(Részletek a Nagyszebenben, 2006. október 6-1-én rendezett A roma túlélők igazukat keresik című értekezleten elhangzott előadásból)

A romáknak a második világháború végén történt kivégzését elfelejtett holokausztnak nevezték, s valójában ma is érvényes ez az elnevezés. A zsidó holokauszt vagy más népek irtása bekerült a történelembe, a romák lemészárlása viszont nem. Az európai országok többségében hiába keressük a történelemkönyvekben vagy az egyetemi kurzusokban, még töredékes tájékoztatás sem található erről.

Vajon a tanterveket kidolgozó állami szervek okolhatók ezért? Vajon a történészeket illeti legalább részben a felelősség, mert tanulmányaikban felületesen kezelték egy „marginalizált" kisebbség sorsát, nem nyújtottak róla kellő információt és ismeretet az oktatáshoz? Vagy talán ez a tény annak az eredménye lenne, hogy a történetírást a többségiek által megélt események uralják, s ezért nincs hely benne a roma kisebbség számára is? Vagy tulajdonképpen a romák lennének a hibások, mert nem tudták megmutatni a világnak az általuk megélt szenvedéseket, az üldöztetést, amiben részük volt, oly módon, hogy ezek részévé válhattak volna az európai országok második világháborús történetének?

A történelem nem létezik és nem is működik önmagáért. Sem a történészek által megírt, sem pedig az emlékek formájában kultivált, megőrzött és egyénített. Gyakran szubverzív, érdekeket jelenít meg, vagy eszközként használják, amikor etnikai alapon készült történelemről van szó. Az írott és a megélt történelem gyakran a politikai és a nemzetközi kapcsolatok szélesebb összefüggésében működik, és többször újraértékelődik. Végül, a történelem a nemzeti vagy csoportidentitás központi eleme, és hogy ilyen, annak a fenntartásában alapvető szerepe van az oktatás intézményének.

Ahhoz, hogy megpróbáljunk választ adni a fenti kérdésekre, fontos megemlítenünk, hogy a történelem az, amit tanulnak, hogy a történelmi emlékezet nem csupán a személyesen megéltek és egymással megosztott ismeretek eredménye, de mindezek fölött a történelem az, amit a történészek kidolgoztak, és amit az oktatás tudatosított. Az államok és azok a kisebbségek, amelyek maguk mögött érzik az anyaország támogatását, a történelemtanítás eszközével rendelkeznek, és formálni tudják nemzeti, illetve etnikai közösségük történelmi emlékezetét. A romák sohasem rendelkeztek ilyen eséllyel. Nekik nem volt iskolarendszerük, miként más kisebbségeknek, és az iskolákban, amelyekbe sikerült bejutniuk, a társadalomban uralmon lévők történetét tanították, nem pedig a romákét.

Az áldozatokról szóló személyes emlékezés nem elegendő ahhoz, hogy történetírássá váljék, még akkor sem, hogyha az egymáshoz közelállók elbeszélésében él. A történetíráshoz arra van szükség, hogy túljusson a személyes emlékezet szintjén, hogy lehetővé váljék az események menetének és méreteinek a helyreállítása, a létező források és a hivatkozási alapok feltárása. Mindez feltételezi e munka elvégzésére képes elit meglétét, amely összegyűjti és általánosítja az információkat.

A történetírás és a történelemtanítás nem végezhető képzett elit nélkül. A romáknak nem volt ilyen elitjük sem a második világháború előtt, sem pedig közvetlenül azután. Úgyszintén nem léteztek olyan személyek, akik lejegyezték volna az akkor történt személyes és csoporttragédiákat, hogy dokumentumokban rögzítsék a történteket. A roma elit hiánya, különösen a történetírással foglalkozóé, ma is érződik. A romák kivégzéséről szóló munkák többségét nem roma történészek írták.

