Egy orgia barbarizmusa nyomában

Első pillantásra kellőképpen „izgi”, figyelemfelhívó cím. Tudatosan, de mégsem. A felhívás valójában felkiáltás, súlyos és frászos, a figyelem terelése pedig elkerülhetetlen. Tartozék, szerves része az élménynek, bár nem valami kortárs útmelléki bűntény magánnyomozásáról van szó.

A kötet, mely szerényen és fantáziát sugallóan Orgia címre hallgat, Zoltán Gábor regénye.¹ S hogy regény-e, vagy inkább emlékirat, ennek eldöntését olvasója válogatja. Nehézsége, hogy nem a Nagy Vonatrablásról vagy J.F.Kennedy meggyilkolásáról szól, hanem zárt titokról, mely a környéken élők számára sem volt ismert, sem tudott, sem szégyellt vagy félelemmel körülvett.

A tetthely Budapest, pontosabban Buda, még cizelláltabban a volt Moszkva tér környéke, a Városmajor, ennek főutcája, templom-vidéke, környező utcái, udvarai, pincéi. Az eseménymenet viszonylag szimpla, az időpont 1944 (és köv.), a bűntény szerényen fogalmazva is tömeggyilkosságok, rituális kínzások közepette zajló parttalan embertelenség. A háborús események, a megszállás, a német és magyar barbárságra is bőszen és kivagyian, önkényesen és habzó szájjal önként bűnöket pakoló egyedek kultusza. Az Orgia szerves történelmi és emberi közege az elsötétült és kivetkőzött ember kora (hátterében az emberellenes barbárság stabilan életképes vírusával, főszerepben a „Tizenkétker sámánja”, Kun páter pusztító ragályával), amely színtiszta dezantropomorfizáló bűneset. A résztvevők (hol ne lenne ismerős mint későbbi vádlottak, önkényes bűnelkövetők, megnevezettek vagy mindmáig bujkálóan „természetes” jellemrajza) fennen reprezentálják a legaljasabb barbarizmus legócskább változatát is. A tényleges adatokkal dokumentált regény az egykori hungaristák és nyilaspártiak közege, az élő barbár priméren állati pofázmánya, az egykori dicsőséges orgiákat akár mindmáig ható lealjasulásban tökéletesítő személyes animalitás. Az „orgia” a test fölötti kontroll képessége és képtelensége, az elrendelés és elrendeződés eltérő változataiban, a biopolitikai gyakorlat végletességében megjelenítve. Bár irodalmi mű és élethelyzet-emlékezet is, a történetben az irodalom mint élet, az élet mint irodalom fogamzik meg. A lesipuskás „igazságtevő” testvér, az alkuképes gyáros, a lelkekkel csöppet sem törődő „lelkipásztor”, a primer zsarnokságra hangolt „életlogika”, melyben a világ uralhatósága a legkevésbé sem a ráható józan ész és emberiesség gyakorlatias lehetősége, hanem ellenkezőleg, a háborús fenyegetettséget és öldöklési libidót „végső megoldásoknál” is árnyaltabb pusztításba erjesztő házfelügyelői mindenhatóságba, önkéntes világmegváltásba dulakodja magát, bőszen kiteljesül a regényben.

Voltak idők, nagyjából sűrű évek és lelkiismeretet ébresztő további évtizedek, amikor a háborús bűntettekért felelősségrevonás járt, amikor elhallgattak vagy meghúzódtak a gyilkos haszonlesők, s amikor a testek fölött gyakorolt uralom mint biopolitikai determinizmus nemcsak ott lapult a rejtekező tudatban, de kimondása sem volt piacképes. Eljuthatott persze a vizsgálódás rádiusza a társadalom átalakuló éveiben a rendkeresés erőihez, majd a politikai erőcsoportokhoz, a hatalmi függésrendek és állampárti szigor büntető gépezete elé, de az ember határolt határtalanságában és pusztításának végtelen lehetőségében megoldást keresők lélekvilága mégsem aludt el örökre. Az Egek a lehetséges tudói, miképpen tér vissza mint közérzület ez napjainkban is, de a közpolitika csahosodása, a szélsőjobbos gyülekezetek újraszaporodása jelzi: nem néhány gaztevőn, hanem jóváhagyókon, haszonkulcs-kalkulálókon, megengedőkön, segítőkön, redőnyt és szemet becsukókon is múlt-múlik, amikor mindez újra kezdődik.

