A „saját” szinte mindig ismerős. Látszólag. Mert hát a Másik fölöttébb ismeretlen az esetek többségében, s az is marad mindaddig, míg csak azt nem hisszük, átlátunk már rajta…

A Másik1 kiállításán a másik mindig nagy betűvel írott változatban az üzenetek hatását fokozza. Számítanak a sztereotípiáidra, a képzelt ismereteidre, a védekező reflexedre, de valójában épp a megszólításod, épp a tárlók, tárgyak és képek összhatása adja, hogy végül már képtelenségnek tekinted az egyszínű szeretetét, az egyminőségű elfogadását az identitások sokféle színességének láttán. Ezen nem lepődsz meg, csupán elgondolkodsz, de ha már ezt elérték, volt értelme a kiállításnak… Régóta hiányzik Budapestről egy „embertani múzeum”, a szó párizsi értelmében, az Ember kultúrájának és sajátlagosságának múzeuma szellemében. Most, íme, ha ugyan csak időszakos kiállítás formájában is, de itt van…

Már ahogy az első teremben kétfelől fognak-karolnak át a szobrok, babák, idolok, istenek, öntvények és faragványok, fából-műanyagból emberek, mintegy tudatosítva, hogy nem elég „rájuk látni”, hisz köztük vagy, egy teddy-maci, egy barby-baba és egy óceániai istenszimbólum között állsz éppen. Tükör nincs külön Neked is, de ha cselezel kicsit a fényekkel, a vitrinben ott találod magadat is, szinte tükörképeként a tárgyi egyvelegnek, egyúttal a hozzájuk képest Másikként, kiszolgáltatott „fehérként” a határtalan színességben.

A kiállítás eredeti (svájci) címe: „Nous autres”, amely A másik-nál kicsit erősebb verzió. Azt tükrözi ugyanis a magyarhoz képest evidensebben, hogy a másság nem az azonossághoz képesti állapot, hanem a különbségek egyezése inkább, s ha épp a különbségekre fókuszálod érdeklődésed, akkor a másik is te vagy. Sőt, mindig mi vagyunk a másikok (is). Önmagunknak ugyan lehetnénk egyediek, de másoknak hasonlóképpen távoliak, idegenek, furcsák, sajátosak maradunk csupán… Kinek élmény ez, élvezetes és változó, kinek meg nyűg és nehézség, az eligazodás lehetetlenségét kínáló. De hát miért is, miben is kellene eligazodnunk…?

A Másik kiállítása a magunk etnocentrizmusára utal, magyarán arra, amiről Claude Lévi-Strauss 1952-ben az UNESCO felkérésére írta a Faj és történelem című kötetecskét. Kis könyvecske ez, de máig elérő és nagy hatású, mert a fajok közötti összhang hiányát és lehetőségét teszi mérlegre, a rasszizmusról értekezik a háborút és emberpusztítást átélt Európa, illetve a gyarmati sorból felszabadulni törekvő Európán túli világok szemszögéből. Ránk bizonyítja, hogy etnocentrikusak vagyunk, vagyis többre tartjuk a magunkét mindenkiénél, akár sikerről, akár életszínvonalról, akár gondolkodásmódról vagy erkölcsről van szó. Az emberiség (akkor még mindenképp nagyobb része, de ma is java többsége) nemcsak a történelmi győzelmek, sikeres kultúrák, hírhedett birodalmak vagy hódítások, halmozódó gazdagságok és fokozódó tempójú rablások sikertörténetének részese volt, hanem mindenekelőtt a „jogosultságok”, „felkentségek”, elbizakodottságok részese is, amely vakká tette más kultúrák és a Mások sajátlagosságának, eltéréseinek, azonosságainak és többleteinek elismerése iránt. Amit a kiállítás ezzel kérdez, az voltaképpen az etnológusok és antropológusok fő kérdése: hogyan ismerhetők meg más kultúrák, hogyan érthetők meg más létmódok, más tájak és emberek, másféle felfogások, avagy A Mások általában… S amit mi magunk kérdezhetünk: hogyan kerül ide Lévi-Strauss kérdése, hogyan tekinthetjük érvényesnek fél évszázados tanítását, s hogyan változtak meg azóta a viszonyok, a földrajziak, a gazdaságiak, a kultúraköziek, a politikaiak, a migrációsak, és a többi…

