(Válasz egy levélre)

Egy barátom a baloldaliság zsákutcájáról és lehetséges távlatairól, feltámadásának esélyeiről küldte el gondolatait, s cserében én is megosztom vele az enyéimet e kérdésben. Talán másokat is érdekel...

***

E dilemma vergődésében éltem le eddigi életemet. A két alternatíva akkor vált különösen nehezen elviselhetővé, amikor a hatalom és a közvélemény részéről egyértelmű megbélyegzést vont magára.

Mert aki Á-t mond, az mondjon B-t is, de az mégis csak túlzás, hogy ennek az alternatívája csakis a teljes hallgatás legyen. Eddigi történelmi tapasztalataink, életünk számomra annyira gyűlöletessé tették a vagylagosságokat, a polarizált szemléletet, hogy tehetetlenségemben egyre inkább a harmadik (közép)utasság felé sodródom.

Annak ellenére, hogy tudom: a vagylagosság hívei ma is mindenkit megpróbálnak táborba állítani. Vagy egyiknek van igaza, vagy a másiknak. Tessék, döntsd el magad! De ne fanyalogj, ne hezitálj! Vagy a fehér, vagy a fekete. Vagy a jobb, vagy a bal. Vagy a magyar, vagy a román. Vagy a jó, vagy a rossz. Vagy az éj, vagy a nappal. Vagy a nemzet, vagy a glóbusz. Vagy a tűz, vagy a víz...

Tűz és víz harmóniájában, a kettő együtthatásának békés határvidékén szeretnék élni, s tudom, hogy ebben nem vagyok ebben egyedül.

Kamaszkorom emlékeiből jól őrzött mozaikkockák egyike az apámra sütött bélyeg: középutas! (Értsd az akkori szóhasználat alapján: amolyan velejéig gyáva fickó, kétkulacsos gazember, aki mindenféle aljas meggondolásból se a jó, de még a rossz oldalra sem hajlandó állni, hanem megmarad semlegesnek, kivár, amíg a számára kedvezőbb széljárást nagyobb kockázat nélkül felvállalhatja.)

A középutasságnak rendszerint agresszív és perfid lejáratása sok bizonytalan, rendszerint tűnődve elmélkedő embert riasztott meg és kényszerített akarata ellenére színvallásra. E lelki presszió nyomán nagyszámú erdélyi értelmiségi – írók, művészek, tanárok – állt át balra, formailag is, mások ellenkezőleg: vállalták a kirekesztés ódiumát.

1.

A „megtértek” tragikus példájaként – számunkra beszédes mementóként is egyben – szokták emlegetni Szabédi László költőt, egyetemi tanárt, aki a második világháború előtti vészidőkben makacsul őrizte középutasságát, mint az adekvát erkölcsi cselekvés egyetlen mentsvárát.

A harmincas években kelt közírói állásfoglalásában nyíltan meg is fogalmazta elszántságának etikáját és esztétikáját: a fasizálódó időkben, melyek hátterében ott fenyegetett a sztálini terror baljós árnya, sokáig tisztességesnek tűnt a távolmaradás, a semleges kiútkeresés a kétpólusúvá váló világban, de éppen az erdélyi magyar értelmiségi az, aki a háború és a revízió éveiben rájön arra, hogy adott történelmi korban és helyzetben a színvallást lehetetlen megkerülni; a társadalmi egymásnak feszüléseknek már nem is ideológiai, hanem erőtáborai vannak, s ilyen szempontból egyáltalán nem mindegy, hogy milyen oldalra billeg a mérleg.

Szabédi Nem tudtok ölni c. monológjában (1934) egy fiatalember öngyilkossága kapcsán tulajdonképpen azt fejtegeti – paradoxálisan -, hogy az ilyen gesztusok azért nem érnek célt, mert ilyenkor nem azt tesszük, amit akarunk, mert nem tudunk úgy ölni, ahogy az órás órát tud csinálni.

„Az embereket rugalmasabbakká kell nevelni. És mindent. Tudniillik mindent rugalmasabbá. Úgy értem, minden társadalmi berendezkedést. A mai merev társadalom éppen azért recseg-ropog, mert merev. Vagy magyar, vagy halál; vagy román, vagy halál; vagy kommunista, vagy halál. Attól tartok, sok halál lesz a vége. Pedig úgy látszik, minden problémánk az élet függvénye, és az élet megőrzése nélkül meg nem oldható. A halál ma még nem megoldás, mert még nem tudunk ölni.

