1

Jó pár éve annak, hogy megakadt tartalmas, nyilvános levelezésem Dan Culcerrel. Az időpontra nagyon jól emlékszem, az okokat inkább csak sejtem…

A törés akkor következett be, amikor Dan a hetven éves születésnapjára készülődött, az eseményt mindenáron Marosvásárhelyen kívánta megünnepelni, közeli barátaival. Velem is.

Mindez 2010 tavaszán történt.

...De akkor is, hogyan telhetett el négy hosszú év anélkül, hogy legalább gondolatban, folytattuk volna az eredményekkel kecsegtető együttgondolkodást?

Eszembe jut az a nap, amikor Dan elárulta, hogy valaha írt valamennyi versét készül összegyűjteni, hetvenedik születésnapjára pedig a kinyomtatott kötettel lepi meg „maga-magát”. Jó ötlet, válaszoltam, és hirtelen felbuzdulásomban azt találtam javasolni: mi lenne, ha a könyv mindjárt két nyelven, románul és magyarul jelenne meg? Aminek érdekében - ütöttem tovább a még meleg vasat - vállalom, hogy a verseskönyv elkészültével párhuzamosan, az állandó internetes kapcsolattartás révén, elkészülök a szöveg magyar változatával. Meredek vállalkozás volt, tudom, de nem előzménytelen: addigra már Dan Culcer több tucat versét magyarítottam; sőt, amikor a költő fiatalkori bemutatkozását a cenzúra elgáncsolta, általam magyarra fordított verseivel egyenesen a magyar ifjúsági lapban debütált, ideig-óráig kicselezve a szolgálatos cerberusokat.

Dan kapott az alkalmon és azonnal rábólintott, így aztán alig pár hónap alatt elkészültünk a kötettel, s bár még közvetlenül a nyomás megkezdése előtt is fedeztünk föl benne kisebb szépséghibákat, elégedettek lehettünk az eredménnyel és - önmagunkkal.

Barátom azonban nem csupán a kötet megjelenését és nyilvános bemutatását ötölte ki magának születésnapi meglepetésül, hanem a bemutató előtt még egy nyílt előadás megtartását is tervbe vette, mindkettőt a marosvásárhelyi művészeti egyetemen - ahol valamikor, pályakezdőként maga is oktatott. Előadásának tárgya a letűnt diktatúra cenzúrájának működése volt, személyes tapasztalatokkal és kutatási eredményekkel megtüzdelve.

Nem mellesleg, a téma tulajdonképpen Dan Culcer készülő doktori értekezésének központi gondolata volt, s az volt az elképzelés, hogy 1-1 ½ órás előadás keretében, két nyelven ad elő. Megkért hát, hogy fordítanám le sürgősen magyarra előadásának szövegét, amit majd szabadon felhasználhat. E megbizatásra már jóval kevesebb idő jutott, s valósággal versenyt futottam magammal, hogy idejében elkészüljek a fordítással. De végül is - sikerült.

A dolognak volt egy szépséghibája is, ami abban állt, hogy mire beállítottam az előadásra, Dan időközben megegyezett a házigazdákkal, hogy csak román nyelven ad elő, kétnyelvűséget majd csak a könyvbemutatón gyakorolunk.

A sajtó ridegen leszabályozott világában edződtem meg, szokva a gyors és váratlan, nem egyszer sokkoló fordulatokhoz. Ezért aztán nem is a sértett hiúság ágaskodott bennem (bár joggal tehette volna), csupán a lelkesen, alaposan elvégzett munka egycsapásra bekövetkezett haszontalanná válása. (Jócskán elmúltam hetven, de még ma is szörnyen meggyötör a tudat, ha a rendelésre elvégzett munkámat egyszerűen semmibe veszik, mert közben “éppen változott a konjunktúra”. Ilyenkor azzal szoktam hűteni magam, hogy nyugalom, a hangsúly sosem a konjunktúrán van, hanem az elkészült munkán, ami előbb vagy utóbb megtalálja a maga helyét az idő hömpölygő értékfolyamában. Mert így történt most is: a szöveg végül több helyen látott napvilágot, egyrészt a művészeti egyetem folyóiratában, másrészt némileg rövidítve, a kolozsvári Korunk 2010. novemberi számában, Könyvek halálán keltem át. Feljegyzések a romániai cenzúra működéséről címmel.)

