A tiszta nemzet és a kisebbségek

Beszélgetés Alfred F. Majewicz professzorral

Bevallom, meglepôdtem amikor egy este valaki magyarul szólított meg Japánban, amint gondolataimba merülve, sétáltam Sapporo egyik forgalmas utcáján. Megfordultam, és egy középkorú, sportos testalkatú férfi mosolygott rám, akirôl hamarosan kiderült, hogy nem magyar, hanem lengyel származású. Prof. Dr. Alfred F. Majewicz, a lengyelországi, StÍszew városban mûködô Etnolingvisztikai és Keleti Tudományok Nemzetközi Intézetének (International Institute of Ethnolingvistic And Oriental Studies) alapítója, egykori elnöke, több mint tíz nyelven beszélô híres orientalista a Hokkaido Egyetem és a Japán Mûvelôdési Minisztérium vendégeként sétált a japán utcákon, akárcsak jómagam.

- Lemondtam az Intézet elnöki tisztérôl - mesélte -, mert az utóbbi idôben túl sokat vagyok külföldön. Alapkutatási területem: a kisebbségek. Ez eléggé új egyetemi tantárgynak számít, körülbelül egy évtizede került a vizsgálódások homlokterébe. Engem elsôsorban a kisebbségi helyzetek tipológiája érdekel, ami azt jelenti, hogy a világ összes kisebbségeit kutatom, bármilyen körülmények között is éljenek azok. A tárgykör magába foglalja a nemzeti-etnikai kisebbségeket, a vallásos kisebbségeket, társadalmi kisebbségeket (social minorities), mint például a burakuminok kérdését Japánban. Évtizedek óta gyûjtöm a nyelvészeti és a szociológiai dokumentumokat, több mint negyvenezer kötetes könyvtáram van, video- és különbözô hangfelvételek képezik a gyûjtemény alapját. Sok fiatal kutató dolgozik nálunk, irányítom a diplomamunkáik elkészítését és máris számos tudományos tanulmány született a kisebbségi témakörben. Egyik tanítványom olyan jelentôs tanulmányt írt Kínáról, hogy az ottani vezetô tudományos folyóiratban is közölték. Ma több mint 25 kutatócsoportot irányítok a világ különbözô térségeiben, Távol- Kelettôl egészen Dél- Amerikáig. Több mint ezer munkánk jelent meg nyomtatásban, közremûködtünk számos dokumentumfilm készítésében is. Az elsôk között voltunk Kelet-Európában, akik az etnikai kisebbség nyelvi kérdéseirôl szerveztünk nemzetközi, tudományos konferenciát. Legutóbb éppen Gdansk város ezer éves fennállása alkalmából tartottuk az ötödik nemzetközi kisebbségi tanácskozásunkat. A baszkok és a koppenhágai kisebbségi szervezetek versengtek a konferencia megrendezésének színhelyét illetôen, de mi nyertük meg a pályázatot.

- Hogyan kapcsolódik össze a lengyel tudományos munka és például a japán kisebbségek tanulmányozása?

- Évek óta rendezem sajtó alá Bronislaw Pilsudsky összegyûjtött írásait, aki az elmúlt század fordulóján behatóan tanulmányozta a Szahalin félszigeten és Japánban élô ajnókat. Kilenc kötetre terveztem, egyenként több mint ezer oldal lesz. Ebbôl kettô már a közeljövôben meg fog jelenni. Emellett a kelet-szibériai udehe (vagy egyes kiejtés szerint: udege) kisebbség nyelvének rekonstrukcióját is végezzük. Gyakorlatilag kihalt nyelvrôl van szó, amelyet már a szülôk sem tudnak átadni a gyerekeiknek. Nekünk az elmúlt évek során még sikerült összegyûjtenünk ennek a kisebbségnek jelentôs nyelvi anyagát és összeállítottunk egy ezer oldalt meghaladó szótárat is. Nem csak nyelvi, hanem etnológiai szótár is egyúttal. Ez is kiadásra vár.ű

- Ezek szerint, ön szembe evez a kisebbségi Kharón-ladikkal: nem a holt lelkeket viszi a túlvilágra, hanem a haldokló nyelveket próbálja visszahozni és megmenteni a túlélôk számára.

