Osonók nyomában – de kicsit hangosabban

Osonói rovatunk egyre kiesebb hírei vezetnek külföldi szereplések felé, egyebek között a budapesti Katona József Színházig… Kell ez, jó ez… – de valljuk be, aki nem színházjáró, még csak rá sem kattint a hírre. Vagy igen, de tova is…

Ugyanakkor éppen egy nézőtér az, ahol véletlen/adott társaság, nézőcsoport, fogyasztói kör, bérletes vagy puccos, diák vagy fellépő-rokon… megül egy kicsinyég, aztán színházi vacsorára távozik. Jobb esetben csak a finálé után.

Van amúgy az a helyzet is, amelyben az illedelmes élmény nem, vagy nem nagyon találkozik a nézői libbenéssel, a kapkodós életvitelbe csak ritkán simuló színházzal. S van ennek a fogyasztói koordinátának az a véglete is, melyben már az élménytelenség élménye a meghatározó, az érintetlenül maradottság, a „letudott” program…, ám ellenkező oldalon éppúgy van valami más, ami az áthatottság, a tompító sűrítettség, a megszívlelendő összhatás nyomán csak másnapra-későre tisztul szavakká, hang-alakú impressziókká.

Ilyen, ez utóbbi karakterbe öltözik a pesti Katona pinceszínházának, a Sufninak aktuális előadása, mely éppen az októberi prömier utáni ötödik alkalommal a teljesedés, érleltség, komplex hatásosság állapotában volt látható minap. A Maradjatok csöndben! a Katona Klub előadása, mely a Behívó színházpedagógiai program keretében színházi improvizációk, a friss Katoná-s előadások szövegeivel játszó-dolgozó attitűd, az írás és a játék egyformán fontos lehetőségeit kereső megoldások támogatásából áll, önkéntes és lelkes jelentkezők részvételével. A Maradjatok csöndben ezt teljességgel tükrözi. Mintha egyperces novellák, mikrodrámák, poénok, packázások, érzelmi cselek, morális kihívások, félbehagyott monológok, középiskolás poénok, vénemberes bölcsességek, professzionális-előtti öntesztek, partnerségi interakciók sodró kálváriája lenne. Sírásig nevetsz a szituatív érzület-etikai játszmákon, drámaiból abszurdba csattanó váratlanságokon, képi és akusztikai humorral gazdagon megrakott helyzetkomikumon, elharapódzó kietlenségű jelenkor-illusztrációkon, esetlegességükben is zordan életfogytos függésekbe taszító játszmákon, érintéses szikrákon, vizuális életképzeteken. Hol harmatos diákcsíny része vagy, hol meg posztmodern kiszolgáltatottságú tárgykultusz része, megint másutt érzelemfosztott báb, de mindvégig együttérzésre kényszerített, kívülállónak maradni még véletlenül sem esélyes szcéna-tartozék. Korosztályi abszurdban ülő, indulatos foszlányokból lazán szőtt léthelyzetek sorát vizslató, döntésre késztető indítékok tanúja, tettestárs és részvétlen megfigyelő vagy mindvégig… Ki sem szállhatsz, be sem léphetsz, de nem is lenne hova, mert a csak részben improvizatív függelmek belső rendje sem ereszt, a próbatételek értéke sem indokolja, a játszók féktelensége posztkamasz regényekre emlékeztet, a világradobottság evidenciája meg a kölcsönös függésrendbe, a lét „kottájába” iktat.¹

Nincs, s nem is kell főszereplő, valamiképp mindenki lakáj és uralkodó, szuverén és leigázott, önmaga rabja és kapcsolatainak szolgája, sorsának megfigyelője és pályaképének dramaturgja is. Egyszóval, ha színházpedagógia, akkor fölöttébb sikeres, ha színházi utánpótlás, akkor még esélyesebb, ha nézőnevelés, akkor meg egyenesen attraktív. Minden egyes szín, mint blogokban a tematika, klippekben a ritmus, úgy jön egymásra, hogy megpróbálsz folyamatot „olvasni”, dráma-keretet fabrikálni, eseménysort építeni – pedig tán leginkább a nemtudomnak-kitettség az, ami foltonfolt-drámaivá elegyíti a teljesebb hatást.

Izgalmas, minden osonásnak is megfelelő, de jelenlétnek is annál világítóbb attrakció. Flash-dance, képhangos verzió, magyar hangon párálló drámai derűvel. S már próbálják a következő kompozíciót…!

a.y.a

1 https://www.facebook.com/katonaklub/videos/501691480436732/?redirect=false Játsszák: Büki Flóra, Demeter Boglárka, Erdélyi Flóra, F. Tóth Gergő, Jeney Márton, Jordán Flóra, Lipták Anna, M. Kiss Mia, Mihályi Emma, Papp Máté, Pigler Emi, Balla Anett, Kistamás Naomi, Zsila Barni. Projektvezető: Vági Eszter.