, s mindahhoz, ami erről nem a hadtörténetírás, a népmozgalmi adatok, a nemzetközi diplomáciai megegyezések, tőkebefektetési mutatók vagy európai gyarmatosítási értékképzetek területén tudható meg.^vii

Az Átjáró félévente megjelenő folyóirat, melynek tematikus számai is a mindennapiság, a nagypolitikák és nagy sorsok mögötti-alatti kis életek világába vezetnek be, leginkább a tudományközi rálátások szemszögéből. Nem hatalmas tárgyalások, világbékék, lövészárok-hadszínterek körében, hanem a gyilkolászás utáni, hátországi, békeidősebb mélyvilágokba invitálnak ez írások. E számban Szűcs Melinda Zsuzsannáé például, aki egy miskolci polgár naplójából halássza elő a történések mindennapjainak morzsácskáit, a helyi sajtó visszhangjait, a maga kisszerű életvitelében is fontos történéseket, a beszállásolást, a leányiskola rekvirálását, a hadikölcsönt, a liszthiányt, a keleti front veszteségeit. Ugyanitt Pásztor Levente egy népfelkelő tizedes naplóját lapozza, Przemysl elestét és a Volga-parti lágert, a hazatérés és a személyes veszteségek fájdalmát, az általános mozgósítástól a leszerelés pillanatáig földolgozva. Négyesi Lajos írása az Úz völgyének harcait, ennek háborús naplóban rögzített leiratát idézi fel, s mintegy kiegészítő kontrasztként Irimiás Anna a téli háborúk és magashegyi Béke-ösvények emlékhelyeit idézi fel a Trentino vidékéről, az erődrendszer mai turisztikai szerepéről, „a háborús örökségértékek megőrzése, felújítása, az akkori események mélyreható és szerteágazó tanulmányozása, a helyi lakosság bevonása” kérdéskörében: útikönyvek, a háborút idéző emocionális nyelv, a propagandisztikus légkör s a megmaradt természeti környezet állagóvása mint megismerési felület kínál mai örökséget. Szintúgy a történelmi térben megtett utazás, a 2015-ben életre hívott Isonzó Expressz félezer utasának történelmi kalandozása kínált érdekes belátásokat a magyarság számára is szimbolikus jelentésű Doberdó poklába, emlékhelyeire, kápolnáihoz és temetőihez indult emléktúra kapcsán T. Hámori Ferenc írásában. Vörös Júlia interjúja egy első világháborús centenáriumi konferencia (2014. június 17-29.) egyik szervezőjével, Zajti Ferenccel készült, aki az antropozófia világképén át interpretálja Rudolf Steiner kortörténeti szemlélődéseit, a háborús sorskérdések mai brit, német, francia értékelését és talányait. Szomszéd András már az 1919 májusi kisterenyei csatába vezet be, a vesztett háború utáni békevágy még lehetetlen pillanataiba, amikor a vöröskatonák, a betörő csehek ellen védekező kiszolgált bakák váltak az utókor tiszteletére érdemes hőseivé. A helyi és korabeli képanyag nemcsak az Átjáró számait illusztrálja mindenkor következetesen, de a mindenkori történések személyes, intim, megőrzendő örökség-jellegét is tónusosan kiemeli.

