Személyes közelítés Ilyés Zoltán munkáihoz

A. Gergely András

Talán kétségtelenül elnagyolt közelítés Ilyés Zoltán kutatói munkásságát a táji találkozásokhoz hasonlítani. De azt hiszem, egyszerűen csak Zoliról próbálnék szólni, amihez a megadott cím csupán egyféle közelítés, s nem is pontos.ⁱ Lehet, akkor volna teljesebb, ha Zoli módjára legalább kétféle aspektust oldoznék egybe, vagy fonogatnék körbe-körbe egymás körül. A tipológiait, meg a perszonálist. A „táj maga” mint a kultúra tája egyfelől persze megszemélyesítő, antropomorfizáló, hisz önálló életet ad a tájnak, létjogot a létezésének, megértő szempontot a reá pillantónak, s egyúttal a távolságot is hangsúlyozza a nyelvi megoldással: „nem mi vagyunk a táj, hanem Ő maga”, ott távol, vagy itt, köröttünk. Viszont a kevésbé értelmezéstudományi, de annál hitelesebb aspektusban valahol ott van a közmegegyezéses belátásra építés arról, mi a kultúra, hol láthatók körvonalai, merre találhatók definíciós lehetőségei, lényegi igazságai. Mármost, ennek mint részben morfologikus értékképzetnek talán megvannak sanszai a humán tudományok belátására építve, de annál képlékenyebbek a tájökológia vagy humánföldrajz értelmében. Ilyés Zoltán viszont mindezeket együltében és röptében valósította meg: nem úgy választott szét, mint fonalat a szövedékben szokás, hanem ellenkezőleg, akár egy cserge vagy szalmakalap, domborzati elem vagy gabonatározó-tetőzet létének teljessége is előkandikált szavai mögül – részeiben az egység és teljesség, totális összképben a részek árnyalódása és harmóniája, distanciája és szimbolikája mindmegannyi ráközelítés lett csupán Számára, nem pedig maga a megjelenítés látszat-egyértelműsége. Így tekintve, és az antropológusok alázatával mindig is pontosan tudta, hangsúlyozta, nyelvileg is kiemelte A kultúra és a kultúRÁK evidens többszólamúságát, a morfológia alaktaniságában rejlő morfémák nyelvi funkcióit, jelentéstani és jelentéstulajdonítási változatait. A kultúra tájbeliségét és történetiségét sokkal inkább funkcionalitásokban és szerepváltozatokban fogalmazta meg, nemegyszer persze nemcsak a helyükben meglepett-megörvendeztetett emberek, hanem az Őket meghatározó kulturális komplexitás egészét törekedve megérteni, majd interpretálni, illusztrálni is.

Röviden tehát: Zoli a tájban, a táj Zoliban – egy érintkezéskultúra módja volt, egy szakmai tradíció és emberi érzékenység interaktív univerzuma. Ahogy ott jár, fölfedez, meghatároz, elemez, oknyomoz, leír, előad – abból valamely kultúratudományi tájkép világlik elő a maga morfogenezisében. Nemcsak úgy, ahogy a tájra tekint, hanem ahogyan maga a kutatási kölcsönhatások és kutatói „pillantások” meghatározzák az antropológiai értelmű vagy megismeréstudományi „sűrű leírás” reflexív oldalát is. Tájat nézni/látni nem is lehet Kultúra nélkül, sem a helyi kultúra, sem a kutatói, sem a kölcsönös érintés evidenciái nélkül. Amiként a mezsgye, a szimbolikus határ, a határhatások összessége és a helyi válaszhatások többlete alakította Benne – szerintem Zoli mindig is a kultúra komplex tájára látott, amikor tájról fogalmazott…

Fürgén mackós, mindig energikus, kicsit hegymászóként megdöntött járásával mintha szinte testileg is jelezte volna a folytonos és folyamatos terepen járást, a dombra kapaszkodást és növényzethez közeliséget, melyet mihelyst fölért a térbeli csúcsra, készséggel átvett a széles tájon értő tekintettel átlátó térföldrajzos habitusa.

