Sokan nem értik, hogyan lehetséges: az európai intézmények nem intézkednek a szlovákiai államnyelvtörvény visszavonása vagy jelentős enyhítése végett. Sok olvasót a jelek szerint az is meglepett, hogy nincs kisebbségvédelmi záradéka a párizsi békeszerződésnek, holott még trianoni (versailles-i, Saint-Germain-i stb.) elődének is volt. Számosan furcsállják azt is, hogy az európai jogi architektonika - nem beszélve a számtalan nemzetközi egyezségokmányról, ENSZ-határozatról, szerződésről - sokoldalúan tiltja az etnikai (és egyéb) diszkriminációt, hátrányos megkülönböztetést, de a különféle kisebbségi népcsoportok kollektív nyelvi-kulturális jogait nem írja elő, a kulturális (vagy más) autonómiához fűződő jogokról nem is szólva.

A magyarországi és „össz-magyar" közvéleménynek szerintem igaza van abban, hogy ezt a helyzetet nehezményezi, és az se tagadható, hogy itt föltűnő folytonossági hiány észlelhető az európai közösségi jog és a nemzetközi jog, továbbá a „jog-uralom" irányította politikai gyakorlat szövetében.

Nem mentegetni óhajtom ezt az állapotot, de szükségesnek tartom fölidézni azokat a történeti tapasztalatokat, amelyek okozzák.

Abból kell kiindulnunk, hogy miként látták a nyugati nagyhatalmak - elsősorban az európaiak: Franciaország és Nagy-Britannia - az I. és II. világháború tapasztalatait (e tekintetben ez a két állam az Egyesült Államokat, majd a Szovjetuniót is befolyásolta). Ez a nézet sok tekintetben helytelen vagy legalábbis egyoldalú, de végre egyszer goromba egyszerűséggel kell jellemezni, hogy értsük.

Az I. világháború előtt a brit és a francia diplomácia (s tőle nem elkülönülten a kormányzati politika, a politikai szakirodalom és az elitsajtó, különösen a valaha hihetetlen befolyással rendelkező londoni lapok, elsősorban a The Times) úgy látta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia nem elsősorban vetélytárs a kontinensen, hanem veszélyforrás. Ez a diplomácia a bécsi kongresszus, Metternich és Talleyrand eszmei örököse volt, és a legfontosabb dezintegráló erőt - a szocialista munkásmozgalmon kívül, amely a századfordulóra óriási befolyást szerzett - a populáris nacionalizmusban látta, amely fölborítani igyekezett a hagyományos európai erőegyensúlyt. Evvel az erővel ki kellett egyezni (létrejött a német és az olasz egység), de a kettős monarchia etnikai mozaikja tekintetében semmiféle stabilizációra nem lehetett számítani. A cseh-német ellentét Ausztriában, a magyarországi nemzetiségi helyzet (ahol az együttesen többségben lévő nemzetiségeket brutális módszerekkel próbálta asszimilációra kényszeríteni a rövidlátó uralkodó osztály), a román és a szerb irredenta világossá tette, hogy a Habsburg Birodalom (akárcsak oszmán partnere) menthetetlen.

A nyugati diplomácia föl akarta osztani Ausztria-Magyarországot, nem mintha különösebben rokonszenvezett volna a szlávokkal és románokkal (ez legenda), hanem azért, mert nem akart forradalmakat, egy második 1848-at Európa közepén, különösen a munkásmozgalom diadalainak környezetében. Megtanulta, hogy az irredenta veszedelmes. Megtanulta, hogy a nemzetek fölötti arisztokratikus és katolikus kontinentális rendszernek (amelynek éppen a Monarchia volt a maradéka) befellegzett, s az egyensúlyt szilárd, ellenőrzött nemzetállamok rendszerével kell fölváltani, parlamentáris engedményekkel, alkotmányossággal és a híres „szociális olajcsöppekkel".