Ez lett volna vajon az a pillanat, ami megritkította közöttünk az addig termékenyen sűrű levegőt? Nem tudom, ez is lehetséges. Bár emlékezetem szerint a javaslat, hogy ideig-óráig pihentessük párbeszédes együtt gondolkodásunkat, a Párizsban élő Dantól érkezett, arra való hivatkozással, hogy idejét és energiáit hosszabb távon a doktori értekezés végleges kidolgozása köti le, s amennyiben a végére ér és egészségben megérjük, nyugodtan folytathatjuk a dialógust. Tudomásul vettem szándékait, félretettem a közös munkát, amelynek addigi jó hőmérsékletű műhelye lassacskán kihűlt, illetve más jellegű foglalatosságok színhelyévé vált. Igaz ugyan, hogy Dan valamikor 2013-ban már jelezte volt, hogy hajlana a folytatásra, akkor viszont én voltam mással elfoglalva, pontosabban: csöppet sem éreztem magam ráhangolva a további levelezésre. Odalett a belső késztetés, erősen ódzkottam a kötelességszerűen rám nehezedő feladattól. Gyáván magamba zárkózva, közömbössé váltam levelezésünk folytatása iránt, azzal áltatva magam, túlságosan öregek vagyunk mi ahhoz, hogy megváltsuk ezt a számunkra már-már életidegen, besűrűsödött, elszabadult világot. Tudom, mindezt már akkor ki kellett volna mondanom, hangosan és érthetően, de inkább hallgattam, fejemet struccként a homokba rejtettem és elengedtem a fülem mellett Dan barátom hívó szavát.

Az idén aztán, kora tavasszal váratlanul telefonon is jelentkezett. Úgy beszélgettünk egymással, mintha nem is négy esztendőnyi hallgatás felgyülemlett hordaléka halmozódna-feszülne közöttünk. Megtudtam tőle/róla, hogy időközben sikeresen megvédte doktori címét a kolozsvári egyetemen, ahol mindketten végeztünk, most pedig éppen azzal múlatja napjait, hogy élete során felhalmozódott, értékes párizsi magánkönyvtára válogatott kincseit lajstromozza-csomagolja-postázza a kolozsvári Lucian Blaga egyetemi könyvtár számára; családjában sajnálatos módon, senki sem tűnik potenciális szellemi örökösnek (magyarán: könyvtára a kutyának se kell, s halála után szabályosan ebsorsra jutna…). Ámde - folytatta valamivel lelkesültebb hangon - a nagy pakolászás közben érdekes dolgokra is lel ám az ember, nemrég például talált egy régi kéziratot, amit annak idején kitanácsolt a lapjából a kommunista “sajtóellenőrzés”, azt szeretné mihamarabb elküldeni a számomra, mert érzése szerint jó ürügy lehetne a folytatásra…

Zavaromban valami olyasmit dadogtam, hogy rendben, nagyon várom, s ha megérkezett, majd eldöntjük, mit tehetünk még a továbbiakban.

Tudtam, hogy egyszer ennek a pillanatnak is el kellett jönnie s lélekben felkészülve vártam a küldeményt. Pár hónapi halogatás után végre megérkezett az alábbi kézirat…

2

A fiatal nemzedékek felelőssége

/Kézzel írt megjegyzések a kézirat jobb felső margóján:

KIADATLAN. Cenzúrázva 1987 előtt.

Közölni 2014. Elküldeni: Cseke G., Ilia Mihály.

Dan Culcer/

A második világháború idején vagy az utána született romániai román, magyar és szász fiatalok évjáratai az első olyan nemzedékek, akiknek sem okuk nem volt rá, sem olyan helyzetbe nem kerültek, hogy harctereken feszüljenek egymásnak, különböző, a divide et impera elvét előszeretettel alkalmazó imperializmusok gerjesztette konfliktusokban, és akiket - legalább is elvileg - nem neveltek a kölcsönös gyűlölet szellemében, életükben egyetlen olyan mozzanat sincsen, ami nemzeti jellegű ellenérzéseket keltsen bennük. Ezért aztán e nemzedékeknek, véleményem szerint minden alkalommal föl kell említeni mindenkori kötelességét: igenis szükséges, hogy személyes tapasztalataik és rájuk háruló történelmi felelősségük jegyében, legalább hangadóik révén elutasítsák az immár indokolatlan, bármiféle ellenségeskedés kiújulását. E felelősséget a lehető legjózanabbul kell elemezni, ez pedig párbeszédet feltételez; alapja pedig ama lelkiállapot minél behatóbb ismerete, mely e nemzedékeken belüli különböző rétegeket áthatja, saját érdekeiknek, más-más szintű társadalmi tudatuknak és ismereteiknek megfelelően.

Miközben a nevelési rendszer elvileg híven tükrözte bármiféle nacionalista-soviniszta vagy faji propaganda tiltására, illetve a szocialista Románia állampolgárainak nemzetiségre való tekintet nélküli jogegyenlőségére vonatkozó alkotmányos előírásokat, vagyis az állam e tekintetben minden tőle telhetőt megtesz, hogy életbe ültesse ezen téziseket, nem kell, nem szabad elfelejtenünk, hogy az iskolai nevelés - szerencsére? avagy sajnos? - nem az egyetlen nevelési forma, amiben az ifjúság részesül. A családi környezet fontossága, valamennyi bonyolult tényezője mellett, meghatározó. Másfelől, a nevelés tárgyát, vagyis a fiatalt a fogékonyság, a hatékonyság és formálhatóság függvényében nem pusztán a reflexek vezérlik személyiség-fejlődésében.