- Manapság körülbelül hétszázezer nyelvet nevezhetünk önálló nyelvnek a földön. Nyelvészeti szempontból semmilyen objektív mértékkel nem lehet mérni hogy valamelyik önálló nyelv, vagy csak egy nyelv dialektusa. Sajnos a nyelvek sokkal hamarabb meghalnak, minthogy azokat a tudósok leírhatnák és elemeznék. A feladatunk, hogy minden nyelvet leírjunk, melôtt még kihalna. Amikor 1989-ben megjelent a világ nyelveirôl írt könyvem, akkor ötszázezer nyelvet számoltam meg. 1993-ban jelent meg a londoni etnólingvisztikai lexikon és jólesôen állapítottam meg, hogy nem sokat tévedtem. Ha a lélekszámra gondolunk, hogy hányan beszélnek egy bizonyos nyelvet, akkor a kínait találjuk legfelül a listán, több mint egy billióan beszélik. Az angolul beszélôk száma ennek a fele, a harmadik helyen a hindik állnak. Ha most az elsô tíz helyen levôket hasonlítjuk össze, azt látjuk, hogy a világ összlakosságának több mint kilencven százaléka ezt a tíz nyelvet beszéli. Ez azt jelenti hogy a több mint hétszázezer nyelvet kevesebben beszélik, mint a világ lakosságának tíz százaléka. Ha az elsô százat nézzük meg ezen a listán, láthatjukk, hogy a világ lakosságának 99 %-a beszéli. Ez, viszonyítva a hétszázezerhez, elenyészô adatot kapunk. Ebbôl levonhatjuk azt a következtetést, hogy a világ nyelveinek a többségét a kisebbségi nyelvek alkotják. Azt is mondhatnánk, a világ nyelveinek többsége tipikusan kisebbségi nyelv. Ennek a hétszázezer nyelvnek a tizenöt százalékát pusztulás fenyegeti és már az elkövetkezô tíz-húsz évben kihal. Szinte a szemünk láttára halnak ki a nyelvek a földön. Vannak olyanok, amelyeket már csak néhány öreg ember ismer, és halálukkal a nyelvek is kimúlnak.

- Ez természetes folyamat. Ha meggondoljuk, hogy milyen hatalmas nyelvek haltak ki a történelem során, akkor nem csodálkozunk...

- Persze, hogy kihalnak a nagy nyelvek is. Hol van ma már a hatalmas hettita-, az ó- egyiptomi- vagy a mandzsúriai nyelv? Ez utóbbi évszázadokon keresztül uralta Kínát. De a nyelvük nem élte túl. Illetve mi találtunk összesen hetven embert, akik még ismerték a mandzsúriai nyelvet. Ennél sokkal szomorúbb, hogy a hétszázezer nyelvbôl mindössze ha százat írtak le alaposan. Nyelvtannal és szótárral még kevesebbet láttak el. Ugyanakkor például a kínai olyan sokféle, hogy a számtalan tanulmány ellenére sem mondhatjuk, hogy alaposan leírták volna. Gyakran megesik, hogy a leírt nyelvi jelenséget már nem tudod ellenôrizni, legfeljebb annyit tehetsz, hogy elhiszed azt amit róla írtak. Még a legkisebb kihaló nyelv is fontos része az emberiség intellektuális örökségének. Minden olyan nyelv, amely úgy pusztul ki, hogy nem írták le, óriási vesztesége az emberiség önazonosítási folyamatának. Ilyen szempontból, tragikus a helyzet. Engem külön érdekelnek azok a nyelvi közösségek, amelyek a Szahalin félszigeten éltek az elmúlt századfordulón. A világ különbözô térségeiben dolgoztam, de alapvetôen Szibéria, Japán, Kína és Észak-tájföld érdekel. Kutattam egy keveset Egyiptomban a koptok után, de nem lettem hûtlen Lengyelországhoz sem, bár az ottani kisebbségekrôl szóló legelsô tanulmányomat csak külföldön tudtam kiadni, éppen a japán Hokkaido Egyetem támogatásával.

- Milyen nyelvcsaládhoz tartozik Japán, kihalófélben levô kisebbsége, az ajnó?

- Sokféle elmélet látott napvilágot az ajnókkal kapcsolatosan. Egyesek azt állítják, hogy asszír, meg sumér eredetû nyelv, de ezek többnyire puszta spekulációk. Ami megállapítható, hogy egy nyelvi izolációról van szó, mint a baszk Európában. Mi sajnos nem ismerjük az ajnók egyetlen rokonát sem. Ha lehettek nyelvi rokonaik, azok már régesrégen kihaltak. Semmilyen rokonítás nem vezetett meggyôzô eredményre. Több könyvet is kiadtak errôl a kérdésrôl, de egyik sem gyôzött meg engem arról, hogy az ajnóknak megtalálták volna a nyelvi rokonait. Az biztosnak tûnik, hogy altáji nyelvcsaládhoz tartozik, sok hasonlóságot mutat a török és mongol, de a mandzsu-tunguz nyelvekkel is. Van olyan felosztás is, amelyik külön említi a japán, koreai és ajnó nyelveket, mint nagyon távoli rokonokat, de engem ezek sem gyôztek meg. Mások feltételezik, hogy az Indo-európai nyelvekkel rokon. Errôl is adtak ki könyveket, megint mások Óceánia nyelveivel rokonítják, akik úgy vélik, hogy az ajnók Kamcsatka felôl érkeztek a Kuril-szigetekre, Szahalinra és Hokkaidóra. E szerint a rokonaikat a maláj-polinéziai bennszülöttek között kell keresni. Ez ismét vitatható. Minden esetre, az ajnó nyelv eredete szorosan összefügg a japán nyelvével, nem azért mintha közös eredetûek lennének - ezt én erôsen kétségbe vonom -, hanem mert maga a japán nyelv eredete is eléggé vitatott kérdés. Ôk is kétségbeesetten kutatják nemcsak a nyelvük-, hanem a nemzetük eredetét is. Legutóbb elfogadták, hogy ha valaki a japán nyelv eredetét akarja tanulmányozni, akkor azt ne Japán közepén, hanem az északi és a déli szigeteken kezdje. Ez területi kérdéseket is felvet.

