(Bibó István emlékezetére és tiszteletére)

Depressziós társadalom

Soha nem volt még Európában – sőt a világon sem – olyan nemzet, amelynek fejlődése öntörvényű lett volna, vagyis független a többiekétől. Az európai nemzetek fejlődéstörténete a bizonyíték arra, hogy a térségi összefogási törekvések hajtóereje mindig a kölcsönös függőségi láncolatok kialakulása volt, vagyis a gazdasági és a katonai kapcsolatok trendjei voltak hosszú távon meghatározóak. Magyarország ma ezek híján van. Nemzeti önképünket mégis úgy formálja a kormány, mintha „fölzárkózási" törekvéseink esélyekkel kecsegtetnének, s mintha ennek épp az „össznemzeti" összefogás lehetne legfőbb eszköze.

Eközben a nemzeti önkép megrendülését már mindenki fölismeri, a nemzeti restaurációt már a nép nagyobb hányada elutasítja, a pártpluralizmus hátrányaiból és álságaiból már sokaknak elege van.

A nemzetcentrikus hagyomány aligha tud – eddig sem tudott – igazodni az európai fejlődési normákhoz, legalábbis az újkor kezdete óta nem. Ugyanakkor pedig azt látjuk a magyar történetben, hogy a hatalmi elitek értékrendje, értéktételezése mindig belejátszott a hatalomra jutó politikusok és és érdekképviselők működési gyakorlatába. Sok jele van a dinasztikus gondolkodásnak, s az „üzleti világ" sem mentes éppen attól a konzervativizmustól, amely a politikusok-nak is jól jön, ha a társadalom egyre több rétegének lemaradásáról vagy végleges leszakadásáról esik szó.

Újra divatba jött nálunk a pénzvilág embertelen közhelye, hogy „hát igen, vannak, akiknek rosszabbul fog menni ezután...". S kezd divatba jönni az a szemlélet is, hogy akinek „ez a fejlődés nem tetszik, kívül tágasabb, vagy pedig nézzen át Romániára, a szovjetekre, vagy a forradalmas lengyelekre, s legyen elégedett. A legvidámabb barakk szelleme tovább él -modernizációs köntösben.

Magyarországon ma a legsivárabb amerikanizálódás kezdődik, s ez olyan hétköznapi tényekben látszik, amelyek a társadalmi egyedek el-tárgyiasulásának, önelvesztésének folyamatát eredményezik. Ennél még súlyosabb a helyzet a manipuláció terén, amely képes (vagy képessé lehet) a „dolgok" rabságába esett személyiséget alárendeltségben és kiszolgáltatottságban – vagy egyszerűen csak kézben – tartani, a feltörekvés lázával, a reklám és a szexualitás ártatlan imperializmusával meghódítani.

A legdurvábban arról van szó, hogy itt a feltörekvő, fölzárkózni igyekvő Magyarország várható időn belül eljut ahhoz a személyiségmegsemmisítő korszakhoz, amelyről a francia „új regény", a német/svájci/ svéd filmművészet és az amerikai szociológia oly megdöbbentő részletességgel és árnyalt válságképek fölmutatásával szólt. Még vulgárisabban: a magyar társadalom évszázados történeti sikertelensége most látványos robbanáshoz vezetett, a politikai rendszer szétomlása, a piaci remények igézete és a sietős (második) modernizálódás pedig olyan értékrendi hiátust hagyott maga után, amely ocsmány képregény-tengerrel, bermuda-gatyával, szex-dömpinggel és giccs-vállalkozósdival árasztja el az értékválsággal küzdő embereket. Mindez kiterjed a közviselkedésre, a közérdeklődésre, a kultúraigényre, a jövőképekre és az életmód számos minőségi elemére is. Ez az olcsó kommercializálódás, a mindennapi élet elüzletiesedése és a kultúra minimalizálódása pedig olyan jelenségek, amelyek a nyugati társadalmakat a hatvanas években kólintották fejbe. Pedig nyugati önelemzésekből is kiderül, hogy ezek a jelenségek úgy lelassították a „szociális haladás" nyugati tempóját, hogy depresszióssá váltak azok a társadalmak, amelyekre mintegy negyedszázada már úgy nézünk, mint az eszményi világrendek megvalósulására.

Rosszul betájolt irány

A mai fejlődésképletek, a „modern ember" új eszménye, a médiumok uralma immáron egy bőszen és kíméletlenül technokratikus uralom sikeréről szólnak. Társadalomfejlődési irányunkat és perspektíváinkat keresve épp ezért lenne fontos egy szétzilálódott politikai rendszer romjain, a „rend" és a „haladás" ígéreteiben még egészségesen kételkedve, elmerengeni azon, miről is szólnak a posztmodern értékek, milyen szintézisre van esélyünk, milyenfajta regenerálódás elé nézünk, s mik azok a jelenségek, amelyek rosszul betájolt irány figyelmeztető jelei máris.

