A téma kiválasztásában elsődleges szerepet játszott az, hogy a gáborok viselete markánsan megkülönbözteti őket más cigány és gádzsó[2] csoportoktól, melyet ők maguk is számos alkalommal hangoztattak. „Mi viseletünket nem változtattuk, egyáltalán …, ez ősi, ezek megvannak, mióta a gáborok…” – mondta az egyik idős gábor férfi. Erre alapozva öltözködési szokásaikat összetartozás-tudatuk egyik meghatározó szimbolikus elemeként fogadtam el, mely egyike azon feltételeknek, melyek mentén a csoport tagjai definiálják önmagukat. Ezt figyelembe véve azt próbálom meg bemutatni a jelen dolgozatban, hogy milyen a gábor identitás viszonya az etnikus viselethez, hogy hogyan tükröződik a viseletben a gábor öntudat és annak tartalmi változásai, milyen szimbolikus szerepe van a ruházatnak és mint médiumot, hogyan alkalmazzák.

Terepmunka

A tanulmány alapjául szolgáló kutatást egy marosvásárhelyi oláh, kelderás cigány csoport körében, a gáborok között végeztem 2003 ősze és 2004 ősze között. A gáborokkal való megismerkedésem története Budapesten kezdődött. Csak ideiglenesen tartózkodott Magyarországon az a család, akikkel megegyeztünk, hogy gyermekeiket írni-olvasni tanítom cserébe azért, hogy ők “beengednek” a saját életükbe. Rendszeresen látogattam őket, elkísértem őket a közeli Adventista imaházba és segítettem nekik eligazodni a magyarországi bürokráciában. Cserében arra kértem őket, hogy támogassanak egyetemi dolgozatom elkészítésében. Ugyanehhez a családhoz és rokonaikhoz mentem ki később Marosvásárhelyre, ahonnan gyakran látogattam a környező falvakat is, elsősorban Hagymásbodont[3].

Tíz hónapon keresztül naponta találkoztam gáborokkal, a város különböző pontjain: lakókörzetükben, a városközpontban, vagy saját otthonomban. A nagycsalád tagjai közt volt olyan, akivel szoros barátságot kötöttem, és kölcsönösen látogattuk egymást, segítettünk a másikon, ha szükség volt rá. Ezek során számos informális és strukturálatlan beszélgetésünk volt, melyek a kutatás szemontjából felbecsülhetetlen információkkal szolgáltak. Ezt egészítettem ki a résztvevő megfigyelés és interjúk útján nyert adatokkal. Beszélgetőtársaim a magnófelvétel készítését gyakran ellenezték, azonban a videofelvételeket annál inkább kedvelték, különösen, ha arra valamilyen ünnep okán került sor. Ilyenkor a csoport egyes tagjai egyfajta lehetőséget láttak arra, hogy hangot adjanak a közösségről alkotott összegzésszerű meglátásaiknak, mintha az a külvilág felé irányuló közösségi megnyilvánulási fórum lenne.

Az elemzés módszertana

Az elemzés és értelmezés során bizonyos szempontokat igyekeztem szem előtt tartani. Először is úgy tekintettem az egyének cselekedeteire, mint egy olyan gyakorlatra, mely fenntartja a csoport ideális felépítménye és a külvilág közti kapcsolatot, így a belső és külső világok közti különbségek az egyének interakcióiban artikulálódnak.

Másrészt támaszkodtam Patrick Williams szimbolikus értelmezésére, és nagy hangsúlyt fektettem a csoport tagjainak másokkal fenntartott kapcsolatainak elemzésére. Szintén az egyén cselekedeteire építve megkíséreltem megérteni, hogy hogyan jelenik meg az etnicitás a gazdaság, kultúra és társadalmi viselkedés területein. Továbbá beépítettem Williams azon meglátását is, mely a cigány identitás megerősítésének és elrejtésének pillanatait különbözteti meg (2000). Ezzel a gábor identitás megnyilvánulásai kapcsán foglalkozom.

Egy további gondolat, mely végigkíséri e tanulmányt, arra épít, hogy a gábor közösséghez való tartozás bizonyos kötelezettségekkel és jogokkal jár. A csoporttal való azonosulás lehetővé teszi az egyének számára az akár szimbolikus értelemben vett etnikus javakhoz való hozzáférést (Anthias 1992: 29). A gáborok saját magukról alkotott pozitív öndefiníciója a tagok számára biztosított. Ezt szimbolikus tőkének hívom (Harrison után, aki Bourdieu-től kölcsönözte; 1995:268), vagy Piasere után gazhikano tőkének (2000:352). Bizonyos viselkedési minták és stratégiák teszik lehetővé a gáborok számára, hogy ezt a tőkét gazdasági vagy társadalmi előnnyé formálják a környezetükkel folytatott interakciókban. Véleményem szerint a viselet is ilyen stratégiának tekinthető.

Bevezetés- Kik a gáborok?

Étikus kategorizáció alapján a gáborok egy oláh cigány, kelderás csoportot alkotnak, akiket főként Marosvásárhelyen és környékén, illetve más erdélyi és partiumi városokban és azok környékén találunk meg. Ezen kívül gyakran megfordulnak még más európai országok nagyobb városaiban is, ahova a kereskedelem[4] vonzza őket és ahol a legtöbben csak ideiglenesen tartózkodnak. A sűrű gazdasági érdekeket szolgáló utazgatások ellenére a közösség tagjai szorosan tartják egymással a kapcsolatot. A nagyobb társadalmi alkalmakra hazatérnek, és részt vállalnak a közösségi eseményeken. Az esküvők általában a téli időszakban köttetnek, mert ilyenkor térnek haza a legtöbben. A leánykérést és esküvői előkészületeket gyorsan elintézik, így az egész esemény körülbelül egy hétbe belefér. Az esküvők, temetések és a halottak napja közösségi események, melyeken a megjelenés a közösség iránti tisztelet kifejezése, mint ahogyan majd az öltözködés bemutatásakor is kitérek rá. Egyik beszélgetőtársam ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Azt mondják az emberek, hogyha nem jön haza valaki világítani, hogy hát nincsen két milliója, hogy ne tudjon hazajönni?” Tehát egy szétszórt közösségről van szó, melynek tagjai legyenek bár messze egymástól, megőrzik identitásukat és szülőföldjükön tett látogatásaikkor olyan közösségi eseményeken vesznek részt, melyeknek a reprodukció és a közös származás, a családi és közösségi összetartás szempontjából fontos szerepe van. Másik fontos tényező, mely befolyással volt a gábor közösség életére, az adventista vallás megjelenése. Sokan a korábban különböző felekezetekhez tartozók közül mára már adventisták lettek. A vallás tanításainak megfelelően számos, általuk „cigányosnak” nevezett szokásukról lemondtak és „kiművelődtek”. Ez a változás, mely egyre több gábort érint, hatással volt és van önmagukról alkotott definíciójukra, identitásukra és másokhoz fűződő kapcsolataikra is. Ennek megfelelően fogom majd a későbbiekben kezelni ezt a témát.

Másfelől, a gábor közösség szemszögéből talán egy még jobban körülhatárolható csoportot kapunk, mely éles határokkal bír, endogám, és ennek megfelelően saját határait átjárhatatlannak tartja, pontosabban átlépésével az egyén megszűnik a közösség szemében gábor maradni. Ahogyan az egyik gábor asszony elmondta: „Tudja mindenki, hogy kihez tartozik. Mi mással nem párosodunk … mindenki az ő nemzetjével.” Tehát a határ, melyet az endogámia szabályai tartanak fenn, és melyről Barth úgy vélekedik, hogy kitüntetettebb figyelem illeti meg, mint az általa körülölelt tartalmat, beleértve az identitást is (Barth 1996), kijelöli azon egyének csoportját, akiket gáboroknak nevezhetünk, és akik magukat gáboroknak nevezik. Ez a határ kizárja a gádzsókat és a nem gábor cigányokat és olyan ismérveket fog közre, melyeket a csoport kisajátít, internalizál és olyan jelentéssel ruház fel, melyek a másoktól való elhatárolódást szolgálják. Hogy melyek ezek a kisajátított karakterek, arra majd a későbbiekben térek ki, azonban bevezetésképpen elmondható, hogy némelyike nagyobb, némelyike kisebb jelentőséggel bír az identitáskonstrukcióban, folyamatos változásokat élnek át, mégis együtt a gábor etnikai identitás tartalmát adják. Ebből is következik, hogy ugyanúgy, ahogyan semmilyen más identitást nem tekinthetünk állandónak, a gábor identitás is egy képlékeny fogalom. Idő, hely és szituáció függvényében más és más alakzatával találkozhatunk. Az identitás szituatív megnyilvánulásaival és annak a viseletbeli tükröződésével kívánok a későbbiekben foglalkozni, vagyis Bindorffer Györgyi szavaival élve a csoport közös kultúrájának megőrzése és a határok fenntartása érdekében tett lépések csupán „végtermékével” (Bindorffer 2001:24). Ennek értelmében a szubjektív etnikai összetartozás-tudat és nem pedig az etnikus csoport létezésének objektív feltételei állnak érdeklődésem középpontjában.

