Emlékezés Jan Palachra és méltó másokra

„Felgyújtottam magam, mint ahogy azt a buddhisták teszik Vietnamban.

Tiltakozásul mindaz ellen, ami itt történik a szó,

a sajtó és egyebek szabadsága ellen. Mondjátok ezt el mindenkinek!”

Jan Palach

Amikor „csak” egyvalamely, vagy általánosként ható utalás él az eredeti Ilyés-szöveg adott sorával, valamiképp mindig hiányérzetem, gyanúm támad. Mintha elcsaklizták volna az utalásból a kíméletlenséget, a pusztító és embertelenné tevő szolgaiságot, a végrehajtó bambaságot, a fojtott és fojtogató erőszakot, az önemésztő lelkiség hiányát, a vad ürességet és otromba céltalanságot.

Az 1968-as „Prágai tavasz” több momentuma is ilyen volt. „Prága” nemcsak a csehszlovák lakosságot szimbolizálja ma már, hanem a reménység áldozatosságát, a kísértés szenvedélyét, a „most talán más lesz” képtelen jövőreményét, no meg a „nem mehet így tovább” szenvedélyességét is. Amikor 1968. augusztus 21-én a Varsói Szerződés csapatai megszállták Csehszlovákiát, köztük volt a magyar különítmény is, (hála emlékezetüknek – mindeddig talán egyetlen jólélek sem akadt, aki vállaltan fölháborodott volna akkori jótéteményén, lett légyen akár katonai parancskiadó, akár sunyi végrehajtó, szerencsétlen kiskatona vagy felderítő kisfőnök…!). A szoc.internacionalizmus szégyenletesnek minősülő beavatkozási játszmája viszont olyan drámai esetekben világlott ki vakítóan, mint a prágai egyetemista, filozófus diák önkéntes halála, aki alig húszéves korában, a szovjet csapatok bevonulása és a totális intervenciót elősegítő, vagy néma megjuhászodással tűrő intervenció elleni lázadásképpen 1969 január 16-án a prágai Vencel-téren Csehország védőszentjének, Szent Vencelnek szobra előtt korrektül és sugárzó szimbolikusságba, a cseh nemzeti zászlóba öltözve benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát, s három nap múltán bele is halt sebeibe.

Egy mondat, mely a mindenkori otrombaságról szól, bizonyos miliőben sugárzóan tud hatni, ezt nem foghatjuk kétségek közé, mégha ünnepelt költő üzeni is. De érdemes fölfigyelni az utókori reflexiókra: a szovjet megszállás elleni keserű dac olykor csupán a szimbolikus ellenállás irányába mehetett el… – s ahogyan Havel (már utólag) értékeli ezt egy Michnikkel folytatott beszélgetésben: „Az intervenció néhány pillanatra egyesítette a nemzetet, bár az ellenállás is inkább szimbolikus formákat öltött, de aztán gyorsan mindenkin úrrá lett az apátia és egyfajta demoralizáltság. Sokkal erőteljesebben, mint azt bármikor azelőtt hittem volna. /Michnik közbekérdez: tudtak-e valamit azokról a vitákról és véleménykülönbségekről, melyek a Kremlben megfogalmazódtak a megszállással kapcsolatban…?/ Gyorsan kiszivárogtak bizonyos hírek az SZKP Politikai Bizottságának döntésével kapcsolatban, például az, hogy egyetlen szavazaton múlt csak az elhatározás. /Hallható volt/ hogy Hruscsov, akinek akkor már semmilyen funkciója, tehát hatalma sem volt, óvta volna a Kremlt az elhamarkodott döntéstől. De az ilyesmi ellenőrizhetetlen. Viszont az tény – és felfogható a beavatkozás egyetlen pozitív következményeként is –, hogy a Nyugat szemét felnyitotta mindaz, ami 1968-ban történt. A társadalom egyébként nagyon gyorsan rájött, mi vár rá. Gyakorta lehetett hallani a hivatalos érvelést: ha csendben marad az ember, akkor a rezsim is békén hagyja őt. A ’normalizációs’ folyamat azonban sok szenvedéssel járt, a társadalom java része számára szinte elviselhetetlen volt az a feszültség, ami a tisztogatásokat követte. Vagyis, amint az ember tanúja lehetett, hogy a Prágai Tavasz emblematikus figurái letűnnek a színről, amint napról napra az új rezsim visszacsinált mindent. Csak ezzel a különleges hangulattal lehet magyarázni az olyanok cselekedeteit, mint Jan Palach, aki nyilvánosan elégette magát”.¹