- A Kuril-szigetekre gondol?

- Igen, a japánok véleménye szerint négy szigetet törvénytelenül foglalt el a Szovjetunió 1945-ben. Valójában nem négy szigetrôl, csak háromról van szó, plusz néhány szigetcsoportról, amelyeket Habumainak neveznek. A probléma nem csak történelmi, hanem nyelvészeti kérdés is. 1875-ben, Japán és Oroszország megállapodtak abban, hogy a Kuril- szigetekért cserébe odaadják a Szahalin félszigetet. Így japán fennhatóság alá kerültek a szigetek, míg az egész Szahalin félszigetet Oroszországhoz csatolták. Az orosz- japán háborúban a japánok ismét elfoglalták fél Szahalint, majd az elsô Világháború után a másik felét, amelyet megtartottak a második világháború végéig. A háború után a Szövetséges Erôk úgy döntöttek, hogy Japánnak mindazt amit katonai erôvel vett el, vissza kell adnia. Ma a japánok azt állítják, hogy az 1875-ös szerzôdés alapján a négy sziget nem tartozott a Kuril-szigetekhez, mert másként nevezik. Japán ugyan aláírta, hogy lemond a Kuril- szigetekrôl, de ezeket nem így nevezik.

- Mi ebben a nyelvészeti kérdés?

- Az, hogy az alapszerzôdést hollandul írták. Lefordították japánra és oroszra, de alapszövegnek a hollandot kell tartani. A japánok viszont a japán fordításra, az oroszok az oroszra hivatkoznak. A japán fordítás szerint, a vitatott négy sziget nem tartozik a Kuril-szigetekhez. Sajnos a fordító hibája, hogy kihagyta belôlük, de a holland eredeti alapszerzôdésben ott van, hogy a négy sziget is a Kuril-szigetekhez tartozik. Japánban ezt nem ismerik el, ragaszkodnak az alapszerzôdés hiányos fordításához.

- Miért nem dönthetik el az ottani lakosok, hogy melyik fennhatóság alá kívánnak tartozni?

- Azért, mert nem laknak ott japánok. Egyedül, akik azt mondhatnák, hogy a Kuril-szigetek valamikor az övék volt: a Japánban élô kisebbségek, az ajnók. Mert amikor, úgymond felfedezték ôket, ôk voltak a szigetek ôslakói. Manapság a japánok, csakis úgy tarthatnak igényt a Kuril szigetekre, hogy ez volt az ô etnaki kisebbségeik egykori lakóhelye. Az ajnók ôsi földje. És az évszázadokig homogén államnak tekintett Japánban egyszerre fontossá válta az ajnó kisebbség.

- Ezek szerint vajmi kevés köze van Japánnak a sokat emlegetett Kuril- szigetekhez?

- Igen is meg nem is. Az egykori japánok sírhantjai vannak ott, és évente ellátogatnak ezekhez a sírokhoz. Mivel a japánok nem ismerik el az orosz fennhatóságot ezeken a szigeteken, nem engedhetik meg a lakosságuknak, hogy vízumot kérjenek az oroszoktól. Szóval, ha te japán vagy, a Kuril-szigetekre akarsz menni, és vízumot kapsz az orosz fennhatóságtól, megsérted a fennálló japán rendelkezéseket. Csak akkor mehetsz törvényesen, ha nincs vízumod. Ez viszont az orosz törvényekbe ütközik.

- Akkor hogyan látogatnak, az ôsöket annyira tisztelô japánok a Kuril-szigetekre?

- Pénzzel sok mindent meg lehet oldani. Évente egyszer, jó pénzért beengedik az oroszok vízum nélkül is a japán turistákat. Sôt, erre törvényes keretet is találtak. Nem hinném, hogy egyetlen japán is ott tartózkodna állandóan, és orosz alattvalóként élne a Kuril-szigeteken.

- Vannak-e még ajnók a Kuril-szigeteken?

- Nem. Összesen két ajnót ismerek az egész Szahalin félszigeten és környékén. Személyesen találkoztam velük. Az egyiküket a világon elsôként, elsimerték ajnó etnikumúnak Ez óriási jelentôségû. Ô volt sokáig a világon az egyedüli, akit hivatalosan ajnónak tekintettek.

- Hogyan történt ez?