Viseleti szokások

A gábor férfiak jellemző viselete a széles karimájú kalap, a bő fekete nadrág, fekete zakó és ing. Megjelenésükhöz tartozik még a bajusz, barkó és az idősebbek körében az ezüstgombos lajbi[5], és akinek van, az ezüstzsebóra. A nőknél a rakott, színes szoknya, színes, mintás blúz, a szoknyával megegyező mintájú, szintén rakott kötény és az asszonyoknál a fejkendő. A kislányok hajába piros szalagot fonnak. A férfiak lábbeli viselete a fekete zárt cípő, a női lábbeliknek viszont ennél szélesebb választéka figyelhető meg: szandál, papucs, csizma és félcipő.

A lányoknak 9-10 éves korukig nincs előírva haj- és ruhaviseletük, azonban annál idősebb korukban már elvárják tőlük, hogy a gáborokra jellemzően öltözködjenek. Fiatalon, a házasság előtt és annak első éveiben, körülbelül 24-25 éves korukig világos színű, fehér, drapp, piros alapszínű szoknyákat viselnek. 25-60 éves koruk között az említett színeken túl már viselhetnek zöldes, lilás szoknyákat is, majd a kék és barna az annál idősebbeké. A fekete a gyász színe, azt más alkalmakkor nem viselik. Ezt a besorolást többen is elmondták, köztük fiatalok és idősebbek egyaránt. A lány esküvőjén felkötik a haját és kendőt kötnek a fejére, melyet attól kezdve visel, akkor is, ha már elvált. Egy jó módú, de nem túl gazdag asszonynak átlagban 8-10 rend ruhája van, melynek nagy részét akkor kapja, mikor megházasodik. Mindezeket a beszélgetőpartnereim és a megfigyeléseim is alátámasztották.

Azonban vannak bizonyos öltözködési szokások, melyek esetében az elmondottak nem támasztják alá a látottakat. Ezek főként az újonnan divatba jött, vagy az éppen letűnő ruhadarabokat érintik. Ilyen például a már említett papucs, melyről még adatközlőim egy része azt mondta, hogy nem viselik, azonban voltak, akik szóban is és tettben is az ellenkezőjét bizonyították. Vagy például a lajbi, melyet már nem készítenek, és, ahogyan majd a későbbiekben bemutatom, apáról fiúra száll, így nem mindenkinek jut belőle, mégis a férfiviselet egyik elengedhetetlen tartozékaként mutatták be. Vagyis a változások folyamatosan érintik a viseletet és a kimondott szabályokat a bevett szokások alakítják. Tehát a későbbiekben leírtakat sem szabad úgy tekintenünk, mint szigorú öltözködési szabályokat, hiszen azt az éppen aktuális szokások felülbírálják. Mindezen túl elmondhatjuk, hogy létezik egy ideális öltözködési kód, mely nem mindenben felel meg a kutató által látottaknak. Az ideális főként a szavak szintjén van jelen és inkább csak arra szolgál, hogy leírható legyen az, ami létezik és folyamatosan változik. Ennek megfelelően az ideális viselet mindig egy lépéssel a szokás után kullog, így szép lassan az ideálisnak megítélt viseleti szokások tartalmai is változnak.

Hogy ennek az ideális öltözködési sémának a csoportidentitáshoz fűződő kapcsolatát körülírjam, fontos, hogy előbb bemutassam a csoport öndefinícióját.

Gábor cigány öndefiníció

„Mi erdélyi kalapos gábor cigányok vagyunk”- gyakran hallhatjuk első körben, majd ezt kiegészítik további információkkal, mint például: „más cigányokkal nem házasodunk”, „adventisták vagyunk”, „nem iszunk, nem szivarozunk, nem lopunk”. Ezek az első bemutatkozás tartalmai, melyek az ideális, saját maguk által sztereotipizált gábor képet közvetítik a kérdező felé. Egyik adtaközlőm szavaival: „Az ital köztünk már kiment, nem iszunk, nem szivarozunk … a mi fajtánkbúl, nem az, hogy dicsekedjek, de látott már a tévében olyat, hogy vagy egy börtönben van? Nem, ugye? Ez nekünk szégyen, nagy szégyen, érti?” Fontos megemlítenem, hogy a legtöbb gábor férfi, akivel volt alkalmam beszélgetni, az említett csoportjelzőkkel illette közösségét és azon belül önmagát, még olyan esetekben is, ha erre egy vodka mellett, kocsmában került sor. Tehát van egy idealizált csoportképünk, ami még tovább bővíthető a beszélgetések során elejtett megjegyzésekkel az öltözködésre és szokásokra vonatkozóan. Interjúimra és beszélgetéseimre támaszkodva elmondhatom, hogy e kettőre különösen nagy hangsúlyt helyeznek, mivel ezek azok az elemek, melyek véleményük szerint másoktól megkülönböztetik őket. Vagyis nem csak a közös származástudat tesz valakit gáborrá, hanem az azzal együtt jelentkező örökíthető normatív viselkedésminta és tradíciókészlet is (Bindorffer 2001). És bár a múlt interpretálása és a viselkedési normák idővel változhatnak, és ezzel együtt az általuk jelentőséggel felruházott, saját maguknak tulajdonított csoportjellemek cserélődhetnek, mégis mindez a gábor identitás leple alatt zajlik, vagyis a határok megtartásával történik, éppen ezért megkülönböztető szerepe az, ami elsődleges. (Roosens 1990) Főként a gyergyóiakról[6] és más cigányokról folytatott beszélgetések alkalmával került a szokások és viselet megkülönböztető szerepe előtérbe, olyan esetekben, mikor fenn állt annak veszélye, hogy esetleg más cigányokkal összekeverheti őket a hallgató. A gyergyóiak viselete például nem sokban tér el a gáborokétól, a nők náluk is színes szoknyákat viselnek, néha rakottat, néha nem, vannak, akik egyrészes ruhát hordanak, míg a férfiak a gáborokhoz hasonlóan bajuszt és kalapot viselnek. Ennek taglalásakor egyik beszélgetőtársam elmondta, hogy a gyergyói nők rakott szoknyái egészen mások, mint a gáboroké, mivel az előbbiek rövidebbek és a csipkék is mások. És valóban, mikor ezek után megfigyeltem, észrevettem, hogy ennek az asszonynak igaza volt, vagyis a gyakorlott szem tényleg különbséget tud tenni, de nem a beavatatlan. Tehát a két csoport viselete hasonló, mégis különböző. A gáborok a gyergyóiakkal közelebbi ismeretségben vannak, hiszen a környéken sokan élnek, mégis, a velem folytatott beszélgetésekben mindig negatívan mutatták be őket, mint például „koszosabbak minálunk”, „büdös van náluk, mert olyan ételeket főznek”, „más nyelven beszélnek”, „ha egymásra nézünk, megismerjük egymást”, „ők még tartják a szokásokat”, „nem olyan kiműveltek, mint mi”. Így saját maguk relációjában mutatták be őket, akik még „unokatestvérek között házasodnak”, „még az esküvők akár egy hétig is eltartanak náluk”. Tehát a gyergyóiak egy olyan stádiumot képviselnek, amit már a gáborok túlhaladtak, mely „civilizálódáshoz” vezető út végső szakasza az adventista egyház volt. Mert „amióta hívők vagyunk, nem világítunk halottak napján, nem eszünk disznóhúst, nem iszunk, nem hangoskodunk”, stb. Mely szokások elhagyásával a gáborok egy műveltebb közösségként mutathatják be magukat. Vagyis a gyergyóiak bár a gáborokhoz mind lakhelyüket, mind szokásaikat tekintve egy közel álló csoportot alkotnak, a gáborok mégsem kívánnak velük azonosulni, így másságukra öndefiníciójuk tartalmai szolgáltatnak bizonyítékot. Elhatárolják magukat tőlük, ugyanúgy, mint más cigányoktól, mely elhatárolódásnak a ruha vált talán leglátványosabb kifejező médiumává.

