A. Gergely András

Egy időszerű körvonal

(Éppen e pillanatokban kap funkció-megerősítést a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum új főigazgatója, aki „új kormányzati erőközpont” kiépítésére kapott mandátumot. Épp ideje volt. Irodalmi erőközpont még hiányzott. A többi (egyelőre) még visszhang nélküli maradt. Hacsak nem magánosítják vissza a palotát, („ócsóba”, „okosba” megoldva), s mint a Széchényi Könyvtárt, ki nem telepítik valami lekonyult laktanyába a prérire. Érdekes, valahogy tágulni hittük Európát, de a földrajzi sajátosságok okán ezért is közelebb jött Verhovina, mint szerettük volna. De ez legalább nem maradt regénytelen esemény, s visszhangtalan remény.)

Hangulatfestés

A kulturális emlékezet kézenfekvő módon illeszkedik a kultúrába, az eltérő korok különböző kultúrájába, a kultúrafelfogásokba és végül a kultúrakutatásba. Lehetséges, hogy miközben „csupán” kultúráról beszélünk, s nem valamely ténylegességében konkrét társas csoport létmódjáról és értékvilágáról, ezzel óhatatlanul hozzájárulunk az emlékezet és a létezés uralmunk alá vonásához… Kezdve a pillantástól, mellyel fölmérjük, átlátjuk, mintegy „befogjuk” a horizont határait, majd folytatva a megismerés és megértés territóriumáig, kiegészítve mindezt az interpretációk sajátlagos tartományával, voltaképpen alig teszünk mást, mint elsajátítjuk, amire ráleltünk, saját terrénummá varázsoljuk, ami idegen volt, s következőleg immár magunkénak tekintjük, perszonálisan gyarmatunkként kezeljük ezt a mikroméretű komplexitást.

Előadásom gondolatmenete, ha látszólag csapongó lesz is, voltaképpen ezt a mentális gyarmatosítást, mint kultúrák, kultuszok és konkvisztádori győzelmek világát körvonalazza szándékom szerint. Saját felfogásom, amelyet itt mozgósítani fogok, elsősorban a kulturális terek (és ezen belül az imaginált birodalmak) határait megnevező politikai antropológiai nézőpontokat követi vagy részelteti előnyben. E kultikus térségek körvonalazását, határterületeinek érintését részint e konferencián majdan elhangzó előadások pontosítják, részint az utóbbi időben megjelent tanulmányok, kötetek kínálják. Ezek olvasatait itt most roppant módon rövidre fogva, első körben a kulturális antropológiai értelmű kulturális másság-felfogást érintem, ezt követően a politikai antropológia specifikus nézőpontját érvényesítem idegen vagy rokon övezetekre is, amelyek evidens módon ellent akarnak állni az efféle külsődleges erőszaknak. Kérdésem főként az: hol húzódnak a territoriális jogosultságok erővonalai, s honnan fakad a merészség a kulturális másság megsértéséhez, vagy saját kulturális normáink terjesztéséhez? Miféle előképek rejlenek a kultúraközi érintkezésekben és kölcsönhatásokban, s miként gyarmatosítunk öntudatlan, akár kérdéseinkkel, részválaszainkkal, kultúravédelmi vagy kultikus gesztusokkal is...? Merthát azt föltételezve, hogy gyarmattá tenni csakis zászlóshajókkal és zsoldosokkal lehet, ma már elmaradottnak mutatkoznánk… Itt vannak viszont helyette a legkülönfélébb korszakos erőhatások, kezdve a vizuális kultuszoktól vagy a szabadság-ábrándoktól, folytatva a hitbéli szuverén szférával vagy a demokratikus rituálékkal, s befejezve éppenséggel mondjuk a „várva várt Nyugat” eljövetelének morbid képtelenségeivel.