Az I. világháború után a nyugati diplomácia védencei - az utódállamok - a vereségtől és a forradalmaktól (vagy a forradalmak balsikereitől) elgyöngült Németország, Ausztria, Oroszország, Magyarország stb. rovására elképesztő étvággyal kebeleztek be hatalmas területeket és embermilliókat; a Nyugat ezt részben kétkedve támogatta, részben viszolyogva elnézte. Célja nem teljesült: újra bomlékony, soknemzetiségű államok jöttek létre. A Párizs környékén megalkotott békerendszerbe ekkor épitettek be kisebbségvédelmi szabályokat, amelyek fölügyeletével és végrehajtásával a Népszövetséget bízták meg, amely bizonyos panaszok kivizsgálásával igen szerény sikereket ért el. Mindazonáltal fontos színtere lett a magukat vesztesnek érző államok (idetartozik a formailag „győztes" Olaszország is) és a győztesek civakodásának, és nyilvánvalóvá tette az „önagyonülésező" nyilvános diplomácia kudarcát, amely (gondoljunk az ENSZ-re) máig tart.

Az utódállamok - a mainál sokkal rosszabb - sovén politikát folytattak az újonnan kisebbségbe került nemzetiségek, a legvégzetesebb következményekkel a németek és a magyarok ellen. Németország és Magyarország pedig nyíltan határrevízióra és revansra készült, Ausztria pedig soha nem mondott le a Németországhoz való csatlakozásról, amelyet minden osztrák tényező (a baloldal is!) egységesen támogatott.

A következők megértéséhez le kell szögeznem azt a nemzetközi tudományos irodalomból jól ismert, de a magyar nagyközönség számára talán furcsán hangzó közhelyet, amely szerint a hitleri Harmadik Birodalom - radikálisan új vonásai mellett - sok tekintetben egyszerű folytatója volt a weimari köztársaság konzervatív külpolitikájának és a hagyományos német nacionalizmusnak.

A német külpolitika az 1. világháború óta mindig föllépett a nyugati határterületek francia megszállása ellen (ezt meg is szüntette, nem utolsósorban a Komintern támogatásával elfelejtjük, hogy a Szovjetunió szintén vesztes állam volt, és így szövetségi viszonyt alakított ki a német állammal, nem utolsósorban a Reichswehr vezetőivel már az 1920-as években, gondoljunk a rapallói szerződésre). Ugyancsak erélyesen lépett föl a német kisebbségek hátrányos helyzetével szemben Lengyelországban és Csehszlovákiában. Ezt a politikát Hitler folytatta, csupán radikalizálta. A Szudéta-vidéken, Sziléziában és Danckában (Danzig, Gdansk) szélsőjobboldali, fasizáló helyi pártokat hozott létre, amelyek csakhamar meghódították a nemzetiségi szavazókat.

Ugyanakkor a Szovjetunió is erélyes beavatkozási politikát folytatott a keleteurópai nemzetiségek körében. A Komintern - folytatva Lenin nemzetiségi politikáját, amely eltért az ausztromarxisták és Rosa Luxemburg nemzetiségi programjától - minden nagyobb nemzetiség számára kilátásba helyezte az önrendelkezési jogot „egészen az elszakadásig". (A már konszolidált Szovjetunión belül 1924 után azonban az ausztromarxista autonómiafölfogást vette át.) Azokban az országokban, amelyeket a III. Internacionálé végrehajtó bizottsága „soknemzetiségű államnak" nyilvánított, a helyi kommunista pártok támogatták a nemzetiségek föderációs vagy elszakadási (szeparatista) törekvéseit. Evvel a Komintern és a Szovjetunió jelentős befolyásra tett szert. A szlovákiai magyarok közül nagyon sokan hűséges szavazói voltak Csehszlovákia Kommunista Pártjának (a prágai szenátus kommunista frakcióját évekig magyar ember vezette), és a Kommunisták Romániai Pártja is (amely illegális volt) a kriplokommunista MADOSZ, magyar támogatói révén beleelegyedhetett a romániai politikába. A Komintern a kárpátaljai ruszinok, a besszarábiai oroszok és zsidók között is eredményes propagandát folytatott. A KRP-ben döntő volt a nemzetiségi túlsúly. Mindeközben a szudétanémet és erdélyi szász politikai szervezetek a Harmadik Birodalom ötödik hadoszlopát jelentették (persze a Vasgárda mellett).

A II. világháború előzményeihez és első lépéseihez tartozik a hagyományos német és magyar revíziós külpolitika céljainak teljesülése, amelyeket ekkor a megrémült nyugat-európai hatalmak is legitimnek ítéltek meg Münchenben. A bécsi döntésbe is - mint tudjuk -belenyugodtak.

