Friss élmény maradt, hogy (ha nem is első, de) látványosabb közösségi mutatkozások egyike zajlott e hét végén a szegedi Millennium kávézóban, ahol közismerten hajlamosak és képesek nyilvánosság elé kínálkozó művészeti, tudományos, kulturális randevúkat hirdetni. A közönség soraiban a három együttes, egymást követő rendezvény résztvevőinek is személyes kötődései, meg a helyi vonzáskörök egyetemre-főiskolára, értelmiségi csoportokra is kiterjedő esemény iránt érdeklődők kerestek helyet maguknak. Egy szakmai kerekasztal-vita vezette be (Biczó Gábor debreceni egyetemi tanár és Kállai Ernő roma kisebbségkutató, egyetemi oktató, régebb kisebbségi ombudsman, továbbá Hajdú Géza romológus Kiskundorozsma képviseletében, s nem utolsósorban Kiss Mária Rita főiskolai docens háziasszonyi szerepkörben) azt a témakört, melyet Biczó Gábor és munkatársainak levetített dokumentumfilm-részletei alapoztak meg.ⁱ E filmtónus a lehetetlen roma fölzárkózás, a kisebbség és többség viszonyának egynémely társadalmi térben megváltozó arányszámait idézte föl, s ebben kölcsönhatásai, és az integráció problematikái jelentek meg. A témakör társadalomtudományi, valóságkutatási, roma pedagógiai és kultúratudományi aspektusáról számos véleményt és felfogásmódot jártak körbe, másképpen és másért a kisebbségkutatási oldalról, mint a kulturális antropológia vagy a közvetlen társas kapcsolatok rétegzettségi példatára, mintázata alapján. A Roma-magyar együttélés a XXI. században meghirdetett beszélgetésen néhány nézői kérdést követő válaszok, záró akkordként zenei attrakció fogadta a jelenlévőket. E két helyi közéleti esemény közé illeszkedett a Szegedi Keresztény Roma Szakkollégium új tanulmánykötetét bemutató könyv üdvözlése, mely ebben a tudományos és ismeretközlő köztes műfajban talán az első egy hosszabb távú partnerség keretében, s várhatóan továbbiak követik majd. A kötet címe magában véve is talányosan kettős, sőt duplán is az, erre majd alább kitérek. Mindenesetre alapképlet kérdése, hogy szakkollégiumi diákok szakmai közönség elé lépésének ilyetén megoldása jó reményekkel kecsegtet. A kötet szövegrészei pedig nemcsak a roma integráció, hanem a cigány identitás sokféle személyes jegyét és perspektíváját is magukba foglalják.

Elsők között is alapélmény a kötetből, hogy mily lenyűgöző gazdagságú tudhat lenni minden emberi, ha közelebbről nézzük…! A kötet jól jelzi, hogy az embertudományok, a kultúratudomány, a viselkedéstanulmányok, a roma kutatások, a ciganológia, a szociálpszichológia is tanúsítja, mennyire azok. S minthogy már maga a tudásvilág, az ismeretek, szokások, hitek, viselkedésmódok, életút-modellek, közösségtanulmányok számos ágazata is rendelkezésre áll, amikor egy létező közösséget veszünk figyelmünk előterébe, szinte elriasztó az a törekvés, hogy legtöbbször valamiféle „thodományos” mázzal, „szisztematizáló” szándékkal, szinte egyszínű iszapfestékkel kezeljük felületileg a legtöbb kihívást: öltsön jólnevelt formát, vegyen magára visszafogott eleganciát, s tükrözze nem túl drámaian mély, de nem is szárnyalóan költői összképét annak, amit mindeme jelenségek egészéből és árnyalataiból felmutatható tudományosságúnak ítélünk. Ítélünk, rendezünk, besorolunk, minősítünk, kategorizálunk, közölhetővé maszkírozunk, dicsfény-övezte magasba fel is mutatunk: Íme, itt a Kutatásunk méltó Eredménye, a hipotézissel megelőlegezett, zárójelentéssel befejezett Produktum. Tudományos termék lett, így hát értékelendő, megbecsülendő, elismerendő. Ezért és így tudományos, ettől és ennyire rangos, emiatt és nem másért evidensen értékes is!