Talán fontos lenne tennem, de nem fogok köntörfalazás nélkül foglalkozni az utca-szintű erőszak, a sodró tempójú „tiszta háború” kihívó kérdéseivel (hogy rögtön az elején Paul Virilio teóriájára utaljak, akinek köszönhetően ha megvolt netán a reményünk, hogy valamiképpen megúszhatjuk az erőszak-korszakok újabb hullámai nélkül az élhető életet, akkor most nem szabadna odafigyelnünk sem a tegnapi hazai hírekre, sem a pakisztáni vagy francia „külvárosi” eseményekre, sem a parlamentáris viták jelesnapi belvárosi dulakodássá válására, sem pedig arra a véghelyzetre, amelyben az ember mint az emberiség perszonális alakzata már végképp gyarmatosítottá és kiszolgáltatottá válhatott a bolygóközi vagy kultúraközi agressziók fenyegetései következtében). Merthát túl vagyunk azon a gyarmatosító korszakon, midőn a forró béke közelsége hétköznapossá silányította az interperszonális konfliktusok és politikai erőfitogtatások egész (második világháborút követő) szociális korszakát. S túl vagyunk immár azon is, hogy megérkezhetett végre a „tárt karokkal várt Nyugat”, a Nagybetűvel írt, s nem tisztán csak földrajzi tájolást szimbolizáló, hanem épp a Kelet ellenpontjaként, irigylésre méltó másságként, a lehetőségek szabadpiacaként felfogott kollektivisztikus univerzum önkéntes befogadásával az a kultusz, amely szinte láthatatlan belső gyarmatosítóként bánik mindennel, ami nyugati lelemény volt: autóval, állampolgári jogokkal, jövedelemmel, vállalkozási bátorsággal, és nem utolsósorban a sikerrel, a szabad piacon érvényesülni képes önerős ember gazdagodásával és idézőjeles „boldogulásával”. Merthát végülis a várva várt Nyugat ténylegesen el is jött: nem kell kifejezetten a hazai jobboldali sajtót, a parlamenti felszólalásokat és utcai barikád-falfirkákat gyűjtögetni, vagy internetes honlapokon vadászni a közvélekedésnek azt a tónusát keresve, amely ezt a Nyugatot a pusztító vírussal, az ember ellenállását és hazafiúi moralitását valaminő kizsákmányoló tónusú piaci alázattal írja fölül – jócskán jut ezekből a házfalakra, honpolgári hangoskodásba, sőt a politikai közvélekedés megannyi fórumára is. Leginkább mégis inkább átok és szitok övezte hangnemben zajlik ez a Nyugat-befogadás, akkor is, ha hasznát, piacát épp annyian élvezik még ezidő szerint, mint ahányan máris csak kárát látják…

Ha már egyszer egyik legalapvetőbb kultusztárgyunk, a haladás, a gyarapodás és felhalmozás immár ismeretes, vajon mikor, miért és hogyan vagyunk képesek reflektálttá tenni ezt a kultikus adományt? Óvakodom attól, hogy előadásomban a politikai hangosbeszélés kritikai visszhangjaként szóljak csupán. Ugyanakkor jeleznem kell: nevezetesen arról a társadalmi magatartásmódról és értékrendről kívánok most szólni, amely korosztályi és politikai szubkulturális közegben a leggyakoribb, de elő-előfordul a magyarság korszakos kiszolgáltatottságát hangoztató közegben is, rendszerint pusztuló kisebbségeink védelmében, ahol a határon túli magyarság fenyegető fölszámolását imagináló drámájával számol, az értük szóló aggodalom sikolyával nyilatkozik meg… – ám erről a Nyugat-kultuszról is elsődlegesen az aggodalom (nem óhajtom méricskélni: jogos vagy indokolatlan) tónusában most már egyre inkább csak azt lehetünk képesek megfogalmazni, aminek előhangját épp a nyugati világban hallottuk: „nem kérünk” a keleti elmaradottságból, nem óhajtjuk a tőlünk keletebbre élők szegénységét, s immár nem tartozunk mi ahhoz a világhoz, nem óhajtunk még mindig Európa perifériája lenni akkor sem, ha a nyugat határát csupán eggyel keletebbre tolta át az európai egységesülés sodra… Ez a határmódosulás számos szempontból sem csak állampolitikai térben, sokkal inkább a határfogalmak területén hozza közelebb, vagy épp távolítja el a szomszédság kies tartományát. Voltaképpen azon euro-szkeptikus felfogást látszunk visszhangozni, amely az europeizálódási folyamatban – és jelen állampolitikai stratégiák mentén – talán a legerősebben abban mutatkozik meg, hogy az állam lassú és megfontolt kivonulása a nemzetpolitikából, és az állampolitikai rendezőelvek átalakulása (tudatos fejlesztés helyett a strukturális drámafőrendezői szerep vállalásává) elsősorban is azt eredményezi, hogy az államalkotó társadalmi csoportok, a többség, a kisebbségek, a pártok és politikai szervezetek, a menekültek és életviteli dekonstrukcióra kényszerülők társadalmi tömegei nem főszereplői immár a színpadon zajló eseményeknek, hanem statisztái, segédszínészei inkább. Ez az állami színház (avagy talán inkább színházi államiság) az euro-kompatibilis értéknormákat vallja ugyan, de a folyamatok kezelésében a társadalmi szereplők életesélyeire vonatkozó részvételi demokrácia és egyenlőségi eszme már nem a megvalósítandó célok szférájában fedezhető fel, hanem inkább olyan strukturális alapelvvé válik, amely az esélytelenség bebetonozásában teljesíti ki szereptudatát. Az esélyegyenlőség normatívája szinte pusztán csak arra jó, hogy a szcénában jelen lévő szereplők mozgását és mutatkozási feltételeit szabályozza.

