avagy erőszak-trauma valódi szembenézés nélkül

Lator Anna

„Nem az ősi törzsi indulatok fékevesztett kitöréséről van szó… A gyűlöletet és a félelmet egy modern elitréteg szándékosan állította saját szolgálatába hatalma megtartásáért.”

/Leave None to Tell The Story/

A gyakran Kelet-Afrika Svájca néven is emlegetett mintegy 26 ezer négyzetkilométeres országban, Ruandában körülbelül 800 ezer ember veszítette életét valamivel több, mint három hónap alatt 1994-ben, főként a többségi hutu csoport által, a tuszik megsemmisítésére irányuló népirtásban és harcokban. Bár a világsajtóba gyakorlatilag tisztán etnikai konfliktusként vonult be a ruandai népirtás, utólag tudjuk, hogy számos tényező – mint a hatalmas népsűrűség, föld- és élelmiszerhiány, korrupció, világgazdasági tényezők stb. - és egy céltudatos, eredetmítoszt hangsúlyozó gyűlölet-propaganda együttesen vezetett a véres konfliktusig (Diamond 2009). Annak ellenére, hogy a tuszi állattenyésztők és a hutu földművesek közt inkább gazdasági, mint etnikai eltérés volt, az addig valamilyen mértékben átjárható kategóriákat – ahogy T.Horváth Attila fogalmaz – „a gyarmati törvénykezés merev etnikai címkévé változtatta” (T.Horváth 2008) a huszadik század első felében. Később, a média által is gerjesztett gyűlölet mentén meghatározott ország az ezredfordulóhoz közelítve, 1994. április 6-án – amikor az 1973 óta hatalmon lévő hutu Juvenal Habyarimana gépét lelövik – jutott el a történelem egyik legbrutálisabb háborújához, amelyben katonák és civilek, szomszédok és rokonok estek egymásnak bozótvágó késekkel és szögesbotokkal (Diamond 2009). A véres száz nap alatt becslések szerint körülbelül 250 ezerre tehető – a főként tuszi nők ellen elkövetett – szexuális erőszak száma, a tragédia ezen aspektusa mégsem kapott megfelelő figyelmet. A nemi erőszak mint háborús fegyver „alkalmazása” a legtöbb háborúra – például az 1990-es évek elején a délszláv háborúban a szerbiai muszlimok ellen, vagy a II. világháborúban náci japán katonák által Nankingban elkövetett tömeges nemi erőszak – jellemző, ugyanakkor indítékai, elkövetői, mintázatai és mértéke nem ugyanaz. Lényeges mindez azért, mert nem mindegy, hogy milyen és mekkora távú nyomokat hagy a társadalomban egy konfliktus, és hogy milyen módon dolgozható fel mindez a trauma – ha egyáltalán feldolgozható. Fontos szerepet játszanak a tényezők a közösség újjáépítésében: mennyire széles réteget érintenek az események; milyen hatással van testi-lelki egészségükre; hogy az elkövetők és az áldozatok tovább élnek-e egymás mellett ismerősként, szomszédként; hogy miként kezeli a bűnöst, és miként a stigmatizált áldozatot az adott társadalom – mind hatással vannak a továbbélésre.

Szexuális erőszak mint a népirtás egyik eleme

Bár az ENSZ jóvoltából – és mert a hutuk egy pillanatig sem titkolták céljaikat és tetteiket –, a tagállamok már 1993-ban nagy valószínűséggel tudták, hogy mire készül a ruandai kormány – szemben például a nácik megsemmisítő táboraival –, mégis a mészárlások módszeres megkezdése után még ötven napig halogatták a népirtás tényének elismerését. Történt mindezt azért, mert a második világháború után a Népirtás Bűntettének Megelőzésére és Megbüntetésére elfogadott 1948-as Egyezmény értelmében kötelességük lett volna beavatkozni a genocídiumba. Az egyezmény az alábbiak szerint definiálja a népirtást: „valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával” követnek el. Az ENSZ-nek pedig tudomása volt róla, hogy 1993-ban a hutu vezetés összeírásokat végzett a lakosságról, majd az ország északi részén lemészárolták az ott élő tuszikat (Gutman és Rieff 2002:359-361). Az ENSZ tudomására jutott események, a megismert dokumentumok, illetve az előzetesen importált több százezer bozótvágó kés (Diamond 2009) a bűncselekmény előre megfontoltságát jelzi (Gutman és Rieff 2002:359).

A háborúkat és népirtásokat „kísérő” tömeges nemi erőszak ugyan már évszázadok óta háborús bűncselekménynek számít, azonban csak a Boszniában az 1990-es évek elején elkövetett szexuális erőszak idején merül fel, hogy ezek az események emberiség ellen elkövetett bűncselekménynek számítanak, és az előre eltervezett népirtás egyik elemét alkotják. A külföldi sajtó számára akkor válnak érdekessé ezek az események, amikor tudósítók bemutatják az áldozatokat, akik megerősítik az addig érkezett híreket a tömeges nemi erőszakról és szexrabszolgaságról (Gutman ésRieff 2002:377). Noha a módszeres nemi erőszak a nemzetközi jogban nem jelent önálló bűncselekményt, mégis fontos tényező a népirtás vádjához szükséges szándékosság meghatározásában (Gutman és Rieff 2002:381). Ugyanakkor a Volt Jugoszlávia Nemzetközi Büntetőtörvényszéket létrehozó 1993-as ICTY Statútum 5. cikke, a Ruandai Nemzetközi Büntetőtörvényszéket létrehozó 1994-es ICTR Statútum 3. cikke és az állandó Nemzetközi Büntetőtörvényszéket létrehozó 1998-as Római Statútum 7. cikke már az emberiesség elleni bűncselekmények közé sorolja a nemi erőszakot.