Viselet mint az elhatárolódás eszköze

Az a tény, hogy a fent leírt viseleti szokások minden gábort érintenek, és a csoport minden tagjának a nemének és korának megfelelő viseletet illik hordania, egyben szemmel jól láthatóan kijelöli a csoport határait is. Tehát mindazon túl, hogy – gábor beszélgetőtársaim szavaival élve – „megismerjük egymást”, vagy „a gáborok mindenhol ugyanúgy beszélnek, a gyergyóiak, ők másképpen”, a ruhaviselet egy további megkülönböztető csoportjegy, mely azonban a felsoroltakkal eltérően nem csak a belső tagoknak árulkodik egyértelműen a hovatartozásról, hanem a külvilág felé is egyértelműen elhatárol. Zatta megállapítása szerint ez a fajta cigány módra való öltözködés egyenlő az etnikai hovatartozás megvallásával (Zatta 2000: 103). Ez a markáns elhatárolódás, és az etnicitás fokozott hangsúlyozása – Barth szerint – különösen kidomborodik olyan estekben, mikor az egyének intenzív kapcsolatba kerülnek más csoportokkal (Barth 1969). Ennek hangsúlyozása különösen fontos a cigány csoportok vizsgálatakor, hiszen ők gazdasági berendezkedésükből és kisebbségi létükből adódóan rendszeresen a másság képviselőivel lépnek kapcsolatba. Ezeken a kapcsolatokon keresztül nyert tapasztalatokra építve alakítják ki az őket körülölelő „emberi természetről” vallott nézeteiket (Piasere 2002), és így definiálják önmagukat és húznak mély kontrasztot gádzsó és cigány között. Azonban ahogyan már fentebb említettem ezek a külső megkülönböztető karakterek az általam kutatott gábor csoport esetében nem is annyira a gádzsóktól való megkülönböztetést szolgálják, hanem elsősorban a más cigányoktól való elhatárolódásét. Mindezt saját sztereotipizált öndefiníciójuk, adventista hovatartozásuk (lásd későbbiekben) is bizonyítja. És nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a csoport jóléte elsősorban a gádzsókkal folytatott kereskedelem sikerességétől függ, ezért megélhetése érdekében fontos, hogy pozitívan ítéljék meg környezetében és ne azonosítsák a cigány sztereotípiákkal. Más cigányoktól való elhatárolódásával nem kíván értük felelősséget vállalni, azonban saját csoportjáért annál inkább, ahogyan a fentebbi idézetek is erre utalnak.

Viselet és identitás

Az eddigiekben megkíséreltem bemutatni a gábor közösség öndefiníciójának tartalmait és azt, hogy ez hogyan járul hozzá a másoktól való elhatárolódáshoz. Hogy az önmeghatározáson belül a ruhaviseletnek az elhatárolódáson túl milyen szerepe van, azt az egyik gábor férfi szavaival vezetem be: „Régebben mocskosan jártak, sokan aludtak egy szobában, egy tálból ettek – ezeket mind elhagytuk. Sok dologról lemondtunk. A ruháról nem mondtunk le.” Vagyis a viselet, mint az etnikus identitás kifejezője a régi időkbe nyúlik vissza, valami állandót képvisel.[7] „Mi viseletünket nem változtattuk, egyáltalán … a gáborok, ez ősi, ezek megvannak, mióta a gáborok…”. „Mi mindig ilyen ruhát viseltünk. Én már 80 éve ismerem és az előtt is. A gáborok soha nem változtatták a ruhájukat, az mindig ugyanolyan volt, a kalap, a szoknya, mind megmaradt.”

A viselet állításaik szerint tehát nem változott, így ez a kontinuitást testesíti meg, míg az öndefiníciónak egyéb tartalmai, melyek őket – példánknál maradva – a gyergyóiaktól megkülönböztetik, a közelmúlt termékei. Tehát megfigyelhetünk egyfajta múltba visszanyúló, öröknek lefestett, kontinuitást jelképező csoportjellemzőt, illetve más karaktereket, melyek megkülönböztető erővel bírnak, azonban nem a folyamatosságot, hanem a cigány múlttal való részleges szakítást jelképezik. E két ellentétesnek tűnő identitás karakter azonban abban megegyezik, hogy a jelenben kulturális kohéziós tartalommal bírnak és másoktól megkülönböztetik hordozóikat. „Ezek a gáborok nem hagyják el a hős szokást, ebben különböznek más cigányoktól: nem hagyják el a bajuszt, nem veti le a kalapot, nem járunk rövidnadrágban, az asszony nem hord rövid szoknyát” – mondta az egyik idős gábor férfi. Tehát a viselet a gábor identitással egyidős. Amióta gáborok léteznek, állításaik szerint, azóta ezt a viseletet őrzik. Véleményük szerint míg jelentős változásokat éltek át, és főként az utóbbi időkben az adventista vallás hatására számos szokásuk megváltozott, a viselet mit sem változott.

De vajon mit jelent számukra az, amikor azt mondják „…ezek megvannak, mióta a gáborok”? „Már ötszáz éve, hogy volt egy Gábor Pici, akinek volt négy fia…” kezdte egyik beszélgetőtársam a gáborok eredetét, amelyet egyébként maguk is Indiából származónak vélnek. Ennek alapján ötszáz éve ez a viselet öröklődött köreikben és azóta tartják, hogy léteznek gáborok. Azóta csak egymás között házasodnak, azóta tartják magukat gáboroknak. Azóta – mondják – van meg köztük az a szokás is, hogy az ezüstpohár[8] és az ezüstgombos lajbi apáról fiúra száll. Továbbá az is, hogy halottak napján kijárnak a temetőbe: „ez így volt, már az apám is, annak apja és azé is itt volt eltemetve … addig járunk ki amíg a világ világ lesz”. Ezzel a felsorolt néhány példával azt a kontinuitást próbáltam bemutatni, mely a gábor identitást jellemzi. Ebben a folyamatosságban tárgyak és szokások öröklődnek, melyet a gábor identitással összekapcsolnak és azóta létezőnek, azt kísérőnek vélnek.

De vajon mennyire tekinthetjük mi a gábor identitást és vele együtt a viseletet állandónak, ha csak a jelenben megfigyelt viselkedésükre hagyatkozunk? A csoportok és azon belül az emberek a külső világ relációjában definiálják önmagukat. Minden csoport interakciós csoportnak[9] tekinthető, különösen igaz ez, ha cigány csoportokról van szó. Ha a körülöttük található világ változik, az megmutatkozik öndefiníciójukban, úgy, hogy mindezek ellenére az etnikus identitás megmarad, csak annak tartalmai változnak meg. Vagyis maga az identitás képlékeny és ezt a gáborok esetében a létező öltözködési variánsok is alátámasztják:

Marosvásárhelyi tartózkodásom alatt a gábor önkifejezés két ellentétes pólusú helyszínét találtam meg, attól függően, hogy milyen közegben jelentek meg. Az egyik az imaház, a másik a piac. Míg az imaházban a gáborok a gádzsókkal egyazon oknál fogva, egyazon célokkal és egymás társaiként vannak jelen, addig a piacon a gáborok árulnak, a gádzsók meg ennek ellenpárjaként, jó esetben vásárolnak. Tehát míg az egyik esetben egymás mellett, a másik esetben egymással szemben helyezkednek el. Ez fontos, hiszen ez a szituáció meghatározza a gáborok viselkedését mindkét helyen. Vegyük először az imaházat, ahol egyfajta gádzsó-gábor közeledés figyelhető meg. Az általam megismert családok minden szombatra alaposan felkészültek, csütörtökönként és péntekenként nagymosást rendeztek, kitakarították a házat és ebédet készítettek szombatra. Gyakran kértek, hogy szombaton fényképezzem le őket, mert úgy mondták, olyankor minden „tiszta és rendezett”. „Imaházba tiszta szívvel kell menni, ruhád, tested legyen tiszta…ezt Isten miatt teszed, neki tartozol tisztelettel, mert akkor cserébe ő is ad neked sok jót…”-mondta az egyik asszony. Tehát, ahogyan az asszony fogalmazott, „tisztán”, felkészülve érkeznek meg az imaházba, ahol ugyan a gádzsó hívőkkel együtt, de mégis külön padsorokban foglalnak helyet.[10] Így elhelyezkedésükből adódóan a kisebb csoportos feladatokat, a leckék megbeszélését egymás között folytatják le cigány nyelven. Ebben a felállásban bár a gádzsókkal együtt, mégis csoportosan és nem egyénileg vannak jelen, az új információkat, elhangzottakat egymás között megvitatják és interpretálják. Vagyis a leírtak alapján véleményem szerint egy olyan folyamatról van szó, mely az egész csoportot érinti, úgy, hogy a közösség identitását megtartva változáson megy keresztül, mind szokásait, mind kognitív sémáit tekintve. Azonban mindezt nem tekintem egy, a gádzsók világa felé mutató adaptációs iránynak, mivel nem annyira a gádzsókhoz, mint inkább a hívőkhöz kerülnek ilyenkor közelebb. Létezésük egy másik síkjának tekintem az imaházi életmódot azért is, mert ilyenkor a gádzsó hívőkkel együtt szerzett közös élmények, tapasztalatok és az azonos ismeretek alakítják beszélgetéseiket, ezzel egyetemben az etnikai hovatartozás mellett megjelenik a vallási hovatartozás élménye is, így a megfogalmazásokban a hívők lesznek a „mi”, míg a világiak az „ők”.

