A magyarországi pártnyilvánossági és sajtótörvény, avagy sajtónyilvánossági párttörvény eljutott önmegsemmisítő egyeduralmiságának egy igen kimagasló csúcsára. Persze, nem lehet tudni, csak a magyarországiak tanultak a románoktól, vagy fordítva, vagy csak csereszabatos intézményesülési folyamatok zajlanak, de elértük az egyeduralmi rendszerek politikai nyilvánosságának szintjét: ha két ember az utcán összejön és politizálnak, az engedély nélküli politikai tiltakozásnak minősül és elzárással büntethető, visszaesőként pedig további agyabugya, náspáng és szigorú dorgálás vélelmét vetíttetik előre. Fontos erre utalni éppen most azért, mert midőn fölmerült, hogy október 23.-a, évfordulós emléknap alkalmával politikai nyilvánosság elé léphet egy-vagy-más párt és közösség, arra az ünnep szentsége okán a totális korlátozás lett a válasz. Ma már egy politikai gondolkodó is veszélyes lehet, egyetlen egy is, hátmég ha magamagával vitatkozik…! Nagyjából ez maradt az ötvenhatos emlékév tiszteletére szabályozott állampolgári nyilvánosságból és francia forradalom alatt kivívott véleménynyilvánítási politikai alapjogból. Sőt: még ennyi sem, ha ezt netán kevesellnéd…!

Vannak tehát áthallások, párhuzamok, ki- és bekötések, vagy épp megkötések, ha a kollektív emlékezet épül. Márpedig épül. Olyan emlékezet, melynek bölcsőjénél mai miniszterelnökünk kívánta kiűzni (a már amúgy is báli bakancsot pucoló) szovjet haderőt az ideiglenes állomásozás félévszázados melegéből, meg fölvirágozni és kegyelettel lángolóra fúni Nagy Imre újratemetésének hivatalos állami gyertyáját. Most pedig elviteti a Nagy Imre-szobrot a parlament látószomszédságából, és lapos utalásokat tesz a történelmi szereplő vitathatóságáról…

Tüntetőleg tehát, vagy „egy-két magyar összehajol” intimitással a placcra lépni már nem lehet. De talán lehet még az emlékezés virágait, csokrait, koszorúit a kirakatba aggatni. Vagynem. De ezt próbálom most alant. Már külön-külön megjelent cikkek lapozásával, s belső összhangjaik felhangjainak meghallását a Tisztelt Olvasóra bízom. Egyelőre olvasni még szabad… Bár már nem sokáig. /Pedig „igény volna rá”, hogy ezt is végleg betiltsák… De majd lesz ilyen is, nem kell sürgetni!/

Átkötésekkel, megkötések nélkül

Ünnep. Nemzeti. Avagy kelet-európai. De másként: közös, kölcsönhatásokkal megtoldott, szenvedelmes, megannyiszor kihasznált, fölemlegetett, méltóságot kereső, egyetemességbe vagy európaiságba ékelt. Évfordulós, jubileumos, titkolt és fölhasznált, megtorolt és besúgott, elárult és kihasznált…

Kell-e az évfordulók kapcsán mindig himnikusnak lennünk, egyenruhába burkolózva vagy lyukasztott zászlóba öltözve? Kik és mire használják (ki és föl), mikor nyeri el méltóságát – akár abban, hogy nem másoknak kerül útjába mint retorziós ürügy, eszköz a megtorlásra, vagy ellenkezőleg, rendszerváltó hangulat forrása és bűvköre…?

Lehet-e egyáltalán 1956-ról úgy beszélni még és már, mint „független” ünnepről? S lehet-e úgy is, hogy nem csahos indulat, bosszúvágy és megtorló szónoklat veszi körül, vagy épp kisszerű haszonvétel, lapos átkötések valami máshoz, ami minden, csak épp nem ünnep.

Nem pont így, de a történések, hatások és következmények egy sajátos (nemzeti, térségi, européer, világpolitikai) összhatás-együttese lehetett bázisa annak a kisebbségi helyszínű konferencia-alkalomnak, melyen a történészek, kortárs átbeszélők, elemzők, analizálók válogatott köre volt jelen. A hivatalos alkalom címe is valamiképp a lehetséges áthallások, a gondolati és morális átkötések, de ugyanakkor talán a hamis áthallások dacára szólt a megértés és kutatás fontosságáról. A nyitó és áttekintő előadást Rainer M. János tartotta Az 1956-os magyar forradalom ‒ hatások és következmények, különös tekintettel Kelet-Európára.¹ Az előadások végignézhetők a felvételek alapján, de magát az alkalmat, az ünnep és emlékezet „névadóját”, 1956-ot megidézve a legkülönbözőbb jelentésváltozások, áthatások, értelmezésmódok is megjelennek az évfordulós narratívákban.² Akár a beregszászi megkötések nélküli narratíva, akár a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Praetor Szakkollégiumának kezdeményezése a 2017. február 23‒24.-én megtartott 1956-os konferencia formájában, nem az ünnepnap szónoki hangzatosságát használja ki, hanem az emlékező utókor kérdéseit veszi terítékre. Nem csupán „a sajtóorgánumok fegyverét, az írott szót magát vagy épp a forradalom céljait szolgáló szamizdat irodalmat vizsgáljuk, hanem alapos betekintést nyújtunk a korabeli fotográfia ’56-ot megtestesítő alkotásaiba, mely oly hathatósan és lelkesítően, ugyanakkor kérdést nem tűrő dokumentarista jelleggel volt képes megörökíteni a forradalom eseményeit. Nem kis szerepet játszva abban, hogy a nyugat megismerje és képet kapjon az események valódi súlyáról, egyúttal nemes célt betöltve emléket állítson elmúlt korunk hőseinek és példaként szolgálhasson jövőnk nemzedékeinek”. Ezért lehetett téma és kutatás tárgya, mi vette körül „nemzetközi megítélésünket, az USA és az ENSZ magatartását és az eseményekre adott válaszaikat. Távlatilag kitérve az 1956-os szuezi válság jelentőségére, mely rávilágít az USA, Szovjetunió közötti hidegháborús feszültségekre, ahol az USA külpolitikai válasza egyértelműsítette, számukra a status quo fenntartása preferáltabb a jelentős katonai és gazdasági kockázatokat rejtő intervencióval szemben. Ezzel gyakorlatilag megpecsételve a magyar forradalom sorsát, egyúttal megmagyarázva a remélt külső segítség soha meg nem érkezését. A német nagykövetség jóvoltából, első kézből betekintést nyújtunk a korabeli német sajtó 1956-os forradalommal kapcsolatos reakciójára. Ugyanakkor magyarországi vonatkozásban nemcsak a budapesti eseményekkel foglalkozunk, hanem betekintést igyekszünk nyújtani a vidéki városokban párhuzamosan zajló történésekre is. Továbbá vizsgáljuk a forradalmat megelőző és az azt követő megtorlások jogi aspektusait, több irányból is körüljárva annak talán legszimbolikusabb momentumát, a koncepciós pereket. Többek között sorra vesszük Rajk László és Nagy Imre perét…” – hangzik elő a kötet bevezetőjéből. A könyv egyedi írásai Szueztől az Egyesült Államokig, Debrecentől a művészettörténeti érdeklődésben megmaradt menekült-portrékig sokfelé és sokféle módon követi az emlékezés technikáit, helyszíneit, tónusait. Összességükben a memoriter gyakorlatok a megkötések nélküli szabadság-légkörben próbálják fölidézni a forradalom tudományos lenyomatait, a sokféle életvilág közegében megmutatkozó személyes hangok és értelmezések, magatartások és keserűségek tónusait is.

Memoriter életvilágok, saját tónus-térben

Szerényen, sőt sokszor tétován is hangzó módon kerül szóba Bitó László könyvében mindaz, amit az ötvenhatos kulcseseményekből, az emlékező szereplő saját magyar világaiból az amerikai létébe vitt át, s mindeközben a megmaradt, újratermelődő, örökké elégedetlen közérzetet hozó köztességben jár-kel, révedez, vágyakozik, dönt és tétovázik, emlékezik és reményt fakaszt önnön kérdései ellen…

Két világ között – ennyi a lakonikus címe mindannak, amit az író a helymeghatározáshoz, a létállapot környezetrajzához mint lamentálás helyszínét meghatároz.³ Több viszont maga a szöveg, hisz nemcsak a háború utáni magyar hétköznapok, az ötvenes évek kitelepítési, megszégyenítési, megfigyelési és személyiségrontó hatásai ülepednek meg mondataiban, hanem a féktelenül jogos, emberien és morálisan tiszta szabadságvágy végtelenségei is ott lakoznak mögöttük. Szökevény, ellenálló, bányamunkára ítélt büntetett, túlélés mindennapjaiért küszködő vájár, kapcsolataiból kiszakított (és elítélt mivolta miatt barátságaiból is kitessékelt) személy, jópolgári családból valóként esélytelen értelmiségi, elemi morális fenséggel élő egyed szerepel főhősként, ki párkapcsolataiban és emberi „játszmáiban” sem képes már 1956 napjaitól, eseményeitől, „örökségétől” szabadulni. Másik memoárkötete, az Örökség. ’56 regénye⁴ erről nemcsak aprólékos részletességgel számol be (a helyi, bánya-légköri ellenállás, fenyegetés, fegyverzsákmányolás, harcok, budapestiek megsegítésére induló felkelősereg és kudarcos attakjuk az útellenőrző ruszkikkal), de bevezet a két világ közötti, átmeneti, folytonos függésben és túlélési esélyben is bizonytalankodó főhős mindennapjaiba. Amerikai beilleszkedési késztetettség, új kapcsolat és házasság, kimondhatatlanul magával hurcolt emlékek, írásba fordított „leszámolás” a bányarémmel, besúgó rémmel, kémmel és további mémekkel folytatott megállíthatatlan küzdelemben,⁵ melyre olykor egy-egy kapcsolat is „rámegy”, midőn belefullad az „önző gének” örök késztetettségébe, a szabadság mindenekelőttiségének definiálhatatlan áramába. A kortárs „szelfizésnek” ez a parttalanná válása – mely a lélek-definíciókkal kibélelt és értelmezési kényszerekkel elszomorított értelmiségi én-keresés írói kísérleteként éppenséggel természetes, sőt korszakosan evidens lehetne az Államokban, s annyival rejtekezőbb kell legyen idehaza –, nem könnyíti meg az írói-elbeszélői szerepvállalást, mentális egyensúlyt, magatartásmódot és érzelmezési késztetettséget. Bitó ezt nemcsak megvallja, részletezi, példatárral látja el, hanem a folyamat fázisait, a „békülést” és az 56-os felkeléssel megtorlásképp együtt járó jövőidőt is belekomponálja szituatív elemeibe, mondhatnánk fejezeteibe vagy képzetes-képes jeleneteibe.

Bitó regénye, vagy talán félig titkos naplója és vallomás-trilógiájának rövid „kivonata” is jól tükrözi már ajánló mondataival a köztesség állapotát: „Elhallgattam. Nem tudtam elviselni azon félelme miatti szomorúságát, amit nem is tudott elrejteni, hogy ismeretlen múltam egyszer váratlanul visszaszólít szülőhazámba, és elszakít tőle. Szerettem volna megnyugtatni, de lehet, hogy mélyebben látott belém, mint amennyire én valaha mertem”. Az emigráció lélek-körképe itt mintegy keretezi, helyenként éppenséggel ellenpontozza a visszatérés, hazatalálás esélyét, s szinte bevezető tónusként szolgál ahhoz, hogy korábbi élettörténeti vallomásai is meghívhatóak, invokációnak engedelmeskedő kompozíciós elemek legyenek. A korábbi trilógia első kötete (Istenjárás) még egy pest-budai polgári család miliőjében a főhős ifjú pillantásával kísért békeévek, a háború előtti aggódással töltött időszak tükre volt; erre épült a háború végi, megszállás-időszaki és újjáépítést remélő opusz (a biblikus hangoltságú Az ötödik lovas); melyre a munkaszolgálatos katona évei és saját közösségi ’56-ja támaszkodik, s végződik az ittlét időszaka a szénbánya mélyéről feltörő igazságtétel és bukás-állapottal, mely az emigrációig ívelő utat rajzol be. Azt az Örökséget, a hordozható emlékezet Amerikában csupán szűkecske magyar körét érintő, s ott is megosztó duplikátumát azután hiába is próbálja amerikai feleségének a saját személyiségét folyton omlasztó tartalomként átadni, mikor a trilógia folytatása sem lehet mentes a perszonális drámáktól, rémálmoktól, átérezhetetlen bizonytalanságoktól. A magyar vidék mellett a magyar Budától sem függetleníthető emlékanyag a nemhelyekből (vagyis mintegy naponta betemetődő helyszínekből – mint a bányajárat, mint a megszállók emlékképe, a halottak és bűnösök sokasodó egyedszámait magába foglaló városrészek – no meg a történések lenyomataiból sarjadzó emlékhelyekből) immár írói erővel kreál kollektív emlékezeti helyzeteket, amelyekben az új élet reménye csak egy másképpen összefont múlt-vízió lehet. Bitó régi képessége (kötetszám esszé, interjú és publicisztika mellett a halállal, eutanáziával kapcsolatos kortárs merengés előtt és közben) az öt kötetnyi „Bibliai ciklus” bázisán immár „Trianon trilógiává” nemesedő életfolyam-elbeszélés, melyek életvalósága nem két, hanem éppenséggel sok-sok világ között biztosít átjárhatóságot. Sőt, kézenfogva-vezetettséget, filozofikus és morálteologikus kontrollt, a lét értelmének folyamatos vitatása melletti önmeggyőzést is.

Hogy Bitó könyve ’56-ról szól-e, vagy a sematizáltan megnevezett esemény drámájának újraélési kísérlete-e, nehéz eldönteni. A többes világok között mozgó, a lehetséges és reális közt partot kereső, a semmi felől az értelmes valami felé utat remélő attitűd mindvégig jellemzi. S hogy mennyi világ is ez, milyen világok és tartalmak, életutak és kudarcok, sikerek és vakremények milyen nagyívű gyűjteménye, arról nemcsak Bitó e mostani kötete, hanem munkáinak java többsége hasonlóképpen győz meg…

Ötvenhatok, ötvenhatosok

Miközben az „56” vagy az „ötvenhatosok” a közbeszéd és közgondolkodás nemzeti terében szinte epitheton ornans lett, vagyis állandósult jelző, s ma már a díszítő értelmű, visszatérően fölértékelt fogalmak egyike, a történeti események évtized-fordulóin rendszerint újraélednek nemcsak viták, de értelmező-közösségi álláspontok is, megjelennek olykor a tisztázó, pontosító szándékú szakmunkák között olyanok, melyek távolságot tartanak, s mások meg primer helytörténeti vagy monografikusan eseménytörténeti hangsúlyokat kapnak. Rainer M. János megjelent kötete, mely lakonikusan Az 1956-os magyar forradalom címmel,⁶ valóban nem cizellál, nem résztémát emel ki, hanem fölhatalmazza magát a korrekt történeti beszédmódok, a leíró aspektus cicomázás nélküli kivitelezésének feladattudatával. Olyannyira, hogy a Szerző, aki nem mellesleg az 1956-os Intézet meghatározóan vezető kutatója, már a könyv bevezetőjében is kinyilatkoztatja: bár keretet szabó nagy előszót csak „egész tudományágakról vagy – a történetírásban – nagy történeti folyamatokról, korszakokat meghatározó jelenségekről szokás írni. Az 1956-os magyar forradalom helye a nemzeteken átívelő és a nemzeti történelemben, emlékezetének sajátos szerepe a későbbi időkben, a róla szóló irodalom sokasága indokol egy ilyen összegzést. Olyat, amely elsősorban történeti problémákra, máig tartó szellemi hatásokra figyel. Azt kérdezi, miért meghatározó esemény 1956 a történelem távlatában, miért fontos a ma embere, társadalma, közösségei számára, miért az nekünk, magyaroknak, s fontos-e valamiért a világnak”. A könyvben azután (várható módon) maga teremti meg az október 23.-át időben körülvevő történeti és „rendszerelőzményi”, illetőleg „világeseményi” alapot, hogy azután további százhetven oldalon filologikus pontossággal kibontsa az előzményeket, a szimbolikus többletre szert tett napot, melynek akkori „hírértéke” a véres történések után sem csökkent, majd a forradalom majd szabadságharc fontosabb októberi-decemberi eseményeit, s mindazokat a kísérleteket, melyek az eseménytörténetben a kivívott célok mentését, értékelhetővé tételét, majd a megtorlás folyamatát teszik világossá.