- Oroszországban be kell írni az útlevélbe a nemzetiséget. Így le tudtam fényképezni egy nônek az útlevelét, amelyben nemzetiségeként szerepelt az ajnó megjelölés. A másiknak, aki szintén annak vallotta magát, nem volt útlevele. Évtizedekig ôk voltak az egyedüli ajnók. A többiek a második világháború után áttelepültek Japánba a hazatérô katonákkal együtt.

- Hányan beszélik ma az ajnó nyelvet.

- Sajnos, az ajnó nyelv már nem élô nyelv. Néhány igen öreg asszony Japánban még beszéli az ajnót, de többségük már japánul értekezik egymással. Még az 1930-as évekig sokan beszéltek ezen a nyelven, de számuk rohamosan csökkent. Ez a helyzet a parlamenti képviselôjükkel, Kayano Shigerúval is, akinek a szülei még ajnó nyelven beszéltek, de a nyelv a világháború után rohamosan kipusztult.

- Mi volt az ajnók törvényes helyzete Japánban?

- Általában mint a kolonizációs népekhez, úgy viszonyultak a japánok is az ôslakókhoz. Késôbb, területi viták alakultak ki Oroszországgal, az oroszok még Hokkaido szigetére is igényt tartottak, ahol ajnók éltek többségben. A japánok, már a múlt században elismerték, hogy az ajnók Japán ôslakói. Ugyanakkor igazságtalan földreformot hajtottak végre a Hokkaido szigeten és úgy szervezték meg az oktatásukat, hogy a japán nyelv felsôbbrendûségi tudata gyôzze le az ajnók ellenállását. A rosszul értelmezett civilizálást terjesztették. Éppen a lengyel származású Pilsudsky szervezte az elsô ajnó nyelvû oktatást Szahalinon. Ô alapította az elsô iskolát, nem a japánok. Amikor elfoglalták Szahalint, összegyûjtötték az ajnókat, táborokba vitték, és japánul tanították. Az embereknek rossz emlékeik vannak ezekrôl az évekrôl.

- Milyen jogokat biztosít a japán alkotmány az etnikai kisebbségeknek?

- A japán alkotmányban nem ismerik az etnikai kisebbség fogalmát. Amikor Yasuhiro Nakasonét, az egykori miniszterelnököt megkérdezték, hogyan élnek Japánban az ajnók, azt válaszolta, hogy a japán nemzet teljesen homogénizálódott, és ha bárki azt kérdi, hogyan néz ki egy ajnó, akkor nézzenek rá. Az ötvenes, hatvanas, de még a hetvenes években is, amikor elôször jöttem ide, az ajnók csak arra vágytak, hogy beolvadjanak a japán társadalomba, mert a kisebbségi megkülönböztetést nehezen tudták elviselni. Egy bizonyos idô után kezdtek ellenállni. Újból ráébredtek önazonosságukra, kezdték ismét életre kelteni elfeledett hagyományaikat. Amikor Amerikában is divatba jött az ôslakos népek reneszánsza, ez sokat lendített a Japánban élô ajnók ügyén. Meghívták vezetôiket Amerikába, Kanadába, és láthatták, miként szervezkednek az eszkimók, hogyan szervezôdtek az alaszkai indiánok. Elutaztak Kínába, és az egykori Szovjetunióba, hogy tanulmányozzák a kisebbségeket. Végül a nemzetközi közvélemény és a diplomáciai ráhatás olyan erôs lett, hogy kivívták az ajnók elismerését. Ma már saját képviselôjük van a japán Parlamentben. Jelenleg azért harcolnak, hogy legyen egy új Ajnó Kisebbségi Törvény, amely kimondaná, hogy az ajnókat kárpótolni kell mindazért, amit elvettek tôlük a japánok.

Habár az ajnók számbelileg nagyon kis lélekszámban vannak jelen a japán társadalomban, a példájuk azt bizonyítja, hogy ha egy mégoly kis csoportnak, van közös célja és jól megszervezi önmagát, mennyi mindent elérhetnek. Megtanulták a világ többi kisebbségeitôl, miként harcoljanak, hogyan gyakoroljanak nyomást a többségre, hogy jogaikat elismerjék, és megvédjék. A példájuk igazolja, ha egy kisebbség kifejezi az óhaját, hogy meg szeretné ôrizni a saját identitását, akkor - feltéve, hogy demokratikus országról van szó -, a többségnek biztosítania kell a jogokat számukra. Ha meg nem, akkor nem beszélhetünk demokratikus államformáról és akkor annak az országnak nincs sok helye a civilizált országok sorában. Ez ilyen egyszerû. Ma már az ajnók olyan kérdéseket is feszegetnek, hogy ez a hatalmas Hokkaido sziget miért tartozik a japánokhoz? Korábban az ajnóké volt. Jelenleg a japánok próbálnak kompromiszumra lépni velük, mert a japán parlamentben végre megtárgyalták az ajnó kérdést és nem utasították vissza. Ez rendkívül pozitív változás az elôzô homogén nemzetállami koncepcióhoz képest. Amint mondtam, manapság minden az ajnókon múlik, nem a japán kormányon. Ha az ajnók lemondanak a kisebbségek törvényes követeléséirôl, minden véget ér számukra. Azt tapasztaljuk, hogy önálló kulturális intézményekért harcolnak, ajnó nyelvû iskolákért, saját kultúrájuk tanításáért. Elsôsorban a nyelvüket tanítják, kézikönyveket adnak ki. Az elmúlt évben is két szótárat szerkesztettek. Amikor húsz évvel ezelôtt jöttem ide, egy haldokló ajnó nemzettel találkoztam. Most a reneszánszukra készülnek.