Az imaházi viselkedésről elmondottak szombatokon a legtisztábban megfigyelhetők, de azért hétköznapokon is érezteti hatását az adventista vallás, így a disznóhúst a hívők nagy többsége már egyáltalán nem fogyasztja, alkoholt sem isznak és nem cigarettáznak.[11] De hogyan mutatkozik meg mindez az öltözködésben? Először is szombaton, az imaházi látogatásokra, ahogyan már említettem, tisztán felöltözködnek. Az egyik gábor asszony említette, hogy azért szeretik az imaházat, mert ott „úgy öltözködnek, mint mi”. Elmondta, hogy a nők ott is hosszú szoknyát viselnek, hosszú ujjú blúzt és kendőt hordanak. Az én figyelmemet is többször felhívták arra, hogy ne nadrágban, hanem szoknyában menjek imaházba. Tehát felfedeztek egyfajta hasonlóságot saját maguk és a hívők viselete között, melyet még jobban kihangsúlyoznak azzal, hogy ők maguk is viseletüket kicsit megmásítják szombatokon. Erre az egyik fiatal nő azt mondta, „azért szeretek imaházba járni, mert ott minden kicsit más.” Ilyenkor a magyar és román asszonyokhoz hasonlóan viselik kendőjüket, vagyis nem hátul, hanem elöl kötik meg, sokan színes blúzok helyett inkább fehéret öltenek és öltözéküket kiegészítik a kistáskák, melyben elfér a Biblia, a papírzsebkendő és egy füzet. Más alkalmakkor az asszonyok szinte soha nem hordanak maguknál táskát, mert apróságaik elférnek a szoknya zsebében és zsebkendőt sem hordanak maguknál, mert helyette a szoknyakötényt használják. Tehát ezek apró, de mégis jelentős változtatások. A férfiak öltözéke csak annyiban tér el a hétköznapi viselettől, hogy ilyenkor ők is tiszta ruhát öltenek, és akik máskor nem, ilyenkor felteszik szemüvegüket és előveszik kis aktatáskájukat. Még úgyis, hogy tudjuk, hogy ezen változtatások egy része praktikus szempontokat elégít ki, a szombati viselet az imaházi alkalmazkodás egyik megnyilvánulásának tekinthetjük. Tehát ha elfogadjuk – ahogyan Michael Stewart is megjegyzi –, hogy a cigány viselet a cigány identitás kifejezője (Stewart 1997: 95), akkor milyen identitást tükröz ez a fajta ideiglenes viseletmódosítás?

Mielőtt erre válaszolnék, bemutatom az imaházi viselkedés ellenpólusát, a piaci viselkedést. A piac beszélgetőtársaim kifejezésével élve a „cigányos” viselkedés kifejezője. Itt a gábor piacozók hangoskodással, kiabálással hívják fel magukra a figyelmet, gádzsókkal nem nagyon folytatnak beszélgetéseket, csak ha árujuk értékesítéséről van szó. Velem szemben is, míg az imaházban kézenfogva mutattak be gádzsó és gábor ismerőseiknek, addig a piacon nem keresték velem a kontaktust. Ez utóbbi helyen inkább a gádzsó-gábor ellentét domborodik ki, nyoma sincsen az imaházban tapasztalt csendes, „gádzsó-barát” magaviseletnek. Ruhaviseletükről elmondható, hogy nem más, mint a hétköznapi viselet.

Tehát a fent leírt imaházi és piaci viselkedés tükrében, egyben válaszolva a feltett kérdésre is, elmondhatom, hogy az éppen aktuális helyzethez alkalmazkodva változik viselkedésük és azzal együtt öltözékük is. Míg az imaházban inkább az identitás elrejtése, addig a piacon az identitás kidomborítása kerül előtérbe és ezt tükrözi a viseletben észrevehető csekély változás is. Fontos itt közbeszúrni, hogy a gáborok elsősorban a piacozásból tartják fenn magukat, a beszerzett árut a piacon értékesítik, éppen ezért ez fennmaradásuk, önmaguk megőrzésének záloga. Már csak ezért sem tekintem az imaházi viselkedést jellemző identitás változatot az adaptáció és akkulturáció első állomásának, hiszen a csoport gazdasági stratégiái erőteljesen önmaguk független megőrzésére utalnak. Tehát ezt figyelembe véve az adventista vallás felvétele és az, hogy nem egyénileg, hanem csoportosan lettek tagjai az egyháznak, inkább egy olyan változást tükröz, mely a többi cigány csoport közül emeli ki őket. Ahogyan már korábban is bemutattam, minderre a „kiművelődés”, „civilizálódás” kifejezéseket alkalmazzák, így egyfajta stratégiának tekintem arra, hogy hogyan határolódjanak el más cigányoktól, akik esetleg – mint ahogyan a gyergyóiak – öltözködésükben, külső megjelenésükben hasonlítanak ő hozzájuk: „Mióta hívők vagyunk, sok minden változott. Azóta civilizáltabbak lettünk. Előtte sem loptunk, de akkor még volt, aki ivott, a Cs. is ivott, de akkor sokat veszekedtek a G.-vel. Hangosak voltak, de most már nem veszekednek. Civilizálódtunk. 30-35 éve már hogy vannak adventisták mi köztünk. De akkor még kinevettek valakit, ha hívő lett, mert nem értették. Ma már a legtöbben hívők”. „A gyergyóiak szőnyegekkel, és textilekkel kereskednek. Ők nem olyan kiműveltek, mint mi. Tartják még a szokásokat: az esküvők egy hétig tartanak náluk. Ők még unokatestvérek között házasodnak. Régen mi is unokatestvérekkel házasodtunk, de ma már szégyen.” Nem állítom, hogy egyszerűen ez lett volna megtérésüknek egyetlen motivációs ereje, de azt gondolom, hogy nagy szerepe volt abban, és azt is érdemes megemlíteni, hogy a közösség tagjai mind egyre többen térnek meg, és ma már egy adventista nem adja a lányát nem adventistához.

Az imaházi és piaci viselkedés két szélsőséges magatartásnak tekinthetők. Közte helyezkednek el a hétköznapok, mikor a viselet se nem gazdasági, se nem vallási szempontból nem bír kifejező erővel. Vagyis pontosabban, mikor például a gábor asszony otthon tölti egész napját és csak a boltba megy ki bevásárolni, akkor nem fordít különösebb figyelmet ruhájára, nincs tudatos közölnivalója vele. Ilyenkor az általuk hagyományosnak tartott öltözködéstől némileg eltérhet a viselet. Az otthoni munkák végzésekor az asszonyok nem mindig viselik a rakott szoknyát, de mindig hosszú szoknyát hordanak, ami alá, ha hidegebb van, nadrágot, vagy harisnyát is felvesznek. A blúz viselése sem olyan megkötött ilyenkor, gyakran egyszerű pólót vesznek fel, sőt, ha meleg van, egy szál melltartóban tartózkodnak. A felsőtest eltakarása nem olyan szigorúan előírt, mint az alsótesté, így esetenként férfiak jelenlétében sem takarták el felsőtestüket, de szoknya mindig volt az asszonyokon. (vö. Gropper 1975) Az otthoni viseletre tehát elmondható, hogy ilyenkor a ruha funkció értéke magasabb, mint jel értéke, vagyis elsősorban nem hovatartozását, és azon belül korát jelzi vele az illető, hanem pusztán a test eltakarása a célja.

A fent leírt kötetlen viselet hétköznapokon, nappal és otthon jellemző. Azonban estére, mikor a férjek általában hazaérnek, az asszonyok szépen felöltözködnek. Ha a férfiak otthon voltak, az asszonyok általában az előírásoknak megfelelően viselték ruhájukat, az asszonyok haja fel volt kötve és kendővel eltakarva, ugyanakkor az én párom előtt nem ódzkodtak fésülködni és melltartóban szaladgálni. Tehát az előírások a nők részéről főként a közösség férfi tagjai felé betartandók, a nők egymás között, az én és a párom jelenlétében már nem tartják be előírásszerűen a viseletet. Így például, mikor kamerával érkeztünk és az egyik asszony elkezdett fésülködni, mi nyugodtan jelen lehettünk, de kérték, hogy kamerára ne vegyük fel, mert az szégyen volna, ha mások, a férfiak is látnák. Az egyik fiatal, éppen megházasodott lány meg elmesélte, hogy ő, ha szüleinél van, nem foglalkozik azzal, hogy mit vesz fel, azonban ha ott van a férje, vagy apósáéknál van, akkor hosszú ujjú blúzt vesz fel póló helyett, és rendesen megköti kendőjét. Tehát a csoport férfi tagjait tiszteli meg elsősorban azzal, hogy viseletét megtartja. Míg saját csoportjának férfi tagjai előtt betartandók a viseleti szokások, addig egymás között, vagy a gádzsók előtt nem. Ez alapvetően meghatározza a nők viszonyát a viselethez.