Eközben persze legtöbbször a nagy tudományközi darálóban fölaprózódik, elporlik, kipotyog sokszor az Ember. A kérdezett ember, a megfigyelt ember, a partner, a „vizsgálat tárgya” ember, az „adatközlő személy”, az információ-forrás. Az emberről és emberért cselekvő tudásnak, s a róla való ismeretnek is épp az Ember lesz híjával, az embernek szóló emberi tudás épp a névadóját veszíti el a tudománytermelés eredményességével és a kényszeres, ráfogásos, rendszerezős mondvacsinálással. Avagy hát, ha nem is egész mibenlétét veszíti el, de a színét, tónusait, árnyalatait, formai vagy stiláris egyediségét mindenekelőtt… Elveszíti, ám nem önként elhagyja…, csupán megfosztják tőle, mert nemigen tudta megvédeni talán, s nem akarta úgy tudni, hogy ezt valaki ellen védenie kell. Kiszolgáltatottá lett, kipergett az időből, a kutatásból, s alanyi mivolta is tárgyiasult közben.

Most és itt azonban szerencsére nem ez van, nem így lett. Povedák István kísértésbe viszi a pályatársakat, a szürke festékes mázolókat, a szürkés kartotékokat gyarapítókat, a derivátumok felmutatóinak java többségét. A gépies, személytelen, adatforrássá vedlett emberek helyébe élő Személyiségeket állít, nevet ad Nekik, szerepekkel látja el őket, partnerségbe elegyedik Velük. Színez, avagy meghagy színesnek maradni, hagy eltérni az érdektelen szürkétől, vagy elősegít ennek is árnyalatokat színezni, ha véletlen úgy maradtak, amilyenné színtelenítették őket. Mintázatokat formál, „utópisztikus szürkeség és disztópikus színesség” kategóriái között bóklászik, s ha nem maga formálja, de azzal, hogy megfigyeli, megnevezi, fölismerni segíti, máris alakít rajta, akár látatlanban is, akár akarattalanul is. Most megjelent kötete, a Színvak könyv. A cigány identitás mintázatai, jóllehet épp a szürkeség dicstelen pompájával indítva, majd hagyva a színeződés folyamatában egyre változóbbá válni, végül a maga nemében megjelenni, vállaltan sokszínű alakformát ölteni – épp ezt a mintakészletet világítja be.ⁱⁱ A könyv tizenegy írást foglal színkeretbe a szerkesztői bevezetőn és Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor ajánló szavain túl, melyek egy kis közösség, a Szegedi Keresztény Roma Szakkollégium Kulturális Antropológiai Műhelyében 2015 óta formálódó csoport munkáját tükrözik. S a jelzők itt nem egyszerűsítések: kis csoport, mintegy húsz fős csapat, együttműködni képes kollektíva, megismerni és alakulni képes közösség, érdeklődni és hatni próbáló gyülekezet az állítmánya ennek a kísérletnek, alanya pedig ama szélesebb kör, mely pozitív példákat mutat föl a legkülönfélébb területeken, szakmában vagy tudásban, ismeretben vagy hitben, szándékban vagy eredményekben. Pozitív példákat… – írom, s írja a szerző-szerkesztő-szervező maga is –, melyek megtalálásának célja sokszínűen sokrétű. Megismerni, körülbeszélni, rátalálni, fölfedezni, megnevezni, megérteni, s talán ezek nyomán fölmutatni, példák közé sorolni mindazokat, akik romák vagy nem romák, hívők vagy elvakultak, csahosak vagy fohászkodók, feketék vagy fehérek, szürkék vagy tarkák – mindezzel együtt is élményt, örömöt, tudást, közösséget, megértést és a megismerés érzését is átélni képesek. Emberek. Példásak is olykor, máskor vállalásosak, elszántak, küzdők, fájdalmasak vagy boldogság-ittasok, de mind (egyenként és együttesen is) emberek, akik úgy léteznek, ahogyan nemcsak alkalmi környezetük engedi, hanem ahogyan a belső utak könyve alapján adatott. Úton vannak: korosztályban, mozgásokban, tanulásban, kapcsolatkeresésben, sikerekben és reményekben, kudarcokban és eltökéltségben. Zenélnek vagy tanítanak, gondoznak vagy küzdenek, híressé és példaképpé válni törekvők, hősök vagy ellenállók is. Szerepük egy hősiesítésre hajlamos korban a legkülönbözőbb kultuszok hőseinek példakövetése, ideálként tekinthető minták elsajátítása, a példaképek morális kockázatokon túli megközelítése, a média hatása alatti értékválasztás, vagy éppen a „hivatalos kultúra” ellenében megfogalmazódó saját kultúra célrendszerének kialakítása. Az identitás mintázatai között keresgélve végül is önnön példájukkal tartanak ellent az elszürkítő külső hatásoknak, a szimplifikáló jelzőknek, az értetlen csoportfogalmaknak, az előítéletes felfogásmódoknak.