A történelmi tudat formálása ugyanakkor a politikai elit feladata is. A 60-as és a 70-es években az európai országokban megjelent néhány roma szervezet. A szélesebb roma mozgalom 1971-ben, a romák első kongresszusával veszi kezdetét. E mozgalom elvezetett a romák Nemzetközi Szövetségének (IUU) a mrgslspításához 197l-ben. Az IRU-ban tevékenykedő roma elit vetette fel a romák kivégzésének kérdését, és kezdtekérni a romákat jogosan megillető helyet a nácik áldozatai között. Az IRU igyekezete, hogy a roma holokausztot elismerjék, egy nagyobb akció részévé vált, amelyik a roma társadalom történelmi tudatának a felépítésére irányul.

A roma értelmiség, illetve elit hiánya a második világháborút követő időszakban nem eléggé erős érv ahhoz, hogy indokolja a hallgatást és a történészek érdektelenségét e kisebbség sorsát, háború alatti szenvedéseit illetően. Ennél jelentősebbnek tűnik az, ahogy a nürnbergi per tárgyalta a romák tömeges meggyilkolását, valamint az, ahogy az 50-es és 60-as években a német romák küzdöttek azért, hogy a háború áldozatainak járó kártérítést kapjanak a frissen létrehozott Német Szövetségi Köztársaságtól.

A nürnbergi per alatt csak érintőlegesen tárgyalták a romák ellen elkövetett tömeggyilkosság tényeit és méreteit, egyetlen roma sem volt a tanúk között, nagyon kevés olyan dokumentumot és vallomást idéztek, amelyek a romák legyilkolását bizonyították. Hermann Göringnek a Nemzetközi Katonai Törvényszék Kártája 6. szakasza alapján történt elítélésekor (összeesküvésért, a béke elleni bűntettért, háborús bűnösségért és az emberiség ellen elkövetett bűntettért) a romákat megemlítik a háborús bűnösség fejezetben, de nem jelennek meg az emberieség ellen elkövetett bűntettek fejezetben. Robert H. Jackson bíró bevezető beszédében a romákat a lágerekben embereken végzett kíserletekről szólva említi (Dachauban elsőnek négy roma asszonyon végeztek ilyen kísérleteket). Végső vádbeszédükben az angol, francia és az orosz ügyészek utaltak a romák ellen elkövetett tömeggyilkosságra, de a romákat nem említik úgy, miként a zsidókat a Göring ellen hozott ítéletben. Az ezután következő perekben fordítottak nagyobb figyelmet a romákra, az úgynevezett orvosi perekben, valamint a náci jogászok és az Einsatz-gruppen elleniekben. Az elítéltek mindenképpen kisebb rangú nácik voltak, a nürnbergi per a romák esetében nem volt olyan meghatározó momentum, miként a zsidók esetében. A zsidók elleni holokausztot bebizonyították és elítélték, míg a romák legyilkolását éppen csak megemlítették. Adolf Eichmann 1962-es jeruzsálemi peréig a romákkal szemben elkövetett bűntettek nem voltak megfelelőképpen bemutatva és bizonyítva. De ez sem adott elég ösztönzést arra, hogy a történészek érdeklődését felkeltse a romák iránt, és hogy érdembeli kutatást folytassanak e közösség háború alatti sorsáról.