S ha utaltam előhangként arra, hogy a forradalmi napok és előzményeik megjelenítésében már könyvtárnyi és folytonosan sokasodó a forrás-irodalom, ezt épp Rainer egészíti ki, utalva arra a kötetre, melynek formálásában 25 évvel ezelőtt már részt vehetett: „A könyv az 1956-os magyar forradalomról szólt, a szerzők – Litván György, Bak János, Kozák Gyula – és a lektor, Hegedüs B. András valamennyien 1956 cselekvő átélői voltak. A szöveg írói közül egyedüliként születtem a forradalom után /…/ Ez a szerzői kollektíva lett az akkor szerveződő 1956-os Intézet magja. A könyv előszavát a Magyar Köztársaság akkori elnöke, Göncz Árpád írta, aki maga is a forradalom és az azt követő szellemi ellenállás aktív résztvevője volt. Mindössze pár mondatot írt a könyv elé, ezek egyikében 1956-ot ’újkori történelmünk legnagyobb tisztítóviharának, Köztársaságunk létének megteremtőjének’ nevezte. Bevezetőjében a könyv szerkesztője, Litván György a magyar történelem közelmúltjának arról a korszakáról beszélt, ’amely körül talán legsűrűbb volt mindeddig a homály’. Az a könyv 1991-ben valóban egy új korszak hajnalán született. Arra vállalkozott, hogy az addigi, jórészt klasszikus, elsődleges történeti források híján, az emigrációban és a hazai szamizdatban írtakat összegezze; rövid, közérthető összefoglalót adjon ’a legfontosabb eseményekről, adatokról, kiemelkedő mozzanatokról’, illetve a ’folyamatok lényegéről és fő összefüggéseiről’ – ahogyan ugyancsak Litván György fogalmazott. Huszonöt év után elmondható, hogy a jelenkori magyar történelemnek nincs részletesebben feldolgozott eseménye, mint az 1956-os forradalom. Nincs olyan mozzanata a magunk mögött hagyott századnak, amelyről többet írtak volna – legfeljebb az első világháborút és a régi Magyarország történetét lezáró trianoni békeszerződést vagy a következő világháború végének véres magyar drámáját említhetjük. Nincs olyan eseménye a magyar történelemnek, amelyet ennyire számon tartanának, amit egyáltalán ismernének világszerte. /…/ Hasonló jellegű összefoglalók sokasága látott napvilágot a forradalomról, akad hosszabb és létezik még annál is kurtább. A kerek évfordulók (1996, 2006) újabb és újabb művekkel gyarapították 1956 nagy irodalmát. A résztémák kidolgozását újabb összegzések követték. Rövid összefoglaló helyett hovatovább rövid bevezetésre van szüksége annak, aki az irodalom olvasása előtt, majd azt tanulmányozva meg akarja ismerni a magyar forradalmat. A huszonöt évvel ezelőtti összefoglalásnak számomra nem volt folytatása. Amit a forradalomról tudtam, gondoltam, azt egyik fontos szereplője, Nagy Imre miniszterelnök életrajzába írtam bele – így az én nagy 1956-os történetem egyetlen személy köré rendeződött. Életem és az érdeklődésem úgy hozta, hogy különféle alkalmakkor sokszor kellett írnom és beszélnem 1956-ról: okairól, gyökereiről, előzményeiről, lefolyásáról, utóéletéről és következményeiről, olykor még összefoglaló igénnyel is”. Ezt az igényt mélyíti el, szembesíti ezután a könyv lapjain, ahol előbb társadalomtörténeti hátteret rajzol a „cselekvőkről”, akiknek jöttét, hovátartozását, származási környezetét és küldetéstudatát vagy motivációit mutatja be, majd a különböző „aktorok által beszélt nyelvvel és az általuk használt jelekkel foglalkozik (Cselekvők – társadalomtörténeti háttér). Ezekből a szövegekből és jelzésekből (s nem az emlékezet, köztük a cselekvők emlékezetének utólagos konstrukcióiból) derül ki talán a legvilágosabban, mit is akartak azokban a napokban” (Eszmék, szimbólumok, szervezetek). Folytatja ezt a késő-modern kori forradalmak és szélesebb ívben „a köztérben zajló radikális cselekvés és a vele járó erőszak problémájával” (Forradalmi mobilizáció és erőszak). Minthogy „1956 sajátos helyzetben tűzte napirendre Magyarország nemzeti függetlenségének kérdését”, külön fejezetet szán „a forradalom és a világ(politika) viszonyára, amihez értelmezni kellett az ország nemzetközi környezetét” (Nemzeti függetlenség és nemzetközi környezet), vagyis mindazt, ami a forradalom napjaiban milliók reményeinek adott teret: befolyásolhatja-e a hazai történések sora a magyar és a nemzetközi politikát, a magyar társadalom és a világ gondolkodását. Emlékeztet arra is: „1956 magyarországi emlékezetének első pár évtizede – Mérei Ferenc pszichológus, a forradalom résztvevője szavaival: az össznemzeti elfojtás” nemcsak okkal kapott külön fejezetet, hanem maga az értelmező-emlékező gyakorlat is kiemelt szerephez, szimbolikus tartalomhoz jutott „a szovjet típusú rendszer válságának és összeomlásának folyamatában” (Elfojtott emlékezet; 1956 és 1989). Zárásképpen a művet 1956 történetírásának rövid áttekintése és történelmi jelentőségének felvetése zárja (A történelmi esemény). „Ez a szöveg bevezetés, nem (kis)monográfia, elsődleges kutatások terméke. Igyekeztem tehát kerülni a hosszú idézeteket és lábjegyzeteket. A felhasznált, illetve a könyvben röviden érintett kérdésekre nézve számomra irányadó irodalmat a könyv végén fejezetenként ajánlom az olvasó figyelmébe. Az ajánló válogatás, az enyém, teljességre pedig – ahogy másutt – itt sem törekedtem. Az ajánlott könyvek kézbevétele újabb és újabb eligazításokat ad az érdeklődő olvasóknak, akiknek ezt a kötetet szánom. A bevezetés témái közül egyik-másikkal korábban, többször is foglalkoztam. Ekkor készült szövegeimet itt-ott felhasználtam e mostani írásakor is. 1956-ról nagyjából ebben a felfogásban és tematikai szerkezetben egy szemináriumon beszélgettem az utóbbi néhány évben az egri Eszterházy Károly Egyetem tanári és diszciplináris mesterszakos, illetve doktori hallgatóival /…/, meg az 1956-os Intézet munkatársai, kollégáim és barátaim aktív közreműködése” révén.

Rainer a múló időről, s magáról az 56-os Intézetről két-három éve készült interjúban is jelezte, hogy mindmáig nem voltunk/vagyunk képesek elkerülni, hogy az 56-os folyamatot Nagy Imre emigrációban kifejtett tevékenysége, az ötvenes évek elején emlékezetessé vált agrárpolitikájára, valamint emblematikus szerepére vonatkozó kérdéseket a maguk ellentmondásosságában ne egyoldalúan tekintsük, s az emlékév forgatókönyvei között ne „a sérelemközpontú történet elbeszélése” és a primer haszonnal kecsegtető emlékezetpolitikai üzenet maradjon meghatározó: „…a forradalom évfordulója alkalmat ad a sérelemközpontú történet elbeszélésére, az áldozatok felmutatására az egyik oldalon, és a bűnösökére a másikon. 1956 hálás téma ebből a szempontból, hiszen az előzményeit könnyű felfűzni az ötvenes évek elejének terrorhullámára, a következményeit pedig az 1960-as évek elejéig tartó másikra”. /…/ De például izgalmas dilemmák tárgya volt és maradt, hogy „…forradalmi szerepével kapcsolatban is lehetségesek ellentmondások. Például, hogy megértette-e egyáltalán, mi történt itt október 23. után, vagy hogy a külpolitikai lépései mennyire voltak elhibázottak...”.⁷

Rainer könyve, saját minősítő jelzőjével is: bevezetés. Nemcsak egy még vaskosabb, még áttekintőbb és kimerítőbb monografikus összképhez, hanem az 56-os eseményekről alkotható belátásainkhoz, a szaktörténetírás forrásanyagaihoz képest, valamint a folytonosan bővülő, egyre magasabbra halmozódó kiadványtömeghez is, melynek teljes körű áttekintése esetleg nem huszonöt vagy hatvan, hanem akár száz esztendő múltán lesz esedékes, lehetséges. Akkor is értelmezések, emlékezetpolitikák, narratívák és konstrukciós játszmák révén lesz majd az, s talán még kevésbé fogja tudni elkerülni a historiográfia eltelt idő alatt ráaggatott megannyi értelmezési nehézségének megmutatkozását.

Titokgépezet, 1956-os túlélés, helyi geopolitika

Sajátos benyomás, mondhatni kíméletlen fölismerés lehet már ma is, hogy a rendszerváltások története hol feledi, miközben máskor meg túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit, egyes személyek perszonális memóriájának hatásait, belátási horizontját is.

Az 56-os emlékvilágból ma már jubileumi évtizedenként messzire kivilágít a nemzetpolitikai emlékezet-alkotás hatása, sőt célzatos törekvés is erre, de még mindig kevéske az érdeklődés a hazai szaktudományokban is a romániai magyarság körében a pesti és magyarországi eseményekkel egyidőben zajló tüntetések, felkelés, tiltakozások és megtorlások irányában. Az emlékező jelen és a szaktudományi elhivatottság egyik fontos lenyomatává lett éppen ezért az Erdély emlékezete sorozatban megjelent kötet, Tófalvi Zoltán munkája: 1956 erdélyi mártírjai. V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják.⁸ A könyv címe is jelzi: ötödik kötet lévén előzményei is vannak, melyek hitelt érdemlő levéltári források alapján mutatják be a korszak leghirhedtebb romániai „hazaárulási” pert,⁹ melyeknek forrásközlési jelentőségét kevesen volnának, akik túlértékelhetnék. A legutóbbi könyv ugyanakkor szerves része a korábbi négynek, a feltáró kutatás nyomán megismert és megtalált túlélőkkel folytatott beszélgetések ugyanis nemcsak a források értelmezésében segítenek, hanem tükrözik egyfelől a kollektív emlékezet cseleit, kihagyásait, hangsúlyos túlzásait, választékos trükkjeit is, ugyanakkor hangsúlyosan hitelesítik a tudnivalókat, tudatosítják a jelentéstartalmak árnyalatait, föloldják vagy tovább-bonyolítják az eljárásmódok, megismeréstechnikák problematikáit. Tófalvi évtizedes munkája immár nemcsak a helytörténet, erdélyi tudományosság, 56-os emlékezetkutatás, a sajátlagos zsarnoksági mentalitástörténet, a proletárdiktatúrák valódi diktatorikus karaktere, s egyúttal a határon túli, nemzetpolitikai szempontból is jelentőségteljessé vált kutatás tekintetében kiemelkedő, hanem abból fakadóan is, hogy mindezt helytörténeti-levéltárkutatási téren pótolhatatlanná tette a CNSAS és SRI titkosszolgálati levéltárak dossziéi közötti értékmentéssel. Az 56-os történések szempontjából is kulcsfontosságú eseménymenetben az „erdélyi kérdés” nem igazán ismert a mai történettudomány szűkebb szféráján túl, holott a földrajzi dimenziók, gazdasági terek, társadalmi csoportrétegződési problematikák, etnikai tagolódás és represszió, vallási konfrontációk és mindezek „Erdély lehetséges elszakításának feltételezett szándékára” visszavezetett megtorlási következményei ma már ugyanúgy részét kellene képezzék a hazai 56-os emlékezetpolitikának, mint a határokon túli magyarok, az 56-os diaszpóra, a láger- és börtönperek, ellenszegülések köztes-európai historikumának roppant sokféle más összefüggése is.¹⁰

Tófalvi könyve, s nemcsak interjúi, hanem a börtön-visszaemlékezések, hazaárulási koncepciós perek, mártírsorsok és „Erdélykérdés-megoldások” is kompakt egységben láthatók e kötetekben, igényes forráskritikával kezelt szövegekkel, a vallomástevők és emlékezők személyes jóváhagyásával, s túl az irattárak poros méltóságosságán, adatféltő bizalmatlanságán, történeti oktalanságán is.

Margineanu, Szoboszlay, Nagy Imre – lapszem a könyvszemben

Könyvismertetőként (valamiért) nem szokás lapokat, folyóirat-számokat, kiállítási emlékanyagot, levéltári forráskutatási eredményeket „szemlézni”. Pedig lehetne ez önálló műfaji kör, de hát nem az, sokszor még katalógusokkal, fényképgyűjteményekkel együtt, muzeológiai háttér- vagy sajtóanyagként sem. Ami 1956-ról szóló, romániai magyar sajtóban is napvilágot látott szemelvényekként – ha egyenként, alkalmilag és napilapok közleményeként jelent is meg, vagy kutatási témakörként háttérmunkákban formálódott egykoron –, abban nem kerülhető meg Varga Andrea munkáinak felkiáltójele… Ha Bitó Lászlóé lehet is személyesen objektív jelen, akkor Varga Andrea értelmező aspektusa a narratív jelen, az adott időpillanatban és közlés-zónában elhelyezhető közlés, mely talán a történészek és helytörténeti kutatók monográfiáinak kötetformáját csak egybegyűjtött közlemények formájában érné el – abban azonban a szuverén történeti kutatás és emlékezeti elbeszélés egy fennkölten morális tónusát hordozná. Ami cikket írt Nagy Imre és száműzött társainak romániai fogságáról,¹¹ ami dokumentumfilmet erről készített, amit azután kiállítás formájában elkészített,¹² ahány interjút erről közreadott,¹³ az ma már bőven kitenne egy kötetet is. De ennek szemlézése így kissé nehézkes. Ami a kutató és értékelő pillantáshoz tartozik, az föltétlenül a respektus és tisztelet hangján kell fogalmazódjék. Magyar történészként, akár magyar politikai alakok kutatásában, akár a forradalom romániai magyar és román áldozatainak emlékezetét fenntartó munka vállalásában, akár a források földerítésében és közreadásában, 56-os emlékkiállítás összeállításában és vándoroltatásában, konferencia-előadások vagy résztanulmányok, dokumentumok és fotók megismertetésében megalkotott művei, lehet, némely szempontból a publicisztika, a népszerűsítő politikatörténet, a dokumentatív közlésműfajok vagy a szerzői műfajkísérletek körébe tartoznak, egészében azonban nem más ez, mint roppant mélyen átélt empatikus közeledés egy sokféleképpen elbeszélt történeti eseménysorhoz, annak méltatlan áldozataihoz és emlékük méltatlan feledéséhez, valahol legvégül a narratív emlékezetkutatás egy széleskörűen összefoglalt, kivonatosan vagy tematikusan megjelenített történetkutatói életműhöz járulva hozzá. S mert a hiányzó könyv recenziója csakis hiányérzet lehet első sorban is, talán a remény kapcsolható a tudományos publicisztikai közelítés ilyen sokrétű oeuvre-jéhez, hogy valamikor ténylegesen is kész kötetté, óriási gyűjteménybe illő illusztrált anyaggá válik mindez. A történetek tudomány – amennyire a tudományok története is – idővel elér az emlékezet feltárásának, az oral history egy önálló műnemének megbecsültségi szintjére, s akkoron Varga Andrea munkássága is kellő súlyban értékelhető, átlátható, illusztrálható lesz.

Történeti számtan: 89 az 56-hoz

Ötvenhat és nyolcvankilenc – ha nem is aránypárok, belső ritmusuk mellett tartalmi összefüggésük is közel evidens, amennyiben történelemről, rendszerváltozások évfordulóiról van szó. Molnár Adrienne önkényuralmi játszmákban bővelkedő kötete puszta számtani párhuzam helyett historikus kapcsolódást kínál, lehessen szó a kormány- és államváltás megannyi sajátlagos aspektusáról: hogyan vallanak az ötvenhatosok a nyolcvankilences rendszerváltásról, mikro- és családtörténeti meglátásokban, a tényleges ötvenhatos emlékezet és a rendszerátalakulás reményeinek 56-os időkbe kapcsolási percepcióiról. Molnár Adrienne könyve 89:56 Ötvenhatosok a rendszerváltásról címmel¹⁴ három nagyobb fejezetbe szedi a rendszerváltó napok, hetek, évek, idők fontosabb tematikus történésmenetét, a kulcsjelenségeket és korszakfordító jeleneteket is mind egyfajta „ötvenhatos” aspektusból láttatja, miképpen a változásban érdekelt korosztályok is előképként, emlékezet-építő eszközként, szimbolikus szervezőerőként gondolnak a forradalom történéseire, jelentőségére, örökségére. A könyv az 1988–1992-ig felölelt időszak előzményi és utóhatási együttesét is magába foglalóan mintegy korjellemző interjú- és riportválogatással a historikus másképpgondolkodás előképét is megteremti. A megkérdezettek önvallomásai (példaképpen Hegedüs B. András, Forgách Pál, Andorka Rudolf, Donáth László, Ember Judit, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Hann Endre, Karátson Gábor, Kuklay Antal, Szűrös Mátyás, Schiffer Péter, Vásárhelyi Miklós, Sárközi Mátyás, Pákh Tibor, Gyenes Judith, Horváth Ádám, összesen 89 interjú) egyfelől csupán csekély hányada az 56-os Intézet mintegy ezernél is több interjú-anyagából, másfelől ha nem is teljes létszámmal, de azok megidézését szolgálja, akik a politikai változásban ’56 szerepét látták valamiképpen, s akiknek 56-os szereplése szereptudatot adott akkor is, midőn a 89-es fordulat végbement. /Innen a kötetcím 89:56 tükörképzete is/. A múltértékelés és az Emlékbizottság (TIB), a gyászmunka feladata és az emlékezetközösség fennmaradásának életvezetési, hangulati, világnézeti megmaradási törvényei együttes hatásukkal ülnek ezen a köteten, beleértve a kritikai máskéntgondolás aspektusait is, például Litván György kérdését: „…hoz-e áttörést ezen a téren a félévszázados évforduló?”, vagy Mécs Imréét, aki nehezményezi, hogy az emlékezések egysíkúsága nemcsak a hatalmi gépezet kitermelte történeti kép, hanem a 89-es „ötvenhatozás” is sérelmet szenved, ha nem emlékezünk Rácz Sándor beszédére, de idézgetjük az ugyanott felszólalt Orbán Viktorét kultuszformálóan sokszor is.