Lehet persze olvasó, kinek nem az antropológia „közhelye” a kérdéses itt, hanem a nézők, befogadók, kiállítás-látogatók reflexiója, válasza erre a főkérdésre. Vagy arra, hogy a néprajztudomány és fő honi intézménye, a Néprajzi Múzeum miért is szól bele az identitás-politikákba, az etnocentrizmusok kortárs háborúiba, a fajok és „még fajabbak” kulturális és közösségi küzdelmeibe…?! Erre természetesen válaszolható az is, hogy a hagyományos nemzeti kultúra elemeit, lenyomatait gyűjtögető néprajztudomány nagy korszaka lejárt már. A mai néprajz nem kerülheti el, hogy a vallási turizmussal is foglalkozzon, ne csak a türelemüvegek gyűjtésével, az időátéléssel is kezdeni próbáljon valamit, ne csak a paraszti néphagyományt foltozgassa, s az Internet-közösségekről is próbáljon megérteni valamit, ne csak a munkáséletforma változó elemeit regisztrálja. A Másság fő kérdése ugyanis nemcsak a néprajz, az etnográfia vagy a folklór, hanem a mindennapi lét egyik igazoló-önigazoló formája, olyan fikció, amely az önmeghatározás indirekt formáját veszi elő akkor, amikor az Én saját létére kérdez. Én az vagyok, aki nem a másik, aki nem azonos a többiekkel, akinek megvan a maga mássága a többiek azonosságai között is. Ebben a játékban tehát kívülről szemléljük magunkat, „étikusan”, ahogyan a generatív grammatika a „fonetikust”, az alaki mivoltában és formai sajátosságai alapján írja le a szót, a kifejezést, a tartalmat. A kultúrák kutatója leggyakrabban egy másik kultúrából jön (ahogyan a francia Lévi-Strauss elindul Afrikába, majd Indiába, majd Brazíliába, s megírja a magyarul is kiadott „Szomorú trópusok”-at, vagy a szintén lefordított „Strukturális antropológia” című alapkönyvét). Ez a más kultúrából jövetel persze más kulturális mintákat, más kultúra-élményeket, más és más kultúra-fogalmat takar, melyet a kutató fel kell függesszen, amikor társadalmi terepére, számára idegen földre érkezik, ahol minden és mindenki Más. Sőt, első élményei között arra kell ráébrednie, hogy bár nyitottnak mutatkozik a mások másságának megismerése közben, nem azok a Mások lesznek mások, hanem főként ő maga lesz más a másikak számára, merthogy azok a saját különbözőségeikhez már hozzászoktak (ha akartak), de a jövevény mássága mindegyiküknek menthetetlenül új élmény. A kölcsönös másság tehát a két különböző világ, a kutatóé és a kutatottaké közötti első, legfontosabb, de egyúttal a legbiztosabban tudható eltérések közötti azonosság élménye. Mégcsak nem is kell hozzá kutatónak lenni, elég, ha lemegyünk az utcára, betérünk egy könyvtárba, vagy komolyabban elgondolkodunk szerelmünk és ideáljaink másságain…

A kultúrák közötti különbözőség persze már ez esetben is kihívásokkal teli. A leggyakrabban ezt nem természetes állapotnak, kézenfekvő jelenségnek tekintik az emberek, hanem szinte fölháborító, megbotránkoztató kérdésnek, avagy problémának, s néhanapján a hadiállapotok fenntartásának ürügyeként is hangoztatják. A „bábeli nyelvzavar” például leggyakrabban nem a kultúrák, nyelvek, népek sokféleségének találkozási, közös építési kísérleteként jelenik meg, hanem a széthúzás, az eltérés, a másságok kiváltotta ellenérzés állapotaként gondolnak rá. Pedig a megértés árnyalatai, a sokszínűség érdekessége korántsem „botrányos”, hanem természetesnél is nyilvánvalóbb (magyarázatra nem szoruló) élménye lehet mindenkinek, aki nem riad az eltérések tudomásulvételétől. A kiállítás Bábele ezt, a társadalmak uniformalizálódásával ellentétes, vagy annak ellene ható szimbólumot használja korunk kiskorúságának, a sokféleség elfogadásában még mindig akadékoskodó állapotának fölidézésére. Sejtelmes szavak, érthetetlen tónusok, kavargó jelentésfelhők lepik el ezt a szimbolikus bábeli nyelvzavart, vagyis az ősállapotot, amelynek egységét, a káosz leküzdésének programját mindörökkön megkísérlik, de sosem vihetik teljesedésbe az emberek. A bábeli terem bizonytalanságai ugyanakkor (éppúgy, mint az első terem tükrei, teremtéskori formái, „őskulturális” lenyomatai) azt a képességet húzzák alá, amely éppen az ember adottságainak, a megértés merészségének, a befogadás őszinteségének és a kíváncsiság bátorságának párhuzamával afelé hat, hogy mégiscsak értelmezhető mindez, ha már egyszer van, aki kulturális üzenetbe, érthető közlésformába töltötte…, vagyis mégsem lehetetlen a megértés a kultúrák sokfélesége fölött, között és mellett sem! Közel ötvenféle mondókát, éneket, altatódalt hallunk sosem tanult, de mások által esetleg mégis értett nyelveken – ugyanakkor tudomásunk lehet arról, hogy ezek léteznek, ezeket éneklik-mondják-dúdolják élő kisembereknek, s ezektől tán el is alszanak, ha anyjuk megértő szivélyessége veszi körül őket. Ha tehát azt nézzük, mire való, hogyan hat és kinek szól, akkor akár tőlünk eltérő világok eltérő kulturális lenyomatai is lehetnek éppoly értelmezhetőek, mint a magunkéi.