A 20. századi történelem során a különböző szervezetek is többféleképpen határozták meg a módszeres nemi erőszakot: vannak esetek, amelyben „háborús fegyvernek”, és van, hogy az „etnikai tisztogatás eszközének” nevezik (Gutman és Rieff 2002:381). Ruandában azonban – a később vizsgált nankingi és boszniai esettel szemben - úgy használták háborús fegyverként és az etnikai tisztogatás eszközeként a nemi erőszakot, hogy előzetesen az elpusztítani kívánt tuszi csoport dehumanizálására felépített propaganda-gépezetben kiemelt szerepet szántak a tuszi nők ellen irányuló narratívának – lealacsonyításukkal erősítve demoralizáló folyamataikat. Mindezt pedig legjobban a hagyományos kultúrába ágyazva tudták megtenni.

Miért vált ennyi nő nemi erőszak áldozatává? A nőkép a hagyományos ruandai társadalomban

Ahogy az afrikai kultúrák többségében, Ruandában is jellemzően férfidominanciájú társadalommal találkozunk, ahol a nő a férfi rokonságához tartozik – házasság előtt apja családjához, később pedig férje, és bizonyos esetekben fiúgyermeke családjához. A leszármazási rendszer miatt a nők általában nem is rendelkeznek önálló (például föld-) tulajdonnal, férfirokonaik feladata gondoskodni róluk (Diamond 2009). A huszadik században a ruandai nők feladatai olyannyira a háztartás és az anyaszerep körül határozódtak meg, hogy arányuk a közigazgatásban és a privát szektorban is jelentősen alacsonyabb volt, mint a férfiaké.

Az alárendelt, kiszolgáltatott pozíciót jól példázza az Emberi Jogi Figyelő 1996-ban kiadott tanulmánya, amely egy Kigaliban tevékenykedő szervezet munkatársát idézi: „A lányokat kiskoruktól kezdve az anyaságra és a feleségszerepre tanítja édesanyjuk. A nőnek a házról kell gondoskodnia és a földeken dolgoznia. Számtalan viselkedést meg kell tanulnia, mint a távolságtartó attitűd vagy a behódolás… A család értéke, hogy hány fiúgyermeke van” (Binaifer 1996). A tanulmány rámutat arra is, hogy ez a fajta berendezkedés játszotta a legfőbb szerepet az ország túlnépesedésében. Jean Hatzfeld A bozótvágó kések évszaka című kötetében egy interjúalanya, Pancrare így mesél a ruandai nők státuszáról és a genocídium alatti események jellegéről: „Azt hiszem, hogy a nőket a férjük irányítja. Ha egy férfi reggel elmegy ölni, és este, amikor ennivalóval tér haza, az asszony meggyújtja a tüzet a lábas alatt, az bizony azt jelenti, hogy a nő támogatja az urát, a hagyományoknak megfelelően” (Hatzfeld 2006:121). Míg makroszinten elnyomást és hátrányt, addig mikroszinten gyakran fizikai bántalmazást is szenvedtek a nők: a ruandai kormány riportja szerint átlagosan a nők ötöde vált családon belüli erőszak áldozatává férfipartnerétől a ’90-es évek környékén (Binaifer 1996). A nők ilyen fokú alárendeltsége a tuszik ellen általában kialakult gyűlölettel együtt könnyen vezetett oda, hogy a kisebbségi csoport nőtagjai elképesztő számban váljanak célponttá.

Az 1962-es függetlenedés utáni hutu vezetés folyamatosan gerjesztett hutu-tuszi szembenállása az 1980-as évek végére érte el azt a pontját, amikor a nyílt gyűlöletkeltés a média mindennapi rutinjává vált, a ’90-es évek elején pedig már csoportos gyilkosságok is előfordultak (Gutman és Rieff 2002:359-61). Mindebben a legfontosabb szerepet az játszotta, hogy az elképesztően szegény, eladósodott ország korrupt rezsimje támogatottságának csökkenésével egy időben az országba folyamatosan próbált visszatérni az Ugandában – főként a függetlenedés környékén elmenekült tuszikból – alakult Ruandai Hazafias Front (Továbbiakban RPF), hogy átvegye a hatalmat, vagy legalábbis repatriálhassák a környező országokban élő menekülteket (Diamond 2009). A kolonizáció idején előnynek számító arisztokratikusnak (magas, kecses, világosbőrű, jómódú) tartott tuszi megjelenés és attitűd erre az időre vált a gyűlöletpropaganda legfontosabb negatív felhangjává. Innentől kezdve a legkülönfélébb eszközöket bevetve fosztották meg emberi mivoltuktól a tuszi kisebbséget a hutu szélsőségesek: szisztematikusan kiszorították őket a közigazgatásból, csótányoknak és kígyótestű, emberfejű lényeknek ábrázolták őket. A gyűlöletkeltés és dehumanizáció minél hatékonyabb és szélesebb körű elterjesztéséhez lelkes segítséget kaptak a kormánypárti újságoktól, az írástudatlanok eléréséhez pedig a rádiótól. Ezeken a platformokon előszeretettel és módszeresen használták a tuszi nők negatív reprezentációját. Az alapvetően kialakult sztereotípia szerint a tuszi nők szebbek, csábítóbbak hutu társaiknál, szexualitásra és gyönyörre teremttettek, ugyanakkor lenézik a hutu férfiakat, és csak saját csoportjuk érdekében lépnek velük bármilyen szexuális kapcsolatba. A kinyarwanda nyelv bizungerezi jelzővel is illette a tuszi nőket, melynek jelentése: gyönyörű és kívánatos. Az újságokban karikatúrákon az ENSZ békefenntartókkal szexuális kapcsolatba lépő csábítókként is ábrázolták őket. A hutu férfiaknak tehát minden módon tartózkodniuk javasolt tőlük, ha nem szeretnének „eszközzé”, „áldozattá” válni, akiket a tuszi hatalomátvétel szolgálatába állítanak.