Láttuk, hogy a nemi szerepek alapján elkülönül a viseleti szokásrendszer, ezt követően felmerül a kérdés, hogy egyazon csoport férfi és női tagjai hogyan élik meg saját viseleti szabályaikat. A nemenként megkülönböztethető identitáskonstrukciók más és más hozzáállást keltenek egyazon csoport férfi és női tagjaiban. A kutatott gábor közösségben a férfiak domináns szerepe számos területen megmutatkozik. A nőkkel ellentétben ők szabadabban mozoghatnak a gádzsó környezetben. A külvilág felé elsősorban a férfi reprezentálja a családot, ők hordják a kalapot, mely fontos szerepet kapott az identitás szimbólumai között, továbbá ők azok, akik az általuk hagyományosnak tartott üstkészítést űzik. Más szóval számos olyan kisajátított jelkép, mely kohéziós jelentéstartalmat hordoz, elsősorban a férfiakhoz köthető. Ezzel szemben a nők, bár viseletükben markánsabban eltérnek a gádzsó vagy más cigány asszonyoktól, mégis a csoport szimbólumrendszerében a női oldal jelképes tárgyai, kiegészítői, mint amilyen például a rakott szoknya és kötény, kisebb karakterizáló szereppel bírnak.

Ez a distinkció a viselethez fűződő viszonyban is tükröződik. A nők viszonyát az egyik asszony találó szavaival vezetem be: „képzeld el Sába, most hogyan néznénk ki ezekben a ruhákban, ha véknyak lennénk? Mert nektek mehet olyan nadrág, de nekünk nem.” Erre már előtte is többször és többen utaltak, hogy a nőknek testeseknek kell lenniük, mert különben hogyan nézne ki rajtuk a ruha. Vagyis ő azt veszi alapul, hogy a ruha olyan, az adott és megmásíthatatlan, és, ha azt akarjuk, hogy jól nézzen ki rajtunk, akkor testünket annak megfelelően kell alakítanunk. A szépséghez emiatt az is hozzájárul, hogy gyakran több réteg szoknyát öltenek. Vagyis a nők identitásuk által megszabott adottságként tekintenek viseletükre. Zatta szerint a nőknek ez a fajta megkülönböztető ruhája a cigány nők gádzsóktól való megőrzését szolgálja, mely a férfiakat segíti, hogy ellenőrzésük alatt tarthassák a másik nemet (Zatta 2002:103). Williams állítása szerint a nők a hagyományőrzés megtestesítői, az állandóság képviselői (Williams 2000:191). Mindkét megállapítás megfelel az általam megfigyelteknek is. A nők viselete – mint ahogyan már említettem – nagyobb eltérést mutat a gádzsó öltözködéshez képest, mint a férfiaké, így identitásuk elrejtésére kisebb esélyük van. Például magyarországi ismeretségünk[12] alatt az egyik asszony elpanaszolta, hogy nincsen biztosítása, de mindenképpen orvoshoz kell mennie, viszont az orvos, mikor meglátta, kérte, hogy legközelebb ne színes rakott szoknyában jelenjen meg. Azért hozta szóba, hogy megkérdezze, véleményem szerint milyen szoknyát vegyen fel, mely legkevésbé árulkodik hovatartozásáról. Főként külföldi tartózkodásuk alatt a nők gyakran falba ütköznek viseletük miatt, ami viszont Marosvásárhelyen és környékén nem okoz gondot. A férfiak ezzel szemben elmondták, hogy ha olyan helyekre mennek, ahol jobb, ha nem veszik figyelembe cigány hovatartozásukat, kalapjukat levetik. Így elmondták, hogy a határon, magyarországi hivatalokban és külföldi piacokon nem feltétlenül hordják kalapjukat. Az egyik gábor férfi ezt úgy fejezte ki, hogy ő azért nem hordja külföldön kalapját, mert ott nem látják a cigányok és viselésével nehezebb helyzetbe kerülne. Tehát a megélhetés, jólét és a hagyomány kerül mérlegre ebben az esetben, ahol – ahogyan sok cigánykutató leírta már (lásd Piasere 1997; Stewart 1997; Zatta 2002) – a rugalmasság kerül fölénybe, és identitásuk megőrzése mellett alkalmazkodnak a környezet támasztotta feltételekhez. Önazonosságuk megőrzése és gazdasági megélhetésük érdekében etnikai identitásuk külső jegyeit elrejtik. Barth szerint az ilyen és hasonló jelenségek valamilyen módon a társadalmi és gazdasági érdekek megvédése miatt jelentkeznek. (Barth 1969). Ez a jelen esetre mindenképpen alkalmazható. A nő, aki nem cserélheti le ruháját, és ezzel a hagyományőrző szerepét vállalja magára, ennek megfelelően külföldön otthon marad és nem vesz részt a piacozásban, az teljesen a férfiakra hárul, akik könnyedébben elvegyülhetnek más etnikus csoportok között. Ebből adódik, hogy mindaz a cigányokra jellemző rugalmasság és hagyományőrzés a férfi-női szerepek kiegyenlítődésén keresztül valósulhat csak meg. Más szóval, a szerepek elosztásával a csoport képes határait fenntartani, nem beolvadni a magyar vagy román többségi társadalomba, ugyanakkor alkalmazkodni a külvilág teremtette változásokhoz és elvárásokhoz.

A férfiak saját viseletükhöz fűződő kapcsolata továbbá abban is különbözik az asszonyokétól, hogy ők azt nem annyira adottságnak, mint inkább egy választható opciónak tekintik: „Mi a kalapot azért hordjuk, mert szeretjük. Nem olyan, mint a nőknél a kendő, mert a kendőt viselni muszáj. A D. is viseli a kendőt, pedig őt csak egyszer elvitte egy fiú Ákosfalvára, aztán hazajött, de azóta viseli a kendőt. Pedig nem aludtak együtt, de viselnie kell. A kalapot nem muszáj viselni. De bajuszt, amikortól elkezd nőni, hordjuk. Pajeszt is lehet hordani… Adidast nem viselünk, mert mit mondanának.” Tehát a férfi szabadabban éli meg viseletét és inkább csoportja iránti tiszteletének kifejezőjeként tekint rá.

A fentiekben felvázoltam, hogy a nemek szerint milyen különbségeket sorakoztathatunk fel a viselethez fűződő kapcsolatokra vonatkozóan. Leírtam, hogy míg a férfiak szabadabban viszonyulnak a viseleti szokásokhoz, a nők azt merevebben értékelik. Ennek kapcsán nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt, amit már fentebb is említettem, hogy a nők döntési szabadsága nemcsak ezen a téren kisebb. A nőknek kisebb az esélye arra, hogy szabadon mozogjanak, ők azok, akiket jobban kötnek az otthoni a munkák, a gyerekek, ezzel szemben a férfiak könnyedén napokat töltenek távol otthonuktól, akár hirtelen elhatározásból, hamar útnak indulhatnak. Ezentúl viszont azt is érdemes megemlítenem, hogy bár a férfiak szabadabban élik meg mind mindennapjaikat, mind a viseleti szokásokat, azért azok mégsem tekinthetők egyszerűen az egyéni akarat függvényének. Inkább a csoport érték- és normarendszere nyilvánul ilyenkor meg, a nemi szerepekre visszatérve azzal a különbséggel férfi és nő között, hogy a férfi a csoport akaratát saját akaratától függőnek tekinti, magát mint annak részét és alkotóját mutatja be, míg az asszonyok inkább annak passzív résztvevőjeként nyernek bemutatást. Hogy ezt példázzam, elég visszautalnom a bemutatkozásra, mely csoportbemutatásokat főként férfiaktól jegyeztem fel, és melyek mind többes szám első személyben hangzottak el. „Nálunk az a szokás…” kezdetű mondatok, az „adventisták vagyunk” megjegyzések mind a csoport férfi képviselőitől hangzottak el. Továbbá a „mi kalapos gábor cigányok vagyunk” ugyan az egész csoportra értendő, mégis a kalap férfiviselet, és így elsősorban a férfitagokon keresztül különbözteti meg a csoportot másoktól. Hogy soroljam a példákat, az adventista vallás is főként a férfiakon keresztül jutott el a családokig, a legtöbb család, akikkel beszélgettem és kértem, hogy sorra mutassák be, kik lettek tagjai az adventista egyháznak, mind férfitagokkal kezdték. Az általam jól megismert család is a még élő idős családfő legidősebb fia miatt költözött Kolozsvárról Marosvásárhelyre. Példáimmal tehát arra mutattam rá, hogy az egész csoportot, vagy annak csak részét érintő változások főként a férfiakon keresztül jutottak el nagyobb közönséghez, vagyis a nő inkább az alkalmazkodó szerepét vállalta magára.

