Ady Endre a legnagyobb magyar volt.

Hogy Esterházyval szóljak, sok legnagyobb van, így értem csak. Mindent pontosan látott, és ami még fontosabb és kivételesebb, mindent pontosan nézett, arányaiban a jelenségeket, és a katasztrófát nem akarta balszerencsének nevezni. Nagy magyar tragédia, bár talán nagy emberi, nem mintha ez bárkin is segítene, hogy a rendkívüli érzékenységek figyelmeztetését túlzásnak érezzük, úgy gondoljuk, van még idő, mikor már rég mögöttünk van, amitől félünk, és csak a legtragikusabb konkrétumai nem érkeztek el.

Gyakran elgondolom, milyen tragédia volt ez az élet. Felnőni egy szűkös fantáziátlanságban, megformálódni általa, végig szűknek érezni valamit, ami közben teljesen a miénk, miénkebb már nem is lehetne, végig menekülni, és végig visszavágyni – A föl-földobott kő nagyon pontos diagnózis. De hát a pontosságot megbeszéltük.

Csak hát nem lehet megbeszélni sosem teljesen. Ez az ember elindult valahonnan, ahol beverte a fejét az előítéletekbe, a vidékiségbe, abba a semmibe, ami körülvette (talán a semmi a legkeményebb), mindig arra vágyott, amit meg sohasem kaphatott, mert közben vágyott arra is, amitől menekült. Borzasztó, hogy nemcsak azok vagyunk, amire vágyunk.

Ivott, hát mit tehetett volna? Kegyetlen volt, hát milyen lehetett volna? Nem nagyon tudsz más lenni, ha úgy érzed, senki sem ért meg, tehát senki sem szeret. Reménykedsz, hogy valaki mégis, aztán tesz egy olyan megjegyzést, amiből kiderül, ugarabb az ugarnál.

Olykor próbálsz megkapaszkodni, kispolgári életet élni, még boldog is merészelsz lenni, de hát érzed, nem neked való ez. Hol ezért szégyelled magad, hol azért. Tisza Istvánt szidod, de körülötted mindenki nagy államférfinak tartja, és ami fontosabb: jó magyarnak! Hát hová nyúlnál, ha a pisztolyhoz gyáva vagy?!

De halálra inni magad nem gyávaság. Mert előbb a tekintetek jönnek, hogy „ez már megint”, és hogy „hiába beszél az ember”. Jönnek a nagy józanok pillantásai, akik pontosan látnak, de élni is akarnak, és ezért nem látnak pontosan mégsem. Jönnek, akik jobban tudják, milyen az életed, mint te magad, és zokon veszik, hogy nem akarsz úgy élni, mint ők. Jönnek, akik a szomszédos népek testvériségét prédikálják, aztán kijelentik, mindennek van határa, és hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja”, az perszeszép, ámde. Jönnek, akik beleszédülnek a szakadékba, de inkább lefényképezik.

Nem akarok visszaélni a verseivel – ott vannak, olvassák el őket. Nem akarok visszaélni az esszéivel, a publicisztikáival – azok is ott vannak. Mostanában olyan címei visszhangoznak bennem, mint az Ember az embertelenségben vagy a Véresre zúzott homlokkal. De imádom a Héja-nászt, az Elbocsátó, szép üzenetet, a Valaki útravált belőlünk-et, a Krisztus-kereszt az erdőn-t és még rengeteget.

Mégis visszaéltem.