- Hány ajnó él ma Japánban?

- Ez megint nehéz kérdés. Ha a vér szerinti ajnók számát nézzük, akkor kevesen vannak. De nem annyira kevés ez a szám, ha a szakirodalomban, többek közt az én könyvemben közölt számadatokat nézzük. A hosszas üldözés miatt, többen egyszerûen letagadták származásukat. Ma már a helyzet megváltozott és például amikor tavaly elmentem Nibutaniba, lefényképezhettem olyan gyerekeket is, akik majdnem biztosan tiszta ajnónak számítanak. El sem képzeltem, hogy még gyerekeket is találok ebben a fogyatkozó közösségben. A hivatalos számadatok az ajnó szervezetek taglétszámára vonatkoznak. A taglétszám huszonkettô- és harmincezer között váltakozik. Néha többen vannak, máskor kevesebben. Van, aki nem fizeti a tagdíjat, így nem tartják nyilván. Ugyanakkor vannak sokan, akik nem ajnók és mégis ehhez a kisebbségi szervezethez tartoznak. A szimpatizánsok. Mások viszont olyan ajnók, akik nem tartoznak a szervezethez, kimarad a statisztikából. A japán hagyományok szerint, a legtöbb családtag sem tagja a kisebbségi szervezetnek. Ôk maguk hetvenezres etnikai közösségrôl beszélnek. Az én számításaimon még ôk is meglepôdnek. Szerintem, több százezren lehetnek ajnó származásuak Japánban. Amikor széltében-hosszában járod az országot, néha olyan arcokat látsz, akik lényegesen különböznek a jellegzetes japánoktól. Ezeken több a szörzet és általában nagy a hajuk. Szinte biztos: ajnó ôsök vére csergedez ereikben. A mongoloid típus egyik jellemzô vonása, hogy kevesebb a szôrzetük. Ha nagyon hajas, alacsony embereket látunk, akiknél a mongoloid tulajdonságok nem erôsen jelennek meg, arra lehet gyanakodni, hogy ôseik ajnók voltak. A furcsa az, hogy amikor Nakasone miniszterelnök büszkén azt mondta, nézzétek az én szemöldökömet, nem úgy nézek-e én ki, mint egy ajnó? Lehet, hogy volt abban valami.

- A hivatalos népszámlálás szerint hányan vannak?

- A hivatalos népszámlálás homogén nemzetállamról szól. Még mindig nem említi a nemzeti kisebbségeket Japánban.

- Említette, hogy készíti Pilsudsky mûveinek kritikai kiadását. Hogyan figyelt fel erre a témára és a lengyel Pilsudsky miként került kapcsolatba a távol-keleti ajnókkal?

- Amikor egyetemista diák voltam, elsôsorban az ó-angol nyelv irodalma érdekelt. Az angol-szász irodalommal foglalkoztam. Aztán a kelták nyelve és kultúrája keltette fel az érdeklôdésemet. A feleségem is ebbôl írta a tudományos dolgozatát. A lengyel tudományos irodalomban mi írtuk az egyetlen tanulmányt a kelták nyelvérôl és kultúrájáról. Aztán távolabbi nyelvekkel kezdtem behatóbban foglalkozni, a japán, eszkimó és a szuahélit tanulmányoztam. Éppen akkor hozták létre a lingvisztikai intézetet az egyetemen, amikor befejeztem a tanulmányaimat. Kutatókat kerestek, és én eléggé híres voltam arról, hogy több mint tíz nyelven beszéltem folyékonyan. Valamikor még magyarul is jobban tudtam. Nem éppen olyan folyékonyan, mint mondjuk olaszul, vagy spanyolul, franciául, németül, illetve angolul, de azért eléggé jól beszéltem. Természetesen latinul és görögül, valamennyire a szanszkrit nyelvet is ismertem. Amikor a Poznani Egyetem Lingvisztikai Intézetébe kerültem, a fônököm arra kért, készítsek egy monográfiát a japán nyelv hangtanáról. Elfogadtam az ajánlatot. Az anyaggyûjtés közben, azt szerettem volna megtudni, miként járultak hozzá a lengyel elôdeim ezen a területen a kutatáshoz, de szomorúan állapítottam meg, hogy semmit nem találtam. Így a nemzetközi könyvészethez fordultam és ott már találtam a lengyel neveket. Ezek a japán nyelvet kutatták, sôt Japánban is elismertek ôket, de azonnal szembeötlött, hogy ezek a lengyel tudósok mind az ajnó kisebbség kérdéskörével foglalkoztak. Én csak annyit tudtam róluk, hogy vannak valami ajnók, akik medvékre vadásznak, meg ilyesmik, de nem túlságosan érdekelt még akkoriban ez az egész kérdéskör. Természetesen megkértem a fônökömet, hadd nézzem meg, miért említik a lengyeleket úgy, hogy ôk kizárólag az ajnókkal foglalkoznak? Csinálj amit akarsz, mondta, de az elsô legyen a japán nyelv fonológiája. Meg is írtam a japán fonológia kézikönyvét és megkaptam a doktorátusi címet érte. Idôközben tudomást szereztem azokról a bizonyos "hengerekrôl", amelyek titokzatos, érthetetlen nyelvû beszédet ôriznek .