Bizonnyal lehetne itt minden írásból mintavétellel, idézetekkel illusztrálni, amit még a képek sem mondanak el teljes mélységben. Lehetne kontrasztba állítani mindezzel a Belvedere Meridionale folyóirat háborús (2016-4.) számát is,^viii lehetne a dunapataji Faddi József népfölkelő háborús naplóját,^ix vagy a sülysápi történések fotókkal, versekkel gazdagon illusztrált kézikönyvét^x adni párhuzamként a történések és értelmezések kiesebb árnyalataihoz. De itt most nem cél minden település saját nemzetképét, a fegyverrel erőltetett nemzettudat kiteljesedési gyakorlatát, vagy akár a centenáriumi hősök emlékműveit számolatlanul sorra venni, esetleg irodalmi idézetek tömegével aláfesteni a háborús események interpretációit. A „helyi nemzettudat”, a sértettségi interpretációk, a nemzetpolitikai tónusban megfogalmazott revansvágyak, a szélsőséges követelésekben tobzódó nemzetmozgalmi kivagyiság és kíméletlenég további vaskos példatára mutatja, mennyire kevéske a történeti tudat egyensúlyos állapotához vezető ösvényekre rátalálás esélye, s vele szemben milyen nemzeti autópályák épülnek a száguldani már intenzívebben képes hadiösvények lánglovasai számára. A fennebbi olvasatok, mormogások, elnyekergett emlékfoszlányok azonban csupán a közhelyes emlékeztetést próbálják szolgálni. Vagyis azt az életes élményt, hogy ameddig nem dúlnak uszított bérkatonák vagy lelkesült nemzetőrök a szomszéd ellen, még akkor érdemes jelezni, mivel járt egykor e nackós önkény, kishitű állami pozőrök nagyhangú vállalása, amelybe kicsit és nagyot, birodalmat és városkát, nemzeti örökséget és egyéni életvezetést egyaránt bedarált a történelem örökmozgó szélmalma. Az idő ez a szélmalom, vagy legalább a malom szele, melyből feltűnően hiányzik még (és ma már megint) a hatalmasok önkontrollja, a népek önértékelési egyensúlya, a szomszédság rangja, a partnerség esélye, s minden más, ami hiányozhat ahhoz, hogy ne újabb dúlásokban leljék örömüket azok, akik megtehetik, hogy föláldozzák a nemzettudat bősz oltárán a nemzetet is, a tudatot is, az áldozatot is.

A háborús emlékezet és az elbeszélt történelem személyessége persze nemcsak aggályok, sérelmek, félelmek vagy kórságok esetlegessége. Emberségek próbája, esélyek tere, értelmezési módok színpada is. Már ameddig le nem rombolják ezt is a háborgó lelkek leharcolt technikái…

i Keszeg Vilmos 2013 A 20. század történetei. Néprajzi Látóhatár, 4:6-11. old. On-line:

http://neprajz.unideb.hu/media/files/Keszeg_Vilmos.pdf

ii Monumentumok az első háborúból. A Műcsarnok és a Népművelési Intézet közös kiállítása, Budapest, Fényes Adolf terem, 1985., 123 oldal.

iii Folklór Archívum 22. kötet, MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest, 2011., 198 oldal. Lásd még: http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/konyvek/alt/tartalom/f/finesszel_t.html

iv Kiadó: Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány, Budapest, 2014., 132 oldal.

v A kötet kiadója a Körmendi Kulturális Központ, Múzeum és Könyvtár. Fényképezte és válogatta Móricz Péter. Körmend, 2016., 207 oldal

vi Bencze László: A Piave-front. Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2003., 179 oldal

vii A teljes szám 120 oldal, ebből a folyóirat „ajánlójában” megtalálható olvasható változat kínál teljes képet, elérhető itt: http://atjarokhe.hu/olvasnivalok/atjaro-v-mozaikok-a-nagy-haboru-emlekeibol/

viii „ugy ropogtak a puskák meg az ágyúk mint mikor a kukoricát pattogtatják.” Írások az első világháborúról. Belvedere Meridionale, 2016. XXVIII. évf. 4. szám, elérhető itt: http://www.belvedere-meridionale.hu/?page_id=700 ; vagy itt: http://www.belvedere-meridionale.hu/?page_id=746

ix Rákóczy Rozália szerk. Élettörténet a világháborúból 1914–1917. Faddi József dunapataji népfölkelő háborús Naplója. Kalocsa – Dunapataj, 2014., 152 oldal

x Dr. Gecsényi Lajos – Katus Norbert – Zemen Pálné szerk. Sülysáp az első világháború viharában. Sülysáp Város Önkormányzata, 2014., 103 oldal