Ámde nem felejtették el, hogy a nemzetiségi követelések Hitler sokkal átfogóbb hódítási terveinek előkészítő fázisát és ürügyét testesítették meg. Azt se feledték, hogy a kelet- és közép-európai kisebbségek (egyáltalán nem pusztán a zsidóság) körében termékeny talajra lelt „a kommunista fölforgatás".

Mindezért - nem utolsósorban Edvard Benes londoni memorandumainak hatására - nagyjából eldöntötték, hogy Európában kitelepítésekkel és lakosságcserékkel egyszerűen megszüntetik a nemzetiségi kérdést. Ezt a németek tekintetében meg is tették. A korábbi lengyelországi és csehszlovákiai német nemzeti kisebbségek millióit kitelepítették, minden joguktól, minden vagyonuktól megfosztották, százezreket megöltek közülük, gyűjtőtáborokban éheztették őket, az emléküket is eltörölték, az antifasiszta koalíció - az Egyesült Nemzetek - nagyobb dicsőségére. A Benes-dekrétumok hatályban tartása máig (Václav Havel asz-szisztenciájával) - amelyek bevallott célja a tisztán szláv állam megteremtése volt - nyilvánvalóan az „etnikai tisztogatás" legalizálása. Még ez ellen se lehetett semmit tenni...

Nagyon kellemetlen, de be kell vallanunk, hogy a német nemzetiségi diaszpóra megszüntetése csakugyan hozzájárult a negyvenéves európai béke megőrzéséhez. Ehhez Németország hatalmi pozíciójának, katonai fölényének megtörése, az ország fölosztása se lett volna önmagában elég, ha elégedetlen kisebbségi németek jajkiáltásai töltik be az európai levegőt. A kelet-európai németség évezredes jelenlétének megszüntetése tragédia volt, de az európai egyensúlyt - a legkegyetlenebb és legigazságtalanabb eszközökkel - helyreállította. A magyarok majdnem ugyanerre a sorsra jutottak: a csehszlovákiai „lakosságcsere" és „reszlovakizáció" megkezdődött, és elég messze el is ment, a felvidéki magyarok és (kisebb részben) a magyarországi szlovákok szenvedése árán, de itt közbejött a kommunista tényező. Egyrészt lezuhant a „vasfüggöny", és Sztálinnak (saját atombombája birtokában és a kínai kommunista győzelem küszöbén) már nem volt akkora szüksége a Nyugatra (saját kelet-európai szövetségeseit is rákényszerítette, hogy akaratuk ellenére visszautasítsák a Marshall-segélyt). Másrészt - most légy erős, olvasó! - a kommunisták, még a sztálini kommunisták is, bizonyos fokig hittek eszméikben, beleértve a nemzetiségi kérdésben elfoglalt régi internacionalista álláspontjukat.

A magyarokat a polgári Benes-rendszer üldözte a legkeményebben, ezt a kommunisták többé-kevésbé leállították, és börtönbe vetették a legsovénabb szlovák elvtársaikat. Az 1944 augusztusa és 1945 márciusa közötti román katonai kormányok szintén megpróbálkoztak magyarellenes bosszúakciókkal, de ehhez nem volt elég erejük. A romániai kommunista mozgalom vezető rétegének nemzetiségi, és ezért is meglehetősen internacionalista jellege, az erdélyi szélsőbaloldal magyar színezete se volt kedvező a nemzetiségi elnyomás intézményesítésére.

A romániai kommunista politika komoly fordulatára volt szükség ahhoz - húsz esztendővel később -, hogy mindez megváltozzék. Mint köztudomású, ezt a fordulatot Nicolae Ceausescu hajtotta végre, akinek nyíltan és nyilvánosan meg kellett hozzá tagadnia a Komintern örökségét és a Kommunisták Romániai Pártjának teljes múltját. Másutt már írtam róla, milyen nemzetiségi intézményrendszert hozott létre a sztálini korszak Romániában, itt legyen elég csak ennyi: a mai romániai magyarság szimbolikusan legfontosabb két követelése - a székelyföldi autonómia (azaz a Magyar Autonóm Tartomány) és a kolozsvári Bolyai Egyetem helyreállítása - olyan intézmények újjáteremtését követeli (nemzeti-konzervatív köntösben), amelyek a romániai sztálinizmus gyümölcsei voltak, s már csak ezért is elfogadhatatlanok a hevesen antikommunista román véleményformálók számára. (Nem nagyon jut eszükbe, hogy evvel Sztálinnal szemben Ccausescu pártjára állnak; igaz, nem valami szívderítő választék.)