Akkor fogunk tudni ölni, amikor egyszerre leszünk elevenek és holtak. Amikor megszüntetjük az élet vagy a halál dilemmáját: vagy-vagy. És addig is, nem tudhatnánk egyszerre minden lenni?

Egyszerre. Egy és ugyanaz az ember. Kétkulacsosság? Ezerkulacsosság! Magyar is, román is, szász is, szerb is, francia is. Hát értsék meg, mit akarok mondani: ember! Paraszt is, munkás is, úr is, de egyik se kizárólagosan... Gyors iramban kell vágtatnunk az ezerkulacsos politika felé, mert sok lehet a halálra szánt. Nyílt összeesküvés, már hallottuk ezt a szót. Nyílt színlelés! Szokjatok az ezer archoz! Vegyétek kezetekbe a kapát, s játsszátok, hogy parasztok vagytok, kifelé; s befelé, hogy ti vagytok Mátyás király, aki Gömörbe ment urakat pirítani. Az élet nem ezekből a formákból áll, ezeket a formákat ő teremti. Ne hódoljon neki, mint a buta néger saját faragású faisteneinek. Nehéz? Mégis: meg kell tanulnotok élni. Akkor ölni is fogtok tudni."

Szabédi a felismerésből levont következtetés dacára a negyvenes évek végén a hit erejével magára húzta a cselekvő világmegváltás kényszerzubbonyát, s számos pályatársához hasonlóan nyíltan és már-már propagandisztikusan balra lép, és e döntésének meg is fogalmazza mélyen emberi ellentmondásossága mellett erkölcsi elkerülhetetlenségét: megírja a Vezessen a párt c., nemzedékünk által agyontanult, amúgy mélységesen megrendítő versét, mintegy önszántából szegre akasztva ezzel különutasságát. És belépett a vagylagos világba.

Hogy 1959-ben, halála évében, gyakorlatilag a legvégső pillanatban ráébredjen: a vagy-vagy szemlélet megölte benne a legjobbat - az ezerkulacsosság vágyálmát.

2.

A probléma családi átéltsége a magam szempontjából talán még körülményesebb és meghatározó jellegű mai állásfoglalásaimban.

1957-ben történt: jóformán le sem érettségiztem, amikor a kolozsvári irodalmi hetilapban (Utunk – a mai utódja 1990 óta a kéthetente megjelenő Helikon) heves vitát kiváltó, vezető helyen tördelt propagandacikk jelent meg Nagy István kolozsvári író tollából, aki akkor még a romániai pártvezetés tekintélyes tagja volt. Évekkel előtte ő volt a Bolyai Egyetem rektora is, tehát félig-meddig személyes tapasztalatokból és származása minden átéltségéből kiindulva vázolt egy vitathatatlanul létező szociális helyzetképet, amelynek az volt a lényege, hogy a népi demokrácia, amely tulajdonképpen a dolgozó munkások és parasztok uralmát jelenti, adós maradt a kellő esélyekkel ahhoz, hogy e két társadalmi osztály fiai kellőképpen felemelkedhessenek és soraikból származó értelmiségi réteg nevelődjön ki, amely aztán egészséges alapállásból és ideológiával vértezi majd fel a holnap új nemzedékét. Beiskolázási statisztikák alapján mutatta ki: a Bolyaira, de a más egyetemekre is bejutók többsége tanár és egyéb értelmiségi, meg mindenféle kispolgári gyökerű sarjadék, azok, akiknek visszamenőleg is mindig volt mit aprítani a tejbe, otthon volt honnan levenni a polcról egy könyvet, akik anyagi helyzetük és szellemi indíttatásuk folytán potenciális előnyben vannak a munkás-parasztsarjakkal szemben. Hogyan várhatjuk el, tette fel cikkében élesen a kérdést, hogy osztályidegen ideológiai környezetből egyetemre jutó, s környezetének soha hátat nem fordító, megbízhatatlan osztályidegenek, különutasok, idealisták, klerikális érintettségűek stb. neveljék majd tanárokként a holnap új nemzedékét, amelynek szellemileg már egységesnek, harcosnak és előremutatónak kell lennie?! Példákat hozott fel a mindennapi életből, hogy osztályellenségek fiai-lányai férkőztek be alattomosan, nem várt sikerrel, a diákifjúság egészséges soraiba, hogy ott megbújva könnyű életet folytassanak és gond nélkül kifejtsék lélekromboló tevékenységüket. E tarthatatlan helyzet gyökeres felszámolására és kiegyensúlyozására Nagy István azt javasolta, hogy a vállalatok, a mind jobban gyarapodó mezőgazdasági termelőszövetkezetek és állami gazdaságok a néptanácsok révén (a mai önkormányzatok akkori megfelelője) hirdessenek meg külön társadalmi ösztöndíjakat, amelyekre ők maguk állítsanak megfelelő, egészséges származású, elkötelezett, tehetséges munkásembert, ha kell, akár a munka mezejéről is kiemelve, akiben megvan a nevelés képessége, a tanulás vágya, s aki ha végez, az anyagi támogatás fejében az önkormányzat rendelkezésére áll majd, s kötelezően ott lesz tanár vagy éppen magas képzettségű szakember, ahol a társadalomnak a leginkább szüksége van rá.