Személyes tapasztalatában ki-ki számos példát találhat bizonyos soviniszta beidegződések maradványainak tovább éléséről, ami nem föltétlenül ilyen szellemű nevelés eredménye, hanem egyfajta megnyilvánulásai az idegentől való tartózkodásnak, attól az idegentől, akinek nem ismerjük a nyelvét, akinek a bőrszíne nem azonos a miénkkel, akinek nem ismerjük a hagyományait, aki másmilyen; lehet egy kisebbségi kultúra védekezési reflexe, amely összezárna a többségi kultúra előtt, azt remélve, hogy ezáltal megőrzi sajátosságát, amelyet - a helyzetet túldramatizálva - fenyegetettnek vél.

A hézagos ismeretek, az érdeklődés hiánya, a saját dolgainkban való túlzott lerekedés, az értelmetlen öncsodálat reflexe azok a történelmi-lélektani okok, melyek mindezt előhívják. A nevelés során újra és újra erőteljesen meg kell küzdeni vele. Ezek az állapotok nem csak a románok és magyarok közti kapcsolatokra jellemzőek, megfigyelhetők valamennyi nemzet kapcsolatrendszerében, a helyzetet pedig bonyolítják a kulturális és politikai autonómia törekvések megjelenése vagy újraéledése, ami a háborút követő három évtized történetét jellemzi. Figyelmen kívül hagyásuk, szándékos mellőzésük, erőszakos elfojtásuk a lehető legnagyobb hiba, mert az ellentétek elmérgesedéséhez vezet.

A románság és az együttélő nemzetiségek kapcsolati hagyományaiban számos pozitív elemet találni, melyek támpontjai valamennyi látható vagy potenciális ellentmondás nemzeti megoldásának, feltéve, hogy minden esetben tudatosítják őket, elutasítva azt a félrevezető vélekedést, miszerint léteznének végleges megoldások.

Mivel gyermekkorom óta ismertem a magyar nyelvet, továbbá olyan családi nevelésben részesültem, amely segített meghaladnom mindenfajta sovinizmust és rasszizmust, akár a leghalványabb formájában is, mindez arra ösztönzött, hogy a nyelv használatán túl, magyar barátaim kultúrájának megismerését ne csupán intellektuális érdeklődéstől vagy vágytól hajtva szorgalmazzam, hanem tudatos állásfoglalásként Erdély oly drámai történelmével szemben, megpróbáltam a gyakorlatban is hasznosítani ezt a fajta tudásomat, próbaként elkövetve néhány fordítást, amelyek elsődleges célja a saját magamnak állított próbatétel volt. Mindezeken túl, másokat is arra buzdítottam, hogy hasznosítsák ismereteiket, elvégre nem csak a múltban, de most is meg vagyok győződve az értelmiségi közvetítői küldetéséről.

Sajnálatos megállapítanom, hogy a fiatal erdélyi román írónemzedék körében csökkent azok száma, akik magyarból próbálnak fordítani. A kérdés nem jelentene különösebb gondot, amennyiben a tapasztalt fordítónemzedék továbbra is olyan tevékeny lenne, mint mostanig volt. Miközben a romániai magyar irodalom klasszikusai egy sor, a Kriterion Könyvkiadó szorgalmazta, románra fordítás révén ismertek lettek, mindez nem mondható el a kortárs irodalom viszonylatában: egy, esetleg két antológia, a Forrás sorozat indította új költőnemzedékek műveivel vár a sorára, talán miatt is, hogy e könyvek gondozói túlterheltek. Említést tettem a magyarról románra fordítók kiöregedéséről, megfogyatkozásáról; a javaslat viszont, amit teszek nem szorítkozik kizárólag az irodalomra.

A tényleges megismerés ama nép nyelvének ismeretét jelenti, amelyhez közeledni szeretnénk. Erdélynem a román, a német és a magyar rendre, vagy egyidőben hivatalos, kincstári nyelvek voltak (természetesen, a latint is beleértve). Egy Erdély-kutató történész nem tudna a szakterületén boldogulni e négy nyelv nélkül.

