Lapszemle

A csíkszeredai Hargita Népe eleven, példaértékű román-magyar kapcsolatokban "utazó" rovatában a 2018. június 5-i lapszám olyan román publicistát mutat be, aki a közelmúltban hunyt el Budapesten, s a Glasul Hunedoarei (Vajdahunyad Hangja) című lap alapító-főmunkatársaként tartották számont. A személyét méltató Simó Márton szerint az erdélyi publicista "messze kiemelkedett még abból a mezőnyből is, amelynek tagjai szoknak és tudnak felelősen cselekedni és gondolkodni. A politikusok, főleg a baloldaliak ki nem állhatták. Ha szükség volt, keményen odamondogatott az erdélyi magyar politikai elitnek is." Korábban a Romania libera és az Evenimentul zilei lapok munkatársa volt, majd a Hunyad megyei helyi sajtóban újságíróként, továbbá televíziós műsorvezetőként foglalt állást a politika legégetőbb kérdéseiben. "Öntudatos mócnak vallotta magát, de büszke volt családja magyar gyökereire is. Jogi végzettséget szerzett a Bukaresti Egyetemen, majd az Amerikai Egyesült Államokban mélyítette el médiaismereteit." - írta róla a Hargita Népe.

A csíkszeredai lap egyúttal közli Ştefan Ciocan két írását is, amelyek az erdélyi együttélés létproblémáira keresik a helyesnek vélt választ.

Miért nem volt elégséges száz év Erdély asszimilálásához?

Hogyha valaha is el fog szakadni Erdély Romániától, az nem a magyarok, nem a szászok, nem az oroszok, nem az amerikaiak vagy ez Európai Unió miatt fog történni. Akik meg fogják elégelni a bukaresti vezetést, azok épp az erdélyi románok lesznek. Az erdélyieknek elegük van a faragatlanságból, a Bukarestből „importált” balkáni felületességből és cselszövésből. Ezek a sajátosságok ismeretlenek voltak száz évvel ezelőtt az Osztrák–Magyar Monarchiában. Egy évszázada erőlködik Bukarest, hogy Erdélyt, a Bánátot, a Partiumot és Máramarost lezüllessze a Kárpátokon túli területek szintjére. Azonban száz esztendő sem volt elég, hogy ezt a nemzeti „célkitűzést” elérjék, még akkor sem, ha nekünk, erdélyieknek még a saját történelmünkhöz, a „regionális büszkeségünkhöz”, a kultúránkhoz és a hagyományainkhoz való jogainkat is elvették. Ebben az Európában egyedülálló multikulturális térben folyton elhintették a magyarok és a románok közti ellenségeskedést, erőltették a kisebbségek asszimilációját, kiárusították a szászokat és a zsidókat, és igyekeztek folyton bomlasztani az autentikus erdélyi értékeket. Azt a görög katolikus egyházat, amelynek jórészt a nemzet kiteljesedése köszönhető, törvényen kívül helyezték. A görögkatolikus papokat kommunista börtönökbe zárták és megkínozták, attól függetlenül, hogy az Erdélyi Iskola korifeusainak szellemi követői voltak, a román kultúra kútfői, akiknek szelleméből a Kárpátokon-túliak is bőven táplálkoztak. Erdély szellemét egy olyan „Bukarest” börtönözte be és ítélte halálra, amely képtelen volt elfogadni azt a sokszínűséget és intézményesített autonómiát, amely a Balkánon ismeretlen.

Szemmel is jól érzékelhető, hogy egy évszázad alatt sem sikerült Romániának integrálnia a volt Osztrák–Magyar Monarchia bekebelezett területeit. A kulturális, gazdasági és társadalmi különbségek olyan jelentékenyek, hogy a Bukarest által száz év alatt elhintett gyűlölet sem tudta aláásni teljesen a két világháború közötti időszakban és a kommunista diktatúra alatt a különböző etnikumú és vallású erdélyiekben a multikulturalizmust és a vallási sokféleséget. És amennyiben eddig nem sikerült, ebben a hiperinformatizált korban, amelyben élünk, még kevésbé lehet eredményes a nacionalista propaganda. Csak egy magyarázata lehet a Regát erdélyi asszimilációs politikája eredménytelenségének. Ez egy történelmi törvényszerűségből fakad, amely szerint a magasabb rendű civilizációk mindig magukba olvasztják a fejletlenebbeket, s ez fordítva sosem lehet érvényes. A görögök még akkor is érvényesültek kulturálisan, sőt vallásilag is, amikor katonai értelemben elfoglalták őket a rómaiak. Mert a hellenisztikus kultúra messze fejlettebb volt a rómainál. A maguk rendjén aztán a rómaiak is rákényszerítették a nyelvüket, a szokásaikat a leigázott fejletlenebb népekre. Egyiptomban azonban ez nem történhetett meg, lévén, hogy az ottani kultúra magasabb rendű volt a hódítókénál, Róma csak politikai és katonai szinten volt képes felülkerekedni.