A magunkénak, sajátnak, elvitathatatlanul egyedinek érzékelt jelenségek és jelentések egyik alapformája a név. Ennek egyedisége, „páratlansága” csak ritkán elvitatható, még a XXII. Kovács János vagy a XVI. Lajos is úgy érezheti, hogy Ő egyedi a maga mivoltában, korában, környezetében. Hasonlóképpen, de még markánsabban van ez a népek neveinél, az etnonímiáknál. Ezek többsége cáfolhatatlan büszkeséggel tekinti magát egyedinek, s jóllehet a népek neveinek többsége leginkább azt a jelentést körvonalazza, hogy az illetők ez „ember” csoportba tartoznak, de ezt a „másságot” leginkább úgy szeretik érvényesnek tekinteni, hogy a környezetükben élőket a „nem-ember” kategóriába sorolják, vagy „szőrös embernek”, „sáskának”, „majomnak”, ellenfélnek vagy ellenségnek járó csúf jelzők birtokosainak nevezik. Lévi-Strauss is utal a „két lábon járó majmok”, az „undorító tetvek” és hasonló „népnevekre”, melyek az elnevezést használó kiválóságát sugallják, szemben a másik világ egyedinek „embertelen” vagy „ember nélküli” jellemvonásaival, melyek a leggyakrabban csupán kíméletlen tulajdonítások, nem pedig tapasztalati tudások. Ha csak beleolvasunk az internetes blog-gyártók újdonatúj kompozícióiba, gazdag tárházát látjuk a „cigók”, „etnikaiak”, „zsidrákok”, „gójok” és más sajátos népcsoport-töredékek velünk élő tömegének. Mondható-e tehát, hogy az altatódalok megértő, elringató szándéka, értéssel együtt vagy anélkül, találkozik a mások iránti megismerés, a türelem, a tolerancia normáival…? S el tudjuk-e ismerni, hogy saját etnikai, nyelvi, kulturális vagy származási csoport éppoly jeles vonásokkal ékes, mint mi magunk, s miként a többieké is? S ha talán magunkat már nem mindig és mindenki előtt látjuk versenyre kelni, mióta van e toleranciának oly nagy keletje, hogy már a fogalmat sem lenne érdemes használni? Nem volt-e „osztályáruló” a kulák, nem volt-e „imperialista bérenc”, aki egy nyugati nyelvet tudott és esetleg egy rokonának „külföldiül” írt névnapi üdvözlőkártyát, vagy nem volt-e mindig is ellenség az idegen az ókor óta, lett légyen „barbár”, mert nem ugyanazt a vallást követi, vagy „bozgor”, mert távol él a népcsoportjától? A kiállítás az ember egyedüliségét, páratlanságát fennen hirdető szemléletmódot is Lévi-Strauss okfejtése nyomán mutatja be, aki „az emberiség határát” megvonó szemléletmódnál a saját kultúra föl- vagy túlértékelésével szembesíti olvasóit (mi vagyunk a „jók”, a „kiválók”, a falunk határán túliak pedig a „rosszak”, „gonoszak”, „vadak”, „barbárok”, stb.). A sztereotípiák gyártása és alkalmazása persze egyhamar megosztja a saját népnév belső kategóriáját és a környezet által ugyanerre a népcsoportra aggatott jelzőt: a kiállításon felhozott húsz példával a közösségi belterjesség, a határok, a vetélytársak és barátok, a kisebbségiek és többségiek szemléletének eltérését illusztrálja a kettős népnévvel. Egy amazóniai törzs vagy egy magyarországi cigány csoport önelnevezése és a magukra használt megkülönböztető szavak sora jól jelzi, hogy olykor a külső, hatalmi vagy túlerős hatás még belülre is beszivárog (érdemes arra gondolni, kik nevezik és miért nevezik magukat romáknak, szintóknak, beásoknak, kelderásoknak, gáboroknak vagy lováriknak, miközben a környezetük számára javarészt „csupán” cigányok, de ezt olykor magukról beszélve is kimondják…).