A cikket pró és kontra – mindenképpen heves - sajtóvita követte, ami viszont nem rengette meg alapjaiban a vitaindító következtetéseit, sőt a felszínre hozott feszültségek dacára a tanügy egy-kettő “magáévá tette” a javaslatokat – igazság szerint a javaslatok kezdettől adottak voltak, Nagy István csak egy szócső volt a sok közül, aki által a felső vezetés szándéka eljutott a tömegek egy részéhez -, s külön felvételit szervezett a társadalmi ösztöndíjra jelentkezettek között, akiket előzőleg alapos személyzeti ellenőrzésnek is alávetettek, hogy valóban az arra rászoruló és rátermett kapja meg az akkor nem kevés pénzt jelentő anyagi támogatást a tanuláshoz.

E kivételezett vizsgázók foglalták el az arra az évre kiírt helyek kétharmadát, így a magyar nyelv és irodalom szakon a meghirdetett harmincból csak tíz fennmaradó hely lett tulajdonképpen szabad préda azon a felvételin, amelyen én is részt vehettem, ha már úgy döntöttem, hogy megpróbálok bejutni. Hihetetlen, addig nem tapasztalt bizonyítási kedv szállt meg, olyan gőzerővel tanultam azon az emlékezetes nyáron, hogy el se tudtam képzelni, netán sikertelen lehet a felvételim. Pedig ha józan ésszel gondolkoztam volna, rájöhettem: több száz jelentkező közül az első tízbe kerülni nem csupán az egyéni teljesítményen múlik, hanem a vakszerencsén. Ráadásul az is megjárhatta volna a fejemet (mint ahogy könnyelműen figyelmen kívül hagytam), hogy e második vizsgára épp úgy odaállhattak azok is, akik munkás- és parasztszármazásúak voltak, és akiket akkor is pozitíven diszkrimináltak: nem az osztályidegen társasággal összevegyítve, hanem külön teremben írták dolgozataikat. (Később az is kiderült, hogy a teremfelügyelőknek és a dolgozatjavítóknak utasításba adták: mindazok dolgozatát, akik az “osztályidegen” teremben vizsgáztak, eleve két jeggyel osztályozzák le, hogy a hátrányos helyzetűek számára ezúttal is biztosítva legyen az esélyegyenlőség.)

Ha mindezt vizsga előtt tudom, egész biztosan elmegy a kedvem mindentől.

De nem csak hogy nem tudtam, hanem lelkem mélyén jogosnak találtam az általam tisztelt munkásíró felvetését. Tetszett az az irigylésre méltó elszántság, a direkt, a dolgokat nevén nevező fogalmazásmód, éppen mert nem cifrázta a szót. Másképpen hangzott a szövege, mint amit az irodalmi művek olvasása közben megszokott az ember, az élet nyers valósága áradt szavaiból. Ugyanakkor bűnösen kényelmetlenül éreztem magamat, amiért egy olyan társadalmi környezetbe születtem bele, mely annyira ingadozó és megbízhatatlan a jövőépítés szempontjából. Tudtam, hogy nagyszüleim, szüleim becsületes emberek, azt is gyanítottam, hogy valahol egy nagyméretű igazságtalanság áldozatai, de elhessegettem magamtól a kételyt, mint olyan gyengeséget, amit akkoriban az értelmiségiekben mindegyre kárhoztattak. Hittem ezekben a szavakban, nem vakbuzgón, hanem bizalommal, hogy az igazságot hordozzák, tehát nincs miért kételkednem bennük. Elfogadtam, hogy az én családom kivétel az általános helyzet alól, de azt is hamar a fejembe verte az iskola és az élet, hogy a kivétel erősíti a szabályt.