Képtelenség lenne itt mindama kérdéskörök szemléjét adni, amelyeknek a technokratizálódás és elolcsósodás csupán kísérő jelensége. De amikor a hétköznapiság vagy a haladás, az innovációk vagy a piacosított szabadság képleteiről beszélnek, minden olvasó megtalálja a maga jól ismert példáit, akár az irodalmi, társadalmi és piaci viszonyok kritikáját, s azt a másságot, amit egy új társadalom kialakításának korszakában mindenki áhítani szokott. Megtalálja persze ezek ellenkezőjét is mindenki – s az utóbbi időben a hétköznapi beszélgetésekben már ez a főtéma.

A demokratikus-technokratikus új hatalom mindenütt a világon, így nálunk is a tömegmanipuláció ideológiai előnyeivel jut uralmi magabiztossághoz. Elfogadtatja a néppel azt, hogy a „modern ember" a szabadabb személyiség, a vállalkozási biztonság, az emberiség fejlődésének korábbinál civilizáltabb korszakában él, s minél elegánsabb javakat birtokol, annál magasabb szinten tudja megvalósítani vágyait. Az „új ember" mítosza a társadalmi-politikai-gazdasági hatalmak kezében a médiumok manipulálásához, a szervezetekkel és hálózatokkal fenntartott mind nagyobb indoktrinációhoz vezet. Ezt átlátni nem egyszerű, s a fogyasztói javak (ma még – vagy már megint – szűkös) kényelmét minden hétköznapi ember jó okkal tartja többre, mint a hosszabb távú gyarapodás esélyét. A csoportszintű feltörekvést azonban jó eséllyel akadályozhatja az „össztársadalmi" mértékű nemzetépítés, ami ismét lehet uralkodói érdek, csak nem oly egyértelmű, mint a pártállami berendezkedés időszakában volt. De a jövő, a jobb jövő ígérete ma éppoly sokszor elhangzik, mint a szocializmus hajnalán.

A molekulárissá váló „társadalmi ember" kezd manapság minálunk is ellehetetlenülni. Az államiasulás, a monopolizálódott létkörülmények egy részét még a „múlt rendszerből" hoztuk magunkkal, mély strukturális válságba került az emberi regenerálódás lehetősége is. Pedig elmerülni „a helyzetben", beletörődni a „lesz, ahogy lesz" közérzetébe – ez új elidegenedés igénye és tévedése volt mindenütt a világon.

Reform és társadalomegész

A gazdasági megújhodásra hajlók és a reformot kívánók nem ma kezdték el céljaik megfogalmazását. Egyébiránt körükben is jelentős véleménykülönbségek voltak már kezdetben, s azóta, hogy az új „farkasok" és a fiatal „hiénák" korszaka elérkezett, a gazdasági szabadságjogok követelése mellett nagyra nőtt a politikai reformok követelőinek száma is. Föléjük magasodott azonban az „új undokok", a kíméletlen és gátlástalan gazdagodók korántsem szűkülő köre, akik már nemcsak az adórendszer vagy a tulajdoni rend reformját követelik, hanem az államgépezet átformálásában is éppoly alapvető érdekeiket fedezték föl. A „védővámpártiak", a merkantilisták és a szabadkereskedelem-hívők szabják ma már a feltételeket, nemcsak a bankok, a tankok, a pornókazetták és a szexpiac környékén, hanem a jogszabályok, a társadalmi reformtervek, a „felzárkózás" gazdasági programjai és a modern társadalom jelenségeit tanulmányozni próbáló tudományszervezés terén is.

Az így kialakult „Reform-Magyarország" már aligha választhat protekcionizmus és szabadkereskedelem között. A politikai reform kezdetei idején ideológiai apparátusokból gazdasági szervezetekbe és kft.-k vezérkarába átmentett, túlélő csinovnyikok - akár a szociáldemokráciásdi, akár a szakszervezetesdi, akár a vállalkozósdi a letelepedési helyük – ma már nemhogy könnyítik, hanem elmélyítik inkább a generális válságot. Ehhez csupán asszisztálni képesek a középosztályok, amelyek kényszeredetten és szolgaian kell berendezzék jövőjüket. Ugyanis szó sincs arról, hogy az „egész" polgárság reformpárti és vállalkozáspárti lenne minálunk. Sokaknak fűződik elemi érdeke az „ancien régime" fennmaradásához vagy újraéledéséhez is. Ugyanakkor a kormány a legtöbb hivatkozásában ismét (elődeihez híven) arról szól, hogy a „fejlődés", a „sietős haladás" össztársadalmi érdek, a nemzet érdeke, s ha nem akarja saját népe elszegényedését, akkor minden tisztes állampolgár erre az össz-nemzeti jövőalakításra ad bizalmat a politikai ügyintézőknek.