A Másik kiállítás rendezői, az előzményként szolgáló genfi néprajzi kiállítás adoptálói, Földessy Edina és Szántó Diana ezt az öntúlbecsülő, etnocentrikus látásmódot a Lévi-Strausstól kölcsönvett fogalomkörrel mutatják be, mely a saját kultúra túlértékelését a másik kultúrájának kigúnyolásával valósítja meg. Ki ne hallott volna „macskazabáló” európai népről, vagy ki ne gyanakodott volna egy kínai étteremben a hús származási helyét firtatva…? De mikor a svédek elleni érvek egyike a „kutyaevés”, akkor erős kontrasztnak tűnik a svájci állatvédők tiltakozása, mely szerint a kutyahús sajnos piaci termék, s még a társállatok védelmében hozott törvény megszegése ellenére is kapható… Akkor hát ki a „barbár”, ki a „szőrös majom”, ki a „tetűrágcsáló” vagy a „nyershalzabáló”…? S ki az, aki a másik, az idegen, az ismeretlen megértését és megismerését egyszerűbben intézi el az előítélet-alkotással, az értetlen felháborodással, a „le”minősítéssel és gúnyolással. Valóban mindenki etnocentrikus lenne? Valóban minden szokatlannal, ismeretlennel szembeni védekezés első gesztusa a kegyetlen és kíméletlen ellenszenv, elutasítás és lekezelés lehet csupán? Tényleg minden testi viselkedésmód, öltözet, életmód, öltözködési szokás, viselet és étkezés, ünneplés és temetés, rítus és jelkép alkalmas arra, hogy mások csúfolódásának, előítéletének tárgya legyen? S ha az élőkkel így bánunk, legalább a halottak „megússzák-e”?