A Véresmajor csupán aprócska „elütés” egy klaviatúrán, nyelvi csel és direkt sugallat a névhasználatban, földrajzi térben ráadásul viszonylag közel a Vérmezőhöz, az egykor valami túlhatalmi logikának ellenállni képes és merész Martinovics Ignác társaival együttes kivégzési helyszínéhez. A múló idő és a mindennemű vélt „barbarikum” elleni morális fenntartással megörökített városmajori kis magyar fasizmus egyike volt a feltáratlan ügyleteknek. Zoltán Gábor a környéken nőtt fel, s ma már szinte az sem kérdés, Ő akadt a történtek emlékezetére, vagy ezek érték el a szerzői érdeklődést. Visszatekintve és források után kutatva, négy éves levéltári és könyvtári búvárlat után rátalált egy keresztény gyáros egyedi történetére, akit az egykori városmajori nyilasházban „zsidóbujtatás” címén elfogtak és megkínoztak, rákényszerítve arra is, vegyen részt a dicső rendteremtés további eseményeiben a budapesti felszabadítás idején, 1944 októbere és 1945 februárja között. A nyilas hatalomátvétel nem akkor kezdődött, hanem sok-sok évvel korábban, mikortól már csak a helyzetet kihasználni adódó alkalomra lehetett várni. Nem kizárólag „kisemberek”, melósok, falusi munkamigránsok, kispolgárok, tönkrement vállalkozók voltak, akik a már több nekifutással elindult nemzetiszocialista csoportosulásokat megtöltötték, de akadt köztük akár főpolgármester és bankelnök is. Számukra volt az „igazságtétel” pillanata, hogy katonaszökevények, csillagos házakba el nem jutott zsidók, ellenállók, kiszolgáltatott emberek „begyűjtésével” foglalatoskodhattak, majd „iránymutató” jólelkekre is számíthattak, akik szervezték, hergelték a razziázásokat, házkutatásokat, kórházi randalírozásokat, rablásokat, elfogott emberek kifosztását, kínzását, szovjetek elleni frontvonalakra kényszerítésüket, perverz kivégzésüket, zsarolásukat, emberi létminőségükben cafatokra szakításukat, vagy csak szimpla kivégzést, gyermekgyilkosságot, megbecstelenítést, nemi erőszakot – mindent, ami ilyenkor divatos és szokásos. Ezekről valamennyi korabeli levéltári anyag, bírósági peranyagok, látens emlékezet, helyi tudás mindig van – s Gábor Zoltán ezt tette „fikciós történetté”, hogy egységes tónusú regényt formáljon. Nincs a kötet a Szálasi-korszak tónusára hangolva, de megannyi nyelvi-stilisztikai gesztus idézi hitelesen a kor közlésformáit, kommunikációs lejtéseit, beleértve akár az ugyancsak Városmajor utcai lakos Szabó Dezső korszellemhez hozzájáruló himnikus politikai tónusát is. A nyelvi emlékezet azonban csupán egyik rétege a kötetnek, mely a legkevésbé sem rejti a „közös trauma” lehetségességét. A kerület lakosai részint nem is ismerik a történéseket, részint bölcsen hallgatnak róluk, s akár áldozatok rokonai, akár túlélők vagy szemtanúk voltak is, a gyilkosságok és kínzások ténye nem közös emlékanyag, talán még azok lelkében sem, akik az elkövetők (fel)ismerői, rokonai, mindmáig „fedezői”, megtűrői maradtak. Passzív helyeslők ők – ahogyan Zoltán Gábor fogalmaz egy interjúban, mely a kötet kapcsán készült.² Maradtak s lettek a Szerzőnek segítői is, kiknek köszönetét fejezi ki a kötet zárszavában, és záró mondataiban még kiegészíti: „…ha a magyar fasizmus ébredése nem ilyen testközeli élményem, nem fordítom figyelmemet környezetem közelmúltjának történetei felé. Így tehát e könyv létrejöttében a kortárs közélet formálóinak is volt szerepük”.