(Zárójelben említem meg, hogy egy évvel ezelőtt, egy tesztre válaszolva, már megfogalmaztam e személyes értelmiségi elvárásomat. A kijelentésem kiváltotta reakciók, mondhatni, szokatlanul furák voltak. Bizonyos magyar és román barátaim az általam kifejtett igényből azt olvasták ki, hogy valamennyi erdélyi románnak kötelezően ismernie kell a magyar nyelvet, ezért kedvezően vagy ellenségesen viszonyultak hozzá, ki-ki a felfogásának megfelelően. Hogy világos legyen a kérdés, az én álláspontom a következő: hiszek minél több nyelv ismeretének intellektuális fontosságában, viszont túlzás lenne azért hadakozni, hogy a többségnek törvény írja elő megtanulni a kisebbség nyelvét; miközben a fordítottja a számomra természetes dolog, hiszen bármelyik pillanatban, bármelyik magyar nemzetiségű állampolgár hasznos lehet abban az országban, annak bármely részében, ahol él. Az a román ember pedig, aki hivatala vagy hivatása folytán többségében magyar közösségekkel érintkezik, ha nem is törvény által, ám azért, hogy hasznos legyen embertársainak, beleértve nemzettársait is, ismernie kell a magyar nyelvet, hogy árnyaltabban és közvetlenül megértse és továbbítsa a közösség minden gondját-baját.

Máskülönben, könnyen juthat egy olyan nagykövet sorsára, akit képviselni küldtek egy országba, de semmit sem fog megtudni parnterei lelki beállítottságáról, s mindegyre otromba hibákat vét az őt körülvevő társadalmi-művelődési közeg hiányos ismerete miatt; olyan befogadó, nyitott tényezőnek kell lennie, aki nem elégszik meg azzal, hogy egyszerűen csak fölerősítse a mások által mondottakat, hanem a tényleges és politikailag célszerű megismerés eszköze.)

Ezért hiszek tehát a kulturálisan jól felkészült szakemberek nevelésének fontosságában (a humán-történelmi tudományok: filológia, antropológia, etnográfia stb. terén), akik rendre elfoglalják a régiek helyét és felvállalhatják azokat a roppant feladatokat, melyek őrájuk várnak, az egymásrahatások környezetének, következményeinek vizsgálatát, leszámolva mindenfajta tilalommal. Ezeket a szakembereket elsősorban az erdélyi román, magyar és szász ifjú nemzedék soraiból lehetne kiválogatni, s vegyes csoportokban, az illető nyelvek intenzív, kölcsönös elsajátításával a módszer előnyei szerintem nyilvánvalóak és alkalmasak bármilyen kutatási területre, melyek Románia kapcsolataira vonatkoznak a szomszédos vagy azokkal az országokkal, akikkel hagyományosan történelmi kapcsolatban álltak (Magyarország, Jugoszlávia, Bulgária, Görögország, Törökország, Csehszlovákia, Lengyelország és Oroszország.) Ne feledjük, hogy saját (kulturális) történelmünk megírásán túlmenően, szükséges egyúttal véleményt mondanunk a szomszédos országok történelmének szakértőiként is. Mi több, az események és kapcsolataink tényleges megítéléséhez szükséges a párhuzamos történelmek megírása is, amelyek magukba foglalják és tekintetbe veszik a másfajta nézőpontokat is, olyan témákról, melyek közvetlenül érintenek, vagy amelyek velünk közösek. Egyébként, magas szintű és őszinte intellektuális vita nélkül a tényleges párbeszéd csupán óhaj marad, párhuzamos és egyidejű monológokként, amelyek kölcsönösen zavarják és kioltják egymást.

Ezen és az ehhez hasonló utakon képzelhető el és váltható valóra, hogy egyfajta gyászos emlékű magatartások maradványaitól megszabaduljunk, így őrködhetünk nemzetiségi politikánk következetes alkalmazása fölött, megelőzve a sovinizmus bármifajta feléledését, egy olyan hazafiasság érvényesítése mellett, amely senkit se sért, hiszen a sajátos értékeket hangoztatva nem mellőződnek más etnikai csoportok sajátosságai, és a nemzeti elszigetelődést mint a sajátosságok megőrzésének módját elutasítjuk, mert alkalmatlan és ártalmas, elidegenítő jelenség a közösen elfogadott és megismert értékek fejében, különösképpen történelmi sorsunk viszonylatában egy olyan földön, amelyben őseink pihennek, függetlenül attól, hogy milyen időkből. Legfőbb érvünk a jelen kell hogy legyen, a történelem kutatása ne fajuljon spekulációvá, ami mögött jól vagy rosszul, de elfojtott indulatok és soviniszta szándékok húzódnak meg.

Számomra ez a hazafiasság legmagasabb szintű formája, mely érzés nem önző és nem is ürügyként szolgál előásni a bosszú eszközeit, egy olyan történelem nevében, amit egyesek egymásnakfeszülésént értékeltek, nem pedig együttélésnek, amely az együttműködés felé halad.

Nem árt ezért megszívlelnünk, ha már úgy is a történelemről van szó, hogy az etnikai értékeket harmadik személyek, akik ezeket a társadalmi csoportok manipulálására használták, s így folyamatos volt a viszálykodás bizonyos látszólagos nemzeti érdekek nevében; ahelyett, hogy az anyagi és kulturális javak szabad áramlásának természetes cseréjét szorgalmazták volna, pedig ennek elsőrendű fontossága Európa valamennyi országára érvényes, ahogy azt ma már szabad szemmel is láthatjuk.

