Boldogságnapló

(Részletek)

A szentlélek elleni bűn az, amelyikre nincs bocsánat.

Kérdem én: vajon nem embertársunknak – Isten képének és hasonmásának – személyi megalázása ez a bűn? Hogyha az Isten iránti szeretet bizonysága az, hogy szeretjük embertársunkat (az Ő teremtményét), akkor ha embertársunkat gyűlöljük és megcsúfoljuk, tárggyá fokozzuk le őt, vagyis úgy bánunk vele, mintha nem volna lelke, nem a fenti ellentétét tanúsítjuk? Talán a keresztény ember nem képes megérteni azt, amit Simone de Beauvoir oly világosan tisztázott: hogy minden erkölcs alapja a másik ember szabadságának tiszteletben tartása, olyan lényként kell felfogni őt, mint akinek a szabadsága csorbíthatatlan.

Hiszek e két Ige: lélek és szabadság kvázi azonosságában. Hiszem, hogyha az embert megfosztjuk a szabadságától, megszüntetjük lelki azonosságát.

Azok a bűnügyi vizsgálati eljárások, amelyek azon az eszmén alapulnak, hogy „az igazságszolgáltatás az osztályharc egyik formája", és „a teljes bevallásig" vitt perek, ahol az embert arra kényszerítik, hogy mire az éj lejár, föladja önmagát (Júdás éjjel árulja el Krisztust...), ahol a vádlottnak odáig kell jutnia, hogy megutálja és halálosan meggyűlölje önmagát (olyannyira, hogy árulással megmentett élete immár semmit sem érjen), ahol rá kell jönnie arra, hogy a legalacsonyabb fokra süllyedt, oda, ahol már képtelen elviselni önmagát – és maga veti el a szabadságot – , ahol többé már nem léphet ki önmagából, és nem veheti vállára a keresztet, mert összeomlott és leégett minden híd, amely a lélek világával összekötötte, vajon nem ez az élő és hiteles példája a titokzatos bűnnek, az egyetlennek, amelyről Jézus kinyilatkoztatta, hogy megbocsáthatatlan?

Mert mit tettek az amerikai hajó tisztjei az Atlanti-óceánon, amikor átadták az oroszoknak azt a litván matrózt, akinek sikerült megszöknie a szovjet hajóról? Odahívták az oroszokat a fedélzetre, és kezükbe adták őt. Mint egy tárgyat. Az oroszok pedig ütlegelni kezdték már ott, helyben, az amerikai hajón, előrevetítve a menekült halálát. A matróz ordított és könyörgött, hogy ne adják ki. Kiadták.

Nixon elnök – (nem úgy, mint Ferenc Ferdinánd, aki jobban felháborodott, amikor megtudta, hogy Redl ezredesnek – a bizonyítottan árulónak és kémnek – nem engedték meg, hogy halála előtt gyónjon és áldozzon) – az amerikai államfő tett egy pár tessék-lássék adminisztratív intézkedést, és néhányan lemondtak. De meg vagyok győződve róla, hogy Isten számára nem volt közömbös, ami történt. ("... aki befogad egy ilyen kisdedet az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, kik énbennem hisznek, jobb volna annak, hogyha malomkövet kötnének nyakára, és a tenger mélységébe merítenék." Máté, 18/5,6.) Krisztus szelíd és alázatos szívű, de egy ideig ő is ember volt, valóságos ember, és egyszer őt is kihozták a sodrából, akkor, amikor ostort ragadott, és kiűzte a kereskedőket a Templom udvarából.