A keresztény ország hutu vezetése a vallás erejét is szolgálatába állítva egyrészt gyakran az ördöghöz hasonlította a tuszikat: a Kangura című lap 1990-ben kiadott és ikonikussá vált tíz parancsolata mind az egész tuszi közösségre, mind pedig kifejezetten a nőkre célozva tartalmazott utasításokat a hutuknak:

• minden hutunak tudnia kell, hogy a hutu nők sokkal inkább illőek hozzájuk, és megfelelőbbek családanyának. Ők talán nem szépek, jó titkárnők és nem hálásabbak?
• a hutu nőknek ébernek kell lenniük, és oda kell figyelniük férjükre, testvérükre és fiaikra (Binaifer 1996).

Másrészt kihasználva a lakosság egyházba vetett hitét, a népirtás alatt a templomokban összegyűlt – vagy összehívott – tuszikat szisztematikusan halomra ölték, a nőket pedig csoportosan megerőszakolták.

A népirtás alatt elkövetett szexuális erőszak mintázatai

Ruandában azért erőszakolták meg a kisebbségi csoporthoz tartozó nők tízezreit, mert a fegyveres csoportok felhatalmazást kaptak mindenre, amit a terror és a teljes pusztítás szolgálatába tudtak állítani.¹. Rebecca Tinsley, a Network for Africa alapítója megjegyzi, hogy a nők tömeges szexuális bántalmazása kulcsfontosságú szerepet játszik egy társadalom pusztításában, hiszen annak gyökerét „tépi ki” a nők megbecstelenítésével. Másrészt az előzetesen gerjesztett düh és frusztráció sarkallta cselekedeteikre az elkövetőket. A nemi erőszak mintázatainak feltérképezéséhez és megrajzolásához főként áldozatok vallomásaira, illetve az azokra alapozott anyagokra támaszkodom. A feldolgozott elbeszélésekből világosan látszanak az egészen kis számban meghatározható „forgatókönyvek”, ugyanakkor néhány eltérő esettel is találkozhatunk.

Tuszi 81

Többszörös/több ember által elkövetett nemi erőszak 55

Feltehetőleg egyszer 9

Kényszerházasság 25

Terhesség 12

HIV pozitív 33

HIV negatív 1

Ismeretség 14

.............................................................................................................

1. táblázat: Az ENSZ 2009-ben készített interjúinak statisztikája

A legtöbb szakirodalom 250 ezer és 500 ezer között becsli a nemi erőszak számát, fontos viszont megjegyezni, hogy ez közel sem egyezik a megerőszakolt nők számával. Az ENSZ 100 ezer és 250 ezer között állapítja meg ezt a számot. A népirtás 15 évfordulója alkalmából felvett interjúk megrázó vallomásai szerint a tuszi nőket jellemzően többen és többször is megerőszakolták. A megkérdezettek közül huszonöten meséltek arról, hogy „házasságra” kényszerítették, és hosszabb ideig – akár hónapokon keresztül – vagy „csupán” pár napig tartották fogva és használták ki szexuálisan. Ezekben az esetekben az sem volt ritka, hogy nem egyedüli nőként, hanem más fogva tartottakkal, vagy akár a fogva tartó feleségével éltek egy fedél alatt. A 81 megerőszakolt nő közül 9 esetben feltételezhető, hogy „csak” egy elkövető volt. A nemi erőszakot főként az interahamwe tagjai követték el, 14 nő nyilatkozott arról vagy utalt rá, hogy volt előzetes ismeretség az elkövetővel. Az áldozatok közül 33 tudja magáról biztosan, hogy HIV-fertőzött, többen utaltak rá, hogy valószínűnek tartják, hogy fertőzöttek, és csak egyetlen nő nyilatkozott negatív eredményről.

Az Emberi Jogi Figyelő 1996-os átfogó tanulmánya a Család- és Nőügyi Minisztérium UNICEF-fel közösen végzett kutatására hivatkozik, amelyben 304 megerőszakolt túlélő vallomását dolgozták fel. Az interjúk statisztikája szerint az áldozatok átlag életkora 24 év volt (főként a 16-26 évesek estek áldozatul), és a megkérdezettekről összességében az állapítható meg, hogy 63,8%-uk volt fiatal, egyedülálló nő (Binaifer 1996).