Az egykori városmajori gyilkosságok helyszíne ma parkolóhely. Üres placc, ahol akkor összejöhetett sok jóember… „Rengeteg kis keresetű vagy munkanélküli, napszámos, hivatalnok is tengődött a kerületben. Sokan vidékről jöttek fel, és kitaszítottnak érezték magukat Budapesten. Amikor színre lépett a tehetséges szervező, Gál Csaba, vezetése alatt felduzzadt a nyilaskeresztesek tábora, és a Tizenkétker lett az egyik leginkább szervezett, legfélelmetesebb csoport, a Városmajor pedig a budai nyilasok szívcsakrája. Bővelkedtek rátermett hangadókban és lelkes pártszolgálatosokban. Színre lépésüket kevés ellenszenv, több helyeslés fogadta. A bosszú a zsidókkal szemben, akikről úgy vélték, hogy elvették tőlük az érvényesülés lehetőségeit, nem egy szűk csoport magánügye volt. A város szovjet körülzárása előtt sok nyilas lelépett, de a XII. kerületiek tovább harcoltak. Átmenetileg Pestre költöztek, ők kapták meg a Hűség Házát, az Andrássy út 60.-at. Budapest ostroma alatt tovább nőtt a számuk, mert az utolsó hetekben csepeli és kőbányai munkások csapódtak a XII. kerületiekhez. /…/ A városmajori templom plébánosa a nyilas hatalomátvételt követő vasárnapon mutatta be a kerület hívőinek Kun Andrást, az erdélyi Kézdivásárhelyről érkezett minorita szerzetest, lehetővé téve, hogy a szószékről beszéljen a hívekhez. A rendtől eltávolodott Kun 1944-ben felkereste Szálasit, és egyeztették elképzeléseiket a nemzet és a vallás ügyeit illetően, majd a Pasaréti úti titkos bázison a XII. kerületiekkel együttműködve részt vett a hatalomátvétel forgatókönyvének kidolgozásában. Színpadias gesztussal újra magára öltötte a csuhát, övéről pisztoly és kézigránát lógott, reinkarnálódott Kapisztrán Jánosként szólította harcba a népet. Fegyveresek kíséretében betört a Magyar Szövegírók, Zeneszerzők és Zeneműkiadók Szövetkezetének irodájába, és átvette a vezetést. Közben a Propagandaminisztériumban is feladatot kapott. A XII. kerületi nyilasház pedig szülei akkori lakásának közvetlen közelében volt. Későbbi vallomása szerint ott látott először lefogott, menetben hajtott zsidókat. És kedve telt benne. Rövid időn belül alakítója és inspirálója lett a nyilasházban történt tombolásnak. Tekintélyt adott neki, hogy pap volt, aki az isteni felhatalmazás birtokában bármit megtehetett. Közreműködésével az együvé tartozást manifesztáló közösségi események is történtek: a páter hegedült a testvéreknek, s egymás után adta össze a nyilas testvéreket és testvérnőket” – szól ugyancsak a Szerző elbeszélésében.