Ettől azután már a fölnyitás után is rögtön valamiféle sajátos értelmezési keretet, megfejtés-bőséget kínál a kötet címe és anyaga. A „színvak könyv” persze nem a nézők, kutatók, résztvevők érzéketlenségére vagy optikai megcsalatottságára utal, hanem talán inkább arra a vaksiságra, amely nem képes vagy nem hajlandó színeket látni ott, ahol pedig az elsődlegesen meghatározó. A kontraszt nemcsak erre épül, hanem valami „fölérendelődő” másságra, a nem-roma világ tompaságára, a bámulók érzéketlenségére, a felületesen előítéletesek vaksiságára – de a legkevésbé a színtévesztésre vagy érzéketlenségre. A fölérendelődés és lekezelés rutinjai ellentmondásaikat önmagukban őrzik, s mint minden hasonló ilyesmi, leginkább az alávetettség kompenzálására és a semmilyenség burkolására vallanak. Povedák István a bevezető, meghatározó tanulmányban is a példaképekre, a hivatalos és a cigány kultúra ideáira, a celebek és hírességek vakvilágának hamiskás mivoltára, meg a roma példaképek elhallgatottságára utaló fejezetekben részletezi a hőstípusokat, a sztárok, művészek, történelmi személyiségek révén fölállított „legitimáló” kultúra és a saját, cigány jeleseket megnevező „informális” kultúra példaképeit, köztük pedig a cigányokat is. Utóbbiak esetében a közvélemény érzékenységét jobbára elérő, azt befolyásoló és a média hatásainak jócskán kitett szereplőket elkülöníti a népi (itteni szóhasználatban: vernakuláris) vallásosság számára evidensebb „hétköznapi hősök” körétől, akik szerves közösségek belső értékrendje alapján nemcsak éppen olyan jelessé lehetnek, mint a mediatizáltak, de a példaképek keresésének identitás-stratégiái között akár „történelmi hősökhöz hasonló motivációs hatással bírhatnak a közösségekre” (23. old.). Érdekes, hogy például Szentandrási István vagy Péli Barna, Bari Károly, Holdosi József vagy Lakatos Menyhért nincs is a „palettán”, holott a roma kultúra igen markáns meghatározottságainak számítanak. De tény az is, hogy „tesztje” mintegy alig is van, hogyan hatottak (s ismerhetők, elérhetők voltak vagy maradtak-e) a roma kultúrára e jelesnek minősülő alkotók… Erre Povedák nem tér ki, viszont ha épp erre a cigány közösségre nem hatottak (márcsak korosztályi okokból sem), az meg nem épp a közösség „hibája” lenne.

Persze Povedák előhang-értékű tanulmányában, továbbá a kitalált személyek, hőskarakterek, népmesei figurák, kreált és mediatizált sztárok ellenében megfogalmazott vagy értékelt hősök már nem csupán a kultuszok és hagyományok, vagy a divat és a véleményformáló hatások termékei, hanem a hagyományt adaptálni képes, individuális jegyeikkel önmagukat hitelesíteni tudó, de főképp a közösségi színtereken megjeleníthető alakok, akik mintakészletük révén a közösségi identitást erősítik, nem ritkán gyarapítva is a már meglévő értékkészletet, mintázatot, kultuszt vagy kisközösségi mitológiát. Ezzel már-már a tömegkultúra ellenerőivé, ellenhatásává válnak, leginkább az azonosulás nem-piaci termékeivel, a gyenge és követésre alkalmatlan faragványok helyett létrehozott saját értékrend nevében, avagy a hírnév helyett a hitelesség, a vakító élfény helyett az elfogadottság valódi hatásainak összképével, a hős-hiányt a „saját hős” hétköznapi reprezentálódása által pótolva: minden hős önmaga által válik hőssé, s így lehet a roma önkép építő eleme is a roma hétköznapi hősök megnevezhető köre is. Mert hát kör ez, akárhogy nézzük is, és épp annyira szakkollégiumi, mint amennyire roma vagy keresztény is.

