A hatvanas évek végén Rudi Dutschke volt a német ,,balosok” irányadó személyisége, a diákmozgalom (az SDS) legismertebb vezetője. 1968 áprilisában merényletet követnek el ellene – sérüléseinek utóhatásai okozzák majd halálát pontosan tíz évvel később. Élete utolsó napjaiban még sikerült rávennem őt egy interjúra Frankfurtban a BBC egyik műsora számára, melyet az 1968 májusi franciaországi események tízedik évfordulója alkalmából készítettünk. Első szavai eléggé meghökkentettek: „Nincs sok mondanivalóm ’68 májusáról; egyrészt mert akkoriban kórházban voltam, másrészt pedig azért, mert visszatekintve úgy vélem, hogy 1968-ban az Európa számára valóban fontos események nem Párizsban, hanem Prágában történtek. Akkoriban azonban még nem voltunk képesek arra, hogy ezt felismerjük”.

Dutschke járt is Prágában 1968 tavaszán, és a nyugatnémet diákok képviselőjeként elbeszélgetett a cseh egyetemistákkal: olyan volt ez, mint a süketek párbeszéde, hiszen Dutschkének a „polgári demokrácia” és a kizárólag az amerikaiakkal kapcsolatban emlegetett „imperializmus” iránti megvetése olyan szólamokban jutott kifejezésre, melyek túlságosan is hasonlítottak a korábbi prágai kommunista rezsim nyelvezetére.

Az alábbiakban tehát Rudi Dutschke utolsó interjúját olvashatják: a német „balosok” jellegzetes bikkfanyelvét nem könnyű megérteni, tudni kell a sorok között olvasni, de mindezzel együtt a szöveg mégiscsak rávilágít a Kelet-Nyugat közötti 1968-as nagy félreértésekre.

Jacques Rupnik: Mivel magyarázható, hogy a nyugati radikális baloldal tagjai képtelenek voltak megérteni az 1968-as Prágai Tavasz jelentőségét?

Rudi Dutschke: Ennek történeti okai vannak. Az 1917-es forradalom óta a munkásmozgalom világszerte abból a mítoszból táplálkozik, hogy az októberi forradalom proletárforradalom volt. E mítosz kikezdhetetlenségéből következnek az egyéb problémák, például a Szovjetunióban történtek kritikus elemzésének hiánya. 1945-ben a Szovjetunió nagy szerepet vállalt a fasizmus leverésében és Európa újjáalakításában. A szovjethatalom tehát egyfelől felszabadítóként jelent meg (főleg az első időkben), másfelől pedig a demokrácia felszámolójaként: mindannak megsemmisítőjeként, amit a polgári forradalom vívmányainak szoktak nevezni. A hidegháború idején az európai baloldal megint csak készségesen azonosította a szocializmust a Szovjetunióval, nekünk, németeknek pedig ott volt az NDK. A hatvanas évek diákmozgalmait ebben az összefüggésben kell szemlélni. Emlékszem, hogy az SDS-en belül az (amerikai) imperializmus elleni harc kérdésében a többség velünk volt, de Kelet-Európa ügyében egészen más volt a helyzet: még csak nem is vitatkoztunk erről. Másodlagos fontosságú dolognak tekintettük, tehát nem foglalkoztunk vele. Arra is emlékszem, hogy Prágából visszaérkezve az SDS-ben senkivel sem tudtam megértetni, hogy mi is történik Csehszlovákiában. Szerintük mindez a liberalizmus, és nem a szocializmus problémakörébe tartozott.

J.R.: A „kapitalista restauráció” veszélyének tézise...?

R.D.: Többé-kevésbé igen. De nálunk senki sem értette meg igazán az ottani szituációt és a játszma tétjét. És ezért nem volt képes a nyugat-európai baloldal megérteni a kelet-európai társadalmi-politikai emancipáció dinamikáját. Ebből következően lehetetlenné vált a kapcsolattartás és az együttműködés. Még részemről is sokkal inkább személyes ügy volt ez, mint politikai: én az NDK-ban születtem, így aztán ismertem Petr Uhlt és még néhány más hasonló figurát.