A másságról van szó, avagy az antropológiai gondolkodás és kutatás egyik kulcsfogalmáról, amely első és legprimérebb körben az „én”, a „mi” kontextusában válik megnevezhetővé és értékessé. Erről több kötetnyi írás jelent meg N. Kovács Tímea, Biczó Gábor, Szabó Márton, Heller Ágnes legutóbbi munkáiban, ezért részletezni nem merném. Nézőpontomban főként az kap helyet, ami a másság tételezésekor nem az evidens azonosságra, hanem a kivételes eltérésekre tekint türelemmel-megértéssel, s mindenképpen kontrasztosan. A Más, vagyis a Nem-Én talán a közszférában dúló agresszió, a mikroközösségi vagy nemzeti erőszak legnemesebb alanya, ezáltal olyan szereplő, aki véletlenül sem a másokét, hanem a sajátos, belső, inherens kultuszt formálja mindig, s ezzel szuverén kultúrát konstruál, vagy legalább képzetté, virtuális birodalommá teszi, értékké avatja az eltérést.

Alapkérdés lehet, hogy az állam eme „színházirányítási stratégiája” hogyan találkozik a szereplők gyakorlatával… Summázhatóan ezt úgy fogalmaznám, hogy a politikai közösségek a társadalmi beilleszkedésben az integrációs normatívát kénytelenek követni, akár annak érzetével is megbarátkozva, hogy amibe integrálódniok kellene (jelesül mondjuk az Európa nevezetű hölgyemény birodalma, vagy akár Afrika-Anya sötét földrésze), az éppen egy sajátosan dezintegrálódó társadalmi közállapot formáját ölti. Ebben a „szcenikai térben” a rendezési elgondolás, a dramaturgiai problematika olyan cselekvő, színpadképes aktorokkal számol, akiknek nemcsak kellő gyakorlata van az egyre sötétedő háttér előtti szerepvállaláshoz, nemcsak valami ismert történet elmesélésére vállalkoznak, s nemcsak jól begyakorolták ezt az eseménymenetet, hanem szeretik is ezt a reprezentációt átélni… Eközben pedig a „nézői oldalon” szinte drámai döbbenettel látszik, hogy a szereplők tüneményes együttléte és az egész szcéna produkció-képessége messze alatta marad a színlapon feltüntetett ábrándoknak. Valójában a szereplők, vagy inkább képviselők ad hoc csoportozatai épp az egyes viselkedési rutinoknak megjelenítői, akiket elsősorban az a választott/kényszerű léthelyzet köt össze, hogy nem lehetnek tisztában a többi szereplő várható viselkedésével. Mintegy folytonos improvizációra kényszerül ezáltal a szituációban érintettek többsége, mint egy amatőr színpadon, ahol a szinészi produkció tere át-meg-átfolyik a nézőtérbe, s ha kiloccsantanak egy vödör vizet a drámai szituációban, az mindenkit vizessé tesz a nézőtéren is.