Morfológus volt, struktúrákban és táji-történeti hosszú időtartamú folyamatokban gondolkodott és beszélt mindig is. A morfológiai hangoltságú földrajz számos művelője között is többen vannak, akiknek szinte már nem kell a táj, elég egy google-map légifelvétele, s otthonosan érzik magukat a meghatározásokban. Zoli a rálátás biztonságát és eleganciáját a belátás és lényeglátás készségeivel egészítette ki. Nem a tájszerkezet és tájökológiai térformák határozták meg teljes eszköztárát – ezek csak alapok voltak, hanem a „tájfelvételezés” és tájanalízis részterületét kipótolta még a formafolyamatok, fejlődéstörténeti genezis, funkcionális tájvizsgálat szempontjaival, valamint a történeti földrajzi elemekkel. De csak ahhoz közelítve is tette már ezt, hogy a történeti kultúrtáj, a mozaikos szerkezetek, zárványok, zoológiai, botanikai, demográfiai, szociológiai tényanyag mellé még magabiztosan odategye a természeti aspektusok megszabta agrár-ipari-gazdasági-közlekedési-szociális-térhasználati-néprajzi-nyelvészeti-kultúrökológiai szempontokat is, majd ezek együttesét, szakszókészletét kiegészítse a kulturális antropológia kereső szempontjaival, a szakrális néprajz, a viselkedésmodellek, a szertartásosságok humánföldrajzon inneni történéseivel. Legyünk őszinték: lehet, hogy ezt számosan az antropológusok közül földrajzosnak gondolták, és számosan a földrajzosok közül néprajzosnak, sokan a történészek közül is csak résztudománynak, és jópáran a kisebbségkutatók közül az eszmeidegen multidiszciplinaritás önvédelmi eszközének, vagy követhetetlen komplikáltságú fogalomnyűvésnek. Megértő, derűs mosolya és lelkes eligazító érvelése volt a legtöbbször méltó válasza az értetlen kötözködésre. Egy egyetemi szemináriumon szűk hallgatóság előtt, vagy széles akadémiai publikum előtt is ugyanazzal a végtelenül változatos stílussal, fordulatos nyelvi leleménnyel, méltányos szempontok és árnyaló észrevételek bűvös köreinek minduntalan bevonásával tudta átadni saját tudásának csekély hányadát is, melyet mindig-minduntalan kitöltött a személyesség hitelével, a kegyetlenül és adatszerűen pontos fogalmi tirádákkal, a belátható szempontok és forrásmunkák szerény, korántsem elbizonytalanító (de végtelenül hitelesítő) adagolásával, a precizitás szinte kínoskodó derűjével. Magamban, s előadásom kivonatolt körvonalainak, kicsontozott lényegének meghatározásában ezt a habituális harmóniát és interaktív közrejátszást csakis úgy fogalmazhattam meg címszerűen, miként tettem a „Zoli a tájban, a táj Zoliban” összegzéssel.

Ha a szakmai respektus körvonalairól szólnék valamit/valamennyit, talán a személyeshez kötődő, s nem elvontan tudományelméleti merengést kellene preferálnom. Csupán mint társas gesztusra, a közöttünk való lét Őrá jellemző módjainak egyikére utalnék itt – arra a kitartó vállalásra, hogy jószerivel egymaga hozta össze mindahányszor a miskolci tanszék tanulmányi kirándulásait, kezdő évfolyam és a „kiröppentek” találkozási lehetőségét is tájba-históriába-gasztronómiába-vizualitásba illesztő kalandját, melynek legkitartóbb szervezője-előkészítője-hoppmestere-útikalauza-ügyintézője tudott lenni egyszemélyben, évtizedes léptékben is; …kezdve a tájegységi kultúrakutatás komplex előkészítésétől, a történeti-néprajzi-nyelvi forrásanyag gyűjtésétől a legapróbb térismereti hangsúlyig, az útikönyv adataitól a stílus- vagy felfogástörténeti változatokig, útvonaltervektől a személyes kapcsolatok kötéséig, makrogazdasági mutatóktól a Sári néni köntöséig minden részletre kitérve, napi akár tizennyolc órai folyamatos kalauzolásban is örömét lelve. Nem mindig lehetett tudni, hogy ezeken a tudományos-tanulmányi kirándulásokon Zoli örül a tájnak, vagy személyes és újbóli reprezentálódása épp a hegyeknek, fasoroknak, termésnek és patakoknak okoz-e indokoltabb örömet.