Dan Culcer

3

Már az első bekezdéseket olvasva megállapíthattam, hogy a szöveg valamikor járt a kezemben. Ennek időpontját nehezen tudnám megmondani, megkopott a hozzá kapcsolódó időélményem, de a szavak, a gondolatok ismerőseknek tűntek; az is lehet, hogy nem is erről a szövegről van szó, csak ehhez hasonlóról, egy azonban biztos: Dan érvelése, logikai fejtegetése csöppet sem ért az újdonság élményével.

Addig töröm a fejem, míg egyszer csak úgy tűnik, egy régi-régi bukaresti találkozásunkkor járt a kezemben a kézirat… Olyan ez, mintha egy fekete-fehér filmtekercs fény-árnyék foltjai tűnnének elő az előhívótankban. S már látom is a Calea Victorieit, az aszfaltra kirakott asztalokat, a föléjük kifeszített csíkos, árnyékvető ponyvát, az enyhe reggeli frissességet, a fellocsolt járdákat, a késő tavaszi-kora nyári fényözönt …

Ám mielőtt elmerülnék ebben a giccsesen langyos, retrós idillben, egy másik, jóval élesebb kép is felbukkan előttem, mintegy tíz év távlatából, amikor is torontói nyaralásom során papírra vetettem Én és a románok című esszémet (lásd: Kölcsönsorok. 36 modern és kortárs román költő versei magyarul. Pontfix, 2004), amelyben részletesen el is mesélem a fenti, még csak felrémlő találkozást, illetve a kézirattal kapcsolatos hajdani gondolataimat. Régi fényképekhez hasonlóan előveszem s alább kiteregetem…

“Az ezerkilencszázhatvanas évek végén, talán már a csehszlovákiai eseményeket is magunk mögött tudtuk, egy délelőttön felhívott telefonon. Akkor én már féllábbal Bukarestben éltem, hátat fordítva szülővárosomnak, Dan meg Marosvásárhelyen telepedett meg, az akkoriban indult Vatra c. regionális művelődési folyóirat szerkesztője lett. Intézni valója akadt a fővárosban, talán az Írószövetségnél, a Victoria sétányon, egy söröző teraszán kellett találkoznunk. Úgy tűnt, Dan mit sem változott, messziről megismertem, amint a vászonernyős asztal mellett, a napsütéstől óvakodva kavargatta kávéját. Kéziratot akart megmutatni nekem, egy őszinte eszmefuttatást arról, hogy Erdélyben a román–magyar szellemi kapcsolatokat továbbra is úgy illene ápolni, ahogy azt nagyjaink tették, a kölcsönösség alapján. Az írásban Dan nehezményezi azt, hogy román részről mintha aránytalanul nagy lenne a kényelmesség, s ezt mindenek előtt az intézményi struktúrák és beidegződések segítik elő. Példák sorával bizonyította, hogy miközben a romániai magyarság szellemisége szorgalmasan igyekszik hidat építeni a túlpartra, a románság felé, addig az ellenkező irányú mozgás túlságosan gyér, ötletszerű és nem meggyőző... Cikkét most annyi év távolából, emlékezetből idézem, egész biztos, hogy sokkal elegánsabban, ugyanakkor igen keményen fogalmazott, arra viszont egészen pontosan emlékszem, hogy miközben a román szöveget olvastam, zavarral elegyes elismerés dagadt bennem a szerző iránt, amiért ilyen sorokat merészelt papírra vetni. Teljes mértékben igazat adtam neki, s ezt rögtön ki is fejtettem, csak ott akadtam meg, mihelyst megkérdeztem tőle, hogyan kerülök én ebbe a képbe, ő pedig ezt válaszolta: a lapunkban talán közzétehetnénk ezt az állásfoglalást, még vita is lehetne belőle, ami aztán sok mindent tisztázhatna.

Dan kedves – adtam vissza neki a kéziratot -, hogyan képzelhetsz ilyet? Ki venne komolyan egy ilyen állásfoglalást egy magyar lapban? A cikked akkor érne igazán valamit, ha román újság publikálná. Nem a magyarokat kell felvilágosítani a tényállásról, hanem azokat, akik e helyzeten változtatni tudnának...