Az amerikai hajón lejátszódott szörnyű jelenet, amelyben a kegyetlenség, a hitványság és a vak ostobaság (ami szintén bűn!) nyúlós keveréket alkot, lehetetlen, hogy ne háborította volna fel a Háromságból Krisztust, aki ott a mennyben is magán viseli a keresztre feszítés jegyeit, és – nagyon jól tudjuk – olykor büntetni is szokott. Jaj tehát a kapitánynak, a tiszteknek és a matrózoknak; egyik sem tiltakozott, egyik sem szólt egy szót érte, egyik sem tett semmit, nem gyújtotta föl magát; jaj nekik és – mindazoknak, akik – Kierkegaard szavaival élve – az élő Isten kezébe kerülnek.

(Az „élő Isten" kifejezésről úgy vélem: nemcsak az örök Alkotót jelenti, hanem Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét is, vagyis az élőkét s nem pedig a halottakét – azt, akit az élők tettei érdekelnek –, a megfeszített Krisztust, akit még a mennyben is gyötör a földön tapasztalt szívtelen képmutatás, győzedelmeskedő butaság és tisztviselői hitványság emléke.)

– Mindenesetre várhattak volna még néhány órát az amerikaiak azon a hajón, az Atlanti-óceánon: kikérhették volna a hadsereg főparancsnokának, az elnöknek a véleményét. De a sietség. Az ostoba sietség, hogy vakon teljesítsék az „előírásokat". Ugyanaz a sietség, mint amit Kajafás ajált - és ugyanaz a szemforgató hivatkozás a közérdek elsőségére az egyén jogaival szemben. (...)

(Ugyancsak az én véleményem: nincs feltétlenül szükség hősiességre és áldozatra, csupán nem kell tüsténkedni, sietni, túlbuzgónak lenni. Mert a buzgalomnak a Jó szolgálatában van a helye, a Jó nem utasítja vissza senkinek sem a szolgálatát. Létezik még a fraus pia - lat. kegyes csalás.)

– Van még egy eset, amelyért Krisztus le fog sújtani: a Nagy Imréé, az egyetlen kommunistáé, aki a koncepciós per alatt szentté és mártírrá vált. Milyen szabadon szárnyal a lélek, és mennyire nem várt helyen készít magának szállást! Fészekre lelhet akár egy kezdetben (és hosszú éveken át) sztálinista ügybuzgalommal teli aktivistában is, akinek ráadásul csodálatos, Feldwebelhez (német őrmesterhez) illő bajusza volt. E tipikusan szolgabíró vagy erdélyi jegyző úr kinézésű emberben (akárcsak Zakheusban, nemde? vagy Lévi vámosban vagy a ledér Magdolnában vagy minden halászban, aki, ugye, magától értetődően hasas), Nagy Imre lelkében (klasszikus darabhoz illő rövid idő) tíz nap alatt teljes változás ment végbe. Nagy Imre e tíz nap végére mássá vált. Nem politikailag változott meg, hanem lelkileg. Rádióbeszédében már nem a tisztességes politikus szól, hanem egy ihletett, egy megvilágosodott embert.

És következik az árulás. A mássá váltat eladják azok, akik befogadták (Nagy Imre a budapesti jugoszláv követségre menekült). A nagyhatalmak közül a kisujját sem mozdítja egyik sem az áldozatért. Végül mi is belekeveredünk ebbe a mocskos históriába, és beszennyezzük a kezünket az áldozat vérével; befogadjuk Nagy Imrét a mi országunkba (abba az országba, ahol mindennél nagyobb tiszteletnek örvend a vendégszeretet szent törvénye), és aztán beleegyezünk abba, hogy odaadjuk, hogy elvigyék és meggyilkolják. Ne hulljon az ő vére ránk és fiainkra!

(Léon Blum szerint) az ilyen tett megközelíti a Júdásét – emberi szinten. Különben, amikor a kommunisták veszekedtek, szemrebbenés nélkül áttértek – az általuk lebecsmérelt – keresztények szóhasználatára: Titót egyből a megtestesült Júdásnak nevezték:

(Fordította Zsehránszky István)

Archív forrás: ÚMSZ-Kisebbségben, 2006. szeptember 27., 4-5. old.