Az élő szervezetek jellegzetes alaki és szerkezeti sajátosságainak fejlődés-folyamatai rendszerint jelen voltak gondolkodásában, értelmezési kísérleteiben, szakirodalmi alapozásában, de tárgyválasztásában és elbeszélői alaposságában is. Talán máris túlbeszéltem, amit Önmagáról gondolt vagy mondott volna… Pedig a halála utáni emlékező szertartásokon, konferenciákon vagy emlékülésen már – úgy érzem – éppen eleget foglalkoztam Zoli szakmaiságának értékelésével, ezeket részben leírva, megjelenítve is. De most, hogy erre a konferenciára olvasgattam, elővettem az Eszterházy Károly Főiskola földrajzi tanszékének sorozatnyitó kötetét, melyben Ilyés Zoli a tájhasználat változásairól, 18-20. századi gyimesi folyamatokról értekezik kultúrtáji-fejlődéstörténeti szempontok alapján. Ábrákkal, grafikonokkal, térképekkel, skálákkal teli kötet, hatéves gyereknek vagy bölcsész egyetemistának tökéletes altató… Doktori értekezés, nem kevesebb, s kellő súlyát most nem az ábrasorral kívánom méricskélni, hanem mondandójának tónusaival. Az, ahogyan a tájhasználat változáshistóriáját megfogalmazza a szerkezeti sajátosságok mellett a modernitás és modernizálódás hatásainak kitett emberi miliőben, az fényesen tükrözi e kötetben is a társadalmi-politikai közegből érkező globális gyarmatosítási jegyeket, a nemzetállamosítási túlterhelést, a hatalomváltásoknak kitettséget, a tulajdonviszonyok és emberi kapcsolatháló erodálódási folyamatainak párhuzamait a táji térelemekkel összhangban, vagy ezek hatásainak kitetten is. Másképp úgy fogalmaznám: egy határon inneni kutató egy határon túli tájban azokat a határokat rajzolja meg, amelyeket emberek és földi erők hoztak létre, kapcsolatok erősítettek és omlasztottak, hasznosítási kultúrák és erőszakos behatások mállasztottak, ugyanakkor belső erőviszonyok, familiáris kötöttségek, rokonsági hálók, párhuzamos létmódok és kölcsönhatások, hitek és normák tartósítottak, létezési és életvezetési struktúrák építettek belülről. Ismét a tér a tájban, táj a történetben, s mindez használatban, interferenciákban, kölcsönhatások szabályozó rendjében, megnevezhető és megjeleníthető minőségekben. Határok a térben, melyek nem a kicövekeléstől vagy a kerítkezéstől, nemcsak a birtokjogok révén, de nem is csupán a földrajzi adottságok révén feltérképezhetők, hanem a benne lakó, határt építő, annak átjárásával a maga határtalanságait is minduntalan próbára tevő Ember a meghatározó. Zoli határgondolkodási, határmeghatározási kísérletei többek mint szimpla teóriák vagy rétegjelek egy kartográfiai metszeten: épp a határátjárások teszik ki fókuszpontjainak többségét. Épp a határalkotás, határformálás, az etnobotanikától a humánökológiáig, nyelvi határtól a táncdialektusig, ékítéstől a lakótéri elrendezésig, termelési földrajzi komponensektől a költséghaszon-kalkulusokig mindazon határolások alkotják tematikus részkérdéseit, amelyek révén a legteljesebb szociodemográfiai vagy helyi kisebbségpolitikai vezérelvekhez képest is árnyaltabb belső képet, intimebb társadalomrajzot kapjuk meg. Azt, ahogyan a táj a kultúrákba, a kultúrák a tájakba illeszkednek, konfliktusosan, esendően, építően vagy bomlasztóan… A táj úgy a kultúra, a kultúrák sokféleségének tája, hogy egyben a tájkultúra is része, kihagyhatatlan eleme a komplex kultúrakutatás térségi tájképének, helyzetrajzának.

Itt, most – ENNYIT.

Attól tartok, túlbeszéltem ezt is, mint szoktam.

Zoli ugyanerről, ugyanitt pontosabb lett volna. Munkáit, bárki keresi, javarészt megtalálja az MTA Kisebbségkutató vagy miskolci egyetemi weboldalán: http://www.uni-miskolc.hu/~btkvat/publikaciok.php#ilyes

i Előadás a Debreceni Egyetem Néprajz Tanszék, az MTA DE, a Miskolci Egyetem KVAT és az MTA TK Kisebbségkutató Intézet konferenciáján, melyet Ilyés Zoltán emlékére rendeztek második alkalommal Debrecenben, 2018. november 23.-án.