Még érdekesebb Jugoszlávia példája. Tito - Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának régi harcosa - a kulturális, a személyi és a területi autonómia kombinációjával Ottó Bauer és Karl Renner ausztromarxista végrendeletét hajtotta végre. Miután a II. világháború végén az etnikai szempontokat - finoman szólva - nem nélkülöző vérengzésekkel „rendet teremtett". Ennek a föderatív-autonomista programnak (a szovjet érdekszférából való vakmerő kiugrás mellett) döntő szerepe volt abban, hogy Jugoszlávia szabadabb, kreatívabb és civilizáltabb lehetett, mint a keleti tömb átlagos államai. (A mai Szerbia alkotmányjoga - papíron - őrzi ezeket az ausztromarxista alapelveket, így a személyi autonómia technikáját a nemzeti tanácsokkal.) Ám éppen a Tito utáni délszláv háborúk, polgárháborúk - együtt a föderatív Szovjetunió és Csehszlovákia fölbomlásával - járultak hozzá ahhoz, hogy a nyugati diplomácia a föderatív rendszereket és autonómiákat súlyos konfliktusok kiindulópontjának tekintse.

Ahol föderatív és autonómiás berendezkedések vannak, ott a mai politikai kohézióhiány körülményei között bomlás várható. A „devolúció" se váltja be a hozzá fűzött reményeket Európa nyugati felében. Az autonóm Katalónia, Skócia és Flandria is független akar lenni, miután lényeges önállóságot kapott. Nem a demokratikus föderalizmus, hanem a merev nemzetállami egység látszik inkább a köznyugalom biztosítékának. A szeparatizmus eredménye problematikus kisállamok keletkezése: Koszovó, Bosznia, Montenegró, Dél Oszétia, Hegyi Karabari, Csecsenföld, Da-gesztán, Moldova, Macedónia - bizonyos mértékig Szlovákia példája ,arra utal, hogy a nemzetiségi status quo megbontása sehol nem járt biztató eredményekkel, a diplomácia pedig a status quo őrzője. (És itt kell említest tennünk az orosz kisebbségek elnyomásáról a Baltikumban, továbbá az ukrajnai - a szlovákiainál súlyosabb, elsősorban oroszellenes élű - nyelvpolitikai gyakorlatról.)

A nyugati külpolitika nem azért nem támogatja a magyar kisebbségek nyelvi, kulturális és egyéb követeléseit, mert ezeket a követeléseket nem tartaná méltányosnak, vagy magyarellenes volna, hanem azért, mert nem akar veszedelmes precedenseket teremteni. Továbbá látja, látnia kell, hogy a jelenlegi magyarországi és „egyetemes magyar" közvélemény egy részétől nem áll távol az irredenta hangulat. Senkinek nincsenek illúziói Róbert Ficóval kapcsolatban. A kérdés csak az, hogy melyek lehetnek a kurrens nemzetközi joggyakorlattól idegen beavatkozás folyományai.

Annak ellenére, hogy nem lehet senkinek kételye aziránt, hogy a szlovák „nemzetpolitika" diszkriminatív, senki nem akar - a legnagyobb kockázatnak tekintett - irredentát látni Európa közepén, és határrevíziós politikára itt ma már csak Magyarországnak van oka és lehetősége. Márpedig a mostani helyzetben a legtöbb európai állam a nemzetiségi autonómiát az irredenta és az állami egység szétszakadása kezdetének tekinti.

Természetesen ez a nézet csak nagyon kis részben helytálló, bár a magyar nacionalizmus föllángolása tagadhatatlan.