Az ország mérete és a szervezettség ellenére nem mindenhol kezdődött meg egy időben a mészárlás. Vallomások arról számoltak be, hogy sokan előre tudták – akár hetekkel is, miközben folytatták a napi rutint, iskolába jártak stb. –, hogy közelednek gyilkosaik. A Genocide Archive of Rwanda weboldalon található térkép emlékhelyei szerint a mészárlások leginkább az ország déli részében történtek, feltehetőleg főképp azért is, mert az ország északi, Ugandával határos része az RPF által ellenőrzött terület volt. Ezt megerősíti Scott Straus elemzése is, amelyben térképén jelöli, hogy Ruanda északi részén vagy nem volt népirtás, vagy nincs róla adat. Látható továbbá, hogy Kigali környékén és az ország keleti részén gyakorlatilag április elején lezajlott a pusztítás (Straus 2006:56). A feljebb vázolt ideológia miatt, és a vallomások tanúsága szerint főként tuszi nők váltak nemi erőszak áldozatává, ugyanakkor – bár jóval kisebb arányban – hutu nő is célponttá válhatott, ha tuszi házastársa volt vagy tuszikat bújtatott otthonában. A nemi erőszakot jellemzően a hutu milícia, az interahamwe és a hadsereg – csak úgy, mint a gyilkosságokat – parancsra követte el. Az interahamwe-t gyakran reményvesztett hutu férfiakból toborozták, akiket részben a propaganda és a kényszer, részben az áldozatok vagyontárgyainak eltulajdonításának lehetősége, részben pedig az étel és az alkohol „könnyen” rávett az erőszakos bűncselekmények elkövetésére. A földműves többség kezében pedig már fegyvereik, a kapa és a bozótvágó kés is gyakran ott volt (Diamond 2009). Az Habyarimana rezsim alatt szerveződött közigazgatási rendszer segítségével gyilkosok és erőszaktevők napi rutin-szerűen végezték „teendőiket”: „Reggel hatkor keltünk. Sült húst ettünk és más tápláló kosztot, mert aztán nagy utakat kellett megtennünk. Összehangoltan dolgoztunk, nehézségek nélkül” – számol be az egyik gyilkos. Elkövetők továbbá arról is mesélnek, hogy a parancs mintegy „mentesítette” őket a felelősség alól, szinte fel sem fogták mit művelnek, gyakran ismerőseikre sem tudtak emberként tekinteni. „Ölni nagyon nyomasztó, még egy állatot is, ha neked magadnak kell eldöntened, hogy le fogod ölni. De ha a hatóságok parancsának engedelmeskedel, ha kellőképpen fogékonnyá tettek, ha húznak és löknek, ha látod, hogy az öldöklés totális lesz, és számodra semmilyen következménnyel nem jár, akkor megnyugodol”. Hatzfeld egy másik interjúalanya azt is megfogalmazza, hogy már az sem számított, ismerős-e az áldozat: „Kezdetben túlságosan föl voltunk tüzelve ahhoz, hogy gondolkodjunk. Későbben pediglen már nagyon hozzászoktunk. Abban az állapotban, amiben voltunk, semmint nem jelentett nekünk arra gondolni, hogy mi mostan a szomszédainkat vágjuk le, az utolsó szálig. Ők már nem a mi régi jó szomszédaink voltak, akik odanyújtották az italoskannát a kocsmában, hanem őnekik most már nem kellett volna itt lenniük” (Hatzfeld 2007:52). Az interjúk szerint nem csak parancsot kaptak a gyilkolásra toborzott katonák, hanem a csapatszellem és az árulás bélyegétől való félelem is hajtotta őket (Hatzfeld 2007:253).

Ugyanígy „trenírozták”, és kaptak felhatalmazást feletteseiktől a hadsereg és az interahmwe tagjai a környékükön elpusztítani kívánt csoport nőtagjainak szexuális bántalmazásra: „A polgármester azt mondta, azt teszünk veletek, amit akarunk” – hangzott a kijelentés egy elkövetőtől – számol be Darlene, az ENSZ 2009-ben felvett vallomásainak egyik interjúalanya.

Ebben az időszakban 145 commune (igazgatási egység) létezett Ruandában, élükön a burgomasterrel, aki irányította és szervezte a milíciát, és akin keresztül a parancs eljutott a végrehajtókhoz, hogy „tisztítsák meg saját körzetüket”, és pusztítsák el a tuszikat minden eszközzel. Ebben a szervezeti struktúrában nem meglepő tehát, hogy az áldozatok gyakran ismerték az elkövetőket. Az ENSZ 2009-es felvett egyik interjúalanyát, Violetet szomszédai erőszakolták meg: „A gyilkosok először az idősebb nőket választották ki, megerőszakolták, majd megölték őket. Minket a hasonló korú barátaimmal elkülönítettek, és eladtak egy másik csapat gyilkosnak. Licitálniuk kellett, és aki a legtöbbet fizette, az kapott meg. Egy gyilkos 1000 ruandai francot fizetett értem. Két hétre tartott meg, és minden nap megerőszakolt. Amikor megunt, ő is eladott 1000 ruandai francért egy másik gyilkosnak. Az összes férfit ismertem. A szomszédaink voltak”.

A több tíz tagból álló interahamwe-csoportok útzárakat hoztak létre, ahol ellenőrizték az azon áthaladó emberek törzsi hovatartozását, és e szerint jártak el velük: a hutukat továbbengedték, a tuszikat megölték – a nőket esetenként „megtartották”. A szexuális erőszak áldozatai beszámolnak arról, hogy ha nem is ezeken a helyeken tartották fogva őket, gyakran hurcolták őket ide, és a fegyveresek egymás után követtek el szexuális erőszakot rajtuk. A milícia tagjai faluról falura, házról házra jártak, közben átfésülve a bozótokat, mocsarakat is tuszik után kutatva. Vanenciát például az egyik iskolában erőszakolták meg, ahová búvóhely reményében menekült: „Április 11-e éjszaka gyilkosok jöttek az iskolába, és kiválasztották a lányokat, akiket aztán egész éjszaka erőszakoltak. Szerencsétlen voltam, mert a lányok közt voltam. Egész éjjel, egyik a másik után. Üvöltöttünk a fájdalomtól. Aztán hajnalra nem tudtunk többet sírni”.

Elkövetők és túlélők vallomásai is említik, hogy az erőszakot gyakran alkohol és drog befolyása alatt hajtották végre a hutu szélsőségesek. Az ENSZ 2009-ben gyűjtött interjúinak elemzése szerint általában a férfiakat ölték meg legelőször, majd a gyerekeket, az idősebb nőket, és végül a fiatal asszonyokat, lányokat. A nőknek végig kellett nézniük családjuk lemészárlását, mielőtt őket is bántalmazták – mesélik. A tuszi nőknek az életben maradásra – némi túlzással – tehát két lehetőségük volt: vagy kézről kézre adták őket (gyakran pénzért, licitre bocsátva) a milícia tagjai, és „kényszerházasságban” egy hutu férfi otthonában vészelték át a vérengzés heteit vagy legalábbis egy részét, vagy szexrabszolgaként a fegyveresek bázisán, iskolákban, irodákban, útzáraknál bocsátották őket mindenki számára „használatra”. Ezeken a helyeken általában az összes ott lévő férfi megerőszakolta a nőket. Az abuzált lányok és asszonyok beszámoltak arról is, hogy a megaláztatások esetenként azzal kezdődtek, hogy meztelenül kellett sétálniuk bántalmazóik előtt. Vallomásokból tudjuk azt is, hogy az erőszaktevő hutuk gyakran szavakba öntötték indítékaikat a nemi erőszak előtt vagy közben:„Kíváncsiak vagyunk, mennyire „édesek” a tuszi nők valójában”; „Ti,tuszi nők azt gondoljátok, túl jók vagytok nekünk”; „Meg akarjuk tudni, milyen egy tuszi nő egy hutuhoz képest”; „Ha béke lenne, soha nem fogadnál el” (Binaifer 1996). Előfordult, hogy a nemi erőszakot és szexuális bántalmazást pisztolycsővel, szögesbottal és kihegyezett fadarabokkal követték el, de megtörtént, hogy az áldozatot egyéb testrészein is megvágták, megcsonkították, sőt az is, hogy savval öntötték le.