A nemi szerepek már fiatalon, egészen kicsi korban jelentkeznek. Egy fiút szabadabban nevelnek, könnyedébben eljárhat otthonról és kevesebb otthoni feladatot adnak nekik, mint a lányoknak. Az egyik 14 éves fiú, akivel beszélgettem a viseletről, elmondta, hogy ő akkor veszi fel a kalapot, ha neki úgy tetszik, vagyis saját akaratán múlik. A fiú az általam jól ismert család fiatal tagja volt, így sokat találkoztunk, és elmondhatom, hogy valóban, utcán hol viselte, hol nem, azonban ha messzebb mentek, piacra, vagy az imaházba, akkor rendszerint feltette a kalapot. Ebből én arra következtetek, hogy vannak helyzetek, amikor illik a kalapot viselni, de arra az egyén mégsem szabályként tekint, hanem saját, szabad akaratából teszi fel. Ezzel szemben mikor két fiatal lánnyal (12 és 14 évesek) és egy 27 éves fiatalasszonnyal beszélgettem, a lányok arról panaszkodtak, hogy anyjuk pár éve rájuk parancsolt, hogy nadrág helyett ennyi idősen már szoknyát öltsenek: „Ha nem hordunk szoknyát, az szégyen. Nálunk ez így van, mert mióta cigány az cigány.” Először azt mondta, hogy édesanyja elverné, ha még mindig nadrágot hordana, majd azt, hogy „szégyen”. Tehát fiatalon az egyén megtanulja, hogy mit szabad, és mit nem. Elsajátítja csoportjának értékrendszerét és azon belül a normatív öltözködési mintákat. Ez generációkon keresztül jut el a fiatalokhoz, akik ezt szabad - nem szabad oppozícióra bontják le. A fiúknak, mint ahogyan már utaltam rá, a közösség nagyobb mozgási teret engedélyez, így a szabad - nem szabad oppozíció idősebb korukban nem szabályozó rendszerként fog megjelenni a normatív viselkedésminták terén, hanem inkább mint egy kulturális repertoár, melynek elemei szabadon választhatók és alkalmazhatók.

Viselet és változások

Az eddigiekben a jelenben vizsgált öltözködési szokásokat és annak az etnikus identitáshoz fűződő viszonyát vizsgáltam. A továbbiakban főként a ruházat és kiegészítők régi és új elemeit kísérlem meg bemutatni, és azt, hogy ezekhez milyen képzetek társulnak. A dolgozat elején bemutattam, hogy bizonyos ruhakiegészítőknek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, és azt is, hogy vannak új elemek, melyekre mint szimbolikus elemekre kisebb vagy egyáltalán semmilyen hangsúlyt nem helyeznek. Ezt próbálom meg bemutatni, és azt, hogy miként nyernek az újabb elemek az elsajátítás folyamatában új értelmet. Fontosnak tartom azt, hogy erre kitérjek, hiszen a kulturális elemek internalizásála és azoknak bizonyos jelentéstartalmakkal való felruházása fontos szereppel bír az identitástartalmakban.

„Hagyományaik szerint a cigány közösségek kölcsönvesznek azoktól a kultúráktól, amelyekkel érintkeznek: ez valódi elsajátítási gesztus, mivel arról van szó, hogy különbözőek legyenek abban, ami azoknál megvan, akiktől különbözni akarnak. A kölcsönvett kulturális vonások leginkább átalakulnak abban a folyamatban, amelynek végére valami nem cigánnyá válik…” (Williams 2000:294). Az öltözködés vonatkozásában tisztán bemutatható ez a folyamat. A ma már viselői által „cigányosnak” nevezett ruha valaha a környező csoportok viseletéhez tartozott.[13] Ma már azok a csoportok, jelen esetben a háromszéki magyarok nem viselik, viszont a gáborok azt sajátjukként, megkülönböztető viseletükként őrzik. Legjobb példa erre a lajbi, melyet főként az idősebb férfiak hordanak. Ez a fekete bőrből készült mellény a férfiak, általuk tradicionálisnak tekintett viseletéhez tartozik: „…ez ősi, ezek megvannak, mióta a gáborok…pitykés dolmány, viselték a magyarok, más nem viselte, csak a gáborok. Én ha meghalok, hagyom Cs.-nak.” Saját szóhasználatukban a pitykés dolmány, vagy lajbi tehát a férfiak között apáról a legidősebb fiúra (Cs. beszélgetőtársam legidősebb fia) száll. Majd az hátrahagyja a saját fiának: „A pipát és a gombokat az apámtól, az meg annak apjától örökölte.” A lajbi, mely a családon belül öröklődik, általában nagy méretű ezüstgombokkal díszített. Tehát vannak az öltözködéssel kapcsolatos tárgyak és kiegészítők, olyanok, mint a lajbi, az ezüstgomb, régebben a pipa, melyek értékkel bírnak és folyamatosságot fejeznek ki. Ilyen családi presztízs értéket kifejező tárgy még az említett ezüstpohár, mely szintén apáról fiúra száll. Ezek olyan értékek, melyek a ma élő gáborokat a múlthoz, saját felmenőikhez, saját őseikhez kapcsolják. És bár ezek ily módon a kontinuitást és öröklődést képviselik, mégis láthatjuk, hogy a viseletdarabokat valaha a magyarok is hordták. Ennek ellenére sajátjukként tekintenek rá.

Hasonló szerepe van még ehhez a kalapnak. Az általában fekete, de nem ritkán barna vagy néha szürkés, drappos, széles karimájú kalap az előbb említettektől eltér abban, hogy az nem öröklődik apáról fiúra. A fiúk már fiatalon, tíz éves koruk körül megkapják saját kalapjukat. Állításuk szerint a zsidóktól vették át ennek a fajta kalapnak a viseletét, ezért „zsidókalapnak” is nevezik. Az egyik gábor férfi elmondta, hogy „…a zsidókat szeretjük, tőlük vettük át ezt a kalapot, amit hordunk. És tőlük loptuk a kereskedelmet. Régen tőlük vásároltunk fel árut reggel, vittük eladni és este kifizettük, amit eladtunk. Velük nem jó üzletelni, mert ugyanolyan ravaszak, mint mi. A zsidót nem lehet átverni. Azért olyan gazdagok”. Tehát megint egy olyan öltözködési elemmel találkozunk, melynek bár az eredetével pontosan tisztában vannak, mégis saját, megkülönböztető viseletüknek tekintik, olyannyira, hogy a „mi kalapos gábor cigányok vagyunk” rövid önmeghatározásban is szerepet kapott.

„Régen bársonynadrágot viseltünk, jó volt, ha koszos volt, de most már kiment a divatból”- mondta egyik beszélgetőtársam. A bársonynadrágot nem csak ő említette meg, mint a letűnt viselet egy jellegzetes darabját. Hasonlóan a mai férfiviselet elemeihez, régebben az adott megkülönböztető, egyenmegjelenést a gábor csoport férfi tagjainak.

Továbbá míg ma a bajusz, addig régen a szakáll jellemezte a gábor férfiakat: „Három ember volt itt a gáborok között, akinek szakálla volt. Ők meghagyták, mert régen is úgy volt a mi szokásunk, hogy szakállat viseltek a férfiak, de ma már nem, mert járnak más országokba is, és akkor nem jó, hogyha hosszú szakálla van az embernek.”

A nők viselete a csoport önmeghatározásában ezzel szemben kisebb szerepet kapott. És bár a viselet határozottan más megjelenést biztosít a gábor nőknek más cigányokkal és gádzsókkal szemben, a csoportleírásokban mégsem hangsúlyozzák ki azt olyan mértékben, mint a férfiak öltözékét. A női ruháknak nincsenek öröklődő elemei és megfigyeléseimre hagyatkozva leírhatom, hogy több új elemet sajátítottak el az utóbbi időkben, mint a férfiak. Egyik férfi beszélgetőtársam elmondta, hogy a nők régebben nem hordhattak alsóneműt, melltartót és papucsot sem viselhettek, mert megszólták őket. Azonban az elmúlt egy-két évben már a legtöbb asszony hordja ezeket a ruhadarabokat. Majd említette, hogy esernyőt még mindig nem illik hordaniuk.

Továbbá az adventista vallás megjelenése azon túl, amit már fentebb említettem, még egy változást hozott a viseletet illetően, mely azonban a már leírtaktól eltérően nem csak az imaházi napokon figyelhető meg, hanem hétköznapokon is. Ez a nőket érintő arany ékszerek elhagyása. Az adventista vallás tanai nem nézik jó szemmel az arany kiegészítők viselését. Ennek megfelelően az adventista asszonyok nem viselnek nagy arany fülbevalókat, ami viszont közkedvelt nem adventista gábor körökben.

Az imént leírtak sok mindent elárulnak a viseletről vallott nézetekről. Már fentebb említettem, hogy a viseletről úgy állítják, az nem változott, mióta vannak gáborok, mégis, ha jobban körülírjuk, számos újabb és újabb elem épült be a viseletbe az évek során. Vagyis a ruha változhat, ezzel szemben az ahhoz fűződő viszony, illetve a ruha szerepe az, ami állandó. A ruha megkülönböztet és elhatárol. Mindegy, hogy éppen milyen elemek alkotják, a szerepe nem változik. Tehát így lehet az, hogy az állandóan újabb és újabb elemekkel bővülő és a régi elemeket magából kilökő viselet a gábor identitásban állandónak mutatkozik.