A kötet mégis fontos, s ma már, a forradalomtól ismét egy évtizeddel később, de a rendszerváltás éveit még épp csak előkészítően, egészen más jelentésűvé válik, magára öltve az időközben elhunytak, az azóta pártoskodásba fulladók, az átírók, a lépésváltók vagy lépésváltási parancsot kiadók társas közegét. Molnár Adrienne munkája ha nem is közvetlenül az ’56-ra emlékezést, de az életút-interjúk egyre nagyobb tömegének földolgozási aspektusai közül az egyiket idézi meg, kétségtelen dokumentáló erővel, az 56-os Intézet eredendő vállalásának szolgálatában.¹⁵ Világok és korszakok között, átmenet-köztességben és értelmezésköziségben. A történeti számtanhoz, arányokhoz az emlékezet léptékével, az emlékezők respektusával is hozzájárulva.

Munkavilágok emlékező mozaikokban

Ha a történész gyűjtő és közlő munkája kellő távlatból (is) érdemes, értelmes egészet alkothat, s ha egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, akkor bizony alapkérdéssé válik, mitől is másabb-kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári meló, a „munka világa” és mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…?

Három nagyobb blokkban jelenítette meg az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) multidiszciplináris kötetében azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet, mely egyúttal az 56-os Intézet 2016–2017-es évkönyve is (XXII.),¹⁶ az évforduló kapcsán „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13-54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57-153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157-259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén.¹⁷

Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapvonalak mentén szinte az előadók/szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt, lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére/háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott alapkérdés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tünteti ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonatai, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de itt az eredeti 258 jelentkező munkáiból (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, előadókból) válogatott tematikus írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak.

A kötet két-és-félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód-kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig… Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az össze írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró Munkáslét Magyarországon dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált Emlékező mozaikok írását.

A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben. Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemlélető opusz született ezúttal is.

Együtt – határon innen vagy túl is

Ha a szaktörténész okkal és óvatosan a lehetséges jövő(k)be utalja a teljesebb körű befogadás, értelmezés és föltárás feladatát, lehet-e nekünk, laikus olvasóknak impozánsabb képet alkotni mindarról, ami az eseménysorokon belül, vagy körülöttük, távol vagy ellenükben történt?

A visszafogott választ, s a lehetséges megtévedések okát is magyarázza ama kötet, melynek tanulmányai a Kárpát-medence kisebbségi kultúráiban keresik nyomait, kortárs reflexióit, előzményeit és következményeit az 1956-os magyar forradalomnak. A Szesztay Ádám kisebbségkutató szerkesztette kötet a visszhangok, a megtorló perek, az állambiztonsági iratok és a kisebbségi intézményi reakciók körében mutatja ki a kölcsönösséget, határokon áthullámzó hatásokat, s főcímében az 56-os történések alaptónusát is egyetlen szóban emeli ki: Együtt: Az 1956-os forradalom és a határon túli magyarok.¹⁸ A szerkesztői bevezető a szomszédos országokban, hasonló politikai elnyomás alatt éldegélő népcsoportok felbuzduló szabadságköveteléseit és szolidaritási megnyilvánulásait körvonalazza az együttes létmódok közepette (7-10. old.). Fölsorolja és szerzőnként körvonalazza a kötet tanulmányainak tematikáját, ezen belül a rokon népcsoportok közötti szabadság- és mintakövetés, az eltérő műfajú írásokból is kihangzóan közös eseménymenetek szimmetriáit. Ez az áttekintő tanulmányt is tartalmazó elméleti-történeti rész aprólékos tipológiát és az összes tájegységre vonatkozó (mintegy 93 eseményt feltüntető) kimutatást foglal magába, szilárd alapot kínálva a további rész-térségek vagy események textusaihoz (11-32. old.). Váradi Natália kárpátaljai írása az 56-os magyar történések visszhangjáról szól (35-66. old), Bura László Szatmár megyei példái és Pál-Antal Sándor Magyar Autonóm Tartományban zajló folyamatkövetése, valamint Vekov Károly pompás összegzése a Szoboszlay-perről és 57 vádlottjáról, alapos vázlatát adják az Erdély-szerte megtörtént eseményeknek, a kolozsvári Teológiától, a zsilavai és szamosújvári börtönökön át a sepsiszentgyörgyi büntetésekig, kényszermunkáig, deportálásokig, ítélkezési gyakorlatig és elérhető statisztikai kimutatásokig mindenfajta retorziókról (71-157. old.). A felvidéki egyházi, oktatásügyi, kisebbségi és civil-polgári engedetlenségi kérdéskörök (Jozef Hal’ko, Vajda Barnabás, Koncsol László és Molnár Imre tanulmányaiban) mind-mind a rokonszenv, az együttérzés, a mintakövetés, a helyi lehetséges válaszok és változtatási tervek részleteivel vannak tele (161-223. old.), s csupán egy rövidebb áttekintés kap itt hangot Matuska Márton tollából, kinek írása viszont a titoista állam és a pártapparátusok közötti érdekháború helyi-helyiségenkinti lecsapódásait követi végig környezettanulmányként, s így a magyar változások és a Tito-féle kommunista diktatúra viszonyában meghatározó politikatörténeti folyamat leképeződésének részletrajza lehet fő erénye (227-244. old.).

Szesztay nem első és nem is egyetlen kisebbségtudományi opusza nem forog, vagy nem eleget fordul meg a szakmai olvasóközönség körében. Pedig, ha máskor nem, a népek közötti együttérzések, a szolidáris akciók, perszonális vagy lokális antonómia-kísérletek, máskéntgondolási alkalmak szempontjából tanulságos folyamatok leképeződései, momentumai, szereplői és eredményei akkor is megjelennek bennük, ha ez az Együtt-érzés csak távoli, identikus, szimbolikus vagy elkeseredetten elszánt példaként maradt meg belőlük, s ha épp a jubileumi alkalom volt jó arra, hogy ez összegző kötet kitekintsen nemcsak Budapest 56-jára vagy „a magyar 56-ra”, az országos történésekre, hanem átlásson a határokon, emberi és intézményes falakon, sáncokon és kerítéseken. Ennek révén talán ma sem kevésbé aktuális, sőt, félszáz év múltán ismét a legjellemzőbb módon esedékessé vált szolidaritás és példakövetés az, ami e kötet komoly sugallata, dokumentált hitele…¹⁹

1956 s köv. – az állam biztonságos emlékezeteiben

Talán soha nincs, soha nem lehet valódi évhatára az emlékezésnek, a méltó rágondolásnak, a tisztelgő memoárnak. Történeti eseményeink és örökségünk terén méginkább így van ez. Az elmúlt másfél évben, az 1956-os évforduló alkalmával számos olyan könyv került e rovatba, melyek ezt a kollektív örökséget körvonalazták szerzőktől, szemlélet-irányoktól, szereplőktől is sokszor függetlenül, melyeknek legfőbb szándéka-célja-üzenete épp az volt: nem feledjük, nem múlik el, nincs a pontos jubileumhoz kötődő korlátja annak az emlékezeti konstrukciónak, mely az ’56-os évet, s majd a meghurcolás, a kivégzések, a perek, a megtorlások, menekülések idejét teszi tárgyává. S mert seregnyi lett a tárgyévre megjelenő kiadványok sora, így meg a rágondolások jogossága is az lett, az alábbi rövid könyvespolc-nézegetéssel még kiegészíteni próbálhatjuk mindazt, amire figyelmünk irányult.

Figyelmünk köre persze nem lehet teljes körű. Kényszerűen, de bizonnyal hiányzik majd innen a román(iai) sajtóban megjelenő memoár-kötetek, helyi kiadványok, a temesvári vagy aradi, marosvásárhelyi vagy kolozsvári események, Teodor Margineanu vagy Szoboszlay Aladár pere, emlékezések és dokumentumok tömege, korabeli újságcikkek sorozata is.²⁰ Mint ismeretes, nagyságrendben harminc ezer magyart börtönöztek be Romániában 1956 kapcsán is ürügyén, s hogy az állambiztonsági éberség még több mint évtizednyi tombolása ki mindenkit tett tönkre, azt a kollektív emlékezeten túl immár a történészek forráskutatási is nyilvánosságra segítették.²¹ Mindeme könyvtárnyi anyag mellett jártánnyal lehet csupán elhaladni egy nagyobb szakkönyvtárban, s ami tisztán „kapcsolódó” irodalom, a hatástörténet, a reflexió-kör, a tanúvallomások vagy a nyugati magyarság belső köreiben napvilágot látott forrásközlés, az most kénytelenségből kimarad az alábbi lapozgatásból.

Ami persze nem maradhat ki, az rögtön a „hosszú 56-os” éveket tükrözi, már címével is. Kiszely Gábor monográfiája Állambiztonság 1956–1990 címmel jelent meg,²² s mintegy 120 oldalnyi függeléke már belügyi adatlapokban, megfigyelési és jelentési formanyomtatványokban, jegyzőkönyvekben is tükrözi „a Magyar Népköztársaság elleni aknamunka” paramétereit, figyelő kartonait, adatlapjait, titkos intézkedéseit, a korlátlan párthatalom belső elhárítási mechanizmusainak emberellenes terrorját, kezdve a pufajkás terrorbrigádoktól az 1989-es jelentésekig. Nagyobb fejezeteiben „a kommunista restauráció politikai rendőrségének”, nyomozati munkájának, gyilkosságainak történeti körképe, a Nagy Imre-ügy koncepciós lebonyolítási anyaga és további áldozatai, az egyházi (római katolikus) ügynökök zsinati és megfigyelési helyzete, árulásai, kiegyezései és alkui, továbbá a gondolatrendőrség és a kritikai gondolkodók (Szelényi Iván, Konrád György, Ilia Mihály) „ügye”, valamint az állambiztonság mechanizmusa és eszköztárának leírása szerepel hat nagyobb fejezetben, a végén a tartótisztek korrekt és bő jegyzékével, tetemes szakirodalommal kiegészítve. Nem kérdés, hogy a rendszerváltást már követő, a hozzáférhetőséget csak fokozatosan megengedő, de a kimondáshoz elegendő évtizednyi kutatás alapján e körök és korok megjelölhetők, s az 56-ot követő harmincöt év egész parttalan meghosszabbított eseményfolyam ma is csak annyiban zárult le, amennyiben a bármikori „longue durée” valamikor is véget érhet.

Nem érhetett véget, és szerencsére nem „úgy” ért véget Kopácsi Sándor históriája, ahogy azt a „Forradalmi Nemzetőrség helyettes parancsnokának, Budapest rendőrfőkapitányának önéletrajzi írása” tartalmazza.²³ Az Életfogytiglan kötetcím még nem biztosan engedi sejteni, hogy életrajz vagy memoár búvik a címlap mögött, de Graham Greene írói ajánlása már a címlapon méltató hangon szól: „Figyelemre méltó beszámoló Magyarország 1956-os szovjet lerohanásáról. Egy teljesen új képet kaptam a megszállás körülményeiről, az azt követő eseményekről és a benne szerepet játszó személyekről”. E távolságtartóan meglepetés nélküli megerősítés azonban nem fedi, hanem alulmúlja Kopácsi könyvét. Szövege eredetileg a Méray Tibor szerkesztette párizsi Irodalmi Újság kiadásában jelent meg, miközben a szerző nemcsak a minden magyar vezető egyszer bűnössé tevő felfogásmód, a börtönévek és az amnesztiával szabadulás átélését jeleníti meg, hanem a napra pontos, eseményekre fókuszált kiszolgáltatottság ezernyi dilemmáját aprólékosan megjelenítő forradalmi időszakot is, zárva mindezt emigráns éveinek tizenhárom esztendejével, a csillapodó rémálmok fölidézésével, a lelki béke visszanyerésének életfogytig elkötelezett felelősségével. A kötetben a párbeszédek, helyzetleírások, rádióközlemények, viták és küzdések, Zelk Zoltán és Déry Tibor, Háy Gyula és Bibó István, Vásárhelyi Miklós és Szerov tábornok is részesei a /Tardos Tibor írói közreműködésével fogant/ könyvnek. Sajátos orwelli világ ez, igen közelről, és a visszaemlékezés esélyének évekre-étvizedekre meghosszabbodott változatában.

Ez a titkos (és-vagy titkosított) lét azonban nemcsak az amerikai írók, brit sajtómunkások, a szuezi válsággal, a lengyel vagy más eseményekkel foglalkozó érdeklődők számára volt ily sötét, hanem a dokumentumok szerint a kor kiemelt pillanataiban is. A Geréb Sándor válogatta Titkos jelentések 1956. okt. 23. – nov. 4. című kis kézikönyvben már 1989-ben fényes napvilágra került a budapesti brit és amerikai bizalmas jelentések anyaga.²⁴ E 33 év után magyarra fordított nyugati diplomáciai levél- és közlemény-válogatás mintegy százhúsz forrásszöveget tartalmaz, pesti-moszkvai-belgrádi-bécsi tudósításokat, melyek /a Top Secret hagyományainak megfelelően/ címzettek nélkül, de szöveghű fordításban tartalmazzák a kortárs szemtanúk és hírvivők profi közléseit. Hol siralmas, hol szánalmas-naiv, hol erősen ideologikus vagy „befogadó”-orientált üzenetek az ’56 májusi írószövetségi eseményektől tudósítanak az akkoriban elérhető bennfentes info-közlések alapján, egészen november 10.-i történésekig terjedő időközben minden főbb látványosságról és drámáról, külügyér kommentárokkal persze. Tanulságos forrásanyag ez, márcsak azért is, mert a forradalom belső erőterében zajló, a reményeket nyugati irányból megerősíteni remélt képzetektől a magas diplomáciai tévképzetekig roppant sokféle aspektust kiolvashatóvá tesz…, olyanokat is, melyek a nagy monográfiák kiadós könyvtárában szinte megbújnak a maguk vékonyságával. Bizonnyal érthető ugyanakkor, ha most nem idézek föl ezekből számosat…

Fölidézhetni ugyanakkor (ha nem is könyvismertetőben, de magukban a forrásközlésekben) sok-sok-sok esemény menetét, szálait, felfogásmódját, értékrendjét, történéseik képtelenségét, az emlékezettel egyre növekvő súlyú felelősségét mindenképp érdemes. Mivel múlton múlik az idő, a forrásokat elővenni már szinte szorgalom kell, róluk tudni meg mintegy adattárak dolga. S ha mégsem ilyen egyszerű a képlet, akkor közvetlenül is segíthetnek például az olyan forrásgyűjtemények, mint a Kahler Sándor és M. Kiss Sándor neve alatt az 50. évfordulóra megjelent Rejtett dokumentumok kötet.²⁵ A Történelmi Tényfeltáró Bizottság egykori levéltáros-könyvtáros projektje, mely utóbb a megszüntetés után is kitermelte a kiadásra érdemes kéziratok elképesztő tömegét, itt most nemcsak a hivatalos (politikai, rendőri, katonai, „nemzetbiztonsági”) jelentések anyagából szemelget, hanem az erőszak szervezeteinek, embereinek, felfogásmódjainak, gépezetének, sortüzeinek és az ÁVH szerveinek tudható és ismeretlen leírásába is belefog, külön nagyobb blokkban a kádári restauráció, a megtorló, a jogi és pusztítási gépezetben részt vevők intézményi oldalát is bemutató miliő. Konkrét eseti ügyek, perek, vádak és jegyzőkönyvek, büntetésvégrehajtási eljárások részletes bemutatásával nagyjából sok generációval előre pontosítva, mi az, ami a szabadság védelmében, a félelem rabságában, a belső bomlottság vérvörös sátoros ünnepén előjön a jópolgárokból, hazafiakból és bumburnyákokból, bírákból és rendőrökből, keretlegényekből és politikai hatalomgyakorlókból. Zúzósan keserű, s nemcsak a magyar históriát, de jószerivel az ember egész életkedvét nyugalommal fölemésztő gyűlölet bornírt lakóhelyét, dicső egyedeit és megnyomorító emlékeit is magába foglaló könyv ez. Korrekt tisztesség kérdése a Mundus kiadótól, hogy megannyi más opusszal együtt vállalta ennek közreadását is.