Bár a nemi erőszakból származó HIV fertőzések aránya nehezen becsülhető, tudjuk, hogy sokan váltak vírushordozókká a már egyébként is nagy arányban fertőzött népességben. A keresztény ország egyedülálló fiatal lányai könnyen tudnak következtetni a betegség forrására, hiszen feltehetőleg a nemi erőszak előtt nem volt még szexuális kapcsolatuk, ahogy erre az ENSZ 2009-es felvételének egyik interjúalanya is utal. A Nemzeti Demográfiai Iroda becslése szerint 2000 és 5000 közötti „interahamwe gyerek” született a népirtás alatt elkövetett szexuális erőszakból (Binaifer 1996).

A nemi erőszak mintázatai nemzetközi viszonylatban – Bosznia és Nanking esete

Noha a megbélyegzés, kirekesztés és a szégyenérzet miatt rengetegen nem beszélnek róla, de a legtöbb háború áldozatainak beszámolóiban legalábbis utalásokat találunk nemi erőszakra. A tömeges szexuális erőszak tehát konfliktus idején a totalitásra törekvés gyakori eszköze, ugyanakkor miértje, mikéntje és hatásai eltérőek lehetnek. Anélkül, hogy mély elemzésbe bocsátkoznék, a ruandai példát két olyan nemzetközi esettel összevetve vizsgálom, amelyek mind eltérő, mind hasonló motívumokat mutatnak a szubszaharai ország esetével. Az egyik a második világháború alatt Kínában, „Nanking meggyalázása” néven is ismert mészárlás, a másik pedig a ruandaival nagyjából egy időben történt szexuális bűncselekmények a délszláv háborúban. Az elsőként említett ázsiai esetben a túlnépesedett, gazdasági problémákkal küzdő Japán azért támadta meg 1937-ben Kínát, hogy területet szerezzen tőle. A katonák Nanking felé már szabadjára engedték indulataikat a kínaiakkal szemben, és mire elérték a várost, már fékezhetetlen gyilkos indulatok tomboltak bennük. Iris Chang átfogó tanulmányában, a The Rape of Nanking című kötetben részletesen sorolja a gyűlölet végeláthatatlan variációjának megnyilvánulását. A megerőszakolt nők számarányát – de az összes áldozat számát is – problémás becsülni, egymástól százezrekkel eltérő számokkal találkozunk az elemzések során – attól függően is, hogy japán vagy kínai narratívával állunk szemben. A Nankingi mészárlással kapcsolatban a legvalószínűbb adat, hogy körülbelül 260-350 ezer ember halt meg és 20-80 ezer nőt erőszakoltak meg (Chang 1997:6). A kínai nőkön – számukra – ismeretlen japán katonák tömegesen követtek el a nemi erőszakot. Az egyik katona így számolt be tetteikről: „Nem számított, hogy idős vagy fiatal, nem menekülhettek a nemi erőszak elől…, mindegyiküket 15-20 katona bántalmazta szexuálisan” (Chang 1997:49). A katonák úgy vélték, a szűz lányok meggyalázása csataerőt ad számukra, ezért előfordult, hogy hajukat, szőrzetüket összegyűjtötték és amulettként viselték később. A hadsereg tagjai gyakorlatilag mindenkit megöltek a nemi erőszak után. A körülbelül két hónapig tartó vérengzés során a szexuális bűncselekményeket és a gyilkosságokat példátlan kínzások kísérték, melyben nem kímélték sem a nőket, sem a férfiakat: a nőknek levágták a mellét, a férfiakat lányukkal, anyjukkal való közösülésre kényszerítettek, kasztráltak, perzseltek, tankkal hajtottak át rajtuk, villanyoszlopokon „keresztre feszítették” őket, felgyújtották, kinyomták a szemüket, kutyákkal tépettek szét embereket és nyelvüknél akasztották fel az áldozatokat (Chang 1997:6, 87-88). A japánok részéről az elszabadult indulatokon kívül a totális pusztítás volt a mozgatórugója a véres bűncselekményeknek. A „tiltott gyümölcs” megszerzésének és leigázásának vágya, a „revans” tehát sokkal kevésbé játszott szerepet, mint a Ruandában előzetesen feltüzelt gyűlölet és szexuális frusztráció vezette tömeges nemi erőszak esetében.