A kötet „ismertetéséhez” azonban nincsenek szavak. Nemcsak mert benne is elegendő van, s nemcsak mert mint olvasnivaló, sőt kötelező olvasmány több mint felkiáltójel!! Kortünet, időbeli figyelmeztetés, a tanú és a kollektív emlékezetet a kollektív lelkiismeret felé terelő írói vállalás komplex és elképesztő formátuma. De mert a reménytelenség és kiszolgáltatottság fölötti egyetlen „fegyver” az elbeszélés, a továbbadás az eszköze, ezért a kivagyiságok históriája és virtuális ellenségtőli félelem diadala mindenkor hatékony tud lenni. A tömegeket mobilizáló magatartások reménytelen és kietlenül kegyetlen tömege ül az Orgia történésein is. Már a nézőpont sem lehet független az ember gyarmatosításának és totális uralásának elbeszélésétől. A test mint gyarmat nemcsak a likvidátori kedv elébe kényszerül, de a reflektív közeg hiányában (és a cinkosságok hátszelével) ki is teljesedik utcahosszan, kerület-szélesen, városrész-telítetten. „A parancs ősibb a beszédnél” – idézi a kötet mottója Elias Canettit, s már az első fejezet egy teherautónyi hulla Dunába-hajintásával, kínzásaikra utalással indul. Majd tart ez még 314 oldalon át. Változatosan. Fegyverrel, késsel, veréssel, kővel, erőszakolással, vérrel, hőbörögve, rabolva, ádázan. Fényesen biztossá lesz, hogy az ember nemcsak védtelen, de kietlen is. Gyarmat, melyen kikötnek, dúlnak, likvidálnak. Vagy csak esendő test, rablásra kitett tárgy, próbababa. Olykor még az sem. A nyilas testvéreknek, a közeledő ruszkiknak, a távolodó fritzeknek még tárgyiasított mivoltában sem több az ember, mint akadály. Része egy definíció nélküli totalitásnak, melyben semmiképp sem áll jogában senkinek önmagát valaminek tekinteni. Ezzel pedig nemhogy elfedi önmaga elől is, hogy a totalitás része, hanem meg is erősíti azt a képzetet, hogy mint nemrész beleavatkozhat az egész további részeinek részkérdéseibe. Ez a „nem beavatkozás” mint a méltóképpen megúszás bűne pedig minduntalan ott lebeg a végzetes korok fölött. Mert a totális kulcspillanatokban a gépesített terror már elvezet a morális eldurvuláshoz, a szomszédsági irigységhez, a pozíciók közötti harcmodorhoz, a korábbi értékrendek inflációjához, a küldetéses szereptudat elmálladozásához, a kapcsolati és morális tőke további gyarapodását és fenntartását remélő életúthoz, majdan ahhoz, milyen erőszak-tőke lehet úrrá aktuálisan a bármely más emberi érték fölött. Csak úgy, afféle (óvatosan a kifejezéssel!) barbár módon. A barbár ugyan egykoron nem kevesebb volt görög-római kultuszok idején, hanem más. Olyan más, aki nem mi vagyunk. Egyszóval (nem tudván, milyen, de épp ezért „természetesen”) beteg, fertőző, gonosz, sunyi, veszélyes, félnivaló. Más barbárok meg egyenesen fenyegetők, durvák, műveletlenek, csiszolatlanok, sőt kegyetlenek – vagyis hasonlóképpen nem olyanok, mint mi. Másságuk-idegenségük és nyelvük is érthetetlen, mint az Orgia napjaiban a ruszkiké, s a mindenkori ismeretlen meg félnivaló, pusztító, sőt tömegesen rablóhadjáratokkal fenyegető. Az Orgiában a kor fenekedetten kegyetlen gyilkosait a politikai és gazdasági haszonhányadoson túl az agresszivitás mámora, a „bármit megtehetsz” orgiasztikus gyönyöre készteti dúlni regényhosszan, ám nem puszta „fikcióként”, hanem nevesített tettek dokumentumaként is, egészében a pusztítás átható gyönyöre mozgatta helyzetben. Ezek a pragmatikus létbe áporodott túlélő fundamentalisták a nyilasélet végtelen orgiájának, a nemi és fizikai erőszak színváltozatainak, a bárminemű „emberanyag” praktikus kiiktatásának lehetőségét élhették át. A nyilasok orgiája a bármilyen másság (női, etnikai, származási, vallási, anyagi, kulturális, politikai, emberi) eltérés-szüntetését tekintette fő programjának – maga a barbárnak titulálható cselekvéssor valójában minden barbárt csupán megszégyenít, s így magát a barbárságot is viszonylagossá teszi.

A lét körülményeivel és a világrend másképpen-elrendeltségének ok-okozati logikájával szembeforduló közember a maga „európai szellemiséget” elterjeszteni próbáló vágyképeivel (és szemben a volt-magyarságot prédikáló féktelenséggel) napjainkban is épp olyan értetlen ellenségességgel találkozik, mint Zoltán Gábor orgiasztikus nemzettudat-harcosai, akik számára talán nincs is humánusabb megoldás, mint a vak kegyetlenség. A konstruált történet sajnos a dekonstruált embervolt ordító veszélyességére figyelmeztet. Amíg még teheti. Mert hát a rekonstrukciót is lehet rekonstruálni valamikor, s ezek akkor sem lesznek kíméletesebbek. Ma még csak az előképeknél, az alakulgató alakulatoknál és a kárvallott-reménytelen tömegek gyarapodási időszakánál tartunk. Kapisztrán Jánosok pedig szinte bárhol akadnak ma már, csak ruházat és igézet kérdése ez. A többi már csak orgia…

A. Gergely András

1 Kalligram, Budapest, 2016., 314 oldal

2 Ligeti Nagy Tamás interjúja (2016) HVG, július 31. https://hvg.hu/kultura/201631__zoltan_gabor_iro__megszegyenitesrol_nyilastombolasrol__tortura_avarosmajorban