Apám mint egyetemi tanár, nehezen viselhette ezt a kettősséget, hiszen őneki, az osztályidegennek, aki vezető állásban irányította egy kar tevékenységét, örökké résen kellett lennie, hogy egyetlen tettével, döntésével vagy megfogalmazott gondolatával se adjon lovat azok alá, akik az egészségtelen származásúakra cakkumpakk ráhúznák a vizes lepedőt. Neki éppen úgy meg kellett rendeznie és el kellett fogadtatnia ezt a mesterkélt felvételi színjátékot, ami a népi demokrácia oldaláról erkölcsösnek látszott ugyan, de a polgári szabad verseny szellemétől mélységesen idegen maradt. Mi akkor nem a polgári, hanem a népi demokrácia, a többségi uralom logikáját tanultuk-gyakoroltuk-követtük, s apám a maga csendes, hallgatag, diszkrét módján tudta, értette, honnan fúj a szél, de hallgatott és elfogadta a játékszabályokat.

Az elbukott ötvenhat árnyékában részben még mindig a levegőben volt a huszadik kongresszus utáni olvadás maradék hangulata. Az egyetemi oktatók közösségében, az egyetemi pártszervezetben is hallatszottak hangok, amelyek a múltbeli bűnök és torzulások, a sztálini politikát képviselő és végrehajtó egyetemi kollégák, pártvezetők felelősségre vonását pengették, szorgalmazták volna. De mert a számonkérés nem azon melegében történt meg, az érintettek bátorságra kaptak, megerősítették pozícióikat és ravasz állóháborúra rendezkedtek be. Egy ideológiai szemináriumon, amelyen nem csupán a párttagok, hanem az egyetemi oktatók mindenike kötelezően részt vett, a vitára bocsátott téma újra előhozta a kérdést. Az előadó lelkesen mondta a magáét, a pártirányelvekből leszűrhető tanulságokat, ismertette a huszadik kongresszus megújító szellemének lényegét, elsajátításának fontosságát, majd iskolásan felszólított egy-egy tanárkollégát, fejtse ki az elhangzottakkal kapcsolatos véleményét, elképzelését. Apámra is sor került, aki a helyzet kényszerébe belevörösödve, a lehető legudvariasabb stílusban elmondta, hogy amit a szemináriumon hallottunk, az elméletnek nagyon jó és helyes volt, az viszont furcsának tűnt a számára, hogy a szöveg egy olyan ember szájából hangzott el, aki korábban maga is a most elítélendő álláspontot képviselte és annak szolgai végrehajtója volt. Az előadó kékült-zöldült, elvtársai azonnal fölpattantak és nagy hangon le-”harmadikutas”-ozták apámat meg mindazokat, akik így gondolkoznak, akik nem vesznek részt a szocialista építésben, csak a pálya széléről szeretnek véleményt mondani. Kioktatták szegény öregemet, hogy csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit, s nincs szükség az ő szarkasztikus, ellenséges hangvételű beolvasására, a munkások pártja van olyan erős, hogy saját maga oldja meg belső problémáit, ebben ne leckéztessenek meg bennünket a politikailag el nem kötelezettek...

Mindezt természetesen jóval az egyetem elvégzése után tudtam meg, anyám mesélte el egy szokatlanul meghitt délután, amikor leültem vele kávézni a konyhában. Megemlítettem előtte egy filozófia tanárt, akitől cikket kellett kérnem a bukaresti Ifjúmunkás számára – ahol dolgoztam - a marxizmus-leninizmus hatvanas évekbeli időszerű tételeiről, illetve a szocialista erkölcsről. Anyám a név hallatán elsápadt, és anélkül, hogy lebeszélt volna penzumomról, elmondta nekem a történetet úgy, ahogy azt ő is apám bizalmas beszámolója nyomán tudta.

Anyám szerint ez a filozófia tanár volt az, aki a szemináriumon történtek után, névtelenül ugyan, de hallatlanul keményen és lehengerlően az Utunk hasábjain védelmébe vette a szemináriumvezetőt és elítélte az apám által képviselt különutasságot. Anyám a szekrény egyik fiókja mélyéről elővett egy összehajtogatott újságot és a kezembe adta: tessék, olvasd el magad és ítélj.