Boszniában, a délszláv háborúban részben hasonló volt a helyzet, mint Ruandában, ahol az azonos területen élő – főként szerbek – követték el a vérengzéseket és a nők megalázását a gyakran szomszédként ismert bosnyákok ellen. A szexuális erőszak elkövetésére az indíttatásuk azonban némiképp itt is eltért a ruandaitól, hiszen vallomásokból arra következtethetünk, hogy a nemi erőszak – miközben szintén az etnikai tisztogatás szolgálatában állt – a bosnyák nők teherbeejtése is célozta. Szlobodan Milosevic szerb államfő és a horvát Franjo Tudjman az 1990-es évek elején homogén etnikumú államterveket szorgalmazott. Milosevic olyan háborút indított tehát, amelyben erőszakkal, deportálásokkal képzelte el a tisztogatást – tehát itt sem etnikai konfliktusról, hanem politikai célokról volt szó (Gutman és Rieff 2002:77-78). Ahogy Roy Gutman és David Rieff szerzőpáros Háborús bűnök című könyvében fogalmaz: „Bosznia-Hercegovinában a nőket megszégyenítés és demoralizálás céljából erőszakolták meg, részeként a programnak, hogy terrorizálják a lakosságot, elűzzék a nem kívánatos „többi” etnikumot, és erősítsék a hadsereg morálját. Széleskörű, módszeres (sőt, stratégiai) hadjárat volt, melyet a hatóságok bátorítottak” (Gutman és Rieff 2002:381). Az évekig elhúzódó háborúban körülbelül 20-60 ezer nőt bántalmaztak szexuálisan, jól ismerve annak bomlasztó hatását a muszlim közösségre nézve. A háború egészéről a Konfliktuskutató Intézet Háborús Bűnök Boszniában című anyaga a nemzetközi forrásokra hivatkozva úgy nyilatkozik, hogy „az esetek majdnem 90 százalékában a tettesek szerbek, 6-10 százalékban horvátok, 4-8 százalékában bosnyákok voltak”. Az elkövetők főként a boszniai szerb haderőből és az oldalukon harcoló szerb szabadcsapatokból kerültek ki, a gyűlöletkeltést pedig – Ruandához hasonlóan – a média ereje is támogatta. 1992 áprilisában került sor az első nagyobb mészárlásra, amikor civileket és helyi muzulmán vezetőket hurcoltak el házukból, hogy kivégezzék őket. Később koncentrációs táborokat hoztak létre, tömeggyilkosságokat hajtottak végre, melyeket gyakran kínzások kísértek, és olyan helyiségeket jelöltek ki, ahol a tömeges nemi erőszakot elkövették (Gutman és Rieff 2002:80). A nőket, néha nők tucatjait a katonák és az irreguláris katonák rabszolgaként (háztartási feladatokra is kényszerítve), szexrabszolgaként tartották fogva ezeken a helyeken – a Mult-kor című online folyóirat közlése szerint 34 ilyen létesítményről ír, amiből egy horvát és egy bosnyák, továbbá megjegyzi, hogy a CIA szerint a szerb vezetés legalábbis hallgatólagosan beleegyezett ezekbe a támadásokba, és heteken vagy hónapokon át tömegesen bántalmazták a nőket. Az áldozatok leggyakrabban 15-35 éves nők voltak, akiket esetenként orvosi vizsgálat alá is vetettek, hogy nem szednek-e fogamzásgátlót, illetve ha teherbe estek, elkülönítették őket, hogy ne tudják elvetetni a magzatot, és kihordják „szerb gyerekeiket”. Ben Kieran Blood and Soil című könyve 200 ezerre teszi a muszlim áldozatok számát Boszniában (Kieran 2007:589). A szerző idéz egy 1987-es cikket, amelyben már az európaiak ellenségeként állítják be az arab származásúakat – ahogy a jugoszlávok a muszlimokról nyilatkoznak, az idegenellenesség csíráit tehát itt is elültették pár évvel a véres hadjárat előtt.

Mindhárom országban – itt Nanking esetében Japánra gondolok – gazdasági problémák is megelőzték az erőszakot, és mindhárom esetben egy felülről gerjesztett gyűlölet eszkalálódott véres konfliktusig. Sőt, a japánokat és a ruandaiakat egyértelműen uszították a nemi erőszakra is. Mind a boszniai, mind a ruandai vérengzést és nemi erőszakot saját területen hajtották végre az ott élő katonák és a katonákhoz csapódó harcosok etnikai tisztogatás céljával. Ezzel szemben a japánok nem a teljes kínai nép elpusztítására törekedtek, hanem egy terület leigázására. A leginkább megvizsgálásra érdemes aspektus mégis az, hogy – a kínaiakkal ellentétben – az életben maradt bosnyákoknak és ruandaiaknak nap mint nap szembe kell nézniük szomszédjaikkal, ismerőseikkel, akik családjukat legyilkolták, lányaikat vagy őket megerőszakolták.

Ruanda újjáépítése a genocídium utáni években

Amikor 1994 júliusában a Paul Kagame vezette RPF magához ragadta a hatalmat, Ruanda népének egy gazdaságilag, társadalmilag és morálisan is összeomlott országot kellett újraélesztenie. A vezetés egységes nemzeti identitást hirdetett, az évtizedes megosztottság „egyik napról a másikra” történő kiiktatása azonban komoly problémákat vetett fel. Egyrészt megakadályozza, hogy pontosan rekonstruálni lehessen, mikor és hogyan hozták meg magas szinten a döntést a genocídiumról (Hatzfeld 2007:63). Másrészt több mint kérdéses, hogy képes-e egy társadalom ilyen gyorsan megbocsátani és változni, márpedig a kimondott cél egyértelműen ez volt. A személyi igazolványból törölték a törzsi hovatartozás megjelölését, a himnuszból is eltüntették az etnikai kategóriákat, és a média sem használhatja azokat. Érdekes azonban, hogy a ruandai narratíva még ma is a tuszik ellen elkövetett genocídiumként fogalmaz, elhagyva, azt, hogy a hutuk követték el.

Hat évvel a népirtás után a ruandai kormány kiadta Rwanda Vision 2020 című programtervét, melyben olyan pontok kaptak kiemelt szerepet, mint a jó kormányzás és életképes állam; humánerőforrás-fejlesztés és tudásalapú gazdaság; privát szektor vezette fejlesztések; infrastruktúrafejlesztés; magas színvonalú, piacorientált mezőgazdaság; regionális és nemzetközi integráció; nemek közötti egyenlőség (Ruanda világelső a női parlamenti képviselők arányában: 64%) (Bagi 2015).