Az NSZK-beli német romák igyekezete, hogy az általuk szenvedett üldöztetésért és megtorlásokért háborús kártérítést kapjanak, évtizedeken át nem jár eredménnyel. (...) A Szövetségesek az új Németországot arra kötelezték, hogy kártérítést fizessen a nácizmus áldozatainak. Ezt három szövetségi törvényben rögzítették. Az első 1953-ban lépett érvénybe, a másik kettő 1956-ban, illetve 1963-ban, az első javított változataiként. Ezek a politikai, faji, vallási vagy ideológiai üldözöttekre vonatkoztak. A holokauszt zsidó áldozataiért adandó kártérítés kérdésében világos és végleges intézkedéseket írt elő, amelyeket a Németországgal szembeni zsidó követelésekről szóló konferencián folytatott közvetlen tárgyalásokon állapítottak meg, a német romák hasonló követeléseit nem fogadta el az új nemet hatóság. Ők csak személyes követeléseket támaszthattak bírósági úton, a fenti törvényekre hivatkozva. A német bíróságok elvből visszautasították ezeket a követeléseket, arra hivatkozva, hogy a romákat nem faji alapon üldözték, hanem inkább társadalmi okokból, mivelhogy ők „nem szociábilisak". Más szóval a német joghatóságok kétségbe vonták a romák, e kisebbség ellen elkövetett genocídiumot – a faji alapon folytatott tervezett népirtást. A német társadalomban széles körben elterjedt ez a nézet, beleértve az elitet is. Mivelhogy a nürnbergi per ítéleteiben nem található hathatós támpont, nincs megfelelő adattár arra, hogy bizonyítsák a nácik által e kisebbség ellen elkövetett bűntetteket, és semmi támogatást sem kaptak a befolyásos történészek, valamint a politikai körök részéről, a 80-as évek kezdetéig a romák nem tudták megtámadni a német törvényszékek ítéleteit.

A zsidó üldözöttek voltak azok, akik szót emeltek a romák érdekében, azok a zsidók, akik tanúi voltak a romák legyilkolásának. Simon Wiesenthal volt az egyik. Ő a 60-as évek kezdetén elkezdte gyűjteni azokat a dokumentumokat, amelyek a romák holokausztját bizonyítják. 1965-ben eljuttatta ezeket a dokumentumokat Ludwigsburgba, a Náci Bűntetteket Kivizsgáló Központba. És 1967-ben megjelent könyvében, A gyilkosok közöttünk élnek-ben fejezetet szentel a romák üldöztetésének. (...)

A Veszélyeztetett Népekért Társaság nevű göttingeni szervezet támogatásával a német romák egy sor figyelemfelkeltő akciót szerveztek, hogy felrázzák a német közvéleményt. Az ilyen akciók, miként 1979-ben az egykori Bergen-Belsen-i koncentrációs tábornál rendezett tüntetés és 1980-ban Dachauhan rendezett éhségsztrájk vagy 1982-ben a Romák III. Világkongresszusa Göttingenben arra késztette a Helmut Schmidt-kormányt, hogy nyilatkozatot tegyen közzé, amelyben elismerte Németország felelősségét a romák holokausztját illetően, kinyilvánítván, hogy őket faji alapon üldözték. Helmut Schmidt nyilatkozatának egyik következménye az volt, hogy a német landokban létrehozták azokat a központi hatóság által támogatott alapítványokat, amelyek újravizsgálták a romák kéréseit, és kifizették a jogos kártérítéseket a nácizmus roma áldozataiért.

Helmut Schmidt nyilatkozata ledöntötte legalább azt a tudati gátat, amely a német elitben létezett, nem beszélve a német társadalom egészéről. Zsidó körökben gyakran tapasztalható volt annak megkérdőjelezése, hogy a romák elleni bűntetteket is faji alapon követték el. Simon Wiesenthal szerint 1985-ben, a Bergen-Belsen-i láger felszabadításának évfordulóján a Németországi Zsidók Központi Tanácsa visszautasította egy német roma kérését, hogy ő is felszólaljon. Wiesenthal személyes közbelépése viszont sikerrel járt. Ő a jelen lévő Helmut Kohl akkori német kancellárhoz fordult, hogy beszédében szóljon a romákról is. A kancellár teljesítette a kérést. Hasonlóképpen, amikor 1979-ben Washingtonban létrehozták a Holokauszt-áldozatok Emlékmúzeumának Tanácsát, tagjai között egyetlen roma sem volt. Jó néhány év elteltével, 1987-ben hívták meg a Tanácsba William Dunát, 1997-től pedig Ian Hancockot. A történészek körében is lebontották a gátat, egyre több németországi, valamint más országokbeli kutató foglalkozik a romák holokausztjával. (...)

A szerző a Project on Ethnic Relations szervezetet képviselte

az említett nagyszebeni értekezleten

(Archív forrás: ÚMSZ-Kisebbségben, 2006. október 25. /1-5. oldal)