„Az európaiaknak módot kell találniuk arra, hogy olyan történelmet írjanak, amelyben a földrész, nyugati és keleti fele egyaránt korrektül szerepel. Ehhez két nagy igazságot kell tekintetbe venniük: először is azt, hogy a második világháború idején Keleten volt a szenvedés epicentruma, nem pedig Nyugaton; továbbá azt, hogy négy évtizeden át a keleti országok állampolgárai a kommunizmus igájában voltak, az európai integráción kívül rekedtek. Persze nem okozhat bonyodalmat az, hogy tudomásul vesszük a náci és a kommunista terror pontos dimenzióját, az Európai Unió végső soron egy totalitarizmusellenes konstrukció, de valójában ehhez mégis vállalni kell egy bizonyos megaláztatást" (Thimothy Snyder).

Sajátosságok, hagyományok

Katherine Verdery könyvében (National Ideology under Socialism. Identity and Cultural Politics in Ceaușescu's Románia. University of California Press, 1991. - Nemzeti ideológia a szocializmusban. Identitás és kultúrpolitika Ceaușescu Romániájában) elfogadja azt, hogy Ceaușescu totalitarista rendszerében a kultúrpolitika nemcsak az elit, hanem az összes társadalmi réteg ideologizálása céljából ténykedett. „Azok számára, akik a szocialista rendszereket tanulmányozták, ... általában az értelmiség és a párt kapcsolata alkotta az elemzés fő formáját. A szocialista kultúrpolitikáról rendelkezésünkre álló gazdag információanyag nagy része emigráns művészektől és tudósoktól származik, akik közvetlen tapasztalattal rendelkeznek az író és a cenzor, illetve a történész és a párt közötti küzdelemről."

A szerző megfigyelt még egy fontos vonatkozást, amit a történészek és a politológusok gyakran elhanyagolnak, nevezetesen azt, hogy az értelmiségi tevékenység és a kultúra „önmagában véve politikai (nem a politikán alapul, hanem azzal van befonva), két különböző szinten is: ott, ahol a saját körében alternatív értékekkel találkozik, valamint a társadalom újratermelésében betöltött helyét tekintve." A nehézségek ott kezdődnek, amikor a sajátosságok meghatározására kerül sor, ugyanis Románia mind a volt Szovjetunióhoz viszonyítva, mind pedig a közép- és délkelet-európai államokhoz képest néhány sajátossággal rendelkezik. Ezek a sajátosságok az ország különböző régióira jellemző történelmi fejlődésbeli különbségekből származnak, ahol több kultúra és vallás, többféle életstílus és gondolkodásmód találkozik. Románia ezek érintkezési övezetében található.

A totalitarista beszédmód már a kommunista rendszer első éveiben behatolt a társadalmi médiumok többségébe. Az író a párt szolgálatos propagandistájává változott, írásai a politikai tényt vagy a politikai eseményt örökítették meg. 1948-tól kezdődően a Román Akadémiát és a Román Irók Szövetségét a politika szolgájává tették. Biztosítva lévén számukra a legjobb anyagi körülmények, az akadémikusok és az írók kiszolgálták az új rendszert, egyesek közülük a nacionalista vagy a fasiszta doktrínáról egyszerűen áttértek a kommunista ideológiára. Számukra nem önmagában véve a politika volt a fontos, hanem a hatalom, annak a lehetősége, hogy emberek, intézmények fölött rendelkezzenek, és hogy pénzük legyen. Ez a magatartás a modern kor előtti kultúrában gyökerezik, amely a XIX. századi német romantikus felfogás hatására Közép-, Kelet- és Délkelet-Európában sok értelmiségire volt jellemző. Miután Ana Selejan kutató az 1949. év sajtójában a leggyakrabban használt szavakat kiválogatta, a román kommunista nyelvhasználatban egy éles szembenállással találkozott: „egyrészt azt olvashatta, hogy leleplez, gyűlöl, megbélyegez, eltapos, visszaver; másrészt pedig azt, hogy követ, művel, magasztal, épít, ötvöz, mozgósít".