Tulajdonképpen nem a közlést magát láttam kérdésesnek, hiszen azokban a felfelé ívelő években, amíg a prágai tavasz el nem bukott, s a fennen hangoztatott és gyakorolt román demokrácia vissza nem húzódott csigaházába, ami aztán a koporsója lett, gyakorlatilag szinte bármit le lehetett írni a lapokban, a legmerészebb irodalmi álmok is teljesülhettek volna, ha az ember résen van és felismeri a pillanat felhajtó erejének vissza nem térő lehetőségeit. Attól tartottam inkább, hogy ha magyarként teret adok Dan véleményének, amelyben ő a sajátjait szapulja, elsősorban nem neki ártok, hanem az ügynek, hiszen az ezt követő,

esetlegesen kipattanó botrányban én húznám a rövidebbet, aki a közléssel nacionalista célokat követett; őt meg egyszerűen elintéznék azzal, hogy nemzete árulója, magyarbérenc, ám ez a gyalázkodás sem inkább rajta, mint inkább a magyarokon ütne, akik úgymond céljaik érdekében hajlandók jó pénzért románokat is felbérelni...

Ezen némileg összevitáztunk: ő úgy látta, hogy nekünk, magyaroknak nem volna szabad meghajolnunk ama filozófia előtt, hogy magyarságunk okán nem illethetjük bírálattal a románokat. A bírálat joga mindenkit megillet, aki valós ítéletet tud megfogalmazni. – Senki nem tilthatja meg neked, hogy megmondd nekem a magadét, ha úgy látod, hogy ezt meg kell tenned – érvelt. – Legföljebb én felcsattanok és igyekszem kifogni az érveiden...

Engedékenyen bólogattam Dannak, mondván: mindez lehet, hogy úgy látszik onnan, ahol te állsz, de számomra az nem elég biztosíték, ha tudom rólad, hogy személyesen nem húzod fel az orrod... Ha megmagyarázod, miért nem jelent meg mostanig ez az írás a Te lapodban, vagy akármelyik más román irodalmi lapban, hogy a napilapokat most ne említsük, akkor talán okosabb leszek...

Dan ekkor elismerte, hogy ilyen szempontból igazam van: sajnálatos módon, az övéi között nem talált olyan szövetségest, aki vállalni merte volna a cikkben megfogalmazott kritikát. – De azért csak tennünk kellene valamit – töprengett –, a tényállást senki sem tagadhatja, s tulajdonképpen tettekre van szükségünk, hogy legyőzzük a távolságokat...

Megegyeztünk abban, hogy kölcsönös nyelvtudásunk okán olvassuk s

erőnkhöz mérten fordítjuk egymás irodalmának alkotásait a továbbiakban.”

Az is eszembe jut, hogy közvetlenül az esszé születése után, írásomat elküldtem Dan Culcernek, aki elolvasta és véleményt irt hozzá. Elvileg tehát tudnia kellett, hogy az általa mostanában előásott, egykor kicenzúrázott cikke számomra nem jelent újdonságot. Meglehet, hogy éppen ennek a tudatában hívta fel rá ismételten a figyelmemet; esetleg csak vizsgáztatni akar? netán kiugrasztani a nyulat a bokorból, hogy lássa, miként vélekedek ma, jó negyven évvel cikke keletkezése után…

Ámde ha vizsga, ám legyen vizsga: én ugyan minden további nélkül papírra vetem mai gondolataimat, ama feltételezett tényből kiindulva, hogy a Dan álláspontjában nem következtek be korrekciók, árnyalások, kiegészítések. Vagy amennyiben mégis, úgy lehetőséget nyújtok számára, hogy ő is ide írhassa esetleges széljegyzeteit.

4

Ha minden úgy zajlott volna életünkben, legalább is a miénkben, ahogy azt apáink fennhangon megfogalmazták, akkor közvetlenül a háború befejezésétől kezdődően a Dan-féle szövegeknek talán meg se kellett volna születniük. Mert egyszerűen nem lett volna szükség rájuk. Tudom, mert benne volt a lkevegőben, a mindennapokkal ivódott belénk a testvériség, a nemzetköziség, a szolidaritás gondolata. Azokban pedig önmagától is rendet rakott volna az empátia, az egymás hullámhosszára hangolódott beleérző képesség, amiből mint utólag kiderült, mégsem volt elég.

Igaz, én itt és most csak a magam nevében beszélhetek; rájöttem ugyanis, hogy az általános érvényű elvek kölcsönhatásban ugyan, de mindig személyesen, egyénre szabottan valósulnak meg. Az tehát, hogy viselkedésünkben, gondolatainkban, reflexeinkben visszahúzó, korszerűtlen, magunkba zárkózó, “nacionalista-soviniszta” beütéseket is felfedeztünk, az az általános közhangulat és -vélekedés egyénre kódolt változata, és lám, megöregedésünk után is köszönik szépen - élnek és virulnak. Sőt!

Ez az egyik indoka annak, hogy fontos lehet a régi cikkben foglaltakról ma is beszélni. A másik annak a hűvös, érzelemmentes, minden kommentárt mellőző megállapitása, hogy a Dan által fölvetett és a viszonyainkban elképzelt természetességek - mint legalább szakemberek szintjén, az egymás kultúrájának, nyelvének, lelki beállitottságának a kölcsönös ismerete, az ezirányú ösztönös és következetes érdeklődés és törekvés - ma még jobban hiányzik, mint valaha.