- Mibôl készültek ezek a hengerek?

- Viaszból és gumiból, illetve kaucsukból. Ez volt akkoriban a hangrögzítés technikája. Edison találmányaként még a múlt században terjedt el a fonográf. Viasz hengerre rögzítették a hangot. Pilsudsky 1906-ban hozta magával Lengyelországba ezeket a hengereket Oroszországból. Valójában akkor még nem is létezett Lengyelország. Az oroszok közeledtek Krakkó felé, ezért neki menekülnie kellett. És menekülés közben othagyta a hengereket. Elképzelhetô, hogy mennyire sietett, éppen ô, aki nemrég szabadult az oroszországi fogságból. Elmenekült Svájcba. Onnan írt az egykori házigazdájának, hogy küldené utána a hengereket, de az nem találta sehol. Pi_sudsky már soha nem jutott ezekhez a hengerekhez. 1918-ban úgy halt meg, hogy nem tudott a hangfelvételek hollétérôl. A holtestét a Szajnában találták meg, Párizsban. A hivatalos megállapítás szerint öngyilkos lett, de én ennek semmi okát nem találtam. A hangokat rejtô hengereket 1930-ban fedezték fel Zakopánéban egy padláson, amikor javították a lakóház tetejét. Aztán vándorolt helyrôl helyre, amíg Poznanba került és többen próbálkoztak a megfejtésükkel, de senkinek nem sikerült. Én is meghallgattam és feljegyzéseket készítettem róluk.

Amikor én a hengerekrôl készült jegyzeteimmel megérkeztem Japánba, igen szerény életkörülmények közé kerültem. Kyotóban laktam, csodálatos helyen, nagyon szerettem a várost, habár erôsen nyomasztott a szegénység. Az akkori ösztöndíjból alig lehetett megélni, ezért meg kellett szerveznem saját fenntartásomat, ellátásomat. Mai szemmel nézve, jó iskola volt számomra, de akkor olyan nehéznek tartottam, hogy abba akartam hagyni, és vissza akartam térni Lengyelországba. Végülis találtam valami féle megélhetési lehetôséget: idegenvezetô lettem. Egy évig éldegéltem így és a végén már nem is éheztem annyira. Abban az idôben Kyotóban volt két nagyon híres nyelvész. Egyikük azt tanácsolta, hogy rendszerezzem a hengerekrôl szóló feljegyzéseimet és küldjem el az Északi Kultúrákat Tanulmányozó Intézethez. Elküldtem. Aztán rövidesen kaptam tôlük egy levelet. Kérdôívet tartalmazott, valami ilyen stílusban:- Ki vagy te Majevicz? - Én viszont kérdeztem tôlük, hogy vajon miért kérdik tôlem, hogy én ki vagyok? Visszaírták, hogy szeretnék közölni a tanulmányomat a hengerekrôl, de nem tudják, kicsoda vagyok. Megírtam nekik, hogy én még csak a jövô reménysége vagyok, egyelôre olyan senki-semmi. Kinyomtatták a cikkemet 1977-ben és sokáig nem történt semmi. Visszatértem Lengyelországba. Aztán egy idô múlva egy japán felhívott Moszkvából. Azt mondta, hogy ô a Hokkaido Egyetemrôl van, át fog jönni Lengyelországba, mert beszélni szeretne a tanulmányomról, amely náluk jelent meg. Megegyeztünk, hogy találkozunk Varsóban. Idôközben a Szolidaritás mozgalom miatt nem engedtek senkit Moszkvából Varsóba utazni, hanem Budapesten keresztül érkezett hozzánk. Késôbb Koichi Inoue professzor is meglátogatott és elmondta, hogy Japánban sokan érdeklôdnek a hengerek iránt. Megszereztem a hivatalos engedélyt, hogy kivihessük a hengereket Japánba, majd elhatároztuk, hogy szervezünk egy nemzetközi konferenciát, és kiadjuk Pi_sudsky összegyûjtött mûveit. Négy év alatt dolgoztuk fel a hengereket, majd megtartottuk a konferenciát 1985-ben, a Hokkaido Egyetemen, Japánban. Azután hozzákezdtünk Pi_sudsky mûveinek kiadásához. Terveink szerint 1988-ig be akartuk fejezni, de 1997-ben még csak az elsô és a második kötettel készültünk el. Sokkal több idôbe telt, fôként azért mert amikor kiderült, hogy tizenegy nyelven kellett dolgozni, senki nem tudott nekem segíteni. Ezért egyedül fordítottam a szövegeket .