A totalitarista ideológia és a történeti értelmezés csapdái

A román totalitarizmus eredetének és jelentésének tájékán azért tettük ezt a rövid történelmi kirándulást, mert úgy véljük, hogy a jelenség magyarázatához figyelembe kell venni a nemzettudat kialakulásának folyamatát. Ez a folyamat a XIX. században zajlott; akkor, amikor a román értelmiség a kulturális korszerűsödés, az érett társadalmi és identitáspolitikai szemlélet kialakítása helyett inkább azt választotta, hogy megfertőződjék bizonyos nehezen emészthető európai eszményekkel; társadalmi középosztály hiányában és anélkül, hogy komolyan felmérte volna a következményeket, a szerves nemzet eszméjének hívévé vált. Az etnonacionalista felfogás eleinte jótékonyan hatott: elősegítette az első román állam létrehozását (1859-ben), majd annak európai elismerését (1878-ban), azután meglehetősen gyorsan törzsi etnonacionalizmussá változott, időnként xenofóbiává, antiszemitizmussá és fajgyűlöletté degenerálódott. A XIX. század utolsó évtizedeiben, majd a két világháború közötti időszakban ez a törzsi etnonacionalizmus a közös identitás egyetlen meghatározójává vált, vele szoros kapcsolatban hódított teret a fasizmus, a legionáriusok primitív és agresszív totalitarista ideológiája.

Ugyanúgy, miként a németek esetében, román viszonylatban is a XIX. századi irodalom szolgált alapul a XX. századi ideológiai radikalizmus megszületéséhez. Bár a német kultúra hatása nyilvánvaló, a német és a román társadalmi fejlődés, valamint a politikai jelenségek nem azonosíthatók: Románia saját utat járt be, sajátos módon alakult a jelenkorban, beleértve a totalitarista doktrínák életbeléptetése terén megnyilvánuló kihangsúlyozott eredetiséget. Ma már nyilvánvaló, hogy Ion Antonescu tábornok katonai fasiszta rendszere felhasználta a sajátos hazai hagyományt, de az európai nacionalista szemléletből is inspirálódott, ugyanúgy, miként két évtizeddel később a nemzeti-kommunista rendszer tette. Mindkét rendszer esetében a közösségi szinten művelt etnonacionalizmus a néptömegek manipulálásának legegyszerűbb eszközévé vált, „a túlélés stratégiájává, amely révén a hosszan tartó rossz vezetésért hibás elit többnyire idegen célpont felé térítette el a nép felháborodását" (Tom Gallagher, Furtul unei natiuni. Romania de la comunism incoace. Bucuresti, 2004. - Elloptak egy nemzetet. Románia a kommunizmustól errefelé).

A szovjetunióbeli sztálinista rendszer hatására létrehozott vagy attól kölcsönzött ideológia, valamint az intézményi-közigazgatási és politikai formák mellett a Gheorghe Gheorghiu-Dej és Nicolae Ceaușescu vezette román kommunista totalitarizmus maga is gyakran ugyanazt az eszközt részesítette előnyben: a nacionalizmus fegyverét. A szovjet jelenség általánosítása romániai vonatkozásban, anélkül hogy azonosítanánk a fent említett sajátosságokat, azt jelenti: vitatkozunk a formáról anélkül, hogy megértenénk a tényeket és a kérdés lényegét. Tom Gallagher brit történész megjegyezte, hogy Romániában a kommunizmus „nemzeti felszabadító mozgalomként állította be magát, amelynek merész erőfeszítése, hogy önrendelkező iparosított államot teremtsen, a századok óta folyó szabadságharc megkoronázása. A sajtót, a nevelési rendszert, a párt jelenlétét a munkahelyeken és a hadsereg egységeiben arra használták fel, hogy nemzeti értelemben szocializálják (pontosabban, hogy újraszocializálják) a románokat". Bizonyítékként említhetjük a Románia és Magyarország közötti feszültséget, amely az erdélyi magyar kisebbség tiltakozása nyomán jött létre, vagy a kierőszakolt emigrációt, illetve a romániai zsidó közösség kiárusítását Izraelnek (az első tranzakciók 1949—1950-ben történtek), valamint a német nyelvű közösségét Németországnak (ez az üzlet a 70-es években indult be).