Ebben az egyre inkább kultikusnak tetsző furcsa modernizációs színjátékban valójában tehát két alapvető struktúra-alkotó elem kér és kap teret. Az egyik a szereplők mozgáshatárait kijelölni kívánó állami dramaturgia, amely jószerivel olyképpen modernista, hogy még a rutinosabb aktorok, tradicionális szereptudattal élők, illetve a bizakodó nézők türelmét is képes próbára tenni…; a másik strukturális, vagy inkább morfológiai normatíva a résztvevő csoportok kulturális stratégiáit szabályozni hivatott vállalás, amely a társadalom politikai kultúráját az euro-képesek és a kimaradók, vagy bekebelezettek és kizártak kultusz-csoportozataira osztja dramaturgiailag. Ez utóbbi szereposztás és libretto főképpen a részvételi demokrácia újraalkotását, felülről-szabályozását teljesíti ki, s leginkább arra alkalmas, hogy demarkációs vonalat húzzon a szereplő csoportok közé, elválasztva a Miénket az Övéktől, a Fejlődésképeset a Lemaradótól, az európai normáknak minőségbiztosítással megfelelőt az ettől eltérőktől. Elegendő itt arra utalni, hogy a maga kultúrájára oly végtelenül büszke Európa milyen közhangulat és közmegítélés közepette fogadta például az újonnan csatlakozó országok EU-alkalmasságát, vagy amilyen narratívák épülnek a további csatlakozókkal alakuló kapcsolatok irányában… – s szinte máris ott vagyunk az építő kultuszok, a jövőreményekkel ékes kultúrák, s a mindezt erőnek erejével elfogadtatni próbáló befolyásolási övezetek szinte priméren politikatudományi kérdéskörénél.

A társadalom kényszerű védekezését, sőt (némely mentális vagy kultúraközi határ átlépését lazán megkockáztató felfogásmód) határlebontó vagy határáthelyező interpretáció balkanizálódási hajlandóságát vélelmezni, feltételezni hajlamos felfogás voltaképpen olyfajta visszatérő szabályozási elem, amely az államszerep visszavételét, visszahódítását kezdeményezi. Nem lehet biztos benne, de kísérletezik vele… Aligha kell tagoltabb illusztráció, mint a jelenleg folyó parlamentáris játszmák, a tavaly nyár óta zajló hörgések, tiltakozások bevált gyakorlata, mely ha nem is mindig vezet október 23-i lefolyáshoz, ténylegesen fenntartja a hatalmi elit és a társadalmi tömeg közötti határvonalat (parlamenti pártharcoktól vagy Parlament előtti kordontól, média-manipulációtól és euro-szabványoktól teljesen függetlenül). A demarkációs erővonalak kiépítésének programja vélekedésem szerint olyan identitás-építési eljárásmód, amely éppúgy szolgálja a létező államszintű szabályozási jogosultság fenntartását (a bürokratikus álladalom kívülről való építését), mint újabb kulturális és kultikus határok bevezetését. Ez a kulturális határépítési narratíva, amelyet a „várva várt Nyugat” és a konstans módon itt lévő „Kelet” közötti közvetítő funkció (még a historikusok jelesebb képviselői által is fenntartott) szomszédsági eszmeiség nevében vállalhat el. A „tárt karokkal várt Nyugat” ténylegesen a szívélyes testvériség talmi intimitását feláldozni kész, de segítségre váró és befogadást kérő magatartást szimbolizált egykor – a „zárt karokkal várt Kelet” pedig a megváltozott szolidaritás-állapotot tükrözi ma. A Nyugathoz méredzkedés és a Kelettől elválasztó vonások hangsúlyozása olyan kettős identitás vagy szereptudat formálásához szolgál eszközként, amely elvileg mindkettő jelenlétét és a köztük lehetséges választás magabiztosságát garantálja. Ez a demarkációs zóna egyúttal nyilvánvalóan határképző funkciójú, hisz ha kell belülről, ha az kevés, hát kívülről építi egy „polietnikus”, vagyis többféle etnikai csoportozat jelenlétéből formálódó tér tartalmait, s alakítja ennek határait, formáját, kölcsönhatásait, mintaválasztásait, konfliktusait és kiegyezéseit, kultuszait és erőfitogtatási bátorságát.