A gazdasági konszolidáció mellett azonban a társadalom teljes újjáépítése volt Ruanda legfőbb feladata, ebben pedig erősen támaszkodtak és támaszkodnak ma is a hagyományos kulturális intézményekre. Ilyenek például az umuganda, az ingando táborok és a gacaca bíróságok (T.Horváth 2008). A gacaca, azaz falusi bíróságok azért jöttek létre, mert 1999-re körülbelül 120 ezer gyanúsított ült börtönben, az ítélethozatal viszont rendkívül lassan zajlott, jórészt a bírák, jogászok, ügyvédek alacsony száma miatt (vagy megölték őket, vagy elmenekültek). Ezek a bíróságok az Arushában felállított International Criminal Tribunal for Rwanda (ICTR) és a nemzeti igazságszolgáltatási rendszer működését hivatottak kiegészíteni a kevésbé súlyos esetekben. A népi ítélkezés rendszere azonban a társadalomépítő igazságszolgáltatás mellett a társadalombomlasztó hatást is magában hordozza. Az eltörölt hutu és tuszi kategóriákat a bűnös és áldozat stigmák váltották fel, melyeknek körvonalát időről időre újrarajzolják a közösségi tárgyalások, hiszen az üléseken családtagok, szemtanúk, rokonok, szomszédok is részt vesznek, tanúskodnak. A soha el nem ítélt elkövetők, a büntetésüket letöltött gyilkosok és segítőik egy része mostanra pedig visszatért a közösségbe. A büntetést enyhítésére, és az együttélés megkönnyítésére ugyan bevett gyakorlattá tették a gacaca bíróságokon is a bocsánatkérés „intézményét”, de vajon megengedi-e az emberi természet, hogy megbocsássunk azoknak, akik szüleink, testvéreink és gyermekein életét oltották ki, és a mienkre törtek? Vajon őszinte-e a bűnbocsánat és őszinte-e a megbocsátás? A Hatzfeld által megszólaltatott egyik áldozat, Francine így nyilatkozott: „Néha, amikor egyedül ülök egy széken, a verandán, elképzelek egy jelenetet. Ha a távoli jövőben egyszer egy szomszéd lassan odajönne hozzám, és azt mondaná: „Jó napot, Francine. Beszélni szeretnék veled. Én vagyok az, aki levágtam mamádat és kishúgaidat. Bocsánatodat szeretném kérni”, akkor én annak az embernek semmi jót nem tudnék válaszolni. Egy férfi, ha eggyel több Primust ivott és megverte a feleségét, kérhet bocsánatot. De ha egész hónapon át az volt a munkája, még vasárnap is, hogy öljön, mit remélhet egy bocsánattól? Csakhogy folytatnunk kell az életet, mert ő, az élet így határozott… Újra együtt merjük majd a vizet, szót váltunk, ahogy a szomszédok szoktak, eladjuk egymásnak a termésünket. Húsz év múlva, ötven év múlva, talán lesznek fiatal fiúk és lányok, akik könyvekből tanulnak a népirtásról. De a mi számunkra lehetetlen a megbocsátás” (Hatzfeld 2007:220-21).

A nők helyzete a genocídium után

Mivel tuszi nőnek lenni két okból is növelte az életben maradás esélyét a népirtás során, a véres konfliktus alatt 70%-os női többség alakult ki a ruandai társadalomban. Az évszázadokon át elnyomott csoportnak – jogosan gondolhatjuk – kiemelt figyelmet kellett volna élveznie az újjáépítésben, a kép azonban kettős.

Egyrészről az 50%-ra emelkedett női családfőjű háztartások ellenére az öröklés kérdése máig nem megoldott – noha a törvény már rendelkezik arról, hogy nő is örökölhet földvagyont. Barbara Mulvaney, az ICTR rangidős ügyvédje egyik beszédében arra is felhívja a figyelmet, hogy Arushában nem volt olyan bíró, akinek a nemi erőszak a szakterülete, és az egész szexuális erőszakra vonatkozó nyomozást elhanyagolták, illetve Binaifer 1996-os munkájában szintén részletesen elemzi, milyen nehezen érkeztek meg a pénzek az ICTR működéséhez. A 2009-ben felvett vallomások áldozatainak legalább 40%-a HIV pozitív, a kezelésre azonban többnyire nincs pénzük, emiatt egészségi állapotuk folyamatosan romlik. Rebecca Tinsley elmondása szerint 2004-ig a Vöröskereszt még a börtönökbe is vitt anti-retrovírus tablettákat a férfiaknak, akik megerőszakolták a nőket, de a megerőszakolt nőknek nem. Emiatt pedig a nők nagy része meghalt, mielőtt elmondhatta volna, mi történt vele. A statisztikák mellett pedig ott vannak a lelki egészségre ható tényezői a nemi erőszaknak. Az interjúk tanúsága szerint a legtöbben a szégyen, a társadalom megbélyegzésétől vagy az elkövetőtől félve, nem merik vállalni sorsukat. A vallomásokból az is világosan látszik, hogy az „interahamwe gyerekek” elfogadása mind az édesanya, mind a házastárs számára szinte kivétel nélkül problémás. A megerőszakolt nők gyakran bűntudatot éreznek, hogy családjuk gyilkosának segítségével élték túl a genocídiumot, aki fogva tartotta őket. Rengetegen érzik magukat a társadalom kitaszított, elszigetelt, gyökértelen tagjainak, a lelki betegségek pedig gyakran fizikai betegségekbe is átfordulnak. Az áldozatok visszatérő rémálmokról és krónikus fejfájásról számolnak be.