A totalitarista állam és az egyház együttélése pedig régi hagyományra vezethető vissza, amely a XIX. század óta soha meg nem szakadt. A vallás és a politika elegyítése abból a korból származik, amikor a pap tájékozódásában a nemzeti eszme prioritássá vált, vagyis amikor az ortodoxia az etnokulturális politikai propaganda kötelékébe került, ami a konstantinápolyi ortodox doktrína szerint a filiszterséggel egyenlő, tehát a vallás igazi üzenetétől való eltávolodást és szekularizációt jelent. A jelenkori román történészek amikor a totalitarizmusról beszélnek, gyakran hajlamosak arra, hogy a kommunista felfogásra hivatkozzanak, és hogy pusztán a politika és az államigazgatás 50-es évekbeli szovjetesítésnek tulajdonítsák a román politikai visszásságok nagy részét. Például arra hivatkoznak, hogy a román kultúrában végbement moszkvai ideológiai transzfer meghamisította a nemzeti történelmet. Ebben az esetben is csak részigazságról van szó, mert a fentebb már bemutatott egyoldalú szemlélet a totalitarizmus vizsgálatában kizárólag csak a külföldi tényezőre hivatkozik, a kisebbségi csoportokhoz tartozó politikusok és értelmiségiek által behozott szovjet tényezőre, egy olyan országban, ahol miként a múltban, jelenleg is a kulturális, nyelvi és vallási kisebbségeket idegeneknek tekintik.

Az a tény, hogy a román történetírás korlátainak, valamint kommunista totalitarista beállítottságának leleplezése során sűrűn hivatkoznak Mihail Roller túlbuzgó ideológiai ténykedésére, ő volt az 50-es évekbeli történelemtankönyvek szerzője és a történelemkutatás cenzora, nemcsak az egykori valóságra világít rá, hanem a kérdés tárgyalásában jelen lévő pártos felfogásra is. Ugyanis a vita tárgya egy jelenség a maga teljességében, aminek a tárgyalása nem korlátozódhat bűnbakállításra, egyetlen bűnös többé vagy kevésbé esetleges megnevezésére, miközben hiányzik magának a jelenségnek az azonosítása. Az a tény, hogy a román sajtó tele van rögtönzött kivégzésekkel, amelyeket a kommunista totalitarizmus elítélése jegyében végeznek, nem jelenti azt, hogy a nagyközönség valóban megvitatta és megértette volna az akkori tragédiákat. Ehelyett a Mihail Roller típusú szereplők sokkal gyakrabban kerülnek színre ma, mint a saját korukban, és szükség esetén velük bizonygatják a judeo-bolsevizmus légből kapott tételét, amelyet a Ceaușescu-rendszer annyira kedvelt és terjesztett.

Következtetés helyett azt mondanám: Románia történelmének megírása érdekében elmélyülten tanulmányozni kell a totalitarizmus régi és újabb román nyelvezetét, s az elméleti tisztázódás szempontjából ebben az esetben is kétségkívül szükség van a társadalmi-politikai jelenségek alapfogalmainak megismerésére, illetve megalkotására. A meghatározó tények és a hatalmi struktúrák intézményi változásainak leírása mellett alapvetően fontos a nemzeti nyelvekben meglévő totalitarizmus fogalom tanulmányozása, a vele kapcsolatos helyi és regionális értékrendszer azonosítása, annak a nyelvezetnek a feltárása, amely az illető társadalom gondolkodási struktúrájának, politikai kultúrájának és magatartásának kialakulásához vezetett. A totalitarizmusról szóló diskurzus felépítését és tartalmát e tényezők alakítják a maguk módján.

(Fordította: Zsehránszky István)

Archív forrás: ÚMSZ–Kisebbségben, 2010. március 16., 2-3. old.