Lehetne talán kissé elnagyoltan úgy formulázni: a kultusz mindig erőszak (vagy erőszak is kísérheti), a kultúra pedig az áldozat. Avagy az erőszak kultúrája maga a kultusz – a Nyugaté, a szovjeté, a gárdáké vagy a multiké, a dadáé vagy a Tavaszi áldozaté… A kultusz mint az erőszak olykori önreflexiója ugyanakkor sajátos kultúra is, avagy lehet, csupán a kultúra/kultúrák velejárója. Akár rituális politikai újratemetkezésben nyilvánul meg, akár a múltat végképp eltörölni hivatott mentalitásokban, akár hegtetoválásban vagy szakrális tömeggyilkosságokban, a kultuszképző kultúra egyként dekonstruál és határokat szab, gyarmatosít és elsöpör, erőt demonstrál és elvitathatatlanságot sugall.

Az antropológiai belátásra sarkalló önreflexióm szerint ezen a ponton talán már végképp kérdéses lehet, hogy szilárd árnyaltságú és okadatolt forrásanyagra támaszkodás nélkül milyen ismeretlen kultuszokról vagy kulturális mélyvilágokról beszélek, amelyeket a mellékelt térképek nélkül még lokalizálni is csak alig lehet. Ténylegesen minden olyan csoportmeghatározásról szólok (legyenek ezek belsők vagy külsők, etnikusak vagy gazdaságiak), amelyek leginkább úgy írhatók le, mint kultúra-függő egységek és egyúttal mint határformáló szerveződési módok. Az etnikai vagy kulturális csoporthatár-narratívákban ez úgy néz ki, hogy a polietnikus társadalmi rendszer elemei között az identitás-szerveződés és az értékrendek is az etnikai csoportok kölcsönös függésrendje alapján kapnak státuszt. Társadalmi csoporthatárok viszonylatában ezt természetesen körülveszik polit-ökológiai nézőpontból fontos momentumok, meghatározzák történeti érvényűen ható demográfiai perspektívák vagy migrációs trendek, de nem utolsósorban az erőszakgyakorlás intézménye is. Minthogy a történelem, a lokális események menete és a külső hatások-kényszerek rendszere éppoly identitásváltozási tényezőknek kitettek, mint a belső értékrendek, ezáltal a komplex (s még inkább a „pluralista”) társadalmak struktúrái formalizálják és működtetik, s érdemben akadályozzák a kulturális határok közeledésének vagy távolságának teljesebb rendszerét, mégpedig történeti trendbe tagolva. Ezért az etnikai és kulturális csoportok mint a társadalmi rétegződés komponensei kerülnek a szcénába, melyet mint sajátos belső rendszert a változékonyság jellemez. A változás relatív volta, vagyishogy valamihez képesti elmozdulást tükröz, fölerősíti a hely, a jeles hely, a jelentéses hely lehetséges narratíváit, s a kollektív emlékezet ezekhez fűződő rögzítményeit.