S ha már Mundus, csupán említeni mégis érdemes M. Kiss Sándor másik kötetét, melyben válogatott cikkek, esszék, tanulmányok (1981–2005) kaptak helyet Utak 56-hoz, utak 56 után címmel.²⁶ A szerző-szerkesztő kiadós előszava után Nemzet és értelmiség, háborús áttekintés, két világháború közötti politikai folyamatok és közbeszédek, az ötvenes évek és az ÁVH törvénysértései, Recsk, maga az októberi forradalom, Nagy Imre, nyugati határ, sortűzek, majd 1989-ben elhangzott 56-os visszaemlékezések, búcsúztatók töltik ki a tekintélyes munka kereteit, végén egy 2005-ös „folytatás”-esszével, melynek alapkérdései tíz év múltán mintha még sokkal erőteljesebben hangoznának fel. A záró szubjektív jegyzetek a tanulmányok és eszmefuttatások oldalait nem zavaró, pontosító, az írások keletkezési körülményeit megvilágító tónusúak. Markáns munka, nehezen lenne megkerülhető az 56-os szakirodalom kiadós készletei között is…

Kiadós részletekkel pedig az emlékév jegyében számos folyóirat is szolgál esettanulmányokkal, portrékkal, helyi eseményekkel, életutak áttekintésével. Ezek közül nem lehet igazán „súlyozni”, csakis méltó vagy illetlen gesztussal kiemelni egyet a rekesznyi közül. 2016 októberében szerveztek tisztelgő konferenciát a hódmezővásárhelyi Emlékpont intézményében, s ebből, valamint a múló időt elemző visszatekintésekből közöltek számos értekezés-értékű kutatási tanulmányt. Az Emlékpont 2017/3–4. számában Latorcai Csaba a Mindszenty-kutatások hiányait és perspektíváit, Szerencsés Károly a nemzeti demokrácia egykori képzeteit, Janek István a szlovákiai magyarok kitelepítése elleni tiltakozás Mindszentyre vonatkozó részkérdéseit, Medgyesi Konstantin a Károlyi Mihályt és Mindszenty visszaemlékezéseikben mutatkozó demokrácia-felfogási választóvonalak problematikáját, Balogh Margit az 56-os fordulópontra fókuszálva Mindszenty életvázlatában a visszatérés kihívásait, s további négy tanulmány a Fehér Gárda Mozgalom (Kovács Imre Attila), a makói karhatalmisták (Marosvári Attila) meg a hódmezővásárhelyi „Kádár-brigád” munkásőrzászlóalj megtorló éveit (Zéman Ferenc, Nagy Gyöngyi) idézi meg 1957–1989-ig, hogy azután alapos műhelytanulmányként Kahler Frigyes kommunista büntetőhatalmi diktatúra-eszköztárát és Miklós Péter a korabeli „társadalmi munkamegosztás marxista megközelítésmódjait” pertraktálja.²⁷ Jeleznem érdemes, mennyire nem vagyunk képesek érdemei szerint megbecsülni a nem „főáramú” tudományos, irodalmi, művészeti folyóiratok felmutatta forrásközléseket, pedig ezek nemcsak a helytörténet, hanem az emlékezetkutatás számára is kardinális jelentőségűek lesznek idővel… – miként azt fennebb Varga Andrea esetében is jeleztem már.

S hogy miképpen „folytatódik” egy forradalom épp az időben, épp az eszmék terjedése, cseréje, megmaradása, formálódása, tónusváltozása vagy „revival” élesztése során is, már önmagában jelzi az emlékezet folytonos kalandját az elbeszélhetőségek, a megnevezhetőségek, fogalmi hatások és tudatháborúk közötti lenyomatok sora. Tartalomjegyzékek kivonatos ismertetése helyett, mely mindenkinek másodperces tájékozódás során is egyéni impressziója lehet bárki recenzens közvetítése nélkül is, bizonnyal érdemesebb volna a mélyrétegeket kihangosítani, „közlésrégészeti” feltárásokat végezni inkább. S ha az Emlékpont nem lenne önálló adatbázis, kiállítótér, kutatóhely és folyóirat egyszerre, sőt hódmezővásárhelyi léptéket magasan meghaladva nem képviselne afféle Terror Háza szemléletet egész Dél-Magyarországon egyetlenként, akkor talán e hivatkozásra nem is igen volna szükség. Mégis van, éppen értéktér-jellege és forráshely-mivolta értékeléseként. Hisz ugyanezt, olykor kevesebbet máskor többet kínál egy-egy magvasabb tanulmánykötet is, de nem okvetlenül emlékeztetőbbet. Emiatt néha az emlékpontok mellett tompán elsétálunk, s tán észre sem vesszük éppen helyben, vagy tágabb körben is jelentés-többletekkel bíró mivoltukat. Kár pedig. Éppenséggel mi leszünk kevesebbek az érdemes el-nem-ismertetésével.

Címlapján egy téglafalba ékelődött ágyúgolyó szimbolizálja a magyar 56-os történések utóéletének, az emigráló tömegek közül is kiemelkedő neves emigránsok visszaemlékezéseinek és elemzéseinek roppant mennyiségű adattárát megidéző kötetet. Szinte sejthető, hogy ebből a sok-sok könyvtárnyi forrásanyagból mennyi fölidézhető tartalom fér el ebben a kicsiny bekezdésben… – de ha nem akarunk minden „jobban tudni”, akár bízhatjuk ezt a kihangosítást épp azokra, akik mintegy előválogatják számunkra a releváns ismeretanyagot. Az Iratok az emigrációról 1957–1990 című kötetről van szó,²⁸ melynek szerkesztői Király Béla, Balogh Piroska és Vitek Tamás voltak.

Talán ismert a nehézség, mely az ilyen kötetekkel jár: egyenként is kisebb „kötetnyi”, mindenesetre egy-egy témakört érdemben összefoglaló tanulmányok sora ez, melyet a hat nagyobb blokkon belül önálló írások is tagolnak, gazdagítanak. A leggyakoribb szerző Király Béla, aki rögtön „uralja” is a könyvet annyiban, hogy az írások java többsége az Ő tollán keletkezett (így az ENSZ és a magyar forradalom, a Magyar Forradalmi Tanács és a Magyar Bizottság, „A magyar nép védelmében”, és A magyar koronázási ékszerek és az emigráció fejezet), de akár a Nagy Imre fejezet, mely Rainer M. János, Kende Péter és Méray Tibor írásával gazdagodott, akár A forradalom folytatása emigrációban fejezet, melyben Nagy Károly „tanúskodása” és Papp László diák-emigránsokról szóló bővebb alfejezete, továbbá több fejezetben is nyilatkozatok, beszédek szövege, visszaemlékezések tagolják az összefoglaló címet, bővítik a szerzői névsort, akár a kádári koncepció elemzésével vagy az Irodalmi Újság, a Magyar Füzetek önálló tartalmi egységével is mintegy kibújnak a „Király-keretből”. Király egyúttal az Atlanti Kutató elnöke is, így nem véletlen, hogy a kötet szerkezete valahol az „atlantizmus” és a migráció-politika kontextusait tükrözi. Nem forog közkézen túl sok ilyen kiadvány, s talán ha a berni protestáns szabadegyetemi összeállításokat, tanulmány- és esszéirodalmi válogatásokat nem vesszük most ide, a szűkebben ’56-os tematikába, szinte alig van a hazai polcokon olyan összefoglalás, melyben az emlékezetpolitika a résztvevők, kortanúk, s a kort a történésrend értelmében jobbára „nyugatról” tekintő alkotók ily széles horizonton pillantanának rá a hazai eseménymenet külső/külföldi visszhangjára, nemzetközi politikai referencia-körére. Ebben ugyanis a francia diplomácia vagy az ENSZ közgyűlési visszhang, az Egyesült Államokkal korona-ügyekben zajló tárgyalások vagy Nagy Imre és társainak újratemetésén elhangzott Király-beszéd oly könnyedén fellelhető lenne. Érthető talán, hogy itt nincs mód sokféle szövegrészlet idézésére, s ennek hiányában is elgondolható, mit tartalmaz a forráskiadvány, de az igen valószerű, hogy a tematikus válogatás roppant szerénytelen lenne ilyesfajta külső-külpolitikai aspektusok nélkül.

Nem lenne egykönnyen pótolható a „távolsági” szemlélet hiánya, ha olykor meg nem jelenne hazai kutatók külföldi tereptanulmányaiból is valamely visszkép fölmérésének tükre. Ilyen példaképpen a Kultúra és Közösség folyóirat 2017-ben megjelent 2. számában Bögre Zsuzsa írása az 56-osok amerikás csapatáról,²⁹ melyben a Szerző hosszabb társadalomtudományi szakmai programjának részeként, egy nagyobb ívű 56-os élettörténeti kutatás részfeldolgozásaként jeleníti meg az amerikai 56-osok második generációjának társadalmi beilleszkedését és történeti örökségét. Elemző eszköze és az olvasókat bevonó megértő módszertana az élettörténeti módszerre épül, mégpedig három második generációs életút elemzésére, amelyekben három különböző szülőkről való leválási mintát mutat be hallatlan izgalmasan. A szülőkről leválás, szülőkkel szakítás a második-harmadik generációnak már számos traumával és krízissel járt, mind a szülők, mind a gyerekek részéről. Az elemzésből kiderül, hogy a szülőktől való drasztikus elszakadás (még ha időszakos volt is) a gyerekek társadalmi beilleszkedésének feltételeként jelent meg, vagy ma már így fogható fel. „Az Amerikába emigrált 56-osok elhagyták kibocsájtó közegüket, óhazájukat. Ez azt jelentette, hogy az a személy, aki kivándorolt, maga mögött hagyta szűkebb-tágabb rokonságát, szomszédságát, azt a kulturális közeget, amelybe beleszületett. Az új hazában nem működtek az óhazából hozott kulturális minták már az első generáció számára sem, hát még gyermekeik, a második generáció életében. /…/ Az, hogy a szülők mindent megtettek gyermekeik nevelése érdekében, kevésnek bizonyult, mert ők csak az otthonról hozott kulturális minták alapján tudtak gondolkodni a gyermeknevelésről, ami az új társadalmi közegben a leglelkiismeretesebb, legáldozatosabb szülői viselkedés esetén is törésekhez vezetett. Az 56-os második nemzedékre várt az a feladat, hogy a szülők generációja és kultúrája közötti különbségeket áthidalja, még akkor is, ha ezt a tőlük való elszakadással tudták elérni…” – írja bevezetőjében. Áttekintésének történeti-szociológiai és pszichográfiai módszertani sajátosságán túli többlete az élettörténeti módszertan és a kortárs vándorlástörténeti mikroelemzés, melynek újdonsága vagy egyedisége a hazai társadalomtudománynak nem épp erőssége. Bögre Zsuzsa nemcsak kiváló egyetemi tanára a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek, de a magyarországi társadalomkutatás ama ritka, egyedi iskolájából való, ahol Márkus István falu- és gazdálkodás-szociológiai előmunkálatai nem a makro-szintű társadalomkép, hanem a mikroközösségek, családok, vallások, hitek intimebb világai felé ágazott el a szaktudományi felfogásmód. Magát az elemző munkát az interjúalanyok biográfiájának (életút-elbeszélésének) és narratíváiknak (a megszólalóval megtörtént események értelmező leírásának) harmonizálása jellemzi, vagyis nem a kutató előzetes elgondolása, hanem a megszólalók önképe, a szülő-gyermek kapcsolatról akár áttételesen megfogalmazott „kerettörténete” lesz itt főszereplő, s ebből illeszt három narratívát egymás mellé. Ez a módszertani újdonság részint épül már Kovács Éva és Vajda Júlia (Mutatkozás, 2003), vagy Gyáni Gábor korábbi munkáira (Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése, 2000) és szemléletében Gyáni olvasattörténeti aspektusaira (A történelem mint emlék/mű/, 2016), de az összefoglalásként elbeszélt szövegek „framework storyja” kiteljesíti azt a történeti feldolgozási eljárást, mely megelégszik a múltkép történészek által adott, konstruált mivoltával, s ebbe mintegy bevonja a személyes „oral history” eszköztárat is.

E tanulmányban az elbeszélt történetek úgy mutatják be az egyén önképét, s ezzel együtt az egyén átélt történelmi eseményeit is, hogy ezek harmóniája vagy feloldatlan konfliktusa egyben ki is vetül személyes értelmezései sémára, amelyet (éppen itt és most) az illető önmagáról gondol vagy mutatni szeretne. Vagyis a tényeken és értelmezéseken egyszerre múlik, mi kap hangsúlyt, miket tartalmaznak a történetek, de valahol a beszédmódok legmélyén ott rejlik a beszélő szinte „alkotó önképe”, tehát olyan perszonális perspektívája, ahogyan az emlékeit elrendezi, válogatja, hangolja, s teszi ezt úgy, hogy mindez összecsengjen az önmagáról megvallani kívánt szereptudat(ok) felfogásával. Szinte egyetlen személyiségbe, egyedi perspektívába kerül a história, mely amúgy sem lehetne más, mint ilyen egyedi látás- és elbeszélésmódok kitágult, sokszorozott köre – annyiban mégis korszakosan mindegyre más és más, ahogyan e beszédmódok kivonatát, élménytörténetekből összeálló köztörténetet a hivatásos történészek kimódolják mindezek alapján. Ilyesfajta narratívák, újragondolások és eszköztárak összefoglaló opusza a történelmi emlékezet és a történettudomány aktuális viszonyát sokrétű nemzethistóriai keretben bemutató akadémiai téziskötet, melyben korunk legjelentősebb történész tudósgenerációjának emlékezet-felfogásai fogalmazódnak meg. A Történelem és emlékezet kötet³⁰ az MTA közérdekű és elkerülhetetlen vitáinak kereszttüzében álló témakörök időszaki tudásfelhalmozási pillanatát jeleníti meg, egészen konkrétan az emlékezet és a történettudomány viszonyában kilenc akadémikus és egy külföldi szaktekintély jelenlétében elhangzó felolvasások anyagát. S hát – persze – a legtermészetesebb kétely nevében is fölmerül a kérdés, hogy jön ide, egy időszaki sajtótermék tematikus oldalára a magyar akadémikusok válogatott körének tanulmányait tartalmazó kötet, de a válasz roppant egyszerű: szinte a legfelszínesebb beleolvasásra és lapozásra is előugranak mindazon témakörök, melyek kimunkálását nemcsak a tudományos műhelyekben folytatják, hanem a közpolitika színterein, szimbolikus politizálás és nemzetépítés, emlékmű-állítás és holokauszt-témakör, Horthy és Márai, Pax Britannica és tradicionális konzervativizmus számos más platformján épp a kisebbségek, az érintett társadalmi körök, egyházak, szoborállítók és mindennapi emberek emlékezeti kultúrája határol be. Meg persze ennek szaktörténészi tüköre, napi politikától immár távoli korszakai és értelmezőkörei, s a fentebb idézett Bögre Zsuzsa-nézőpontból úgy is fogalmazhatnám: a történelmet elrendező, keretező és narratívákkal illető akadémiai elit nyújt itt tükröt a társadalmi és társas valóságok mai kisebb csoportozatai felé.