A viselet sokrétű jelentései

A régi és új elemeket ötvöző, kontinuitást képviselő viselethez fűződő képzetekről már tettem említést, azonban mindez csak belülről értelmezhető. Arra is kitértem a fentiekben, hogy mit jelentenek a csoporton belül a viselet különböző variánsai, illetve mennyire eltérőek ezek a változatok. Ezen kívül azonban érdemes megvizsgálnunk, hogy a viselet milyen jelentéseket szán kommunikálni a külvilág felé.

A viselet mind az azt belülről megélők, mind a külső megfigyelők számára a társadalmi hovatartozásról árulkodik. Egy kommunikációs eszköz és egyben etnikus szimbólum ez, melynek jelentései többféleképpen interpretálhatóak, attól függően, hogy mely nézőpontból tekintünk rá. Belülről elsősorban, mint már említettem, a nemi szerepektől függően különböző jelentései lehetnek a viselőinek. Kifejezi vele egyrészt együvé tartozását, tiszteletét csoportja felé, vagy a nők esetében inkább a csoportja felé történő megadást, elfogadást. Továbbá a ruha elárulja viselőjéről, hogy milyen korú és házas-e.

Egy külső szemlélőnek mindez más. Neki mindez azt fejezi ki, hogy az egyén ahhoz az adott csoporthoz tartozik. Arról árulkodik, hogy az az egyén másféle. Továbbá nem csak hogy más csoporthoz, de külsője alapján könnyen körülhatárolható csoporthoz tartozik az illető. Ez utóbbi talán a legfontosabb gábor szemszögből, hiszen – ahogyan a korábbi interjúrészletekből is kiderül – a csoport nagy hangsúlyt fektet a külvilág felé közvetített kép pozitív megítélésére. Az adventista egyházhoz való tartozás és az azzal együtt megjelenő attribútumok – és mindezek együttes hangsúlyozása – mind erre a pozitív képre való törekvést támasztják alá. Tehát a cigány gyűjtőfogalom sztereotípiáira reflektál, mely fogalom negatív konnotációival nagyon is tisztában vannak: gyakran elhangzottak jelenlétemben olyan megjegyzések, mint „ne cigánykodjatok”, „ne úgy egyetek, mint a cigányok”. Ezek félig-meddig nekem szóltak és nem is annak a gyereknek, akiket ezzel közvetlenül megcéloztak. A „cigánykodást”, vagy „cigányos viselkedést” a rendetlen, hangoskodó magatartásra értették. Más, a cigány sztereotípiákkal szembeszálló megnyilvánulásként értelmeztem továbbá azt az esetet, mikor az asszonyok a szőnyegeket az udvaron mosták, rendetlenség volt a ház körül, a ruhák a kerítésen és madzagokon száradtak. Ebben a helyzetben arra kértek, hogy ne rögzítsük azt filmen, mert az „olyan cigányos”. Tehát mindazok ellenére, hogy egy pozitív önképpel bírnak, magukat cigánynak vallják, vannak általuk cigányosnak megítélt jelenetek, melyeket nem akarnak rögzíteni, melyek kapcsán jelzik, hogy azért tudják ők arról, hogy az „cigányos”. Vagyis saját cigány létüknek ők más képet szántak, amit a gádzsó köztudatban is hangsúlyozni szeretnének. Ebben a viseletnek az a szerep jutott, hogy elhatárolja őket más cigányoktól és pozitív tartalmat közvetítsenek.

Az eddigiekből, bár külön nem említettem, következik, hogy a viseletnek létezik egy szándékolt kommunikációs szerepe, melynél ugyanúgy, ahogyan már említettem, nem a ruhadarabok számítanak, hanem azoknak megkülönböztető funkciója.

„Külkapcsolatok” a viseleten keresztül

Most a viseletnek egy némiképp más aspektusára térek rá. Arra, hogy a ruhák miképpen kapcsolják a gáborokat az őket körülölelő világ etnikumaihoz.

A gáborok ruháikat gádzsóktól szerzik be. A férfiak kalapjaikat elsősorban Debrecenben, állításaik szerint 20-30 ezer forintért veszik meg. A nők ruhája hasonlóan nem olcsó, az anyagért akár 20-30 ezer forintot is kifizetnek, melyhez még hozzájön a varrás költsége, ami figyelembe véve azt, hogy általában 6-8 méteres anyagból készül, szintén pár ezer forintra rúg. Tehát ezeknek a ruhadaraboknak ára van, melyet a gádzsó beszerzőknek, varrónőknek juttatnak. A többi ruhadarab már olcsóbb, különösen úgy, hogy sokan a gáborok közül ruhakereskedelemmel foglalkoznak. Bálákban nagymennyiségű ruhát szereznek be, majd azt piacokon értékesítik. Ezek között a ruhák között főként a gyerekeknek gyakran akad egy-két darab. Így az, ami egyéb kapcsolataikról is elmondható, hogy a gádzsókkal fenntartott kapcsolatokon keresztül tartják fenn magukat, a ruhák beszerzésén és értékesítésén keresztül is követhető. Ugyanis egyrészt megveszik viszonylag magas áron a kis mennyiségben gyártott anyagot és a máshonnan beszerzett ruhákat más síkon értékesítik.

„Az csakúgy jön, ha mások azt hordják, mi is azt hordjuk”- mondta az egyik gábor asszony, arra, hogy milyen anyagokat részesítenek előnyben és azt honnan szerzik be. Általában egy gábor asszony nagyobb mennyiségű ruhaanyagot vesz, majd azt más asszonyoknak eladja. Az nem bír nagyobb jelentőséggel, hogy honnan szerzik be, de arról tiszta elképzeléseik vannak, hogy milyennek kell lennie egy nekik megfelelő anyagnak. Jöhet az a világ bármely részéről, ami fontos, az az, hogy „legyen olyan színes, amit hordani szoktunk, tudod…”. Ezt akkor mondták, mikor kérték, hogy édesapám szülőföldjéről, Afrikából kendőt hozzak, ami az említetteken túl még „legyen nagy”, és „ne legyen túl sötét”. Ilyen és hasonló esetekben, mikor ruhaanyagokról vagy más általuk használt dolgokról beszéltünk, az asszonyok mind nagyon jól tudták, hogy „mi nekünk ez tetszik”. Gyakran mondták, hogy „mi ezt szeretjük”, „mi így főzünk” egész csoportjukra értve. Még ha csak egy-egy asszonnyal beszélgettem, akkor is gyakran saját szokásaira és preferenciáira a „mi” többessel válaszolt. Így ezekben az esetekben is a gábor kognitív sémára jellemző csoporttudat és hovatartozás tudata nyilvánult meg, úgy, hogy saját magát, mint a közösség részét jelenítette meg.

Már említettem, hogy sokan a gáborok közül ruhakereskedelemmel foglalkoznak, mégis ritkán ajánlottak fel nekem ruhákat otthonukban megvételre. Ezzel szemben sokszor adtak ajándékba olyan ruhákat, melyeket ők már valamilyen oknál fogva nem viseltek. Így kinőtt női felsőket, sálat, mert arra azt mondták, hogy ők nem hordanak olyat, vagy például az egyik idős asszony kinőtt szvetterét ajánlotta fel a páromnak mondván „ő hordhat olyat, de nálunk a férfiak nem hordanak olyanokat, nálunk szégyen, ha egy férfin sok ruha van”. Tehát tisztában vannak a gádzsó öltözködési szokásokkal is, amire a megszólalóknak szükségük is van, hiszen ruhakereskedelemmel foglalkoznak.

Befejezés

Bemutattam a gáborok viseleti szokásait, az ahhoz fűződő viszonyokat női és férfi vonalon. Mindezt összevetettem a gábor identitás egyéb külső megnyilvánulásaival. Leírtam, hogy milyen szerepet tulajdonítanak a ruházkodásnak, hogy az hogyan fejezi ki az összetartozást, az etnikus hovatartozást. Ezek után bemutattam, hogy milyen változások alakították és mind a mai napig alakítják a viseleti szokásokat. Mindezt igyekeztem úgy leírni, hogy rávilágítsak a viselet és identitás közt húzódó kapcsolatra, és hogy megjelenítsem milyen mértékben követhető nyomon az identitás tartalmainak változása az öltözködés terén.