Merthát a kultusz mint emlékezeti hely képes túlélni, mássá és egyúttal önazonossá válni. A kultúrák ugyanis kultuszok is sokszor. Az emlékezet helyei, s nemcsak a kollektívak (a Pierre Nora-i értelemben felfogottak), hanem a survival és revival logikái szerint működőek, tehát lebontódnak és újraépülnek, személyes tartalmakkal telítődnek (perszonifikálódnak) és emlékezési gyakorlatokká is válnak, átrajzolnak határokat úgy, hogy a Fredrik Barth-i értelemben épp a köztességük, átjárhatóságuk teszi őket határosakká, émikussá, jelentésessé. Felszíneiken a kulturális sajátlagosság persze nemcsak határképző, hanem egyidejűleg a territoriális jogosultság reprezentálója is: az ember térátélése mint uralmi övezet birtokbavételi szertartása ekképpen nemcsak szembesül a mássággal, amelyet bekebeleznie vagy kizárnia kell, hanem meg is kell sértenie a kulturálisan különbözőket, vennie kell a merészséget a kultusz építésének pillanataiban, hogy kiterjeszti a „jótétemény” hatását, midőn a „megcivilizálás” vagy az azonossá tétel gesztusával mentálisan megszállja a másikat. Ennek megannyi formája ismeretes, nemcsak a világháló, a brazil szappanoperák, a nyelvi békehadtestek, a világállam vagy a világdivat tüneményeiként, hanem az interperszonális kölcsönhatások formájában is. A modernitás-kori interpenetrációk megannyi nyelvi uralom, kulturális elnyomás, posztgyarmati világok kommunikatív struktúrája formájában ismeretes (ne menjünk messzebb, mint Roger Brubaker, Arjun Appadurai, Paul Ricoeur vagy Szabó Márton munkásságáig), az etnikai csoportozatok, vallási vagy társadalmi szubkultúrák, kultuszok sok esetben, státuszukat tekintve kisebbségek, megannyi helyzetben azonban szinte csak páriák, akik/amelyek egyetemlegesen (legalább is a keleti univerzalisztikus vallások alapján tagolódó rendszerekben) társadalmi perifériák szervezeti típusainak felelnek meg. A kettősség részünkre abból adódik, hogy korántsem vállaljuk a keleti mentalitás kötelező érvényét, a társadalmak belső tagoltságát és politikai konvencióikat ránk bélyegző státust, de közben szenvedünk is a nyugati típusú kereszténység nem tiszta megvalósíthatósága miatt. Mindezen társas és tömeg-kapcsolatokat, földrajzi és történeti dimenziókat a közpolitikai gondolkodásban és közérzeti helyzetünkben nem a bezártság határozza meg, hanem inkább a mindenkori kulturális érintkezések és a változás, a kényszerek és a kultikus kivitelezési módok aktuális normái. Emlékeztetnék csupán arra, hogy a kulcskérdések és „hívószavak” (mint stigmatizáció, migrációs mobilitás, etnikai gazdaság, globális integráció, kizárás és bekebelezés, dichotomizáció, politikai stabilitás, legitimitás, társadalmi konfliktus, és hasonlók, hosszú sorban) egy idő óta legfőképpen annak körvonalazására szolgálnak a politikai közbeszédben és nyilvános diskurzusokban, miként lesz a legtim földrajzi vagy politikai határok révén meghatározhatóvá számos etnikai vagy etnokulturális csoport időben folyamatos és intézményesített szervezettsége. Ugyanakkor pedig épp a határok ködlő jellege miatt az átjárások, kölcsönhatások, tér- és időhasználati módok nemcsak a kulturális különbségeket cövekelik körül, hanem a kultúraköziséget is folytonossá és határolhatatlanná, változásnak kitetté teszik.

Végszóként

E tematikai kérdésfelvetés zárásaként ugyanis szeretném fölhívni a figyelmet arra, milyenek az etnikai csoportviszonyok külsődleges és belső, inherens kezelési módjai. Köztudott, legalább is Barth 1968-es etnikai határproblémákat taglaló kötet-bevezetője óta, hogy a meghatározónak tartott strukturalista-funkcionalista gondolati hagyománnyal szemben az egyedek nem pusztán egy „adott” kultúra normáinak és értékeinek így-úgy meghatározott „hordozói”, hanem talán az egyénnek épp aktív társadalmi tényezőként kell figyelembe venni percepcióit és célorientált döntéshozó képességét, önmeghatározását és viszonyát ahhoz, ami külső történés (vagyis amit kívüle, de őt is érintően döntenek el). E tekintetben az etnicitás, a kisebbségi másság vagy a marginális esélyegyenlőtlenség nem valamely változ(tat)hatatlan kulturális jellemvonás-együttes halmazaiból áll, amelyek közt minden egyes egyén névvel vagy funkcióval azonosítható lenne, s ezáltal köréje határt lehetne formálni; hanem épp úgy jön létre az etnicitás mint kisebbségi és kulturális létállapot, hogy magát a társas teret határoló láthatatlan mezőket lépi át a legtöbb jellegadó cselekvés. Ez a tranzakcionalista alapképlet (s egyúttal igen gyakorlatias felfogásmód) arra épül, hogy a jelentéses (szabott, alkotott, elfogadott, elutasított) etnikai-kulturális határok minduntalan átjárhatók, ámde minden kívülről befelé és fölülről lefelé (vagy fordítva) zajló hatás interakciót eredményez, s épp a hovatartozás vagy azonosulás vállalt tere alkotja magát a határt. Körülbeszélik, átbeszélik, s ezzel a hagyománykövető eljárással konstruálják tehát a demarkációs vonalat a szereplők a múlt és a jövő közé, vagyis a jelenbe (bővebben erről ld. Siikala), és épp ezáltal a hétköznapi értelemben vett távolmaradás vagy csatlakozás szabályai és hatásai is karakteresen képesek változni. Nincs ma már (a kiszélesedett modernitásban) állampolgáriság és államiság, tagság és hűség a szó konvencionális értelmében, vélekedik erről Arjun Appadurai (1996). Hanem hát minden mozgásban, átáramlásban van, még a perifériák is a központok viszonylatában, s fordítva is, a vidékek kölcsönhatásaiban a központokkal szembeszállva… Barth az ekként „újraírt”, „átbeszélt”, „hullámtermészete” alapján áradás és apály dimenziói közt terjengő változásfolyamatot tekinti eseménysorozat-értékű történelemnek, amely nem az egyéneken kívüli sodrást eredményezi, hanem kölcsönkapcsolatot, s ebben a szabályosságot átélő, elfogadó, kiterjedéseit kezelni tudó személyiség mindig egy szélesebb horizonttal, földrajzi és kulturális értelemben egyaránt vett kiterjedéssel ruházódik föl. Avagy hát kultusszal, ha annak fogalomkörébe mindama társadalmi hatást, kölcsönhatást, ellenhatást, szimbolikus és fizikai normarendet besoroljuk, amelyek a normák terrorjával vagy az ellenbeszédek kíméletlenségével definiálnak valamit, anélkül, hogy az ekként definiált komplexitásnak köze lenne a közösség, etnikai kultúra vagy térségi kiterjedés kizárólag belső dimenzióihoz.