A bevezető és alapozó tanulmányhoz tartozóan – s mert ez magát a kutatást, a műhelymunkát is vagy követte, vagy időközben alakult ki, de akkor is befolyásolhatta –, megfontolandónak vélem, hogy maga a közösség léte és hétköznapi gyakorlata eredendően független a mediatizáció alaphatásaitól, sőt a „főrendezői” előszó mintegy hangsúlyozza is, hogy ne várjunk a kötettől magastudományos apparátust és választékos hókuszpókuszolást – mert nem ezért és nem erre készült. „Tanulmánykötetünk egy újraszínezési kísérlet első állomása, a Szegedi Keresztény Roma Szakkollégium Kulturális Antropológiai Műhelyének első hároméves munkája. Kérjük az olvasót, ne a tudományos-szakmai hiányosságokat keresse benne, hiszen elsősorban nem antropológiai, szociológiai, pszichológiai vagy vallástudományi szakirodalomnak készült, hanem megvilágosító, megdöbbentő, elgondolkodtató, megfontolandó írásként cigányoknak, nem cigányoknak, szakmának, érdeklődőknek, tanároknak-diákoknak egyaránt…” (10. old.). Azonban, már az első lapokon rácáfol erre a Kapitány-házaspár igen sokra méltató Ajánlása, majd Povedák István A színvakság előnyeiről szóló alaphangja, erre épülően ugyancsak Tőle a Roma példaképek fejezet is, ahol (mi tagadás) alaposan jelen van lábjegyzetek és hivatkozott szakirodalom formájában is a tudományos meghatározási kísérlet számos kelléke. Nem pontosan érthető (épp emiatt), miért szorul(na?) rá a szerző és kiadó is a tudományokat mentegető álláspontra, vagy a tudomány révén mintegy officiális keretbe helyező színvallás segítségével a „féltudományos” (??) tálalásra. Hisz amennyiben a tudomány éppen a későbbi fejezetekben megannyi rejtett értéknorma, tónus, viszonyítási pont vagy felhasznált szakirodalom alakjában mégis jelen van, ez kevésbé csökkenti a kötet értékét, de relativizálja a civil vallás, a hétköznapi hit, a térítő remény, a jobbító elszántság, a képviseleti igényesség, a szintetizáló belátás megannyi változatát, melyekkel viszont a kötet kiesen meg van pakolva… Sőt, talán az is megmarad mint alapkérdés: ami nem magastudományos, az már érvénytelen is? Vélekedésem szerint itt pontosan az a kontraszt áll fenn, mint a „hivatalos kultúra” és a „hétköznapi hősök” esetében. AZ a thodományos ugyanis, amely egyúttal akadémiai is, talán sosem fog rátalálni e hétköznapi identitások milyenségére. De cserébe épp e hétköznapi hősök identitásainak nem is kell rátalálnia az akadémiai legitimációra, mert nem ezt reggelizik, nem ehhez alakítják magukat, nem ettől személyesek és közösségeik, nem ez a lényegük. Viszont érdemük és eredményük mégiscsak éppen ez! Az pedig már maradjon a tudományok gondja, milyen módszertana, milyen kitartása, milyen aspektusa lehetséges még, mely közelebb vihetné a kutatóhoz az életvalóságot! Vagyis éppen a kifejezés „értékbecslő” értelmében épp az a könyv erénye, hogy nem kell kényszeredetten megfelelnie a diszciplináris ékítményeknek, paratudományos hókuszpókuszoknak, magamentegető sallangoknak. Egyszerűen csak van, miként van ez a csoport, mely műhely, nagycsalád, közösség is, és édesmindegy, mit gondolnak róla a Mások. Hisz épp a Mások gondolják elsősorban azt, hogy erről a másik másságról valójában semmit sem kell gondoljanak. A kötet viszont azt illusztrálja: dehogynem. S amit elmulasztanak, az majd épp a tudományosak tudományosságát terheli, hozza szégyenbe, s teszi divatosan megfelelés-kényszeressé, nem pedig a kötet alkotóit. S persze tudományos értékűvé lesznek, ha akarják, ha nem. S ez lesz önnön életük egyik dimenziója is. Nemcsak ha hagyják, hanem ha kitartanak a műhelymunka efféle eredményeinél!