A jelek, a kiállítás másság-lenyomatai szerint nem. A térbeli és időbeli kontraszt, vagyis a jelenségek földrajzi elhelyezkedése, közelsége és távolsága éppúgy oka és tere lehet a megítélésnek, tévképzeteknek, ismerethiányon alapuló kezelésmódnak, mint az időbeli távolsága („sötét középkor”, „barbár ókor”, „polgári aranykor”, stb.), vagy mint a földi léten túli mivolta (halottak helyei, visszatérő lelkek ártalmai, rontások és rítusok hatásai, szakrális jelképek és mítoszok értelmezései). Mindezen képzeletjátékok, és minősítési vagy értékelési eljárások kiterjednek természetesen az étkezésre, a tisztálkodásra, a vécéhasználati eljárásokra, a fertőzések és járványok képzeteire, az élelemkezelési módokra, a konyhatechnikai vagy vízhasználati feltételekre, de a templomokra ugyanúgy, mint a temetőkre, sírkertekre, emlékápolásra vagy szakrális szimbólumok használatára is. Néhány évvel ezelőtt a Grenoble-i múzeum egyik kiállításán, amely „A rém” címet viselte, a „vendégváró” kép egy kinagyított tollrajz volt a 18. századból, egy osztrák sajtótermék címoldaláról, melyen egy sziklás-erdős tájon, útszélen barangoló zsákos, jellegzetes kaftános és kalapos, pajeszos zsidó volt látható – a további illusztrációk a yetik, borgok, vicsorgó medvék és várfarkasok köréből kerültek ki, jól tükrözve az ismeretlenről alkotott fogalom félelmes mivoltát, saját félszeink kivetítését és sanyargató velünk élését. A Másik kiállításon az ismeretlen mint szörny, a korok folklórját átható emberi-nememberi-rémemberi határok, az emberábrázolások talányai és furcsaságai illusztrálják ezt az egyént körülvevő világot, mely a fantáziától a projekcióig, a természeti jelenségek és az emberek másságára ható okok magyarázatáig, a határesetek és a nem jellemző állapotok közötti különbségtételek formáiig mutatkoznak meg. A rejtély, a félelem, a különösből vagy szokatlanból formálódó másság nemcsak a népszokásokban van jelen (majom-maszk, busómaszk, velencei álarcok, színházi kellékek és a képzőművészeti emlékanyag gazdagon őrzik ezek tömérdek fajtáját), hanem korunk fogyasztói piacán is, miként a mozifilmek Drakulái és Frankensteinjei, a Szörny alakváltozásai a mitológiákban és színpadi művekben, a görög vagy egyiptomi mitológiában, az északi istenek arculatában vagy a keleti uralkodók és katonáik ábrázolásában. A bennszülött persze mindenütt a kiforgatott embert mutatja a leírásokban (négy szeme van, vagy lábain a sarkak előrefelé állnak, hét ujja van vagy három feje…), de mint azt már az újkor lélekelemző ismeretanyagából tudjuk, ez jobbára a saját lélek, a saját tudat veszkődése önmagával, az ember kiszolgáltatottsága az információk hiányának, nem pedig a „tényvalóság”. A „vad” és „istentelen”, „hitetlen” és „megbízhatatlan” másik mindig az, akit ezért aztán le is kell vagy büntetlenül le is lehet mészárolni, isteneit be lehet tiltani, templomait vagy szobrait meg is kell semmisíteni. Ha ezt akár népirtás kíséri, vagy legalább az elkülönítés, a ketrecbe zárás és mutatványként körbehurcolás, az teljességgel jogos, hisz lám, az indián a vörös színt kedveli, biztos a vér miatt, amit belőle kiontani nem bűn, sőt… A kiállítás jelképes vezérhajója, amely a „messzi indiák” hódítása felé fordul, egyben a már odahaza kiirtott ellenséggel leszámolás gőgös jelképe is: mórok, zsidók és szerecsenek kiűzése, megsemmisítése szinte a dicső nemzetépítés előfeltétele a spanyol végeken éppúgy, mint a hasonló eljárásmódok a fehérorosz mezőkön, galiciai falvakban vagy budapesti gettóban. A más máshitűsége, a Másik barbársága, „hitetlensége”, netán a legszimplábban „állatinak” gondolt és nevezett veszélyessége végigkíséri a történelmet, belülről szítja az önazonosságot védő szellemet, erőt és akaratot. A gyarmatosítás traumája és haszna együtt járt ugyan, de a történések feldolgozása mindmáig pszichogén alapja maradt a másokról való gondolkodásnak is.

A Másik mint állat, a másság mint civilizatorikus szintkülönbség, a biológiai fajfogalom (az élőlények közötti fejlettségi hierarchia feltételezésével) összekeverése a kulturális minőség-különbségekkel illetve másságokkal, olyan „hozama” volt a 19. század emberről való gondolkodásának, melyet a mai napig „tényanyag” alapján „bizonyítható” különbségekként szeretnek felmutatni. Az „emberállat” terem könyvészeti anyaga, az ember mint biológiai-stomatológiai lény ábrázolásának és felfogásának változásai fennen illusztrálják ezt a „minőség”-játékot, mely osztályozási, összehasonlítási és értékrendi sajátosságaival hozzájárult ahhoz, hogy az európai fehér ember „mindenki fölötti” világuralmának adjon hivatkozási alapot. Anatómiai fejlettség, társadalmi szervezettség vagy teljesítménybeli különbség így „tudományos” alapú megkülönböztetés, „klasszifikálás” eszköze lett, egyúttal a megbélyegzés, degradálás, előítélet, fanatizmus, rasszizmus alapja is – ellenoldalán az antropológiai, kultúra-centrikus és komplex megismeréssel.