Palach temetése január 25-én volt és nemcsak szovjetellenes tüntetéssé változott, de mert Palach sírja a cseh kommunizmus bűnének és a rigid szovjetellenességnek is hosszú időre szimbólumává vált, sőt a nyugati közöny elleni lázadó tiltakozás hangja is volt, Prága utcáin akkor zord hallgatagságban vonult végig a temetési menet százezres tömege. Nem voltak politikai beszédek sem, a résztvevők java többsége szinte szakrális tisztelettel zárta emlékezetébe Palach halálát. Mindannyiuk számára az ártatlan, fiatal, jobbra érdemes és kollektív elnyomással megalázott ember önkéntes tűzhalála szinte archaikus áldozat volt a kommunisták bűneiért, a hallgatag módon tűrő, brutálisan megerőszakolt rendszer szégyenletességéért. Sírhelye nem véletlenül lett később szinte állandó búcsújáróhellyé, ám az élelmes akkori csehszlovák hatalom leleményes szolgálói 1973 egyik titokzatos éjszakáján exhumálták Palach holttestét, elhamvasztatták és a hamvakat tartalmazó urnát elrejtették, sőt valamiképpen „eltűnt” az emlékmű is. Később majd az urna megkerül (1990-ben), de az Olbram Zoubek emlékműnek sosem akadtak nyomára. Palach öngyilkos tiltakozásának lázító értelmetlensége és provokatív hatása miatt nemcsak szolidaritást hívott életre, de szinte kitartó ellenállás szimbolikus tőkéjét is feltöltötte: sokak szerint az 1989-es prágai események kezdete is a Palach-emlékezéssel pontosítható.

Húsz évvel később az önfeláldozással, „égő fáklyaként” tiltakozó önkéntes mártír szülővárosában, Všetaty-ban készültek civil megemlékezéssel – a jó érzékű hatalom persze kellő brutalitással verte szét a spontán közösséget. Előtte egy utóbb már Palach-hétnek elnevezett eseménysorozat zajlott, s a szombati zúzás a rezsim szinte minden addigi otrombaságát felülmúlta, sőt 68 óta a legnagyobb volt egészen 1989-ig.² Az erőszak kora már nem is akarta magamagát megállítani…, ám újabb tizenegy hónap múlva elkövetkezett a „bársonyos” rendszerváltás…

A 68-as bolgár-lengyel-magyar-endékás-szovjet egyesített „testvérei segítség” nemcsak a Dubček-vezette, szinte az egész nemzet támogatásával elindult „emberarcú szocializmus” kialakítását, más politikai pártok létrejöttének engedélyezését, meg a pártállami apparátusok teljes társadalom feletti kizárólagos ellenőrzés elutasítását dúlta semmibe, de lánctalpakkal kezelte a párton belüli tagoltság, a reform-remények kibontakoztatása, a másfajta állameszmény kialakítása kérdéseit is. A „szocialista országok korlátozott szuverenitását” kinyilvánító „Brezsnyev doktrína” semmi módon nem tűrte az alternativitást, a zsarnokságról kimondott vagy rejtekező további mondatokat, a nyugati eszmény illúziókkal körülvett fejlődési útját… Ennek jegyében zajlott a prágai tavasz és ősz, nyár és tél…

A zsarnokság ellen szóló „egy mondat” helyett a kihívó merészséget és értelmetlen halálát égő áldozatként felkínálót „messze Csehországon túl is ismerik és elismerik (szobra van például Luxemburgban és Romában is). Jan Palach tettét mások is követték, de ők mártírhaláluk ellenére alig ismertek: Bauer Sándor a budapesti Nemzeti Múzeum lépcsőin gyújtotta fel magát 1969. január 20-án, Moyses Márton nagyajtai születésű fiatal erdélyi költő a brassói Román Kommunista Párt székháza előtt 1970. február 13-án…³ Bauer Sándor, a szolidáris diák 17 éves volt…, Nemzeti Múzeum kertjében, a testére csavart nemzeti lobogót öntötte le benzinnel, majd felgyújtotta magát. Búcsúlevelében írta:

„Szeretnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek”.

Egy mondat a zsarnokságról…, koszorús nemzeti költőtől, kellő pillanatban és kellő visszafogottsággal megjelenítve…, bizonnyal fontos, dicső és méltó gesztus. A lengyelek, úgy fest, e mondatokban is megelőztek bennünket… Ahogyan ’68 sem a Quartier Latin-ben kezdődött, hanem a lengyel munkások önerővé válásának kísérletével már előlegeződött, ahogyan a sokaságtól a szolidaritásig is elsőként járták végig az utat a nyolcvanas évek elején, úgy ebben a drámai példamutatásban sem maradtak el: „Ryszard Siwiec lengyel könyvelő, a Honi Hadsereg veteránja, a keleti blokk országaiban elsőként égette magát halálra a szovjet önkény elleni tiltakozásul”, Varsóban, 1968. szeptember 8-án.⁴

Más mondatok és fölöttébb hasonló zsarnokságok pedig látványosan az emberi lények közötti interakciókban formálódnak. Tankok, tüzek, békék és további mondatok árnyékában is…⁵

A. Gergely András

1 http://www.szombat.org/hirek-lapszemle/736-a-pragai-tavaszrol-negyven-ev-multan

2 http://csehorszag.reblog.hu/cimke/Jan+Palach ; valamint lásd: "Tatyana Novak on Jan Palach", 23 August 1970. HU OSA 297-0-1-31286; Radio Liberty (Radio Svoboda) Russian Broadcast Recordings; Open Society Archives at Central European University, Budapest. Permanent URI: http://hdl.handle.net/10891/osa:c6d5e5fb-e71b-487d-89e5-d561d4204bcc

3 http://csehorszag.reblog.hu/cimke/Jan+Palach

4 a kevéssé kíméletes vizuális dokumentáció több változatban is: http://slideplayer.hu/slide/11771365/

5 ehhez lásd a korabeli prágai fotókat: Reference Information Paper 7 - The Prague Spring, 1968. HU OSA 206 Records of the Open Society Archives