Amúgy, lévén magam is kulturális antropológus, aki alkalmasint rálát arra, ami megért vagy nem ért meg, amit kimond vagy leír, s amit elhallgat, amiben téved vagy hamisan kér számon, érdemes jeleznem, hogy itt nem elsősorban erről a tudomány/nemtudomány kontrasztról van szó. Ha a szerkesztő-szerző Povedák István semmi mást, mint egy létező kulturális miliő létmódját, szemléletirányát, működését, fókuszába került kérdéseit, hitét és produktumait látta érdemben felmutathatónak – amiben valószerűsíthetően, de persze menedzser vagy tutor módjára teljesen igaza is volt –, akkor alapszinten semmi jogom számonkérni azt, ami nem volt céljuk. Mert itt az identitás, az önmegjelenítés egy olyan változatával találkozunk, mely a legszimplább módon sem akar a tudásviadalok és értelmezési párbajok világába bekerülni, még „celeb” módjára sem. A hétköznapi hősiességnek ez ugyanis nem igénye és nem célja. Akkor meg nem is számonkérhető. Ezenfelül Povedák mint egyetemi tanár, valláskutató, könyvszerkesztő, tudástőkés itt épp nem ezekben a formatudományos színekben „küzd” a színtelenítő szürkeség ellen, hanem úgy, hogy szólni készteti, szóra bírja, vallani segíti épp azokat, akik (őt, mint az egyetlen nem-roma szerzőt a kötetben!) a magukét, s ezért a maguk módján mondják el, de méltóképpen lesznek szerzőtársai. Iovanovici Afrodita amikor a cigánypasztoráció útját és módjait a roma integráció nézőpontjából jellemzi (57-68. old.), Rostás Szandra amidőn a cigány szereplők irodalomtörténeti példatárát vonultatja föl (29-46. old.), Sivák Zsófia a maga fotóival kíséri a feltáró munkát, és Váczi Barbara amikor a gödöllői és kiskunhalasi Családok Átmeneti Otthonában a kiskorúak helyzetét és világképét vizsgálja (118-130. old.), akkor nemcsak partnerei, alkotótársai ebben a „projektben” a műhelyvezető egyetemi tanárnak, de kellőképpen releváns formát is találtak a mutatkozáshoz, az értékfelmutatáshoz, a hiteles és személyes megnyilatkozáshoz, a példakeresés eljárásmódjaihoz és változataihoz. Povedák István szendrőládi esettanulmánya pedig további ablakokat nyit, más színfoltokat és meglepetéseket kínál ahhoz, amit sem külön-külön, sem együttesen nem ismerünk eléggé a cigány világot meghatározó, körülvevő, befolyásoló, integrálni akaró vagy színességét kellően sok ponton belátni merész lehetőségek közül (69-77. old.).

Első kísérlet, írtam fennebb. Első ugyan, de nem az utolsó. A Szerzők és a ROMA szakkollégiumi közeg nemcsak folytatni hivatott azt a mesterkedést, de kiteljesíteni is. Összességében a kötet nemcsak közös alkotás, kollektív reprezentáció, hanem egyúttal a színességnek, sőt a színesség értelmének bizonyításában is alapvető fontosságú vállalás. Ekként pedig nemcsak az elismerés, hanem a köszönet, a megértés szándéka, az én-felmutatás elfogadó gesztusa kell körülvegye kötetüket. Sok-sok-sok ilyen, ehhez hasonló és ezeket érdemben meglátni, megismerni, elfogadni képes olvasói szándék is kellene, hogy a színes kötet ne az egyetlen legyen a szürkehályogos magyar életvilágban…! Abban, amely talán magával a külső címoldalon nyomott „cigány identitásról” szól, de belső címoldalon a „roma” identitások mintázatait hirdeti. S a szerkesztői vagy szöveggondozói „tévedés” helyett elég csupán arra utalni: a kötetben szereplők, lelkészek, pedagógusok, a Műhelyt sokfelől körülvevő szimpatizánsok, a fényképekkel illusztrált helyszínek és események háttér-feliratai is jelzik: bár e cigány vagy roma nevezet lehetne történetileg is, identitások terében is eltérő, de a külső függéstől épp a belső összetartozás teszi őket függetlenné. S nem utolsósorban a R.O.M.A. szókép rejtett, de plakátokra is nyomott értelme: „Reményteli Országban Mindenki Ajándék”. E szimbolikus tartalom tehát több mint üzenet: remény, bizalom, együttműködés, tervszerű integrációs modell is, ez énképhez hozzátartozó válasz jelképe is.

A. Gergely András

i https://www.delmagyar.hu/kepek/sosem_volt_igazsagos_a_tarsadalom/2062338/3356796/

ii Szegedi Keresztény Roma Szakkollégium, Szeged, 2018., 143 oldal