Következésként levonható, hogy a gábor viselet az etnikus reprezentáció egyik meghatározó eleme. Egyes darabjai olyan jelentéstartalmakat hordoznak, melyek szimbolikusan a gábor szubjektív hovatartozás-tudattal vannak összefüggésben és hasonlóan a gábor identitás jelenségéhez, viselőik szerint múltba nyúló gyökerekkel rendelkeznek, így a kontinuitást képviselik. Ezeknek a daraboknak szerepe van a gábor csoporton belüli kulturális kohézió fenntartásában, ugyanúgy, mint a nyelvnek, a közös származástudatnak, viselkedésmintáknak és szokáserkölcsöknek. Mindezekkel együtt a kulturális kontinuitást biztosítják. Másrészt rámutattam arra, hogy férfi és nő egyazon közösségen belül más és más kognitív sémákat sajátít el és más és más határozza meg viszonyát a viseleti szokásrendszerhez. Továbbá a ruha az etnikus jegyek közt azért kap kitüntetett figyelmet, mert mint az identitás külső megnyilvánulása közöl valamit a nézővel. Ennek az üzenetnek tartalma és értelmezése is változhat az idő és hely függvényében, ami viszont nem változik, és amíg az etnikum-viselet reláció fennáll, addig létezik, az a közlés aktusának megléte. Ezt próbáltam meg körülírni.

Lezárásképpen idézem az egyik gábor idős párt, azt, amit akkor mondtak el, mikor rákérdeztem, hogyan ismerik meg egymást és másokat:

Asszony: Tudja mindenki, hogy kihez tartozik. Mi mással nem párosodunk … mindenki az ő nemzetjével.

Én: És a ruha?

Asszony: Nem a ruha, a ruhát lehet cserélni.

Férfi: De mi nem cseréltük … ezek megvannak, mióta a gáborok…

A tanulmány közlési lehetőségét köszönjük az ELTE TÁTK kulturális antropológia tanszékének.

Hivatkozott és felhasznált irodalom

ACHIM, Viorel. 2001 Cigányok a román történelemben. Osiris, Budapest

ANTHIAS, Floya. 1992 Ethnicity, class, gender and migration. Aldershot: Avebury.

BARTH, Fredrik. 1970 Ethnic Groups and Boundaries. George Allen & Unwin, London

BARTH, Fredrik. 1996 Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Régió, (1):2-25

BINDORFFER Györgyi. 2001 Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum, Budapest

BOGLÁR Lajos. 1996 Mítosz és kultúra. Szimbiózis, Budapest

BOGLÁR Lajos. 1995 Vallás és kultúra. ELTE-BTK, Budapest

BOGLÁR Lajos. 2001 A kultúra arcai. Napvilág Kiadó, Budapest

CSEPELI György. 1998 Előítélet és antiszemitizmus. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest

ERIKSEN, Thomas Hylland. 2002 „Etnikai osztályozás: mi és ők” In: Kultúra és közösség, III/2: pp. 61-67

FLÓRIÁN Mária. 2001 Magyar parasztviseletek. Planétás Kiadó, Budapest

FORMOSO, Bernard. 2000 „Cigányok és letelepültek” In: Cigányok Európában 1. Nyugat-Európa. Prónai Csaba (szerk.) Új mandátum, Budapest

GÁBORJÁN Alice. 1985 Magyar népviseletek. Corvina, Budapest

GROPPER, Rena C. Nagyvárosi Cigányok. Kulturális minták és túlélés. (magyar kiadatlan fordításban. Eredeti: Gropper, R.C. 1975 Gypsies in the City. Darwin Press, Princeton, New Jersey)

HAJNAL László Endre. 2000 „Nagyvárosi cigányok” In: Romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Kemény István (szerk.) Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, Budapest

HAJNAL Virág – PAPP Richárd. 2004 „Mint leveleket a vihar…” Forum Könyvkiadó, Budapest

HARRISON, Simon. 1995 “Four types of symbolic conflict” Journal of the Royal Anthropological Institute. 1(2): 255–71.

KOGĂLNICEANU, Mihail. 1975 A parasztság sorsának könnyítése. Kriterion, Bukarest

PIASERE, Leonardo. 1992 „Roma and Romá in North-East Italy: Two Types of Territorial Behaviour in the Same Larger Territory” In: Mobility and Territoriality – Social and Spatial Boundaries among Foragers, Fishers, Pastoralists and Peripatetics. Michael J. Cashimir and Aparno Rao (szerk.) pp. 271-292 Berg Publishers, Oxford

PIASERE, Leonardo. 2000 „Leonardo Piasere válogatott tanulmányai”. In: Cigányok Európában 1. Nyugat-Európa. Prónai Csaba (szerk.) Új mandátum, Budapest

PRÓNAI Csaba (szerk.) 1997 Piasere: Ciganológusok szerelmei. ELTE-BTK Kulturális Antropológia Tanszék, Budapest

ROOSENS, Eugeen E. 1990 Creating Ethnicity- The Process of Ethnogenesis. Sage Publications, London

SIIVONEN, Katriina. 1999 „Outward Appearance as an Expression of Ethnicity and Otherness”. In: Ethnic Communities, Ethnic Studies, Ethnic Costumes Today. Kodolányi, János (ed.) Hungarian Ethnographical Society, Budapest

SZILVÁSI József (szerk.). 1997 A hetedik napot ünneplő adventisták hitelvei. Advent kiadó, Budapest

STEWART, Michael Sinclair. 1997 The Time of the Gypsies. Westview Press, Oxford

TURNER, Victor. 2002 A rituális folyamat. Struktúra és antistruktúra. Osiris, Budapest

WILLIAMS, Patrick. 2000 „Patrick Williams válogatott tanulmányai”. In: Cigányok Európában 1. Nyugat-Európa. Prónai Csaba (szerk.) Új mandátum, Budapest

ZATTA, Jane Dick. 2002 „Cigányok, romák – a köztes határok kultúrája”. In: Cigányok Európában 2. Olaszország. Prónai Csaba (szerk.) Új mandátum, Budapest.

[1] A tanulmány átdolgozott változata annak, amit a szerző 2005-ben az Országos Tanulmányi Diákkonferenciára nyújtott be.

[2] Gádzsó. Nem cigányok cigány megnevezése, a gáborok is ezt alkalmazzák.

[3] Hagymásbodon Marosvásárhellyel szomszédos falu. A falu kétharmada gábor, egyharmada magyar, és csak egy-két család román.

4 Ma már a legtöbben kereskedelemmel foglalkoznak, azonban hagyományosan üstkészítők, bádogosok. Ma már csak az idősebbek űzik ezeket a mesterségeket.

[5] Mellény. Erdély-szerte ismert elnevezés, női és férfi mellényekre, ujjatlan felöltőkre használják, azonban a gáborok elsősorban a férfi bőrmellényeket nevezik így.

[6] A gyergyói csoport szintén oláh cigány csoport. Ma elsősorban kereskedelemmel foglalkoznak. A férfiak kalapot viselnek, és magukat gáborokként mutatták be minden alkalommal. Ennek ellenére az „én” gáborjaim elhatárolták magukat tőlük, és úgy mondták, „vannak, akik utánoznak minket”.

[7] Leírásokból tudjuk, hogy a cigány viseletek sok esetben a környező csoportok viseletéből eredeztethetők. (Kogălniceanu 1975; Achim 2001; Piasere 1997) Egyik adatközlőm, aki azonban egyedül állt elő ezzel a válasszal, elmondta, hogy szerinte a „székiek” (háromszéki magyarok) viselték régebben azt a ruhát, amit most hordanak, sőt mutatott egy régi 40-50 éves női ruhát, melyet szintén „széki magyar” viseletnek nevezett.

[8] Ezüstpohár: a családfők, akik megengedhetik maguknak egy, vagy akár több ezüstpohár tulajdonosai, melyek aztán a legidősebb fiú, vagy esetenként az őt követő fiúk tulajdonába is száll. Ezt eladni nem szokták, csak ha nagyon nagy bajba kerül a család. Az értéke annál nagyobb, minél több generációra visszavezethető a családban.

[9] Interakcióscsoport. A fogalmat Bindroffer Györgyitől kölcsönöztem (Bindorffer 2001).

[10] A marosvásárhelyi „B” gyülekezetben tett látogatásaimra alapozom a leírtakat. Az imaház kétnyelvű, román és magyar, az istentiszteletek fordítással zajlottak. A hívők megközelítőleg 30-40%-át gáborok tették ki.

[11] A vallás tanításai között szerepel az egészséges életmódra való nevelés. Ezt a Szentírás szószerinti értelmezésével magyarázzák. Ennek megfelelően a disznóhús, disznózsír és alkohol fogyasztása és a cigaretta kerülendő. Mindezeken túl a hús teljes nélkülözését is támogatják, ennek következtében marosvásárhelyi tartózkodásom alatt két olyan gábor férfival is találkoztam, akik vegetáriánusoknak mondták magukat.

[12] A kutatást Budapesten kezdtem 2003 nyarán, majd számos délutáni látogatás után utaztam ki rokonaikhoz Marosvásárhelyre.

[13] Lásd: Kogălniceanu 1975; Achim 2001.