A másik mint primitív, az „alsóbbrendű” fajok közelítésének esélye a „felsőbbrendűhöz”, az eszközeik, életmódjuk, nyersanyagaik, étkezésük, szokásaik alapján „leírt” állapot közelebb juttatása a „civilizált” euro-amerikai normához – évszázados programja volt a hangos gyarmatosításnak és az etnikai semlegesítésnek. E program kivitelezéséhez nemcsak hajóskapitányok, kalandorok, zsoldosok és aranyásók járultak hozzá, hanem tudósok is (kezdve Darwintól vagy Ratzeltől a fajelméletek és kulturális eszközkészletek elemzőinek számos képviselőiig, akár orvosokig, biológusokig vagy összehasonlító hangszerkutatással civilizatorikus elméletet alkotó kutatóig). A kiállítás anyagában láthatók jeles tudorok ez eszmék képviselőiként, s ugyancsak láthatók mások is, kutatók, felfedezők, elemzők, kérdezők is, akik az „embertudomány” kulturális ágát, a kulturális antropológiát követték és gazdagították. „A másik mint primitív” mellett (például a néprajzi múzeumokban, Genfben, Párizsban, Berlinben is) megjelenik a másik mint „a gyarmatosítás áldásos hatását mosolygós engedelmességgel fogadó” bennszülött – esetleg nem másutt, mint a Budapesti Állatkertben, vagy a Bécsi Világkiállításon. A huszadik század e parlagi egzotizmusát éppen a tanulmányozott kultúrák felől megfogalmazó antropológusai a relatív különbségtétel, a komplex leírásmód, a saját kultúra belső értékei alapján összehasonlító szemléletmódok kísérleti eredményei alapján vitatják. Bronislaw Makinowski, Marcel Griaule, Franz Boas, Róheim Géza, Clifford Geertz, Boglár Lajos, Fél Edit, Hofer Tamás vagy Daniela Weinberg rövid bemutatása valójában csupán jelzés-értékű kísérlet egy tudásterület képviselőinek szellemiségével ellenpontozva az etnocentrikus, fajelméleti vagy merev manipulációs felfogásmódokat. Annak aláhúzása, kiemelése ez, hogy nem könnyen lehetséges mások tévedéseinek, félreértéseinek, hiedelmeinek, félelmeinek megértése, legyen az akár európán kívüli, afrikai vagy ázsiai téveszme, akár a nemzeti és társadalomépítési eszmék modern előítéletessége, idegen-ellenessége, intoleranciája, genocidiuma. Az utolsó teremben már ezzel a tolerancia-igénnyel találkozunk, a megismerés és megértés kötelezettségével, amely hozzájárulhat, közelebb vihet ahhoz, hogy korunk vándorló népeit, keveredő kultúráit, színesedő kölcsönhatásait ne kelljen a végzetes szándékú téveszmék bűvkörében elvetni, hanem épp ellenkezőleg: lehessen ezek gazdagságát mint új energiát, mint új harmóniát, multikulturális vagy interkulturális folyamatot értékén mérni és komolyan venni.

A Másik kiállítás „Évezredes hiedelmek, végzetes téveszmék, kulturális sokszínűség” alcímmel pontosítja mindezen tematikai gazdagságot, árnyalatgazdag problémafelvetést, távolságtartó közelséget és invitáló kíváncsiságot. Meghív arra, hogy elmeditáljunk, elmerengjünk a másságok azonosságán és a hasonlatosságok eltérésein. A köztünk élő Másik vonásain. A változatokon, a látszatokon és valóságokon, képzeteken és leleplezéseken. Fogalmakon, melyeken látszólag már túl vagyunk, de még mindig tisztázatlanok, vagy helyzeteken, melyekben látszólag eligazodásképesek vagyunk, de bénán viselkedünk. A másikról, Másokról szól, de Hozzánk intézi szavait, Minket leplez le, sőt Nekünk okoz fejtörést, amikor Rólunk szól, noha nem Velünk próbál kibabrálni. Értünk teszi mindezt, Mindannyiunkért, akik úgy hisszük sokszor, hogy kultúránk közös, hogy közösségünk kulturált, s hogy mindazok, akik nem ide tartoznak, szükségképpen kulturálatlanok és közösség-ellenesek. Vagy legalább is a Mi ellenségeink… Pedig ha ez tényleg alapos tudásunk, komoly hitünk és biztos álláspontunk volna, éppenséggel csak saját ellenségeinkre haragudhatnánk, akik nem mások, mint mi magunk. Ennél pedig mi sem nehezebb. Az „ellenféllel”, a „vetélytárssal”, a szomszéddal vagy a rokonnal még csak-csak elbánunk… – de immár önmagunkkal csak akkor sikerülhet ez, ha maga-magunkat is Másiknak tekintjük.

1 A Másik. Évezredes hiedelmek, végzetes téveszmék, kulturális sokszínűség. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2008. szept. 26. – 2009. ápr. 6.