- Hogyan tudta Bronislaw Pilsudsky hangtekercsekre rögzíteni az ajnók hangját?

- Pilsudskyt politikai fogolyként számûzték Szahalinra. III. Sándor cár elleni merénylet kísérlete miatt életfogytiglani nehéz munkára ítélték. A nevét többen is említették az elfogott összeesküvôk között, ezért kapott ilyen súlyos ítéletet. Pilsudsky egyik testvére könyvében szerepel az ítélet. E szerint a visszaemlékezés szerint, a család horribilis összeget fizetett, hogy megmentse az életét. Testvére, Josef Pilsudsky, aki késôbb Lengyelország elsô embere lett, szintén belekeveredett ebbe a perbe, habár semmilyen bizonyítékuk nem volt ellene, de azért ôt is elítélték öt évre. Nyugat-Szibériába küldték, és Josef Pilsudsky hiába kérte a cárt, engedélyezné, hogy büntetését, testvérével együtt tölthesse le Szahalinon, mert ezt természetesen megtagadták tôle.

Akkoriban a Szahalin félszigetet hatalmas börtönné alakították át és Pilsudskyt nehéz testi munkára ítélték, de az ôröknek abban az idôben is jelentést kellett írniuk feljebbvalóiknak, és ezt a munkát Pilsudskyra bízták. Hamarosan bevonták a börtönbürokrácia ügyeinek intézésébe, sôt késôbb arra is felkérték, hogy építsen egy meteorológiai állomást. Ezután ô írta a meteorológiai jelentéseket is. Nemcsak feljegyezte az idôjárási jelenségeket, de ki is nyomtatta. Ezek voltak az elsô nyomtatásban megjelent írásai. Késôbb megismerkedett a nyivhukkal, egy másik népcsoporttal, akik Szahalinon laktak. Számukra kérvényeket írt a kormányhoz, hivatalokhoz. A kormány is felkérte, hogy készítsen egy tanulmányt, miként lehetne könnyíteni az ottani ôslakosok életén. Ez volt az elsô etnográfiai tanulmánya. A késôbbiek során az Orosz Birodalmi Földrajzi Társaság kérésére gyûjtötte össze a helyi etnográfiai sajátosságokat. Ezzel az anyaggal óhajtottak szerepelni a Párizsban megrendezendô világkiállításon. A bemutatott munkáért, az orosz társaságot ezüstéremmel tüntették ki, Párizsban. Pilsudsky lassan nélkülözhetetlenné vált. Meghívták, hogy egy évig dolgozzon Vlagyivosztokban az Amur Régió Tanulmányozására létrehozott Társaság Múzeumában. 1902-ben hivatalos levélben arra kérik, hogy menjen vissza Szahalinra. Abban az idôben még büntetését töltötte ugyan, és minden hónapban jelentkeznie kellett a rendôrségen, de most már, mint egy szabad embernek írnak, hogy tanulmányozná az ajnókat. Elfogadta az ajánlatot. Három évig élt az ajnók között.

Idôközben még egy lengyel került oda, Serosevszkij, a késôbbi híres író, a Lengyel Írói Akadémia Elnöke. Ô szintén politikai számûzöttként érkezett Jakutjába. Írt egy könyvet a jakutokról. A könyvet kinyomtatták és elnyerte az Orosz Birodalmi Földrajzi Társaság aranyérmét. A Társaság kijárta, hogy az író visszatérhessen Lengyelországba. Nem sokkal azután, hogy hazatért, ismét letartóztatták, azzal vádolták, hogy egy cár-ellenes röpiratnak ô a szerzôje. Habár ez nem volt igaz, mégis vissza akarták küldeni a jakutok közé. Az író minden kapcsolatát megmozgatta, hogy máshova számûzzék. Erre Japánba küldték, hogy tanulmányozza az ajnókat. Ebbôl is kiderül, hogy az orosz cári rendszer sokkal engedékenyebb volt, mint a szovjet rezsim. Ez utóbbiban el sem lehetett volna képzelni, hogy egy politikai elítéltet azzal büntessenek, hogy tudományos kutató munkára küldenek Japánba. Sirosevszkij útiköltséget kapott, de nem akart egyedül menni, ezért arra kérte az orosz vezetést, hogy mehessen vele Pi_sudsky is. Ebbe is beleegyeztek, és 1903 nyarán megérkeztek Japánba. Észak-dél irányban akartak keresztülhaladni Hokkaido szigeten, de Hakkodaté kikötôben az utcán Pilsudsky találkozott egy ajnóval. Beszélgetésbe elegyedtek és rávette a társát, hogy ne északra menjenek, hanem dél felé, Siraoiba. A következô évben már kitört a japán - orosz háború. A japánok orosz kémnek nézték ôket és kiutasították az országból. Sirosevszkij Európába ment, Pilsudsky pedik vissza Szahalinra.