Kedvesen méltatlan gesztus lenne itt az Akadémia legtiszteletreméltóbb szaktudósainak, történész-generációk oktatóinak, nemzetközi tekintélyeknek válogatott szavait és köznapi vitákra adott szakmai válaszkísérleteit egy rövid ismertetőben megidézni, vagyis néhány sorban kapaszkodni föl az okfejtések magaslataira. Az azonban mintegy a tartalomjegyzékből is látszik, miszerint rang és tudományos méltóság megengedi egyik-másikuknak, hogy behatárolható témakört esszé-értékű körvonalakkal járjanak körül (ilyen Hunyady György múltfelfogás-bevezetője, Gyáni Gábor történetpolitikai reflexiója, Ervin Staub Holokauszt-invokációja és Nyíri Kristóf konzervativizmus-kritikája), néhányan viszont szinte értekezés-pótló összegzést adnak választott tárgyterületükről (Frank Tibor írása, százharminc lábjegyzettel, önmagában is hatvan oldal!). Mindezek szimpla „kivonatolása” is félreértés lehet csak itt, de kihívó feladat is, hiszen megnevezve vagy kerülve, de mindenki valahol és valamiképpen érinti a kisebbségi léthelyzet alapdilemmáit. Hunyady például a kognitív és politikai pszichológia határvonaláról a múlt megidézhetőségéről és az „utólagos előrelátásról” szól, mint a visszatekintő történeti emlékezet esélyéről, akár ha első világháborús folyamatokról, a 2008-as demokratikus válságtapasztalat hiányérzeteiről, a magyar kiszolgáltatottság emlékezeti momentumairól vagy az érzelmek (olykor politikai) logikájáról szól, vagy korszakok rangjának és a rendszerigazoló szereptudatoknak mélyére világítva (9-25. old.). Ormos Mária a német és brit történészviták múlt törmelékeit gyűjtögető, újraértelmező tónusáról, a történész feladatáról, tiszaeszlári vérvádról, 1941-es deportálásokról, az Endlösung vagy Kamenyec-Podolszk kérdéseiről, Horthy döntéskényszeréről és a mostani Gábriel-emlékműről mondja el az emlékezet elemző módjáról formált meggyőződését (26-42. old.). Szinte erre rímelően Romsics Ignác Horthy Miklós emlékezetéről idézi föl vaskos monográfiája (110-124. old.) kultusztörténeti tapasztalatait, forrásfeltárásait a csúcsidőszak ideológiai, a Rákosi-korszak s az MSZMP mumusformálási, majd a rendszerváltás utáni időszak Koltay Gábor, Vona Gábor, Antall József, Bencsik Gábor, Turbucz Dávid vagy Ungváry Krisztián képviselte más és más vélemény-pólusainak front-helyzetképét. Marosi Ernő művészettörténeti analógiákat keres a reneszánsz kori Firenze, a német Heraldikai-Genealógiai Társaság szemléletmódjában megjelenő Gábriel főangyal és a magyar Turul közötti analógiás „rossz történetmesélés” körüli problémáiról, az analógiák nélküli értelmezés kilátástalanságáról, az abszurd szoborállítási, szoborbontási és „az emlékezés szövetét” átható álkeresztényi holokausztgyalázásról (74-88. old.). Megannyi irodalomtörténeti példa illusztrálja Szegedy-Maszák Mihály írását, melyben „az újragondolt történeti tudást” jellemzi olyképpen, hogy azt „nem a folytonos tökéletesedés, hanem a permanens újraértelmezés alapozza meg”. Írásában Szerb Antal, Radnóti, Kosztolányi, Márai, Déry, Komlós Aladár, Szekfű Gyula, Primo Levi, Kertész Imre felfogásmódjaiból veszi igazolását, amit legvégül Gyáni Gábortól idéz a magyar emlékezetpolitikai közösségek egymásra neheztelő alakulatairól és a (mindezekkel talán szembeni) megbékélés iránti szükségletről (89-109. old). Mindezt részben alá is húzza Gyáni Gábor írásos előadása, melyben a történeti beszéd mindig is egyvalamely, tehát bizonyos, és adott politikai pillanatra hangolt tónusa jellemezhető alaptulajdonságáról értekezik, avagy arról, mennyire nem az igazságot, hanem a politikai magatartások kontextualizálását képviselik a politikai elitek a história megannyi időszakában és a történészdiskurzusok e kurzusok szolgálatában is (58-73. old).

Minden írás kihangzó és összhangzó téziseit lehetetlen is egymásba kulcsolni, a kötet önmagában is kiadós merengést, számtalan egyéni búvárkodást, képzetek és hitek, felfogások és párhuzam-keresések rangos tömegét igényli, melyre talán még nemegyszer visszatérhetünk… Itt azonban az ’56-os és az ötvenhatosságot követő történetpolitikai felfogásmódok örvényében e kis kutatóhajónak is ki kell kötnie immár. Ha máshová nem, talán épp az „évhosszabbítás” ürügyén elbeszélhető, a narratív történetmondás és történelem-mesélés egyik kínálkozó öblöcskéjébe, ahol más alkalommal majd más művekből jönnek újabb történetbúvárlatok és értelmező vándorok…

’56 – vihar, sajtó- és párttörténet, személyesen

„Ezt a vihart nem lehet fuvallatokban adagolni. A vihar rombol is és termékenyít is, ennek a viharnak le kell rombolnia mindazt, ami rossz és rothadt, és életre kell keltenie mindazt, ami jó, új élettel kell megtöltenie azt, ami új, előremutató”. /…/ „Az igazság csak ott szárnyal szabadon, ahol szabadság van, és ha mi azt akarjuk, hogy a sajtó az igazságot írja, akkor a márciusi fiatalok első követelésével kell itt a Petőfi-körben kiállnunk, azzal, amit a mi népi demokratikus alkotmányunk is biztosít, szabad sajtót követelünk…”

Bárha olyképpen olvashatók e szavak sugallatai és viharos normái, mintha mai közéletünk és sajtóhelyzetünk megnevezéséből fakadnának, Méray Tibor 1954-ben és 1956-ban elhangzott szavai mintegy sötétlő fuvalomként sodróak, tisztító viharként pedig alaptónusúak voltak a Sztálin halála utáni közvetlen nyilvánosságban. A „Szabad Nép” szerkesztőségében vagy a Petőfi-kör vitáiban felhangzó szavak azonban mintegy érzékeny előképei lehettek csupán a majdan bekövetkező „földindulásnak”, az „Istenek Tanácsa” vagy a szovjet kultúra példáját követő közpolitika elleni tisztító viharnak.³¹ S pontosan e címmel, a Tisztító vihar hangzavarától serkentve jelent meg 1958-ban Aczél Tamás és Méray Tibor írás-, gondolkodás-, sajtó- és mozgalomtörténeti kötete, melynek egykor kommunista, sőt sztálinista szerzői 1956 felhős égboltja alatt a Nagy Imre ismertette kormányprogram híveivé lettek, ifjabb kommunistákat, a sztálini világot meghasonlott alkotóként, de annál vehemensebb forradalmi hevülettel próbálták immár változáshoz segíteni a történő történelmet. Mikor könyvükhöz hozzákezdenek, három nappal Nagy Imre jugoszláv követségre kerülése és szovjet elrablása után nekivágva a magyar határnak, és sajnálva „azt a tízmilliót, aki otthon maradt”, még nem tudják, hogy munkájuk harminchárom évig hivatalosan kiadatlan marad hazájukban, tiltott forrásmű, majd szamizdat lesz negyedszázadon át, s mire megjelenhet egykori menekülési útvonaluk közelében, Szegeden, addigra már régen újabb földindulás, újabb nemzedékek szabad sajtója és alkotmánya, új igazság és még újabbnak tetsző szabadság van az ismétlődő viharban. E forrásműre utalás itt most nem a dátumok valamilyen egyezése, inkább a fuvalomnak induló, majd szabadságtörekvésbe átforduló, végül a vasfüggöny újrakonstruálása idején megformált emlékezeti időszak fölidézése. Éppen olyan, s épp annyira megtisztító, mint a viharok egykor volt reménye. Ábrándok, hitek, követelések és vágyak, normák és formák, tények és fények sötétje, a megnevezhető hithűség és a tisztulás vágyának beszennyező történései ülnek lapjain, szinte azt a jelentés-tartalmat, ismeret-többletet közvetítve, melyet a csalódott, elűzött nemzedékek mindennapi valóságként éltek át.

E csalódottság és reménytelenség, vágyak és fohászok tömege hasonlóképpen fogalmazódik meg döbbenetes hírekben, hideg reflexiókban, drámai riportokban és kommentárokban a korabeli nemzetközi sajtóban, külföldi hírügynökségek tájékoztatóiban is. Az ’56 október 23.-a és november 4.-e közötti időszak „vasfüggönyön inneni és túli” napilapjainak híradásaiból válogatott össze kiadós kötetet Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Alapítvány munkacsoport, s tette közzé Tischler János szerkesztésében.³² A Budapestről jelentjük… Az 1956-os forradalom az egykorú nemzetközi sajtóban /válogatás/ címen megjelent kötet bevallottan szemelvények sorozata, a két hét eseményeinek, közvetlen előzményeinek és rögtön utána megjelent napilap-közleményeknek olyan kínálata, amely magában hordozza az átfogó szándék mellett a napokra osztott hírtömeg áttekintését. Ebben tíz ország huszonhét orgánuma szerepel, apró és figyelmetlen hírektől a több kolumnás áttekintésig, Nagy Imre még november elején adott olasz interjúján át a kommunista országok sajtójának hivatalos közleményeiig, a menekülő magyarok amerikai riportjaiig, szerkesztőségi állásfoglalásokig, szolidaritási nyilatkozatokon át egészen december elejéig, köztük az osztrák, román, jugoszláv (és túlsúlyosan amerikai) riportázsokig. Nem levéltári vagy tudományos közlésre szánt, lábjegyzetelt, tévedéseket vagy elírásokat pontosító, hanem szöveghív fordításokat tartalmazó könyv ez, ugyanakkor talán az egyik legmélyebb merítés a forradalmi napok időrendben közölt reflexiós kínálatából. S mert nincs már benne a „Fehér Könyv” több kötetének felhangolt sajtónyelvi egyeduralma, helyette inkább a Figaro, a Le Monde, a L’Humanité, a Times, a Wall Street Journal vagy a Stuttgarter Zeitung hangneme uralja, ezek professzionális tudósítás- és kommentár-irodalma testesíti meg a kor visszhangját, ezzel nemcsak a szöveghűség vagy tárgyilagosság tónusát jeleníti meg, hanem az emlékezés és értelmezés utólagos munkájának is forrásává válik.

Színpompás korhűségében hasonló körképet ad Vida István szerkesztésében az 1956 és a politikai pártok című kötet,³³ melyben „a demokratikus nemzeti felkelésben a különböző elnevezéssel alakult, a tanácsok szerepét átvevő nemzeti és forradalmi bizottságok” historikuma mellett harminckét párt és pártszerű alakulat, szatellit szervezet, szövetség, érdekképviselet irattári dokumentumait teszi közzé. E válogatásban főképpen „a magyar társadalomban meglévő politikai véleményeket, attitűdöket, a pártokkal kapcsolatos elképzeléseket, elvárásokat” próbálták dokumentálni, melyeknek korábban nem volt nyoma a szakirodalomban, emellett a pártok képviselői elleni perek, tevékenységük megítélése, újságcikkek és források roppant széles köre, röpiratok és plakátok, sajtóközlemények és rádió-nyilatkozatok is szerepelnek itt, a vidéki forrásválogatást is beleértve. Mindez a kötetben pártok szerinti fejezetekbe csoportosítva, kronológiai sorrendben, ezen belül is betűrendben található meg, ami nemcsak a könnyebb tájékozódást segíti, de egyúttal körvonalazza a nemzeti emlékezetben megképződött tudásanyag hátterét, pontosítja egyes megfigyelések, értékelések vagy minősítések jellegét (példaképpen a szakszervezetek, egyházi intézmények, központi pártsajtó-hatások, nemzetközi szakszervezeti reflexiók, üzemi bizottsági események és ad hoc bizottságok vagy törpepártok kevéske megmaradt anyagának forrásértékű örökségét), s vele mindazt, ami a Külügyminisztérium, a Magyar Országos Levéltár, a BM Irattár vagy a Történeti Hivatal anyagaiból kiolvasható. Maguk az iratok gyűjtése, válogatása, szerkesztése és az egyes fejezetek elé írott szerzői szaktanulmány is mintegy alapkutatásként értékelhető, lényegében a „Magyarország második világháború utáni történetének kutatása és feldolgozása” című program részeként; ám a puszta forrásfeltárás mellett az emlékezettörténeti körvonalak sem lényegtelen hozamai e kötetnek. Vida István utószava például nemcsak a pártszerű tevékenységet tervező, de abban végül is részt nem vevő formációkat, fiktív pártok működését, a Fehér Könyvben közölt nem egy adat vagy beszámoló forráskritikai felülvizsgálatát, keresztényszocialista vagy nyilaskeresztes különítmények 56-os eseménytörténetét, a koalíciós és a spontán, gyors pártosodás alulról jövő kezdeményezései révén fölbukkanó képződmények mikro-életrajzait jelzi világos körvonalakkal, sőt a nagy koalíciós vagy pártállami körülmények között is látens törekvések, MDP és Független Kisgazdapárt, Néppárti és Nemzeti tábori, Keresztény Front és Szabadság Párt-szerű alakzatokat is nagyító alá veszi. A „felülről szervezett” és a vidékről feltörő, a parlamenti tisztségviselők vagy börtönviselt és internált körből spontán alakuló, különböző egyházi érdekek nevében megszólaló pártformációkat ugyancsak világos rendszerben tekinti át, a monolit pártállammal szembeni strukturális alternatívákra is figyelemmel van, számol a menekülőkkel és disszidálókkal, nemzeti tanácsok és forradalmi bizottságok jelentősebb képviselőivel, vidék és főváros viszonyával, pártközpontok és vidéki hálózataik kezdeményeivel, apparátusaik kialakítására tett kísérletekkel nem különben. Mindezek valamiképpen azt is tükrözik, hogy „e kvázi-pártrendszer” eszmei-politikai tagoltság valódi fölépülésére nem volt már idő, de a potenciális irányzatok kezdeményeiből kitapinthatók a második világháború utáni ideológiai-politikai megosztottság és az új eszmeáramlatok keletkezésének erővonalai (521-534. old.).

Az erővonalak és a megmaradt, feltárható és közkinccsé tehető dokumentáció épp azt az intézménytörténeti és irányzattörténeti spektrumot jeleníti meg, amelynek talán egészen napjainkig kísérő (és kísértő) következménye a perszonális tagoltság a politikai eszmeirányok, pártszerveződések, spontán vagy intézményesült törekvések, világképek és kapcsolati kultúrák teljesebb rendszere. Korunk politikai beszédmódja ezeket épp a „demokratikus hagyományaink” vagy „a magyarság mindenkori ellenállása”, meg hasonló közhely-körvonalakkal írja körül (s írja át is), miközben pont annak megnevezésével marad adós, miképpen születik egyedi, családi, kisközösségi, szomszédsági, világnézeti kollektivitás a legkülönbözőbb társadalmi körökben, korosztályokban, aktivitásokban, párthovátartozási vonzalmakban, revansvételi szándékokban vagy új és fals, szép és nemtelen, bekebelező és kizáró attitűdökben. Másképp kifejezve: a kisbetűs történelem átélésének, elbeszélésének személyes mivoltában, az emlékezet belső motivációs háttérvilágában. Mindeközben mégis van errefelé irányuló történeti érdeklődés is: ugyancsak az 1956-os Intézet bocsátotta közre az Oral History Archívum interjúi alapján A forradalom emlékezete. Személyes történelem című kiadványát.³⁴ Érdekessége a kötetnek ráadásul az is, hogy nem (csak, nem mint) történészek készítették felidéző beszélgetéseiket a kutatás vezetői (első közben Hegedűs B. András és Kozák Gyula, még 1981-től kezdődően), hanem a klasszikus történetírási kutatás respektálásával, de vállalva azt is, hogy minden személyes közlés egyúttal deformál, konstruál, másfajta perspektívából beszéli el ugyanazt a történés-világot. Az Archívum huszonöt éve alatt mintegy ezer interjúból és háromszáz memoárból összeállt anyaga kínálkozott válogatásra, másképp szólva a 20. századi magyar história leggazdagabb magángyűjteménye, forrásegyüttese ez. Az elbeszélt történelem a legkülönfélébb aspektusú, habitusú, korú, társadalmi beágyazottságú emberek révén megismerhető személyes história, egy részük még a féllegális (későszocialista, titkosított) világban megszólaló személyiség, akik saját helyük, szerepük és mások sorsvállalása terén is igen eltérő nézőpontot fogalmaztak meg 1956-ban is, sőt azóta is. Az „56-os viták” szakirodalma tényleg hatalmas, nemegyszer főként politikai és ideológiai, olykor szaktudományos is, de mindannyiuk számára az emlékezés momentumának felelőssége, az elbeszélés hihetőségi szempontja volt vagy lehetett vezérfonal.