Ennyi volt az egész. Elolvastam és ítéltem: apám oldalára álltam, de valahogy nem tudtam nem meglátni és átérezni a leírtakban a szocialista logikát. Fájt a cikk maga, ugyanakkor nem voltam képes meggyűlölni miatta a szerzőt, aki nyilvánvalóan kollégáját védte és mosta fehérre. Az interjú elkészült, s úgy beszélgettünk, mintha mi sem történt volna évekkel korábban apám és őközötte.

Apám sem engem, sem testvéreimet nem kívánta az őt megalázó és másodrangúságra ítélő rendszer ellen hangolni. Jobbnak látta, ha türelemmel kivárunk, én pedig gyanútlanul, naivan, a ma születettek ártatlanságával veszek részt a megméretkezésen, mint a Mikszáth-féle hályogkovács, aki nem tudja, milyen veszélyes műtétet hajtott végre a böllérkésével, majd amikor tudomására hozták, többé egyetlen műtétet sem mert végrehajtani páni félelmében.

3.

Amikor Bukarestből Csíkszeredába költöztem, ha akartam, ha nem, gyorsan tisztáznom kellett a rám kíváncsian sandító világ előtt, hogy melyik oldalon állok is. 2003 végén ugyanis már javában zajlott az állóháború a két frontvonal – a baloldali nosztalgiák és a magyar jobboldalnak drukkoló, mondhatni vele együtt lélegzők – között.

Amit egyre inkább úgy fordított le a hétköznapok nyelvére a közvélemény, hogy a „komcsik” és az „igazi magyarok” között. Ebben a harcban én nem kívántam részt venni. Épp elég volt nekem – nemzedékemnek -, hogy „a múltat be kell vallani”. Azt, amit egy jobb élet hitében és reményében, másokkal együtt mi magunk rontottunk, torzítottunk el. Nem tudtam elképzelni ugyanis, hogy a lejáratott, befuccsolt baltól törvényszerűen csak a jobboldalon át vezethet az út. Ekkor versben is megfogalmaztam nehéz, ám egyetlen elfogadható döntésemnek a magyarázatát, formailag fiatal csíkszeredai barátomhoz intézve a vallomást, aki tőlem saját vívódásaiban megerősítésre, esetleg cáfolatra várt.

Középen állva

Ady Andrásnak

Ott folytatom hol a tegnap abbahagytam és

Dolgomat végezni fölébredtem nem kevés

Időre sóhajtva mintha vízből menteném magam

Hozzátok igazítva csekély türelmem és agyam

Maradék cikkanását még fognak az elnyűtt fékek

Felszikráznak a gyújtógyertyák s máris bölcseket beszélek

A hang enyém de mintha más ajkáról szólna

Kedvem fagyos és közben nyárról szól a nóta

Álmodni ébredést és ébren álmodozni

E kettővel iszonyú nehéz összeszokni

Míg a világ mindig a középen állva

Hallgatni is de ha muszáj hát kiabálva

Eloltott fények közt is égni hagyni a lángot

Mely minket éltet engem és a világot

Résnyire nyitva a koporsó fedelét ha már lecsukták

Csak lesni kifelé szomjasan az élők meg ne tudják

4.

Az eddigiekben bemutatott képlet azért tűnik számomra rendkívül izgalmasnak, mert úgy tapasztaltam, hogy a középutasság jóval ritkábban tájékozódik konzervatív irányban, a baloldali szimpátiák és késztetések viszont annál gyakoribbak és természetesebbek. Azt is lehetne mondani, hogy nagyon sok középutas a baloldal gyakorlati túlkapásai és torzulásai miatt került középre, a mérsékelt kiegyensúlyozottság hatókörébe. Nem kivárás, nem is kétkulacsosság tehát a középutasság előmozdítója, annál inkább a végletek összebékítésének, kiegyenlítésének, a bölcs mérlegelés kultuszának a szándéka.

Véleményem szerint történelmileg is úgy lehetne visszanyerni a baloldali gondolkodás és érdekérvényesítés hitelét és erejét, ha új szövetséget köt a középutassággal, anélkül, hogy megpróbálná azt bedarálni, a maga táborába édesgetni. A baloldali gondolkodás beteljesületlen, még reményt ígérő távlataira szüksége van az emberiségnek, akárcsak a középutasság kontrolljára, az örök ellensúlyra.

A kétpólusú világ helyett tehát egy hárompólusú erőtér lenne a legkívánatosabb, amelyből mindig a mérséklődés kontrollja alatt álló oldal kerül ki győztesen.

Cseke Gábor