A mindennapi életben, a „nagy dolgok" nélküli átalakulás korszakában és folyamatában jelentéktelenek azok a jelek, amelyek dinamikus változások idején kiemelkedő fontosságúak lehetnek. Az „össztársadalmi" vagy politikai szintű változásokban a mindennapok jelei csöppet sem látszanak fontosnak. Nem úgy az egyéni élet/ek/ben. A mindennapi élet univerzuma, a tárgyak és gondolatok funkciója vagy a megszerzett tudás szintje a lét kontinuitását is meghatározza. A reklám és a siker „metanyelve" az élhető és elérhető valóság tökéletességét sugallja minden hirdetésben – vagyis azt, hogy „gazdagodj, magyar"!

Érzésem szerint ma a siker valami új korszak alkonyát szimbolizálja, mondhatnám valami optimista szimbolizmus veszi körül. S e mindennapokból ciklusok, illetve köztük további végtelennek tűnő idők telnek el. A hétköznapiság útja igazából persze nem hétköznapi. Az eltárgyiasuló lét minőségi jegyei viszont arra a trivialitásra ébreszthetnek, hogy egy nemfilozofikus világ kialakulása a modernitás ellen hat. Vagyis a hétköznapi élet mint nemfilozofikus lét, tehát mint valódi világ szembekerül a filozofikussal. A „hétköznapi" a trivialitást, az ismétlődést, a mechanikusságot és a produkciót (mint végeredményt) tekinti vezéreszméjének. A modernitás pedig épp ennek fordítottja.

A prosperitás máza alatt nálunk a megbénuló (örökké váló?) társadalmi válság jelei találhatók. A nagy változások közepette látványosan kinyílt (vagy nyitottá vált) társadalomszerkezet eddig csupán arra teremtett módot, hogy a társadalmi különbségek még élesebbek és szembeszökőek lettek.

Azokban az országokban, ahol a tőkefelhalmozás korszakainak politikai és gazdasági elitjei (részben) megmaradtak, fokozatosan állami szintre emelkedtek olyan gazdasági ideológiák és politikai konzervativizmusok, amelyek ugyan meghirdették az állam be nem avatkozásának vezérelvét, de ez az ő szótárukban csak azt jelentette, hogy az egyéni versenyben a főhatalom ne korlátozza őket. Hanem hárítsa a politikai berendezkedés egész terhét a társadalom nagyobb hányadára, biztosítsa az individuális szabadságjogok érvényesülését („tehesselek szolgámmá, szegénnyé, ha nem vagy kellőképpen gazdag!"), s ezt a liberális fejlődéselméletet nevezze el a hatalom „a nemzet, az államegész" ügyének.

Mit szolgál a reálpolitika?

Aligha túlzás ma azt állítani, hogy itt most a jövőre irányuló ideológia (vagy ígéret, ahogy tetszik) a jelenre irányuló kérdések legfőbb válasza. A nemzetcentrikus ideológiák mindig a fennálló rendet tekintették és hirdették a legfőbb eszménynek, s ezt „ideológiamentes" ténymegállapításnak nevezték el, vagyis becsületes szónak, amely, ellentétben a fennálló rend megváltoztatását célzó ellenzéki kritikával, „nem magyar emberhez méltó". A saját ideológia ilyenfajta gondolati átfestése, elleplezése a „reálpolitika" mindenkori stratégiája és ideológiája.

A nemzetcentrikus ideológia abból indul ki, hogy a nemzetközi politikában minden nemzet könyörtelenül csak saját érdekét hajtja, nem tekint mások érdekeire, vagy kihasználni-kijátszani törekszik azokat. Ez persze mindenütt csupán a nemzetközpontú ideológiát szolgálja, s a legkevésbé sem azt, hogy a közös európai célokhoz, közös Új Európához ne csak megtévesztésszinten alkalmazkodjon minden nemzet. Annál is inkább ez lenne célszerű, hiszen nyilvánvaló, hogy a nemzetek és nemzetgazdaságok közötti kölcsönös függőségi hálózat ma már meghatározóbb jegye kellene legyen a jövőképeknek, mint a liberálkonzervatív nacionalizmus.

A világpolitika valósága keltette állandó megrázkódtatásokat nyilván minden népnek magának kell feldolgoznia. Akkor is, ha nemzeti eszményképei megrongálódnak, fejlődésük meg-megreked. A haladás, a jobb jövő tényleges esélye azonban nem tükrözheti azt a hagyományos nemzeti önképet, mely szerint a saját nemzeti civilizáció vagy nemzeti kultúra az egész emberiség legfőbb értéke. Az önlegitimálás a „nemzeti értékrend" és a nemzeteszmény büszke meglengetésével sem lehet a jövő záloga, sem pedig ígérete. Ezt ugyanis etnocentrizmusnak nevezik a kulturális antropológusok és szociológusok. S a mai magyar „reálpolitika" sem lehet ezért a mi legitimáló jóváhagyásunk eredménye. Mivel pedig okos „reálpolitikáinkba" néhányszor már belebuktunk – még jóváhagyásunkra számító alkalmi kísérlet sem lehet.

Fontoljuk meg végre a Bibó Istvántól jövő biztatást:

„Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvéstől, az ellenség gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük."

Archív forrás: ÚMSZ-Kisebbségben, 2011. december 13, 18. old.