„Isten áldja meg, hogy eljöttek"

„Hadikfalva. Át a borgói havasokon gyönyörű az ősz és rengeteg a csendőr. Megsárgult lomberdők és sötétzöld fenyvesek nagy hegyein át, elfoghatatlan rablóbandák csendőröket foglalkoztató világán keresztül szalad az autó több mint háromszáz kilométert s a más ajkú népek falvain, hegyvidéki kisvárosain túl, ott csendül meg ismét a magyar szó. A bukovinai túlsó oldal dombos síkságán alkonyatkor fát hordó lovainak fülénél magyaros pörge kalappal, huszáros magyar csizmában baktat hazafelé a hadikfalvi magyar. Az erdő messze elmaradt már ismét s a magyar falu egyik legnagyobb robotja a fahordás, egyik legnagyobb nyomorúsága a fahiány. Ahogy a mezei munka őszi szabadidőt enged, sietnek – nagymessziről tüzifát szerezni. Így esett, hogy fahordó magyarokkal találkozánk legelőször, az Erdélyből régen kiszakadt testvéreink közül.

A Szucséáván hosszú híd visz keresztül, aztán balra fordul az út a vasúti fővonal mentén. Forgalmas állomás épületei és magas, emeletes műmalom az első házak a majdnem tízezer lakosú magyar Hadikfalván. Aztán jönnek a széles utcák, hosszában hosszúak, keresztben rövidek, alföldies, tágas térség a házsorok között. Az első házak egyike előtt fekete kabátban, fehér gatyában csizmás komoly férfiak csoportja áll a homályos szürkületben. Kíváncsian közelednek és néznek be az autóba, mint akik várnak valakire, mint akik minket várnak. S örömmel kapják fel a magyar köszöntést:

– Isten áldja!

Az autó, ha lassan megy, akkor is nagyon szalad. De megáll a hadikfalvi élet középpontján, az iskola előtti térségen. Két szőkefejű, tisztaarcú apró gyermek ül a kapu előtti padon. Tágranyílt, elálmélkodó szemekkel hallgatják a magyar szót, mikor a tanító úr felől tudakozódunk. Szólani se mernek, olyan csoda számukra az, hogy autóról magyarul beszélnek le, s végre megjön egyiknek a szava:

– Eriggy, Laji, mutasd meg.

Laji még nem jár iskolába s nem tudja, melyik tanító úrról van szó, de mutogat és szalad előttünk az egyik tanítói lakás felé. Akkorra ott terem már egy férfi, szaladva jött utánunk, és lelkendezve mondja:

– Ott várjuk magikat a faluházán, össze vagyunk gyűlve.

A jó hadikfalviak hallották a hírt, hogy a magyar párt küldöttei megérkeznek a búcsú előtti szombaton. Délre már összesereglettek a faluházánál. Tervezték ezt is, azt a kedveskedést is a fogadtatásra. Minden érkezőt lestek, minden autózajra kiszaladtak. De hiába, minden utas idegen volt. Az órák egymás után múltak, a délután alkonyodni kezdett, s a fogadtatási láz lemondóan lankadt. Mégsem érkeznek erdélyi magyarok, csak a hír volt, nem lett igaz. Elkedvetlenedő lemondással oszlottak szét szürkületkor, de az előljáróság és a befolyásosabbak együtt maradtak még. Hátha mégis estére valóra válna a már kétségessé vált hír, hogy mégis legyen meg a gondoskodás.

Ragyogó tiszta, jóságos öröm az arcokon, mikor ezek a jól megtermett komoly férfiak, fekete bajuszos szép szál emberek előnkbe kiszaladtak, közrefogtak, nézegettek, meg is öleltek, s alig tudtak egyebet mondani, de ezt végtelen szeretettel, hol kitörő örömmel, hol elérzékenyülve szüntelen hajtogatták:

– Az Isten áldja meg, hogy minket, idegenbe szakadt magyarokat felkerestek. Köszönjük, hogy rólunk meg nem felejtkeztek.