A kötet készüléséről és jellegéről a szerkesztői bevezető, valamint a Kozák Gyula szociológus által írt előszó informál, utóbbi (7-14. old.) az élettörténeti elbeszélés Oscar Lewis hatvanas évekbeli metodikája, a megszólalók hangján megszólaló történelem fontosságának és szerepének sajátlagossága világosodik meg – azé az amerikai antropológusé, aki a mexikóvárosi szegény családot úgy interjúvolja végig, hogy elbeszéléseik mögül kibomlik a rokonsági szerkezet, a társadalmi beilleszkedettség, a származási és szerzett tudás, a megfigyelt dolgok megfigyelésének mintegy „nyers”és közvetlen módszertana. Ez 56-os életút-kötet nemcsak a megszólaló történészek körvonalai révén (Litván György, Varga János, Gömöri György, Lukácsy Sándor, Molnár Miklós, Széll Jenő, Mécs Imre s mások leíró szavaival), hanem a hat nagyobb fejezetbe gyűjtött témakörök alapos kitárgyalása segítségével írja (nemcsak „le”, hanem egyenesen) át az 56-os históriát. Szakkönyvről, még ha nem is monografikus, viszonylag ritkán lehet elfogultsággal beszélni…, de ez a kötet mint intézményi „átírása” az ’56-fogalomnak’ szinte grandiózus. Az emlékezők jegyzéke a kötet végén mintegy negyven oldal, így nemigen mondható, hogy szűk körű beszélgetés résztvevői „vélekednek valahogyan”…, hanem épp ellenkezőleg, azt bizonyítják: minden lehetséges történelem képtelenül üres, ha nem lakják emberek, szemtanúk és résztvevők, ellenkezők és hódolók, csalafinták és cselesek, megfélemlítettek és megfélemlítők egyaránt…! Emígy, az ’56-os szakirodalom polc-sorai között lábatlankodva, lehet, hogy talán súlyozni kéne, kiemelni és mérlegelni, kritizálni és elismerni, hinni és cáfolni… – de ez nem vállalható oly könnyen, mint sejthetnénk. E kötet esetében mégis vállalni kell, fontossága kivételes, súlya nehezen felülmúlható, s a benne rejlő munka évtizedei is mintegy szavatolják: 56-ról mindent, de csak méltányosan lehet elbeszélni, a körültekintés felelősségével, a sokszínűség hitelével, az emberség értelmével.

Hasonló intenzitású tárgyköri mű még számos akad. Ezek sorából is hadd emeljem ki a fentebbi aspektus másik, rokon fókuszpontú kiadványát, melyben a magyar történettudomány, folklorisztika, tájnéprajz és kulturális antropológia legjobb magyar képviselői beszélik el, értelmezik, jellemzik azt a kulturális örökséget, amit a néphagyomány őrzött meg az ötvenes évek környékéről és kiváltképp 1956-ról. Egy történeti értékű konferenciára került sor Debrecenben, ahol épp „a folyamatosan jelenné váló múlt kiemelkedő értékei” kapnak megnevezhető karaktert a szakkutatók előadási révén. Kellett ehhez a fél évszázados távolság ’56-hoz képest, de kellett a kutatók kitartó érdeklődése is, mely a „sokak szerint éppen abban a városban, Debrecenben került sor, ahol a forradalom első megmozdulásaira is sor került” – hangsúlyozza az előszót adó Bartha Elek, a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékének vezetője, a Studia Folkloristica et Ethnographica sorozat szerkesztője. A könyv 1956 a néphagyományban címen jelent meg,³⁵ s lenyűgöző gazdagságban kínálja hat tömbbe szerkesztve a tematikus előadások írott változatait, így hát elképzelheti az Olvasó, milyen kérdéskört lehetne itt kiemelni a harmincöt szerző szakmai szövegéből… Erre a lehetetlen teljesség okán nem is törekedhetek, csupán néhány aspektust körvonalazok alább, sejthetővé legyen a kötet vaskossága melletti tartalmi mélysége is.

Az első tömb az Elméleti keretek köre, ebben Bartha Elek a néprajzi kutatás ’56-tal kapcsolatos kérdéseit összegzi tudománytörténeti és emlékezetkutatási alapviták kapcsán; Újvári Zoltán a monda és a történeti tudat valóság-konstrukciós mivoltáról ad 56-tal összefüggő változat-íveket; Voigt Vilmos egyenesen a magyar folklorisztika számára kínálkozó 1956-os feldolgozási lehetőségeket (hiteles adatközlők száma, a kommunikatív emlékezet szerepe, a vizsgálható időkeret kérdései, Budapest és a vidék viszonyának eltérései, a történelem „alul”- vagy „felülnézeti” elbeszélésének differenciái, az információk forrása és forráskritikai látószögek, anekdoták és „történelmi szuvenírek” gyűjtése, szimbolikus és emblematikus, személyes és titkolt, világméretű kérdés és lokális valóság, térségi-tájegységi verziók, stb.) egyre gyarapodó köreit emeli ki figyelemkeltő lehetőségként; Keményfi Róbert az emlékezet-hagyomány és a mitikus terek földrajzi, társadalomtörténeti karakterisztikumát tekinti át Pierre Nora, Michel de Certeau, Lefebvre, Assmann, Simmel, Lotman és mások szemléleti szakirányai, valamint a térfelfogások és az emlékezetkutatás homogenitásának súlyos dilemmái felől; Szabó László a történeti és társadalmi tények, emlékezés és elbeszélés folklorisztikai alapkérdései felé indul, hitelesség és igazság, narratíva és tévedés, átélés és hagyomány, emlékirat és örökség problematikái mellett; e fontos főirányt mintegy kiteljesíti Gyáni Gábor írása, aki az emlékező személyét, „a forró emlékezet” mítoszformáló jelentőségét, az áldozat felfogását és értelmezhetőségét, az „ötvenhat-tagadás” Kádár-kori hatásait, az „autentikus emlékezet” kérdéseit, szemtanú és vallomástevő tipródásait, meg a „mai emlékezésáradat” kezelhetőségét emeli ki kulcsfogalmak és képzet-irányok áttekintő elemzésével.

Nem lehet itt tér az összes előadás téma-vázlatának vagy kulcsszavainak lajstromozását vállalni, ezért csupán kiemelek a fentiekre rímelő vagy kontrasztos néhány változatot. Hoppál Mihály például a szabadság-mítosz emlékezeti oldaláról értekezik, Bottyán Katalin ’56-ról mint sorseseményről, Biczó Gábor esztétikai elemzés-formációkat alakít ki Szalay Lajos grafikáinak a túlideologizált politikai közegben elbeszélhető narratívák ontológiai primátusán építkezve, Lajos Veronika az emlékezést szolgáló tárgyak és az emlékeztetés korunk narratív fordulatainak vagy élőbeszéd-rögzítő naplóinak egy izgalmas problematikáját járja körül, Ö.Kovács József a falvak ’57 márciusi „újrakezdésének” paraszti történet-vízióját választja témájának, Dénes Zoltán a katolikus papok 56-os tevékenységét világítja meg egyes egyházmegyék térségében, Papp Richárd a vajdasági magyarok emlékezetében megmaradt hősi események identitás-alakító hatásait szemléli terepmunkája alapján, Lovas Kiss Antal pedig a hárítás mint átbeszélési eljárás narratíva-lehetőségét leli meg egy bihari település öregjeinek kommunikációjában, s Juhász Katalin az Angyalföldi Helytörténeti Múzeum anyagában talál eseményekre épülő „hétköznapi forradalmakat”, melyek a megéléstörténetekben és az üzemi munkástanácsi, iskolai, kerületi történésekben mutatkozó másságok lajstromát teszik lehetővé, beleértve a nők és férfiak, testvérek és menekülők, disszidensek és közéleti szereplők más-más interpretációját.

A kötet hatszáz oldalát ekként „kivonatolni” szégyenletes eljárás, mindössze jelezni érdemes azt a szivárványos gazdagságot, amit ennyi szempont, ennyiféle kutatási módszer, szakmai tradíció és tematikus keret hoz össze. Jóllehet, ’56 csak egy a többféle, bár igen súlyos kulcsszó közül, de annak elbeszélése, hogy mi mindent és miképpen lehet róla elmondani, láthatóan egy sor egymáshoz közeli tudás- vagy tudományterület lehetséges harmóniáit, kölcsönhatásokra épüléseit, továbbgondolásait teszi lehetővé. Ilyen már tanulmánykötet-jellegét véve is az a legkiválóbb szaktekintélyek írásaiból egybeválogatott mű, melyet Kanyó Tamás szerkesztésében Emigráció és identitás. 56-os magyar menekültek Svájcban címen adott ki a pesti L’Harmattan.³⁶ A könyv Kende Péter méltató előszavával indul, hogy azután a szerkesztő Kanyó Tamás a sok tekintetben egymással rokon tudásterületek felől nézve beszélje el a kötet mintegy kétharmadát adó értelmezési tartományban a feltáró munka értelmezési horizontját a menekülés, szökés, sodródás, rejtőzés, dicsőség, én-elbeszélés, képzeletformálás hatásait a megélt történelemre, az életmódra, világnézetre, életútra nézve is (56-os menekültek Svájcban). Erre rétegződnek azután a Tanulmányok és előadások mintegy hatvan oldalon, Pléh Csaba, Ehmann Bea, Gyáni Gábor, Kónya Anikó, László János és zárásképpen ismét Kanyó Tamás írásaival. S ha Kanyó „főszereplése” itt talán túlsúlyosnak tetszhet is, már Kende előszava fölhívja a figyelmet arra, miképp formálja az „ötvenhatosok” emberi sormegélését a história változtatásának kísérlete, a hazai környezetből elkényszerülés és a másutt beilleszkedés élménye, az emigráns lét kezdeteinek, újra szükségessé váló életút-építésnek minden apró momentuma, az egyidejűleg „itteni és ottani” kultúra egyeztetés-kényszerének, tanulásának, a kényszerűen vállalt „se itt, se ott” vagy „hídember-identitásnak” őrjítő azonosulás-kihívása. S persze képtelen állapot Pléh Csaba mindig serkentően izgalmas okfejtéseiből bármit is kiemelni, de fontos hangsúlyozni, hogy témakörét „Az emigránselméletek szerveződése és a mai lélektan tudáskategóriái” címmel építi föl, ezt Ehmann Bea a kollektív lét emigráns élményuniverzumaival toldja meg, Gyáni Gábor már direkten az emigránsok emlékező stratégiáira koncentrál, Kónya Anikó a szubjektív módon interpretálható történelem életkori, emlékezeti és élményválogatási kutatásából ad áttekintést a „historikus szelf” fogalma körül, László János a strukturált interjúk és az élettörténetbe ágyazott egyén kategóriáit (mi és ők, hatóság és nép, menekültek és maradók, kisebbségek és többség, résztvevő vagy „társutas”) elbeszélői perspektíváit, időstruktúráit, funkciók és kronológiák szerepválasztékát emeli ki, elsősorban a „résztvevő” köré szőve mondandóját. A záró tanulmányban Kanyó a kutatásában szempontként kezelt „nyomkövetés”, az interjúalanyok kiválasztása, menekültek világképe, elvárások és tettek, intézmények és identitás-választások, politikai bal és jobb, életút-meghatározó sorsesemények és ezek hosszabb távon nyomon követhető kihatásai alapján beszéli el a kutatói történet-narratívát, az elbeszélők elbeszélésének feladatát.

Nemcsak az 56-os folyamat, az emigráció és az identitás-alakulás a hangsúlyos e kötetben, hanem annak kihatása is, amit „’56 fogalma” jelképez a fentebb ismertetett kötetekben. Ezek csak rövid, áttekintő lapozgatásával is azonnal átláthatjuk, mennyiféle 1956 volt és van, hány-mennyi értelmezési keret és beszédmód, megértő kutatás és félreértő magyarázat, negyedszázados tilalom és rejtekező emlékanyag maradt meg a sorsviselt népességben – amit akár föltár a történettudomány, akár „felgyűjt” a néprajztudomány, akár megnevez a csoportlélektan vagy a viselkedéskutatás, akár nem – szinte minden további rétege, rendszerezhetősége nemhogy nem lezárt, hanem újabb belátásokra, évfordulóktól és tudástartományok határaitól is független áttekintésekre késztet(het) bennünket, sorsviselteket és utókoriakat, nemzedéki örökséget cipelőket vagy megújítókat, érdekelteket és érdekteleneket is.

Barikádok, Szabad Nép, népbíróság, európai következmények

Talán éppen 1956 történése, szellemisége és problematikussága lehet az a kulcs-téma, amely híven tükrözi az ellentétes, sokszor erősen eltérő, mindenestre emlék- és élmény-minőségét tekintve is megosztó álláspontokat, az utókor (és egyes utókorok eltérő) reflexióit. Másfél-két generációval ezelőtt a történelemkönyvek még hűségesen állították, jelzőként is állandósították ’56 „ellenforradalom” mivoltát, vagyis hát a permanens és győzedelmes szocialista forradalmiság elleni kísérlet államellenes természetét. A történések évfordulós szemléjében, a megjelenő könyvek, emlékiratok, szöveggyűjtemények, tanulmányok vagy monográfiák azonban (a nyugati magyarságban mindjárt az emigráció első éveitől is, a hazai közgondolkodásban már egyre harsányabban a kilencvenes évektől) mindegyre jelzik, hogy e vélemény- és értékrend-különbség nem csitul, csak részeire bomlik, évfordulósan hangolódik és olykor méltatlanul sározódik is… Ezt a színváltozást tükrözik talán az alábbi kötetek is, még harmadik válogatásban is, a még mindig el- vagy kimaradt forrásanyagok szemléjének előző két verziójától is eltérve-elkanyarodva. Alább a visszatekintések eltérő típusaiból azt az „56-ot” igyekszem mozaikosan összerakni, melynek megközelítései a teljesebb kép kontrasztjait, tónuskülönbségeit, élesebb vagy elmosódottabb fókuszpontjait adják, időbeliségét tudatosítják, jelentőségének a történészek eltérő közelítésmódjai között is tónuskülönbségeit mutatják fel.

Az egyik alaptípus az a fajta megjelenítés, melyben a dokumentumközlés, az eltérő szakmai forrásokra épülő körkép, a két hetes népmegmozdulás leíró megnevezése és eseménytörténeti bemutatása dominál, részint korabeli írásos, sajtó-, muzeológiai, levéltári és fotógyűjtemények tükrében (éppenséggel huszonöt oldalnyi fotómelléklettel és sok-sok szövegközi fotóval vagy újságidézettel), részint pedig a monografikus feldolgozások (adott körének) áttekintése a hitelesítés szándékával, két oldalnyi történettudományi bibliográfiával. E „patentosabb”, szabványosabb utat választotta például Orbán Éva, aki Amit ’56-ról mindenkinek tudnia kell címen formálta meg évfordulós művét.³⁷ A kötet bevezetője és alaphangja is a Gloria Victis! hangsúlyával olyan ismeretközlő, már középiskolás kortól is teljességgel érthető nyelvezetű elbeszélésmód, mely sokat épít az Oral History Archívum, az „56-os Alapítvány, a Pesti Srácok és a Szabadságharcosokért Közalapítvány anyagaira, nem különbül a szerző Üzenet a barikádokról című három kötetes interjúfüzérére is.³⁸ Szándéka az Olvasót is folytonosan bevonó, mintegy az események ismeretközlő felvázolásába is élményszerű többes számban elbeszélést beépítő tónus szigorú, mintegy tanáros végigvitele. Összegző áttekintését a második világháború zajának elültével, a Kominform létrejöttével, a negyvenes évek végét jellemző folyamatok rajzával, és ’53-tól ’56 októberéig, a lengyel események kirobbanásáig tartó időszak hangsúlyosabb történéseivel vezeti be, a nemzetközi helyzet rajzát egészen ’56 októberének eseményeiig viszi, majd a további fejezetekben mintegy naponként megy végig a sodródásokon. Egy-egy színfoltban behozza a világsajtó és a nemzetközi visszhang tónusát, a menekülők és szovjetek által elhurcoltak képeit, a munkástanácsok, a néma és nő-tüntetések emlékét, a Kádár-kormány kialakítását, a szovjet tankok vizuális élményét, a jogi rendszerátalakítást és a büntetőpereket, az internálásokat és megtorló kivégzéseket, majd a kötet végén az ’56-ra emlékezések különféle módjait, tónusait – egészen az 1989-es Nagy Imre újratemetésig. Orosz Éva munkáit a Kráter Kiadó és az Összmagyar Testület bocsátotta közre, a fölidézett versek is azt az egyetemes fohászt idézik föl, melynek visszhangja a nyugati magyarság szolidaritását és a menekülőknek nyújtott segítségét tükrözik e kiadóknál.

