...ez őrült sár, ez istenarcú fény

(Vörösmarty)

Isten, küldd e helóta népre

Földed legszörnyűbb zsarnokát,

Hadd kapjon érdeme díjába'

Jármot, hátára kancsukát!

(Petőfi)

Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan,

nem az a baj: nem is akar

tanulni! -- Bárgyú zsibbadatban,

másfélezer éve, míg vihar

zúgott körötte (tudniillik

a szellemé), ül bávatag;

igricei -- míg múlton múlik

az idő -- fölvonítanak

olykor; a `jobb nép` vigad sírva,

hogy "hajh, a régi szép idők!",

s hogy aszongya: "így volt megírva"

s hogy aszongya: "hajh, azelőtt" --

és így tovább. --

Melyik úristen

írta meg így? mikor? hova?

hisz tohonyaságban térdiglen

caplatott már Árpád lova;

eszik, iszik, ölel és alszik

"az istenadta nép" rogyásig

s robotol nyögve (égre hallszik)

-- mit néki `más`, mit néki `másik` --,

méri magát a sárga földdel;

az okosabbja is azért járt

tanulni külországokon,

hogy vettessék Gyulafehérvárt

le a toronyból! fű se zöldell

sírján, mert sírja sincs: a hon

ennyi -- vagy volt csak; a modernje

kimegy, kitanul és kitűnik

és szétszóródik, mint a pernye,

és anyanyelvének betűit

mintha bal kézzel írná már; a

nyelve hánytató makaróni,

és a haza emléke pára

(isten, ki tudná fölsorolni

e sok miért -- miért-nemet! ) --

nagynéha, talán, meglehet,

hogy izzón szívébe hasít:

élnek -- ha élnek -- rokonok

a Kárpátoktól le Vasig;

s itt benn és odakünn konok

dühvel marják egymást: mit elvet

az egyik, az a jó az ellen-

félnek; s egy-gyöngyünket, a nyelvet

disznók elé szórjuk, a szellem

őrét hátulról ütjük főbe,

mint se tatár, török, se német

nem bírta, és "tejfoggal kőbe..."

s szánk a másik száját enné meg -- --

cigány egy nép, nem `tesz`, csak jajgat,

hogy ez s az `eladta` magát,

és az s ez el fogja előbb-

utóbb.

Feleim, vigasztalhat,

hogy jól becsapja a vevőt.

Véres porond. Korlát, se gát.

Önkéntes gladiátorok:

egyik a másra acsarog

és támad újra, újra, újra,

s az öregisten hüvelykujja

lefelé bök -- rajt, hejjehujja!

Nyomunk a szél porral befújja.

Hát ezek vagyunk, magyarok.

Kolozsvár, 1974. július 12.

*

»Kántor Lajos a Magyarok című versét górcső alá vonva a Forrás 2008. októberi számában így összegzi az 1974 nyarán írt adysan kegyetlen vers üzenetét: „Szilágyi Domokos lírája – leszámítva a hangpróbák időszakát – egészében vitatkozik a szentségek, bármilyen szentségek fetisizálásával.” A legélesebben és legkegyetlenebbül a Magyarok című versében.« (Tófalvi Zoltán: Szilágyi Domokos és a Securitate. Korunk, 2014/1. 57. old.)