Ami e téren történt, és úgymond előrelépésként, eredményként jegyezhető, az mennyiségileg lehet, hogy szépít valamit a múltbeli mérlegen, de hogy nem elégséges, és hogy ami közeledés, az is belevész az általános távolodás sűrű bozótosába, az szabad szemmel is észrevehető. Ilyen értelemben a fél évszázaddal korábbi megállapítások lényege ma is helytálló, időszerű. Olyannyira, hogy az utóbbi évek társadalmi mozgásirányát figyelve, a mindenre . s elsősorban a közép-európai fejleményekre - figyelő, azokra érezékenyen reagáló honlapszerkesztő Culcer a minap az alábbi rövid, de velős, keserű megállapítását tette közzé:

“Csalódnak azok a romániai magyarok, akik szigetlakó túlélőiként a Katasztrófának, amiből csak látszólag menekültek meg, azt hiszik, hogy közösségi gyarapodásuk és boldogulásuk ára az elzárkózás.

Egy szigeten az erőforrások korlátozottak és a lakosság természetes növekedése kanibalizmushoz vezet. Ez lesz a sorsuk azoknak, akik a Székelyföld Szigetén keresnének menedéket, miközben a környező Románia odavész az imperialista gyarmatosítás, a liberalizmus és – az emberi szolidaritás elpusztításával – a társadalmi széthullás cunamijában.

Csalatkoznak az erdélyi románok, és általában a románok, ha azt hiszik, hogy e közösségi elszigetelődés megszabadít bennünket hagyományos ellenfeleinktől, akik újra meghódítanak bennünket vagy részenként kivásárolják Erdélyt. A mi sorsunk az együttműködés vagy az együtt pusztulás, alásüllyedve a mélybe a láthatatlan jéghegytől megsebzett hajóval együtt.” (in: A Katasztrófa túlélői a Székely Szigetre menekülnek. Ardealul Nostru)

Dan egyik nagy erénye (a sok közül), hogy sosem ködösít. És ha nem is kellemes mindenkinek, nevén nevezi a gyermeket. Most se különben. Ezúttal sem csűr-csavar, hanem ápertén megmondja: rossz megoldásnak tartja az erdélyi magyarok – s köztük kiemelten a székelyek – úgynevezett autonómia törekvéseit. Ilyen szempontból nem az elvekkel hadakozik, inkább realista. Mert bevallom, magyar létem ellenére, a valóság tényeinek ismeretében, magam is inkább amolyan fából vaskarikának látom az önálló székelyföldről forgalmazott elképzelést, elvégre – jól mondja Dan! - a sziget, bárhogy és bárhonnan is nézzük, mindig sziget marad. Olyan zárvány, ahol a benne élőnek el kell fogadnia teljesség gyanánt mindazokat a korlátokat is, amivel a sziget-lét jár. Ahhoz pedig, hogy mindez romániai–középeurópai–európai vérkeringésre kapcsolódhassék, az autonómia éppen csak premissza, kiindulópont: az erőszakkal kimetszett, majd újra beépített szervnek rá kell találnia a működéséhez szükséges egyensúlyra, amennyiben sikeresen túlélte a kompatibilitás próbáját. Erőforrások, természetes kapcsolatok, a szomszédokkal való békés együttműködés nélkül csak magunkra zárt ajtók-ablakok vannak, ahol még a szél is ellenségesen zörgeti azokat...

Az autonómiák szorgalmazói nagyon nem szeretik, valahányszor a kockázatokat, a nehézségeket emlegetik előttük. Már csak azért sem, mert szerintük minden akadékoskodás a kishitűség tényezője. Emlékezzünk csak vissza az erdélyi románság vezetőinek érvelésére, amikor a magyar politikum arra akarta őket rávenni, hogy maradjanak az osztrák-magyar államiság keretében, mert jogokat, részben még autonómiát is kapnak. Vasile Goldisék azonban hallani sem akartak ígéretekről: Álláspontjuk világos volt: „Az egységes magyar nemzeti állam eszméje halálos ellensége az ország minden nem-magyar népének, mert azt követeli tőlünk, hogy lemondjunk saját nem­zeti mivoltunkról. Mi, románok azonban sohasem fog­juk elismerni ennek az igazságtalan és képtelen esz­mének a jogosultságát, és harcolni fogunk ellene — mindhalálig. Jöjjenek ellenünk a csendörök ezrei, küldjék ellenünk mind a regimenteket, nyissák meg előttünk a börtönök kapuit, követeljenek tőlünk bár­milyen áldozatot: mi, románok megfélemlíthetetlenek maradunk, és szüntelen követelni fogjuk nemzeti lé­tünk maradéktalan biztosítását ebben az államban, amelyet vérünkkel és javainkkal tartunk fenn.” (in: [A románok és a magyar nemzeti állam kérdése. Romanul, 1911] ) Aki megpróbálta a románokat meggyőzni arról, hogy ne csatlakozzanak egy olyan országhoz, még ha Romániának is hívják, amely életstandardjukban, társadalmi berendezkedésükben látható visszalépést jelentene számukra az időben, azt egyszerűen leintették, elhallgattatták. Az önállóság, a szabadság kalandjának nincsen más ellenszere, csak az élet próbája. És nem kicsiben, hanem egy az egyben. Ami az egyiknek sikerült – mondja a formális logika –, az a másiknak is sikerülnie kell. Amibe az egyik nem pusztult bele, az a másiknak sem halálos méreg.