Egy másik típusú, az Olvasót az élményvilág átláthatatlanságaiba is közvetlenül bevonó megjelenítés: Kardos Péter és Nyári Gábor egy „szerepjáték”-kompozíciót formál magukból a történésekből, melyben az informálás alapja az élményközlés, a szövegszerű, dialogikus viszony magukhoz a hírekhez, azok kommentálásával, a jelenlét közvetlenségével, a döntéshozatal felelősségével és nyűgjeivel, a mindennapi indulatok sodrában.³⁹ A Szabad Nép című kötet a személyes megszólítással kezdi, ránk hárítva a bevonhatóság felelősségét, egyúttal az eseményközlő kézikönyv használatának kötetlen voltára is megoldást alakítva ki: számozottan négyszáz szövegrészletet közöl, melyek archív és interjús forrásközlésekből, helyenként talán sajtóanyagra épülve, de a résztvevők hangján közvetítik a történő történelmet, s nemegyszer a szövegkivágatok közötti kapcsolatot, hasonlóságot vagy kontrasztot a „Lapozz a 259-re!” és hasonló analógiák serkentésével teszik élményközelivé. A cél a részvételi élmény közvetítése, úgy, hogy a Szerzők könyve „nem egyetlen életutat jár végig, hanem megszámlálhatatlanul sok lehetőséget kínál az olvasónak: próbáljon dönteni, legyen a ’játék’ főszereplője, tegye próbára magát. Nézzen szembe azzal, hogy milyen alternatívák álltak az ötven évvel ezelőtti eseményekbe így vagy úgy belekeveredők előtt, és melyiknek a választása mit jelenthetett”. Az ekképpen bevont olvasói szerepfelfogás a teljes részvételt és racionális vagy morális, politikai vagy etikai döntéshelyzetbe kényszerülés kalandját kínálja, s nem mellesleg épp a szövegközlések interjús (meg szakirodalmi) bázisa adja az egész élménykínálat szerzői formálását magukról a történésekről nem feledkezve, sőt megannyi fotóval illusztrálva és megerősítve ezeket.

Egy harmadik karakteres formanyelvi megoldás az eredeti szövegekre, dokumentumokra alapozott elbeszélés, helyenkénti narrációkkal, körvonalak pontosításával, mintegy lábjegyzet-szerű megtoldásával. Ilyen „56-os” mű a Békés Gellért (bencés teológus, egyetemi tanár) összeállításában készült Mindszenty József a népbíróság előtt című kötet,⁴⁰ mely teljességgel épül az esztergomi érsek, Magyarország bíboros prímása Emlékirataira és a Mindszenty-per aktáira. A torontói, 1974-es kiadású Emlékirataim szellemében fölidézett bevezetés már azt is érzékelteti, hogy az 1949 februárjában életfogytiglani fegyházra ítélt kardinális, mint „a demokratikus államrend és köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntettében”, továbbá hűtlenségben és „külföldi fizetési eszközök zárolt letétbe helyezésének elmulasztásával és külföldi követelés bejelentésének elmulasztásával elkövetett bűntettben” bűnösnek kimondott vádlott pertárgyalási adatait tartalmazó (1949-ben kiadott) „Fekete Könyv” csupán okszerű előzmény volt, a tárgyalásról híradás-szerűen tudósító Szabad Nép napilap akkori cikkeiben pedig ugyancsak egyértelművé vált, hogy „a szovjet orvostudomány” eszközeivel (értsd: akaratbénító szerekkel és eljárásokkal, három részletben) kisajtolt kihallgatási jegyzőkönyv bűnösséget „beismerő” szövegekre épülően szisztematikus és koncepcionális eljárás volt, számos jogtalan megoldással és konklúzióval – mint erre a jogesetet szakszerűen elemző Varga László zárótanulmánya roppant aprólékosan kitér (258-268. old.). Az „üzérkedés” és külföldi valuta kérése, csempészése, értékesítése, megvesztegetésre használata, „zugárfolyamon forgalomba hozása” /…/ „a magyar forint értékállóságához fűződő érdeket is súlyosan sértette” (126-127. old.), emiatt életfogytig való fegyházra, vagyonelkobzásra, tíz évi hivatalvesztésre és politikai jogainak ugyanennyi időre való felfüggesztésre ítélte a Népbíróság társaival együtt, mint „demokráciaellenes, legitimista szervezkedés, kémkedés és valutavisszaélések” elkövetőit, alapszándékában tehát azt, hogy Mindszenty egyházi tevékenységében (szentbeszédek, pásztorlevelek) „nyílt vagy burkolt támadásokat intézett a demokratikus államrend és köztársaság ellen”…, s ezért érdemli büntetését (232. old.). Vallatásának és kínzásának heteit, a későbbi Emlékirataim-ban megjelent részletes naplóját a kötet első két nagyobb blokkja idézi fel.⁴¹ Mindszenty a „törvényesség” álságossága ellen már 1945-ben, majd 1948-ban is fölszólalt, nem is egyszer… – 1956. szeptember 2.-án lett volna a Bazilika fölszentelésének századik évfordulója, melyre már (két hónappal a szabadságharc kitörése előtt) nem volt hajlandó kiállni, külföldi vendégeket hívni, színjátékot mímelni – hálálkodni „nyolc év gyalázata és szenvedése után? …jubilálni a pusztulás utálatosságában” (Emlékirataim, 409-410. old.). Ez már az Állami Egyházügyi Hivatal tisztségviselőjének öröme lesz, neki magának pedig jobb maradnia „a Börzsöny vadonában, Petényben”, mondván: „Meglesz az a tudatom az elmaradással, ami Deáknak megvolt 100 éve: nem adok fel abból, amiből nem lehet, nem szabad feladni. /…/ „újból felszólítanak: kérjem írásban az amnesztiát, hogy ügyemmel hivatalosan foglalkozhassanak. Nem írok semmit. Nem az ő kegyelmüket várom, hanem az igazságot…” (uo. 410). 1956. október 30.-án ez is eljött, szabaddá nyilvánították, november elsején Tildy és Maléter kéri együttműködésre, november 3.-án rádiószózatot olvas fel a parlamentben, majd már az orosz páncélosok ágyútüze közepette lopakodik az amerikai követségre. Az itt töltött időben foglalja össze a háború óta eltelt időszakot ekképpen: „Magyarországot 1944 és 1956 október huszonharmadika között az idegen kommunista megszálló hatalom börtönbe helyezte. Azután tizenegy napig (magam négy napig) újra szabadon lélegezhettünk. November negyedikétől kezdve újra Kelet vastömlöce lett az ország: a Vasfüggöny újra lezárult” (u.o. 447. old.).

A kötet és az Emlékiratok hosszasabb ismertetése csupán azt kívánta illusztrálni, hogy miként Mindszenty is idejekorán szembe került a pártállami célokkal kiépülő rendszerrel, maga az „56-kép” is a háború és a koalíciós évek légkörével indult, a helyzetről gondolkodók számára is ’56 már ’45-ben vagy ’44-ben elkezdődött, így lehetséges felfogás, „az övenhatos sajnálatos események” későbbi értelmezése is a meghatározó korszakhatárokat jelöli, s ebben a per anyagának ismertetésével a koncepciózus, később már diktatórikus, majd totalitárius Kádár-kori eseményeket vetíti előre. Ekképpen tesz az a tanulmánykötet is, mely szintúgy az 50. évforduló tiszteletére jelent meg 1956 okai, jelentősége és következményei címmel.⁴² A negyedik fajta történeti szövegtípust tehát a tematikus szakmai elemzések füzére jellemzi, mely egy fókuszált történés körül elrendező idői és társadalmi folyamatokat láttatja esettanulmányok alakjában. Nem lesz itt kellő tér a tizenéves kiadvány aprólékosabb bemutatására, de annyit mindenképp jelezni kívánok, hogy a tizenkét tanulmány részint a szakemberek, részint meg az érdeklődő olvasók számára is izgalmas tematikai egységet képvisel és korszakos szemlélet(módosulást) is bemutat. Ezeknek áttekintő szemléjét, vázlatát Romsics Ignác előszava vállalja (9-18. old.), kiemelve az 56-os világok megítélésének a pártállami rendszerváltást követő alapállásait, egyes politikai szereplők és érdekkörök (kádáristák, Nagy Imre-követők, nemzetközi érdekszférákat képviselők, kisgazdák, kiegyezés-pártiak, szociáldemokraták, stb.) legitimációs játszmáit, a tanácshatalommal kezdődő megosztottság, a második háborúval összefüggő ideológiai szerepvállalások, a Népfront, a köztársasági eszme vagy plurális hatalomgyakorlás fontosságát, a szakemberek között folyó vitákat és a kiadványok sokaságát is. Gyarmati György is a folyamatot tartja áttekintendőnek (21-36. old.), a politikai rendőrség (ÁVH) útját elemezve a Rákosi-korszakban és 1956-ig, Gerő, Piros, Péter Gábor, Rajk vesszőfutásaival és tombolásaival fűszerezve a levéltári forrásokra épülő tanulmányt, ellensúlyozva ezt „a párt ökle” ellenében meglévő társadalmi, értelmiségi és apparátusokon belüli ellenállás részletkérdéseivel. Standeisky Éva a magyar írók és a szovjet XX. pártkongresszus viszonyáról, a személyi kultusz korának letűnéséről és az alkotók (pl. Déry Tibor, Gergely Sándor, Képes Géza, Márai Sándor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Konrád György, Lukácsy Sándor, Lukács György) Petőfi köri vitáiról értekezik, s idézi Márait a korszak érdemi összefoglalásával: „Sztálint leépítik – a gang szétmarcangolja a gangstert” (37-56. old.). Baráth Magdolna már a XX. kongresszus utáni hónapokra fókuszál, ide értve a Rajkra, Gerőre, Hegedűsre, s mind a sztálinista főirány változásait kezdeményező kísérletekre, tanácskozásokra, kapcsolatépítésre érvényesen, mind a rákosista pártvezetés roppant belső megosztottságára rámutatva (57-80. old). Több olyan írás is követi mindezt a második fejezetben (Gecsényi Lajos, Békés Csaba, Tischler János és Stefano Bottoni tollából, 83-195. old.), ahol 1945 és 1956 nemcsak korszakhatárok, de egy történeti ív folytatólagos komponensei, a forradalom előtti és utáni osztrák-magyar kapcsolatok, a magyar semlegesség 56-os alapkérdései, a lengyel-magyar párhuzamosság és kapcsolatfejlődés, valamint a román állam kényszerválaszai is körvonalakat kapnak az 56 utáni internacionális kontextusban (83-195. old.). Stefano Bottoni írása különösen érdekes a román etnikai, állambiztonsági és hatalompolitikai döntések közegében végbement átalakulásokról, a Szoboszlay-, Margineanu- és Faliboga-ügyben megtorló intézkedésekről, ezek nemzetközi visszhangjáról, a MAT térségében bekövetkező hatásokról, az elhárítás, a sajtó, a kolozsvári etnikai ellentétek és a magyar-kérdés kiéleződése témaköréről (157-195. old.). A harmadik tematikai blokk már inkább az ’56 utáni állapotrajz, ezen belül Papp István írása a korábbi beszolgáltatási rendszer és a forradalom utáni Begyűjtési Minisztérium-megszüntetési történésekről, Vida István dolgozata a Független Kisgazdapárt háború utáni és 56-os újjászerveződési kérdéseiről, Varga Zsuzsa írása az 56 utáni kádári agrárpolitikára is kiható forradalmi életszínvonal-politika ügyeiről, s nem utolsósorban Valuch Tibor munkája, amelyben az ötvenhattal szolidáris, az eseményekben résztvevő, börtönbe került és onnan kiszabadult, vagy családja és múltja okán osztályszempontú diszkriminációval terhelt egyénekkel készített életút-interjúk tónusa szólal meg, valódi társadalom- és szociológia-történeti szakmai nóvumként ugyancsak (251-266. old).

Hasonlatosan az 56 előtti-utáni idők aprólékos részletrajzát adó, de mindezt nem az okító célzattal közrebocsátó, hanem a szemtanúként, nyugati sajtótudósítóként akkoriban Magyarországon járó David Irving is elvégzi még a 30. évfordulóra megjelent kötetében,⁴³ ahol a rendszerépítő masinéria, a hitek és képzetek moszkvai importja, a „vörös paradicsom” magvalósítása és a kritikus tömeg elnyomása mint technika valójában sem a Nagy Imre-kormány, sem a lengyelekkel szolidáris megmozdulások, sem a hruscsovi nyitás nem volt egyeztetett és többpárti konszenzussal övezett, sem a forradalom vérbe fullasztását és retorzióit nem követte értelmes társadalmi kiegyezés, s maradt mindenkinek a maga kénytelen kibontakozási játszmája a nyolcszázezer párttag és 35.000 ÁVH-s közegében. Izgalmas és egyedi fejezete a pártzsargon leírása, a nyugati és magyar újságírók reflexióinak ismertetése, valamint a svájci professzorral, Molnár Miklóssal húsz évnyi távolból készített interjúra utalások köre, Kopácsi (itt korábban már ismertetett) visszaemlékezéseinek megidézése, és a Szabad Európa Rádió (szélesebben a Szabad Néppel szembeni hangoltságú hírügynökségek) információinak, szerepének egész köteten átnyúló bemutatása.

Érdekes módon, ami a történészek által politikatörténetinek lefestett eseménysor, a résztvevők nemzedéke és egyedei számára már sokkal inkább a belátható fejlődésvonal tárgya is sokszor. Mindazok, akik legtöbbször az ötvenhatos eseményeket ismerik-ismertetik, többnyire a pártpolitikai, szovjet-függési, ideológiai vagy titkosszolgálati kiszolgáltatottsági történéseket igyekeznek pontosítani, nem is mindig függetlenül az elemzés időpillanatától, korszakától, korszellemétől, részvételüktől vagy távolságuktól. Akik azonban távolabbra jutottak, így például a messzebbről jött tudósítók, rendszertipikus jegyeket értelmező gondolkodók, politikai állásfoglalásban érintett írók (pl. Camus, Sartre és mások is) épp távolsági nézőpontjukat és rálátási helyzetüket legtöbbször a szélesebb értelmezési tartományban megjelenítő kifejtéseket vagy bemutatásokat pártolják. A fennebb említett Molnár Miklós is ezek egyike, aki „ötvenhatos emigránsként” Genfben folytatta publicistai és tudományos munkáját, jelesül történetírói életművét, a szocializmus, a marxizmus, a pártállam, a szovjethatalom és a baloldali gondolkodási örökség kritikája jegyében, ugyanakkor a kilencvenes évek elején erőteljesen vizionálta a kelet-európaiság (ezen belül persze a magyarság és a lengyelek) politikai mentalitásának, társadalmi ellenállási késztetettségének bemutatását. Molnár 1990-ben, a rendszerváltás előzményeiről Párizsban megjelent kötete, mely utóbb magyar kiadást is megért, akkoriban még azt a kritikai minősítést kapta, hogy „elavult, kádárista könyv”, s utóbb maga is elgondolkodott ez érv értelmezhetőségén. Legfőbb kritikai megnyilvánulások épp azzal álltak művével szembe, hogy a maga egykori világnézetét, az ötvenhatos emigrációt és a marxista gondolkodási hagyományból fakadó történészi horizontját túlságosan erősen szűkíti a civil társadalomra… – jelesül arra a képzetre, melynek hagyományait Genf alapvetően Rousseau-ista hagyománya, a protestáns szellemiség, valamint a hittel és mozgalmas jelenléttel terhelt kelet-európai társadalmak épp a maguk civil hagyományait folytatva kívántak megfogalmazni. A Civil társadalom – és akiknek nem kell című kötete⁴⁴ egyértelműen utal a Karl R. Popper által megfogalmazott „a nyitott társadalom – és ellenségei” gondolatra, a civilitás és a civilizációs hagyomány serkentő hatásaira, az öntevékeny és önuralomra, kiegyezésre és a kooperatív építkezésre egyaránt kész polgári mentalitástörténet örökségére. Molnár e kötetben lényegretörően elkülöníti a magyar és lengyel társadalomfejlődés útjában álló akadályok, próbatételek nemzeti, valamint polgári útjait. Könyve épp a rendszerváltó kelet-európai történések pillanatában jelent meg franciául, s első értékelések már úgy minősítették, mint a megszólaló jóst a víziója beválását, bekövetkezését követően. Molnár épp a közösségiben, a nemzetiben, a felekezetiben, a mentális hátországban nevezi meg a politikai ellenoldalát, de az ötvenhatban kezdődő kelet-európai ellenállások történetét a kommunizmus ideológiai bástyái elleni aknamunka, láthatatlan identitás-értelmezés, a civilitás nemcsak parttalan, hanem civilizációs feladattudatát is belefoglalta művébe. A civilséget Hobbes, Rousseau, Locke, Benjamin Constant vagy Hegel alapján körvonalazó, a liberalizmus játszmáit és a sztálinizmus sakktábláján játszani képes ellenzékiséget a magyar fejlődésben is kimutatja, de a lengyel „előjátékok” sorát is 20. századi képekkel indítja, az „árnyékdemokráciák” és az értelmiségi szerepkeresések között láttatja, a felszecskázás lengyel és magyar párhuzamait is jelezni kész alapvetésben fekteti le. A poznani lázadásban (1956) és a magyar ötvenhatban, Nagy Imre időszakában a lengyel pártpolitikában is megtalált „Rajk”, a Gomulka-párhuzam, Wyszynski bíboros és Mindszenty, valamint az irodalmi értelmiség és a munkások közötti érdekközösségek megfelelői mindkét nemzeti szférában megtalálhatók, s mindkettő ugyanúgy a belső pártvezetésen belüli fékezetten elnyomó hatalomgyakorlás eszközét lelte meg egészen 1989-ig, mindkettőt a modernizációs szólamok dacára megtartott szovjet gazdasági függés és civilek nélküli kormányzati érdekeltségi rendszer tette a szovjethatalom bukásának „intézményévé”. Egy vereség diadala. A forradalom története című másik könyvében⁴⁵ Molnár az előzmények szűkebb időrendjét „a Sztálin nélküli Moszkva” és a magyarországi reformista közjáték felől közelíti, a forradalmat „a történelem egy fejezeteként” mutatja be, s az események végjátékát „Kádár Thermidorjaként”, egy anakronizmus és a modernség képtelen harcaként, „mítosz és realitás, ésszerűség és irracionalizmus” történésének véli, beleértve (történészként is!), hogy „a történelmi folytonosság mint koncepció, magán viseli, akárcsak az állatorvosi tankönyv beteg lova az összes nyavalyákat, mind a romantikus, mind a pozitivista, mind pedig a marxista teleologikus történetszemlélet betegségeit” (266. old.).