J.R.: Mennyiben voltak fontosak az önök számára a ’68-as párizsi és prágai események? A félreértések mellett voltak e valóban közös pontok?

R.D.: Akkoriban azt gondoltam, hogy a közép-európai osztályharc egy újabb szakaszáról van szó, mely Nyugat- és Kelet-Európa belső feszültségeit is kiélezi. A csehszlovákiai kísérlet döntő lépésnek tűnt a kelet-európai politikai változások perspektívájában. A május-júniusi párizsi eseményeket már csak kórházi ágyamból követhettem figyelemmel. Világosan láttam, hogy ez a kudarc a Kelet és Nyugat közötti együttműködést végleg lehetetlenné tette. A párizsi és a németországi kudarc azzal a következménnyel járt, hogy a kommunista pártok visszanyerték helyüket a politika színpadán. Moszkva várakozásra intette e pártokat, utasította őket, hogy semmiképpen ne vegyenek részt a harcban, mert ennek nehezen kontrollálható következményei lehettek volna Keleten. A párizsi bukás után számomra már csak egyetlen kérdés volt fontos: beavatkoznak-e az oroszok Csehszlovákiában? Már prágai látogatásom idején is erről vitatkoztunk. Akkoriban meg voltam győződve arról, hogy az intervenció elképzelhetetlen. De a cseh egyetemisták azt mondták nekem: „Biztos abban, hogy 1956 már a múlté?” Valóban azt gondoltam, hogy nem ismétlődhet meg az, ami akkor történt. De júniusban már kételyeim támadtak meggyőződésem helyessége felől. Azután jött a szörnyű sokk: úgy hatott rám, mint mindenki másra, aki meggyőződéses szocialistának vallotta magát.

J.R.: Nem gondolja, hogy a Kelet-Nyugat közötti 1968-as „félreértés” fő oka – az eltérő társadalmi kontextuson és a mozgalmak dinamikájának különbözőségén túl – a kitűzött célok különbözősége volt? Ideológiai szinten alig találunk közös pontokat: a csehek humanizálni akarták a marxizmust, míg Franciaországban a marxista doktrína tiszta forradalmiságához való visszatérés szükségességét hirdették.

R.D.: Így igaz. Emlékszem, hogy amikor a cseh egyetemisták eljöttek Berlinbe, és meglátogattak a kórházban, azt mondták nekem: „Olyan nehéz szót érteni a németekkel...”. És teljesen igazuk volt. De később, az invázió után újra találkozhattunk Szófiában, az Ifjúsági Mozgalmak Kongresszusán, és ekkor új alapokra helyeztük kapcsolatainkat: az SDS képviselői megértették, hogy a csehek készek velük együttműködve küzdeni azért, hogy a szófiai hivatalnokok és a kommunista szervezetek által rájuk sütött szégyenbélyegtől megszabadulhassanak.

J.R.: Tehát az egység nem a mozgalom kibontakozásakor, hanem annak bukása után teremtődött meg?

R.D.: Pontosan így történt, de még ebből sem tanultunk. Pedig nekem meggyőződésem volt, hogy a nyugatnémet baloldalnak mielőbb meg kell értenie, hogy Nyugat-Európa vagy az NSZK csak akkor lesz képes alapvető változásokra, ha egyidejűleg bekövetkezik Kelet-Európa társadalmi-politikai emancipációja is. Az elszigetelt változás lehetetlen. És e felismerés alapvető fordulatot jelentett gondolkodásunkban.

(1978 április)

Takács M. József fordítása, melyet a Lettre főszerkesztőjének szíves engedélyével közlünk.

http://apps.arcanum.hu/app/magyarlettre/view/MagyarLettre_009_1993/?pg=37&layout=s