Különben tökéletesen megértem azt a hajthatatlanságot, amivel Iuliu Maniu (de akár mondhatnám Maniu Gyulának is) elutasította a magyar állam vezetőivel való tárgyalást. És azt a csodálatot is, amit ezzel a románság körében kivívott, ahogyan arról Octavian Goga még az első világháború idején vélekedett: „Maniu politikai szempontból minden esetben a magyarokkal szembeni abszolút nemzeti hajthatatlanságot képviselte. Történelmünk dicső lapjaiként maradnak fenn beszédei, amelyben levonta a legvégső nemzeti konzekvenciákat. Legmagasabb fokú öntudata minden esetben időszerűen jelentkezett, azt is mondhatnánk, hogy neki és a hegyen túli nemzeti bizottságbeli nagyon kevés embernek köszönhető az a nagy erkölcsi győzelem, amely a későbbi események fényében még nagyobb fontossággal bír, hogy nem köttetett egyezmény a pesti kormánnyal, a tavalyi ismert tárgyalások nyomán. Maniu ellenkezése meghiúsított minden törekvést és az ő meggyőződése a mi elszigetelődésünkben, remek meggyőző erővel párosulva, végül is győzött. Akik e hosszas és bonyolult vitákban részt vettek, mindinkább hálásak lehetnek neki, amikor egyre világosabb lesz, milyen sorscsapása lett volna egy Tisza gróffal történő megegyezés.” (Octavian Goga: Strigate in Pustiu. Cuvinte din Ardeal dintr'o tara neutrala. Bucuresti, Editura Librariei Scoalelor, C. Sfetea, 1915.)

Vagyis: ha harc, hát akkor legyen harc – ne bájolgás és értelmetlen széptevés...

Önkéntelenül is beleborzongok egy ilyen perspektívába!

És felteszem a kérdést: ezek után nincs más hátra, mint elengedni magunkat, és hagyni, hogy mindenki a saját sorsáért viselje a felelősséget? Nekünk – nekem, de neked is, Dan – választanunk kell: vagy meghajlunk a kőkemény nemzeti hagyományok és szokásrend előtt, s továbbra is halálos ellenségeknek tekintjük egymást, akik között egyezkedésnek és megegyezésnek helye nincsen, vagy hátat fordítunk a múltnak és hagyjuk, hogy mind a két népnek véglegesen kiforrjon a saját mustja, hiszen valódi borról majd csak azután lehet beszélni.

Amennyiben komolyan veszem a Dan cenzúrázott cikkének megállapításait – és semmi okom rá, hogy létjogosultságukat kétségbe vonjam, még akkor is, ha szerzőjük állításaival egyetértve ma már rettenetesen naivnak és a kor simulékony szóhasználatába burkolózottnak vélem –, föl kell tennem magunknak a kérdést, hogy a második világháború utáni, meghirdetett közeledésünk, legalább is a fiatal nemzedék részéről, egyszerű színjáték, mímelt barátság és tolerancia volt csupán, avagy tartalmazott őszinte szolidaritást is, legalább az egyének, a kisebb csoportok, a társadalmi mikrosejtek szintjén. Úgy vélem, először erre kell megadnunk a választ, minden egyéb belőle következik és hozzá kanyarodik vissza. A magam részéről máris leszögezem: őszintén hittem és hiszem ma is, hogy szükséges és kell a teljes megbékélés. Ellentéteket, ellenséges érzelmeket csakis a mi tetteink kelthetnek közöttünk, a múlt salakjában fölösleges kotorásznunk. Persze, akinek a jelenről és a jövőről nincs elképzelése, aki egy nemzeti ideálnak kíván megfelelni s azt tekinti élete legfőbb normarendszerének, az menthetetlenül a történelem feneketlen kútjába hull, ahonnan nincs szabadulása.

Nekünk nem a kényszerű divatból felsorakozó nemzeti táborok között kell választanunk, hanem abban kell megegyeznünk, vállalhatónak találjuk-e egyáltalán a kiegyezés és a megnyugvás huzatos ellenszelét.

Cseke Gábor