Hivatkozások

Abélès, Marc 2007 Az állam antropológiája. Századvég, Budapest.

Amiot, Michel 1991 Le système de pensée de Maurice Halbwachs. Revue de synthèse, 2:265-288.

Assman, Jan 1999 A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz Kiadó, Budapest.

Bourdieu, Pierre 2002 A gyakorlati észjárás. Napvilág, Budapest.

Dumont, Louis 1998 Tanulmányok az individualizmusról. A modern ideológia antropológiai megközelítése. Tanulmány Kiadó, Pécs.

Foucault, Michel 2000 A szavak és a dolgok. Osiris Kiadó, Budapest.

Halbwachs, Maurice 1925 Les cadres sociaux de la mémoire. Librairie Félix Alcan, Paris. Elektronikus formában elérhető:

http://classiques.uqac.ca/classiques/Halbwachs_maurice/cadres_soc_memoire/cadres_sociaux_memoire.pdf

Hartog, François – Revel, Jacques 2006 A múlt politikai felhasználásai. L’Harmattan, Budapest.

Lagrou, Pieter (é.n.) Histoire et mémoire collective. Hálózati forrás:

http://www.cnrs.fr/cw/fr/pres/compress/memoire/synthese.htm

Manent, Pierre 1994 A liberális gondolat története (Tíz előadás). Tanulmány Kiadó, Budapest.

Manent, Pierre 2003 Politikai filozófia felnőtteknek. A demokratikus társadalom látlelete. Osiris, Budapest.

Marcel, Jean-Christophe – Mucchielli Laurent 1999 Au fondement du lien social: la mémoire collective selon Maurice Halbwachs. Technologies, idéologies, pratiques. Revue d'anthropologie des connaissances, 13 (2):63-88. Hálózati forrás: http://laurent.mucchielli.free.fr/memoire.htm

Mucchielli, Laurent 1999 Pour une psychologie collective: l'héritage durkheimien d'Halbwachs et sa rivalité avec Blondel durant l'entre-deux-guerres. Revue d'histoire des sciences humaines, 1:101-138.

Mucchielli, Laurent L’étude de la mémoire collective chez le sociologue français Maurice Halbwachs (1877-1945). Internetes forrás: http://www.cnrs.fr/cw/fr/pres/compress/memoire/mucchielli.htm

N.Kovács Tímea 2007 Helyek, kultúrák, szövegek: a kulturális idegenség reprezentációjáról. Csokonai Kiadó, Debrecen.

Nora, Pierre 1984 Entre Mémoire et Histoire. La problématique des lieux. In Les lieux de mémoire. I. La République. Sous la direction de Pierre Nora. Paris, Gallimard. Magyarul K. Horváth Zsolt fordításában elérhető ezen a web-helyen: http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/aetas/1999_3/99-3-10.htm

Segalen, Martine 1998 Rites et rituels contemporaine. Nathan, Paris.

Turgeon, Laurier szerk. 1998 Les entre-lieux de la culture. L’Harmattan, Paris.

(Előadás szövege a Kultusz, kultúra, erőszak konferencián, a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2007. december 14.)