De még ezt is módosítja néhány lélektani tényező. Amikor a nyáron Tusnádfürdőn Basescu román elnök bohócot csinált a magyar nemzetiségi autonómia híveiből a saját gyülekezetükben, majd megtapsoltatta magát kigúnyolt ellenfeleivel, majd ezekután a legérdesebb hangnemben közölte, hogy a nemzeti jobboldal legfontosabb követeléséről, a székelyföldi magyar területi autonómiáról szó se lehet, akkor ugyanennek a nemzeti jobboldalnak a vezetője, Orbán Viktor volt és leendő magyar miniszterelnök talpra ugrott, és fölhívta az erdélyi magyarságot, hogy (szemben az erdélyi magyar párt véleményével) szavazzon Basescu elnökre a következő elnökválasztáson. A kontraszt az életerős, magabiztos, kihívó román nacionalizmus és a búvalbélelt, gyámoltalan, eltájolt magyar nacionalizmus között nem is lehetett volna élesebb. (Képzeljük el, mi történik, ha ezt mondjuk Gyurcsány Ferenc vagy Magyar Bálint tette-mondta volna. Lángokban állna az Országház.) (Másrészt meg képzeljük el, mit szólt volna a balközép sajtó, ha Balázs Péter - a pillanatnyi magyar külügyminiszter - otromba, soviniszta, kultúrfölényeskedő, szlovákellenes nyilatkozatát, amelyet összetéveszthetetlen nyugat-balkáni tapintattal német, mi több: müncheni lapban publikált, mondjuk Martonyi János vagy Németh Zsolt követte volna el. S ez a durván nacionalista retorika a gyakorlatban ráadásul tétova kompromisszumkereséssel párosul...)

Ettől a magyar nacionalizmustól szomszédainknak nem kell tartaniuk, legföljebb a magyar állampolgároknak.

De most elvonatkoztatva a napi politikai tragikomédiáktól, meg kell állapítanunk, hogy még mindig időszerű a régi Ausztria-Magyarország legjobb elméinek a nemzetiségi kérdésre vonatkozó, voltaképpen Eötvös Józseftől Ottó Bauerig egybehangzó alapgondolata. Ez eredetileg a régi liberális kalolicizmusból származik, amely megkísérelte a vallást elválasztani a hatalomtól (nem csak az államtól), s amelynek a lelki ismereti szabadságon nrlül suzonómiáz kinálz, amely nem gyakorol hatalmat, de amely fölött szintén nem lehet hatalmat gyakorolni, lévén a szabadság közege. Ennek analógiájára az osztrák-magyar liberális-szocialista gondolat a nemzetiséget a vallásgyakorlás mintájára ki akarta vonni a hatalom logikájából, és a nemzeti vagy etnikai identitást gyakorlatnak tekintette, amelynek nincs hatalmi vonzata, hanem a maguknak törvényt adó embereknek a közös tevékenysége (praxisa) - benne összekapcsolódik az adott, a csinált és a kitalált, s ebbe a gyakorlatba, amelynek így a szabadság a célja, egyszersmind a környezete, semminek nincs beleszólása, ami hierarchikus, tehát heteronóm, nem autonóm. Az államnak az volna a dolga, hogy az emberek részben örökölt, részben teremtett közösségeinek a szabad egyesülését oltalmazza. Tehát az autonómia gondolata igenis összefügg az autonómia (kanti) erkölcsfilozófiai eszméjével, és önmagában, inherensen nincs benne semmi veszedelmes: ám a fegyverekkel megtámogatott piaci (és egyetemes) verseny körülményei között a szó szoros értelmében minden hatalmi-stratégiai játszmává (s így veszedelmessé) lesz.

Ami ebből a szép - alapvonásaiban kantiánus - gondolatból nyilvánvalóan hiányzik (bár Ottó Bauer ausztro-marxista változatából természetesen kevésbé), az az, hogy milyen társadalom kell hozzá, hogy megvalósulhasson, így a nemzetiségi kérdést ma is a hatalom faktumából eredő félelmi mérlegelések és hódító szándékok teszik megoldhatatlanná. Az erő stigmái mindenütt láthatók rajta. Amikor a magyar nacionalizmus asszimilált szláv képviselői – föltűnően sokan vannak - nagyszüleik egykori közösségére okádnak tüzet, akkor a fölmenőiken gyakorolt erőszakot magukba szervítve örökitik tovább az egykori igazságtalanságot, amelynek elfojtott emlékétől úgy vélnek menekedni, hogy átállnak a megbántottak oldaláról a bántókéra. Ez szomorú.

A nemzetiségi kultúrák, kulturális praxisok önállásának sem a kisállami nacionalizmusoktól, sem a nyugati védhatalmak stabilitási aggályaitól nem volna szabad függenie. Csak azoktól, akik azok akarnak lenni, akik.

Vagy nem.

Megjelent az Élet és Irodalom 2009 / 41. számában; forrás: ÚMSZ-Színkép, 2009. október 17-18, 24-25; 3. old.