Benn a faluházán felgyúl a petróleumlámpa. Sárga fénye napon pirult, turáni éles arcokra, kemény férfitípusokra világít rá. S minden arcon meghatódott igazi, tiszta öröm. Összeülve, beszédes boldogság percei kezdődnek a találkozáson. Elmondjuk, hogy kik jöttünk: Teleki Ádám gróf, aki az autóján maga vitte a magyar pártot Bukovinába, Paál Árpád, ki a parlamenti csoportot is, az elnöki tanácsot is képviseli, és én, kit minden ember ismer már, mert nem először kerestem fel a magyar párt üzenetével ezt a távoli népszigetet.

– Oh, hogy sajnáljuk – mondja Keresztes jegyző –, hogy nem hamarább érkeztek, mert nagy fogadásra készültünk. Mind itt volt a nép, lovasokkal, s másképpen akartunk tisztességet adni.

Aztán mondják, hogy már nem hittek az érkezésünk hírében.

– Amikor az autó itt elszaladt, mondtam – beszéli Csobet bíró –, hogy ez csak az lehet, mert úgy köszöntek: Isten áldja.

S a beszélgetés gyorsan ráfordult a komoly kérdésekre, amiknek sora azzal kezdődött meg, hogy Salamon Lajos elsóhajtotta:

– Csak valami olvasókört tudnánk csinálni, hogy legyen mit olvasni, mert bizony kezdünk elmaradni, s az iskolában mind kevesebb a magyar szó.

Iskoláról, szövetkezeti tervekről folyik a szó. Közben mind többen érkeznek. Majd összesúgnak néhányan, s nevükben Keresztes jegyző áll elő:

– Tisztességgel meghívjuk az urakat valami harapnivalóra s egy negyed borra.

A vacsora a plébánián készült a hadikfalviak vendégei számára, ezt tudták az emberek, de ők is akartak egy kis vendégszeretetet, egy-két félórát. Magyarul beszél a vendéglősné, aki felszolgált. Köszöntők is elhangzottak, mind a szeretetről, mind a találkozás öröméről. Minden ember mondott legalább annyit:

– Az Isten áldja meg, fizesse meg, hogy eljöttek hozzánk.

Fenn a dombháton újrafehérített, újrafedett, szépen kifoltozott magas templom. A világháború tűzvonalba fogta ezt a dombot is, az egész falut, s a falu fölött a magyar templomot. A toronyba is, a templomfalvakba is ágyúk lőttek bele. Újra kellett építeni. S a felújított templom friss fehérsége messzire világlik. Alatta a plébánia épületében Sebestyén Antal esperes terített asztalánál a késő esti órákig, talán éjfélig tart a megbeszélés a magyar feladatokról. Azalatt a falusiak vezető emberi futkosnak egymáshoz, és rendelkeznek a holnapi napról, a búcsúra felvonulásról, s viszik a híradást, hogy mégis megérkeztünk, a búcsúra átmegyünk, aki csak teheti, mindenki ott legyen.

Csobot Boldizsár uram, onnan a felső útról, a plébánia közelségéből, olyan lelkes örömmel fogadta, hogy az ő házához esett az elszállásolásom. Egész házanépe várt. Éjfélig mindegyre átszaladt, nem ért-e véget a vacsora. Jött, ment, inkább szaladt. Csomagot cipelt. A holdfényen a templom előtt emberek vártak és elpanaszolták, hogy bizony még mindig van pártoskodás a faluban. A választások óta nem történt kibékülés.

– Nem baj, azért vagyunk itt, hogy békét teremtsünk.

A magyar szervezkedés első feltétele a magyar békesség. Itt is, egyebütt is. S mikor mindenki azzal feküdt le nyugovóra, hogy nagy ünnepre fog felébredni reggel, a békesség hirdetését határoztuk el. Ezért és ezzel sikerült a magyar párt megalakulása Bukovinában, ahol nemrégiben még ismeretlen volt e szó s a szövetség gondolata, amit e szó jelent nekünk: magyar párt. (Zágoni István)

(ÚJSÁG, 1926. szeptember 19.)

Közli: GYŐRFI DÉNES

Forrás: RMSZ-Színkép, 2001. november 24.