Nem a cet által elnyelten

Salgótarjánon belül a Jónás-telep frekventált helynek számít, s így is él a köztudatban, ám van benne egy „sziget”, amely egészen más képet mutat. Ez a Határ út. Az Acélgyár volt munkásszállója és a vele szemben lévő egyszintes sorház. Mindkettő családok (jogviszony tekintetében gyakran tisztázatlan) tulajdonában van, a terület viszont – amelyen elhelyezkedik – ma is az üresen kongó falú gyáré. Ennek következtében az itteni út ezidáig nem kapott/kaphatott aszfaltburkolatot. A rajta lépkedőnek szél kavarja a port a szemébe, szájába. Állónap a legkülönbözőbb korú lurkók félmeztelen maszatos csapata próbál játszani az – elmondások szerint – vizelettel és ürülékkel kent földön. Az előbbi jórészt egy-egy itt élő, zűrös életmódot folytató férfitól, az utóbbi a szabadon kóborló harci kutyáktól, vaddisznóktól származik. A látvány kiábrándító, még ha a közelmúltban több konténernyi szemetet vittek is el az egyik megbontott épületrész elől a közmunkások – a kerület képviselője jóvoltából. Akik régebbtől itt élnek, a közelmúltbeli drasztikus romlásra panaszkodnak, s ezt összefüggésbe hozzák az Idegérből és a Rokkanttelepről újólag érkezettekkel.

A szegénység már a szabadlevegőn is szagokban mérhető. Bevezetnek a „szállóba”. A cúg ki-bejár a betört üvegű csapóajtón. Mutatnak egy földszinti folyosón lévő foltot. A létezés nyomot hagy. Van, aki – a lakásából kilépve – rendszeresen idevégzi kis- és nagydolgát. Néhány lépéssel odébb, jobbra is, balra is üresen, ablak és ajtókeret nélkül tátongó lakások, szeméttel vastagon beszórva. Hajléktalanok vacka, de egyet sem látok közülük. Nappal van. Egy madzaggal felkötött gázcsonk fityeg a falon. Az egyik lakó próbálta az „eleven csövet” olyan magasságba juttatni, hogy a gyerekek ne tudják hintának használni. A közeli játszótér ugyanis fémfelvásárlás áldozatává vált. Jobbik esetben kenyérre, rosszabbikban italra, drogra ment el az így befolyó pénz.

Megtorpanunk egy „lakás” előtt. Mondják, amíg a tulajdonosa kéthónapnyi börtönbüntetését töltötte, feltörték, kirámolták, az „értéktelen” dolgokat szétszórták benne, ajtaját, ablakát tokostól elfűtötték. A férfi szabadulását követően – jobb híján és kisemmizve – visszaköltözött vidéki szüleihez. A téglák itt is, ott is lógnak, a mindent beborító dzsuva fertőzés- és balesetveszélyes, ennek ellenére a gyerekek előszeretettel használják közösségi térnek. Sokak szerint addig nem történik semmi, míg baj, esetleg áldozat nem lesz.

Bevezetnek egy második emeleti lakásba. Penészfoltok a falon, hulló vakolat, leszakadt mennyezet. Ez az általános kép, bárkihez kopognék. Máshol a doh mellé salétromszag is vegyülhet, ha kevésbé szellőztetnek – vonom le a következtetést. A lapos tetőn lévő fémek eltulajdonítása közben a bitumenréteg számos helyen fölszakadt, a hiányzó csatornák miatt a házfalon ömlik le az eső, megtekinthetővé téve az épület „csontvázát”. A helyreállítás, pótlás ideig-óráig tart, mert egyéni beruházáson alapul. Nincs lakóközösség, házfelügyelőség, közös költség… Másfelől valamiből meg kell élnie annak is, aki közmunkához sem jut. Őrt meg nem lehet minden mellé odaállítani. A magántulajdon sérthetetlensége a nincstelenek körében nem létezik. A környékbeliek vagy erős testű kutyákat tartanak, vagy zárják a kapukat, esetleg a kettőt együtt alkalmazzák, különben bármikor beszalad valamelyik kölyök, s már viszi is, amit éppen talál. Húzza a földön a ruhaszárító kötélről letépett frissen mosottat. Senki sem mondja neki, hogy ezt nem illik, nem szabad. A károsult sem. Féli a szülőket. Innen talán iskolába, óvodába se viszi el a gyerekeket senki – felügyelet nélkül rohangálnak, ténferegnek délelőtt is. Nekik egy-egy csínytevés igazán jó szórakozás. Az apák, a nagyobb testvérek is valahogy elütik a számukra kimért haszontalan időt. Körükben viszont póker dívik az „udvarra”, nyílt utcára kivitt asztal körül. Többnyire zsetonra, de időnként pénzre is. Az ezresek akkor röpködnek, amikor befutnak az Acélgyári útiak, vagy a város más részén élők. Ekkor már valaki komolyabb összeget bezsebel: egy-két havi segélyt.

Ott-tartózkodásom alatt kettesével többször is befutnak a gyermekvédelmisek. Akiket keresnek, azok éppen nincsenek odahaza. Látszik, hogy villámgyorsan és megkönnyebbülten távoznak.

Lefotózok egy felcímkézett Trabantot, rendhagyó rendszámtáblával. Többek által szidott gazdája hamarosan előkerül – biciklin tolva a moslékot valamelyik kifőzdéből. Kiderül, egy hónappal én vagyok az öregebb, de ettől függetlenül nem kvaterkázunk. Autója egykor a nagyállomási versenyeken szerepelt. Mutatja a felvételeket egy mellénk szegődő leányzónak is. Aztán ő is kiböki, miért szálka a szemekben: éjjelente lavórból eteti a vaddisznókat a „portája” előtt. Mondja, szelídek a vadak, megvárják, míg leteszi elébük az ételt, s hátrébb húzódik két-három méterre. Mindezt éjjel kettő-három felé – a kutyák és az alvók örömére. Ő egy Kemerovo-telepi kétszintes családi házból érkezett egy évtizede, ahonnan a testvére ebrudalta ki a szülők halálát követően. Egykor Volán-dolgozó volt, aztán rokkannyugdíjas lett, de azt az ellátását végül elvették tőle. Számos betegséggel küzd (talán egyiket se kezelteti), így aztán sehol sem alkalmaznák szívesen.

Érettségi előtt álló lány jön a közeli családi házak felől. Barátnőjével felül a Trabant motorháztetejére. Meg van győződve arról, hogy csak rosszat lehet írni erről a helyről, ugyanakkor látszik rajta, itt van otthon, jól érzi magát ebben a közegben. Beszélgetésünk során megtudom, hogy a vendéglátás területén szeretne továbbtanulni. Tisztában van a diploma értékével. Tervei vannak, s azokat most építgeti.

Némivel odébb – műanyag kerékpárján – mellém gördül az egyik csupamaszat három-négy éves lurkó. Ugyan nem értem mit mond, de veszem az adást a kezében szorongatott és agyonnyomorgatott olcsó csoki láttán. Átveszem. A csomagolás gyerekbiztos, mert én sem tudom eltépni. A fogaimat kell segítségül hívnom. A tenyerébe öntök egy darabot, s javaslom, hogy a többit óvatosan piszkálja elő, hiszen darabokban van. Arcát ragyogóvá varázsolják az édességből nyert boldogsághormonok. Kérdem, miközben megsimítom buksiját: – Finom? – Bickel. Fülig érő szájjal odébb teper a járművével. Vétlen abban a sorsában, amit nagy valószínűséggel prognosztizálhatunk neki. Itt, a „Jónás” gyomrában.