Hogyan lenne képes Bukarest szellemileg is asszimilálni Erdély lakosságát, függetlenül, hogy románokról, magyarokról, szászokról beszélünk, ha a Regát és Bukarest kulturálisan ma is messze alulmarad a K. und K. bekebelezett területei mellett? Az első egyetemet 1581-ben alapították Kolozsváron. A Kárpátokon túli országrészben 279 év múlva, történetesen Jászvásáron létesítették 1860-ban az első egyetemet. Ezt a 279 évet nem volt képes áthidalni száz év alatt a „Nagy Egyesülés”. Mint ahogyan az osztrák adminisztráció által létrehozott jogi intézményeket (többek között a telekkönyvet) sem lehet kitörülni az egyesülés előtti időkből. Hadd ne beszéljünk most azokról a városokról, várakról és várkastélyokról, amelyeket a magyar kormányzat, az osztrák, vagy éppenséggel az osztrák–magyar adminisztráció építtetett, s amelyek annyira különböznek az olténiai vagy moldvai mezővárosoktól. Erdély évszázadokkal előzte meg civilizációban és kultúrában a Regátot. Erdély asszimilációja egy teljesíthetetlen feladat a bukaresti adminisztráció számára. Még csak az onnan érkező nacionalizmus és a hazafiasság sem hiteles, mert Románia és a román nemzet tudata Erdélyben született, onnan terjedt át a Kárpátokon. Ma is helytálló Constantin Noica megállapítása: „Politikai értelemben Erdély egyesült ugyan Romániával, de spirituálisan soha.” (2018. május 8.)

Románok magyar uralom alatt

A tegnapi ünnepségnek a tulajdonképpeni elvárt normál szerepe, hogy az egész földkerekség románjai egyesüljenek. Az itthoniak, a diaszpóra, a moldovaiak, a bukovinaiak, a dél-dobrudzsaiak vagy a szerb-bánátiak. A román nyelvet ünnepeltük tegnap. Hivatalos ünnep, törvénybe jegyezve, egy nap, amikor minden románul beszélő a szóban kellett volna egységet érezzen. A szent iratok alapvetően azt tartják, hogy kezdetben volt a Szó.

Március 15-én az össz­magyarság ünnepel. Olyanképp, ami minket, románokat, idegesít. De nem egyformán idegesít, mert mi nem tudunk, képtelenek vagyunk egységet alkotni a román nemzet egyes meghatározó értékei köreiben. És a kevés ilyen közös értékeink egyike, ha nem az egyetlen, a nyelv lenne. A giccses hazafiság és a hazug történelem, e két karakter, amelyek feledtetni szeretnék egy gyökértelen nemzet kisebbségi komplexusát, hiszen egy túlságosan új nemzet képtelen spirituálisan ráruházott értékeket felmutatni több száz vagy ezer évnyi történelemben. Hazug elméleteken kotlunk a dákok felsőrendűségéről és beszélt nyelvükről, azt mondjuk, ez az összes európai és ázsiai nyelv „magja”, de nem tudjuk megbecsülni és örülni sem annak a „szónak”, amely az egyedüli kapocs volt egy Kárpátokon innen és túl szétszórt nép között.

Nem ismerjük saját történelmünket, a jóval és rosszal együtt, jelentéktelenebbek vagyunk, mint ahogy azt gondolni mernénk. Ha nem nagyon van érték, amire megemlékezhetünk a múltból, legalább reménnyel és büszkeséggel nézhetnénk a jövőnk elé. Ideje lenne levetkőzni a kisebbségi komplexusainkat a jelentősebb történelmi hagyománnyal rendelkező nemzetekkel szemben, és a saját jövőnk mellett kellene elkötelezzük magunkat. De képtelenek vagyunk erre, mert híján vagyunk a szellemi gyökereknek. Nem lenne szégyen beismerni, hogy a román nyelv latin betűkkel való írása, az első román nyelvű iskolák alapításának ötlete a Kárpátokon túl is, épp a magyarok által „elnyomott” tartományból, azaz Erdélyből eredeztethető.

Megörököltük Erdély zászlaját, melyet büszkén szoktam felvonni. Az erdélyi zászló alatt harcolt Avram Iancu, Horea, Cloșca és Crișan. Ez alatt a zászló alatt elmélkedtek az erdélyi iskola legnagyobb elméi. Tulajdonképpen ez az a zászló, amely alatt a modern román nyelv és a latin betűs írás megszületett. És ezek ellenére sok Kárpátokon túli román elszakadáspártinak tart, azzal vádolnak, hogy el akarom lopni tőlük Erdélyt, hogy hálátlan vagyok velük szemben, pedig ők átkeltek a Kárpátokon, hogy felszabadítsanak minket a magyarok uralma alól. De nekünk, erdélyieknek, nem áll jogunkban saját történelmünk megismerése, nem áll jogunkban saját történelmi zászlónk használata, mint ahogy hőseinket sem tisztelhetjük. Gondoljunk csak a szebeni Felek szülöttjére, Lázár Györgyre (Gheorghe Lazăr), aki az első Kárpátokon túli román nyelvű iskolákat alapította, és akinek tevékenységéért szintén nem jár köszönet a hegyeken túli „testvéreink” részéről. Legalább az erdélyi iskolára gondolhatnának, mely ápolta a latinitást és a latin betűkkel való írást, mert Erdély zászlaját már csak ezért is tisztelhetnék. De a kisebbségi komplexust, melyet egy történelem nélküli, kultúra nélküli, szellemi gyökerek nélküli nép érez az erdélyiekkel szemben, még a százéves együttélés sem tudta kigyomlálni.

Az ő szemükben minket felszabadítottak a magyarok alól. Pedig teljesen egyértelmű, hogy Erdélyt meghódították, szellemileg pedig ez a tartomány volt az a bizonyos tojás, melyből a román kultúra és írásosság kikelt. A románság tojását a magyarok és az osztrákok fészkében keltették. (A jegyzet először 2016. szeptember 1-jén jelent meg nyomtatásban a Glasul Hunedoarei (Vajdahunyad Hangja) című lapban. A lep időnként újraközli a szerző válogatott írásait)