- Vajon mi okból ment választotta a további számûzetést a szabadság helyett?

- Mert idôközben elvett egy ajnó nôt feleségül és született egy közös gyerekük. 1905-ig maradt Szahalinon, de a háború idején ismét Japánban találjuk. Nyolc hónapig maradt ott, majd Amerikába utazott, onnan Nyugat Európán keresztül visszatért Lengyelországba. Zakopánéban telepedett le. Késôbb Krakkóban és Lembergben lakott. Még fiatal korában, mielôtt a pétervári egyetem jogi fakultására került volna, megismerkedett egy fiatal hölggyel, aki a mai Litvánia területén élt. Amikor Plsudskyt elítélték, a hölgy megszökött otthonról, hogy kövesse ôt a számûzetésbe. A megmentésére sietô családja férhez adta a hölgyet egy elôkelô származású férfihez, aki késôbb az orosz kormány befolyásos tisztviselôje lesz Pétervárott. Elôkelô diplomata körökben éltek. A hölgy operaénekes akart lenni, de a férje erôsen ellenezte azt. Amikor a hölgy megtudta, hogy Pilsudsky hazatért Szahalinról és Krakkó mellett lakik, megszökött otthonról, és éveken keresztül együtt éltek.. Több dokumentumban is úgy említik, mint Pilsudsky feleségét. Amint én megállapíthattam, nem éltek nagyon jól. Pilsudsky sem volt már a korábbi és a nô sem volt fiatal, ráadásul beteg lett. Szakítottak egymással. A lengyel életrajzi lexikonok úgy említik, hogy Pilsudskynak volt egy másik felesége, aki meghalt, de ez nem igaz. Együtt voltak Párizsban, Londonban. Találunk leveleket, amelyekben állandóan érdeklôdnek a felesége egészségi állapota iránt. Amennyire én tudom, a feleségének mellrákja volt. Pilsudsky szegény volt, nem tudta úgy gondozni, mint a gazdag férje. A nô visszatért a férjéhez, majd meghalt. Idôközben Pilsudsky két fontosabb munkába kezdett: litván háborús áldozatok számára gyûjtött pénzt és egy francia nyelvû, lengyel enciklopédia megírására kapott megbízást Életében elôször stabil lett az anyagi helyzete.

- Mi történt az ajnó feleségével?

- Amikor az Ail nevû faluban lakott Szahalinon - ma Szovjetszkojénak nevezik -, volt egy Kanga nevû gazdag ajnó, akinek orosz stílusú háza igen alkalmas volt arra, hogy nála találkozhasson Pilsudsky a falu befolyásos embereivel. Ennek az ajnónak a lányától született egy gyereke, majd amikor eltávozott, még egy. Szerettük volna megtalálni a családot, mert ezt a családot még a harmincas években említik a források. Egy lengyel író, aki ellátogatott Japánba és útközben megállt Szahalinon, még találkozott a családdal. Eleinte nagyon nehéz volt nyomukra bukkanni, mert annak ellenére, hogy megtaláltuk ôket, letagadták, hogy azonosak lennének az egykori elítélt leszármazottaival. Azt mondták, nem igaz az egész és nem voltak hajlandók szóbaállni velünk. Végül megértették, hogy mi nem akarunk ártani nekik. Az elsô kötetemben említem is, hogy Pilsudsky után maradt egy fiú és egy lány, de mi már csak a lánya temetésére érkeztünk meg. A fia meghalt 1963-ban. 1989-ben egy újabb konferenciát tartottunk, ezúttal Szahalinon Pilsudskyról, amelyre tiszteletbeli vendégnek meghívtuk a leszármazottait. Eljöttek. Akkor látták, életükben elôször honnan származnak az ôseik. Az unoka bevallotta, hogy mindig is csodálkozott azon, vajon az apja miért borotválkozik annyit, amikor ez a japánoknál nem szokás. Ô ebbôl sejtette, hogy másak, mint a többiek.

- Ezek szerint a lengyel Pilsudsky ajnó leszármazottai ma tiszta japánok?

- Igen. Yokohamában élnek, az unokája mérnök és van vagy négy-öt japán gyerekük.

Ágoston Vilmos

Forrás: Romániai Magyar Szó, 1998-12-30