Molnár Miklós könyvei, a maguk idejében és a maguk interpretációs szegmentumában világosan fejezik ki, hogy 1956 forradalmi napjaiban seregnyi Kossuth, Petőfi, Táncsics és Deák tolongott az utcákon, de nem lehettek a siker diadalittas őrizői, miként a magyar forradalmak többségének bármikori képviselői sem. A vereség diadala részint ironikus-kritikus-szatirikus is, részint pedig épp a civilizáció-hiányos, a kelet-európaiakat jellemző feudalizmus-érzület okán nem lehetett győzedelmes nép-krónika. Eszmetörténeti, ideológiai vagy politikaelméleti értelemben persze mindeme hősiességek nem voltak sem az uralmi elit, sem a „budapesti hősök” megőrizhető emlékanyagának méltó dokumentációi, hisz részletes eseménytörténet dacára sem hozták a mindennapok mélyebb, árnyaltabb, még a történések rendje utáni időszakban is tovább élhető létmódok teljes körképét. Ám épp erre, a mindennapiság élet-élményére fókuszál az a kötet, mely csak részben 56-os, de elé- és mögé-fényképezi az időben is tagoltabb, társadalmilag is igazabb folytonosságokat. A Horváth Sándor szerkesztette tanulmánykötet az egytémás, monografikus, vagy adott időtávot rendszerezetten áttekintő dokumentációkkal ellentétben olyan mikrotörténésekre figyel, melyek a kor emberének életterét, életútját, egész életvilágát kitöltötték. A szocializmus korszakának ekkénti „újraolvasata” a Mindennapok Rákosi és Kádár korában című tanulmánykötetben⁴⁶ egy fiatal történész-nemzedék bemutatkozását tükrözve épp olyan tüneményekre enged rálátást, mint az „elveszett múlt” belátása, „a szocialista korszak történeti ábrázolására és értelmezésére” kialakítható új nézőpontok használata, a történettudomány, ideológiatörténet, mindennapi élet, szokások, viselkedés, a látszólag jelentéktelen hétköznapi történések vagy rutinok rendje és gyakorlati értelme, stb. A bevezetőt író Gyáni Gábor megjegyzi, hogy „sokuknak jószerivel ma is egy kollektív emlékezetként létező múlt történelemként tálalható immár. Így érhetjük tetten munkájukban a kommunikatív emlékezet kulturális memóriává, történelmi tudattá történő átalakulását, a szocialista múlt ’holttá nyilvánításának’ aktusát (11. old.). Vagyis „a rendszer korabeli apológiájaként érvényesített modernizáció nélkülözhetetlen elemeként elképzelt” korábbi felfogásmódok ma már felülvizsgálatra szorulnak, de nemcsak az „Alltaggeschichte” értelmében, hanem a mindennapok életstratégiáit és taktikáit ideológiai mozgalomtól, állampolitikától, uralmi sémáktól függetlenül is megfogalmazni kész szemléletmód alkalmazásával. A tizennégy írásból talán kiemelhető (vajon miért is épp ezek?!) Apor Péter tanulmánya a mindennapi élet öröméről (13-49. old.), Bódy Zsombor alapozó értékű dolgozata a többpárti totalitarizmus nagyvállalati jelenségeinél, a személyzeti politika tükrében megleshető intimitásokig keresgélve (116-131. old.), vagy Balázs Eszter írása, melyben a Paris Match 1956-os riportsorozatának fotókutatási körvonalait részletezi (154-171. old.), vagy épp Bata Tímea utazás és vállalati üdültetés közben küldött képeslapok szövegeit újraolvasó írása (214-230. old.). Majtényi György tanulmánya az 50-60-as évek uralmi elitjét jellemzi, Havadi Gergely az állambiztonság és a vendéglők viszonyának áttekintésébe invitál, Farkas Gyöngyi a termelőszövetkezeti csoportok és a kulákperek vádlottainak intim kapcsolathálójába belekérdezve ad értelmező kulcsot a korszakos mindennapiság rejtélyes világába. Számos érdekes írás közül itt csak a kulákfogalom, az ügynökjelentések, a periratok, a politikai szféra határai a társadalomban, az önéletrajz írásának korabeli módjai, a Rotschild-divatszalonba járók életvilága, vagy az „uralkodó munkásosztályhoz” tartozók mindennapjaikban érzékelt fogalomrendszere világlik ki, de megismerhetjük a munkásasszonyból lett országgyűlési képviselő időbeosztását, a „káderdűlőn” lakók és pártvadászok kiváltságait, vagy akár azt is értelmezni segítik e momentumok, „miként találták fel a galeriket, és mitől számított fasisztának egy felvonulás 1969-ben”, no meg hogyan használták a rendszerváltás idején a szocialista korszak polgár fogalmát… – mindezek mint témakörök már túlvezetnek az ötvenhatos világon, ám tisztán sejthető, miként és meddig éltek még korszakosan tovább, mint maga a kéthetes forradalom…

E mindennapi életvilágra fókuszáló elemzés-sor mindezen át a történetszemlélet változásán túl, szemléleti kanyarain innen, de a kutatás területeit és a megjelenítés sokféleségét is együttesen hordozzák. Talán addig, amíg új doktrína nem érkezik, mely átstilizálja, átírja, átértelmezi ötvenhatot is, az emlékezést magát is, a fogalmak és megközelítések sokféleségének jogosságát is…

*

Az ’56-os lapozgatást itt egy időre fel kell függesszük. Nem elsősorban azért, mert jubileumi év múltával kevesebb az ürügy az értelmező elbeszélésre, hanem mert sokszorosan ennyi forrásanyag gyűlt egybe az évtizedek során. S ezek majd számos új nemzedék elé tárulkozó örökség részei lesznek, új belátásokként, meghosszabbított évfordulós örökségesítés résztvevőiként is…

Összeállította: A. Gergely András

1 Lásd: „Megkötések nélkül 1956-ról” c. konferencia. On-line: https://www.youtube.com/watch?v=eKwXPdszM7Y

2 Lásd ehhez még adalékként: Rainer M János 2016 Nagy Imre, 1956 és a szocializmus. KORUNK, 10:95-105; Rainer M. János 2013 Az 1956-os forradalom jelentésváltozatai – az 50. évfordulón túl. Esemény és struktúra. In Kötél Emőke, Rainer M. János szerk. Esemény és narratíva: történetiség, elbeszélés(ek), interpretáció. Budapest, Bibliotheca Nationalis Hungariae; Gondolat Kiadó, 107-117; Somlai Katalin 2017 Kettős hatalom a megszállás után: munkástanácsok és forradalmi bizottságok utóvédharcai Magyarországon 1956-ban, különös tekintettel Békés megyére. In Váradi Natália szerk. Megkötések nélkül 1956-ról. Beregszász, II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, 78-99. http://www.rev.hu/hu/node/73 ; Török Alexandra 2017 Románia az 1956-os események tükrében. In Visszatekintés 1956-ra. Tanulmánykötet. Szerkesztette Papp László J. Debreceni Egyetem. 181-202.

3 Két világ között. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2014., 140 oldal.

4 Noran Kiadó, Budapest, 2013.

5 A mém itt a Richard Dawkins szótárából, Az önző gén (1976) című könyvéből jövő fogalomkör, mely fedi a miméma (vagyis a görög utánzás, imitáció, álmásolat) mesterkélt, szaporodó-sokszorozódó jellegét.

6 Osiris Kiadó, 2016., 188 oldal.

7 Legát Tibor interjúja, Magyar Narancs, 2015/45. http://magyarnarancs.hu/tudomany/jelet-akart-hagyni-97068

8 Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012., 215 oldal.

9 A megjelent kötetek: A Szoboszlai-csoport (2007); Az érmihályfalvi csoport (2007); A Dobai-csoport (2009); A Fodor Pál-csoport (2010).

10 Lásd még a kötet bevezetőjét ehhez, 5-26. old.

11 Ötven méltatlan év. Maszol, 2006. okt. 19. http://www.maszol.ro/kozelet.php?cid=13302; Történ-ésszel. Miről is szól ötvenhat? /Interjú, 2006. október 19./ http://www.maszol.ro/kozelet.php?cid=13303; A párt „ellenlép”. Maszol, 2006. okt. 22. http://www.maszol.ro/kozelet.php?cid=13700; 24 de romani solidari cu Budapesta au fost executati. Evenimentul Zilei Online, 26 Octombrie 2006. http://www.evz.ro/article.php?artid=277723; Revolutia din 1956 in imagini de epoca. In exclusivitate/Toamna de la Budapesta. Romania Libera, Luni 23 Octombrie 2006. http://www.romanialibera.ro/editie/index.php?url=articol&tabel=z23102006&idx=61; Utóirat az elvérzett forradalomhoz. Maszol, 2006, nov. 1. http://www.maszol.ro/kozelet.php?cid=13870; Ünnepelni csak méltóan. Erdély Ma, 2010. http://www.erdely.ma/publicisztika.php?id=76689.

12 Sor(s)ok között. Emlékezés 1956 romániai áldozataira. /2008. október/ a kiállítás kurátora volt. Forrás: http://www.kronika.ro/nd.php?name=Sh&kat=22&what=25356

13 Snagov. 1956. november 23-án este történt. Nagy Iván Zsolt cikke és interjúja. Magyar Hírlap, 2006.10.21.; Miről is szól... Maszol, 2006. 8. 17. http://www.maszol.ro/kozelet.php?cid=11184; Politikai elítéltek megkésett rehabilitálása. Szabadság, http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/25580; Nem munka, a lelkem. Erdélyi Riport, Both Abigél interjúja a Sor(s)ok között vándorkiállítás nagyváradi bemutatója alkalmával. 2007 november. http://www.riport.ro/mod.php?mod=userpage&page_id=327; ONE WORLD ROMANIA 2009 Debates - Hungarian Secret Police Movies with Andreea Varga http://www.youtube.com/watch?v=OaiwSgHXAlc&feature=related

14 Kiadta az 1956-os Intézet, Budapest, 2009., 286 oldal.

15 munkássága, cikkei, s e kötet előszava is letölthető az 56-os Intézet weboldaláról! http://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/89_56

16 szerkesztette Rainer M. János és Valuch Tibor. Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017., 260 oldal.

17 A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK weboldalán, http://www.rev.hu/hu/evkonyv_2017

18 Lucidus Kiadó, Kisebbségkutatás könyvek, Budapest, 2006., 245 oldal.

19 Csak a direkt aktualizálások terén sem érdektelen, sőt fontos kiegészítések és utalások találhatók a romániai folyamatokról itt: Pécsi Györgyi 2006 A fordulat évei Romániában. Az 1956-os magyarországi forradalom és következményei Romániában, 1956–1959. In Stefano Bottoni szerk. Források a romániai magyarság történetéhez sorozat. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006. www.forrasfolyoirat.hu/0903/pecsi.pdf

20 Ezekről ismeretes vagy emlékezetbe idézhető Varga Andrea (2006. okt. 22.) http://www.maszol.ro/kozelet.php?cid=13700, http://www.maszol.ro/kozelet.php?cid=13870; http://maszol.ro/kozelet.php?cid=13340 ; Isán István Csongor (2006. okt. 31.) http://www.maszol.ro/kozelet.php?cid=13699 ; valamint az emlékezetért felelőssé tevő cikk: http://maszol.ro/aktualis/1956_a_megbekelesig_sok_meg_a_teendo_2007_10_23.html

21 Andreescu, A. – L. Nastasă – A. Varga szerk. Maghiarii din România (1956–1968). Cluj-Napoca, CRDE, 2003:184-185.

Bottoni, Stefano: A hontalan forradalmár – Reflexiók Szoboszlay Aladár ügyére. Magyar Kisebbség 2004. 3. sz. 143-160. http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&lapid=26&cikk=2004_3_19.htm

Bottoni, Stefano: Kényszerből stratégia: A román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra (1956-1958) in Fedinec Cs. és Ablonczy B. (szerk.), Folyamatok a változásban, Budapest, Teleki László Alapítvány, 2005, 221-254. http://bottoni.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=26&p=3391

Bottoni, Stefano 1956 Romániában – eseménytörténet és értelmezési keretek (bevezető tanulmány). In: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959) (szerk. Stefano Bottoni), Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006. http://adatbank.transindex.ro/html/alcim_pdf1851.pdf

Ghinea, Cornelia: Un caz de revolta anticomunistă în armată – decembrie 1956. Analele Sighet, vol. 8. Bucureşti, Fundaţia Academia Civică, 2000. 714-722. (Margineanu)

Tófalvi Zoltán: Az '56-os forradalom visszhangja Romániában, Erdélyben. Századok 1998. 5. sz. 995.

Tófalvi Zoltán: Megbűnhödött magyarság. Napút, 2001.

Vekov Károly szerk. Szoboszlay Aladár: Az egyenes úton. Kriterion, Kolozsvár, 2006.

22 Korona Kiadó, Budapest, 2001., 430 oldal.

23 Életfogytiglan. I.U.S, Paris Budapest, 1989., 291 oldal.

24 Hírlapkiadó Vállalat kiadása, 1989 május, Budapest, Tabu sorozat, 152 oldal.

25 Forrásszemelvények az 1956-os forradalom és szabadságharc történetének tanulmányozásához. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2006., 643 oldal

26 1956/2006 Az ötvenedik évfordulón. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2006., 446 oldal

27 www.emlekpont.hu/emlekezteto/Emlekezteto_2017_3_4.pdf

28 ARP, Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítvány, Budapest, 2003., 319 oldal.

29 http://www.kulturaeskozosseg.hu/pdf/2017/2/09.pdf

30 Egy akadémiai ülésszak előadásai. Összeállította Hunyady György és Török László. Kossuth Kiadó, Budapest, 2014., 207 oldal

31 Aczél Tamás – Méray Tibor: Tisztító vihar. /1958 München/ JATE Kiadó, Szeged, 1989., 429 oldal

32 1956-os Intézet, Budapest, 2006., 395 oldal.

33 Válogatott dokumentumok. MTA Jelenkor-kutató Bizottság, Budapest, 1998., 571 oldal.

34 Összeállította Molnár Adrienn, Kőrösi Zsuzsanna és Keller Márkus. Budapest, 2006., 374 oldal.

35 Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, Studia Folkloristica et Ethnographica sorozat 53. kötete, szerkesztette Bartha Elek, Keményfi Róbert és Marinka Melinda. Debrecen, 2009., 600 oldal

36 L’Harmattan – MTA Kisebbségkutató Intézet, A múlt ösvényén sorozat, Budapest, 2002., 190 oldal.

37 Technika Alapítvány – Összmagyar Testület, Budapest, 2006., 166 oldal

38 Maga a Gloria Victis könyvcím, melyet Tollas Tibor jelentetett meg Münchenben „a világ legkülönbözőbb nemzeteihez tartozó költők és művészek” által írott dicsőítő költeményekből, melyekből Orbán Éva tónusosan válogat a szikár közlésanyag oldásaképpen.

39 Jonathan Miller Kft., Budapest, 2006. (oldalszámok nélkül), 217 oldal.

40 Pannon Kiadó Kft, Budapest, 1989., 270 oldal.

41 Mindszenty József: Emlékirataim. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1989., 503 oldal

42 Szerkesztette Pál Lajos és Romsics Ignác. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 2006., 315 oldal

43 Aufstand in Ungarn. Die Tragödie eines Volkes. Wilhelm Heyne Verlag, München, 1986., 603 oldal

44 Educatio Kiadó, Budapest, 1996., 259 oldal

45 Socio-typo – 1956-os Intézet, Budapest, 1998., 291 oldal

46 Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2008., 375 oldal