Másrészt viszont Kagame saját weboldalán felsorolja, melyek azok a területek, amelyeken változást értek el 2000 óta – a GDP-emelkedés és a turizmusfejlesztés stb. mellett –, és a változások milyen mértékűek. A születéskor várható élettartamot 51-ről 62-re növelték 2000 és 2012 között; a társadalom 73%-a jogosult egészségügyi ellátásra; a HIV fertőzöttek 92%-a kap anti-retrovírus terápiát; 2000 és 2010 között 55%-kal csökkentették a szüléssel kapcsolatos halálozások számát; 2006 és 2012 között több mint a duplájára nőtt azok száma, akik beiratkoznak a középiskolába; a parlamenti képviselők 64%-a nő. Ez a magas női reprezentáció pedig Rebecca Tinsley szerint nemcsak a politikában, hanem a gazdaságban és a művészetben is jelen van – és a népirtás nélkül nem valósulhatott volna meg ekkora fordulat a társadalomban. Hozzáteszi azt is, hogy talán mára az egyik legjobb helyzetben vannak a ruandai nők az afrikai kontinensen, a nők nagyobb fokú szabadsága pedig jó alkalom a Ruanda jövőjét formáló közösségépítésre is. Jelenleg a támasz nélkül maradt és önállóságba kényszerült vagy önállóságra vágyó nőknek NGO-k nyújtanak segítséget, amelyek írást-olvasást, nyelveket tanítanak, illetve szakmát is elsajátíthatnak a jelentkezők a képzések keretében (Bagi 2015).

Az apró kelet-afrikai ország jelene tehát nagyon sok kérdést felvet. Míg a kormány egy tiszta, feltörekvő gazdaságú, egyenjogúságot hirdető egységes ország képét mutatja a világ felé, addig a tragédia feldolgozását csak egy oldalról közelíti meg, és nem teszi lehetővé a teljes igazság nyilvánossá tételét. A használt anyagok nagy része évekkel ezelőtt készült, a nemi erőszak áldozatai és az elkövetők egy része már nem él. Tudjuk azonban, hogy a hasonló traumát átélők leszármazottai is – más formában ugyan, de – hordozzák az események emlékét. Hogy Ruanda társadalmát jelenleg mennyire határozza meg a múlt, és az milyen hatással van mindennapi életére, mindenképpen terepmunkát igényel.

Felhasznált irodalom

AlJazeera (2015): Rwanda: From hatred to reconciliation. http://www.aljazeera.com/programmes/aljazeeraworld/2015/09/rwanda-hatred-reconciliation-150929140405404.html

Bagi Judit (2015): A nők küzdelme az egyenjogúságért és a felemelkedésért Ruandában, Afrikablog.hu (2015. augusztus 26.) http://www.afrikablog.hu/a-nok-kuzdelme-az-egyenjogusagert-es-a-felemelkedesert-ruandaban/ (letöltve: 2015. november 7.)

Biedermann Zsuzsánna (2015): Genocídium és destabilizáció az afrikai Nagy Tavak Régióban. Budapest, Publikon Kiadó.

Biedermann Zsuzsánna (2015): Ruanda: gazdasági sikertörténet húsz évvel a népirtás után. Afrikblog.hu (2015. március 31.) http://www.afrikablog.hu/ruanda-gazdasagi-sikertortenet-husz-evvel-a-nepirtas-utan/ (letöltve: 2015. november 7.)

Biedermann Zsuzsánna (2015): A ruandai népirtás emlékére. Afrikablog.hu (2015. április 7.) http://www.afrikablog.hu/a-ruandai-nepirtas-emlekere/ (letöltve: 2015. november 7.)

Caton-Jones, Michael (2005): Shooting dogs

Chang, Iris (1997): The Rape of Nanking, England, Penguin Books

Cruddas, Sarah (2015): Rwanda outgrows its genocide orphanages, bbc.com (2015. március 12.) http://www.bbc.com/news/world-africa-31830220 (letöltve: 2016. április 25.)

Csepeli György é.n: Emberek csoportjai közötti konfliktusok. www.diakoldal.hu/jegyzet/download/287

Diamond, Jared (2009): Malthus Afrikában. In Összeomlás. Budapest, Typotex Elektronikus Kiadó, 305-321.

Eriksen, Thomas Hylland (2008): Etnicitás és nacionalizmus. Budapest, Gondolat Kiadói Kör.

Gutman, Roy – Rieff, David (2002): Háborús bűnök. Budapest, Zrínyi Kiadó.

Gaulke, Cheri (2015): Reweaving: Rwanda After Rape, Vimeo.com https://vimeo.com/110605538

Hatzfeld, Jean (2006): A bozótvágó kések évszaka – A ruandai gyilkosok vallanak. Budapest, Ulpius-ház.

Harerimana, Prosper (2009): Death and life after the death in Rwandan culture, deathinafrica.worldpress.com (2009. május 9.) www.deathinafrica.wordpress.com

Nowrojee, Binaifer (1996): Shattered Lives: Sexual Violence during the Rwandan Genocide and its Aftermath. Human Rights Watch. https://www.hrw.org/reports/1996/Rwanda.htm (letöltés: 2016. május 20.).

ICTR (1997). The Prosecutor Versus Jean-Paul Akayesu, Case No. ICTR-96-4-1, Indictments

http://unictr.unmict.org/sites/unictr.org/files/case-documents/ictr-96-4/indictments/en/970617.pdf.pdf 2017. március 29.

Jantsek Sarolta (2015) Ruanda – Az első ,,nylonzacskó-mentes” ország Afrikában. Afrikablog.hu (2015. szeptember 18.) http://www.afrikablog.hu/ruanda-az-elso-nylonzacsko-mentes-orszag-afrikaban/ (letöltve: 2015. november 7.)

Kiernan, Ben (2007): Blood and Soil. USA, Yale University Press.

Kaberuka, Donald (2000): Rwanda Vision 2020, Ministry of Finance and Economic Planning, Republic of Rwanda, Kigali. http://www.sida.se/globalassets/global/countries-and-regions/africa/rwanda/d402331a.pdf (letöltve 2015.november 15.)

Konfliktuskutato.hu: Népirtás Ruandában 1994. http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=344:nepirtas-ruandaban-1994&catid=42:nepirtasok&Itemid=210 (letöltés: 2016. május 29.).

Moise, Jean (2007): The Rwandan Genocide: The True Motivations of Mass Killings. Emory University: Emory Endeavors in World History.

Mult-kor.hu: Több tízezer nőt erőszakolhattak meg a délszláv háborúban (2013. október 4.) http://mult-kor.hu/cikk.php?id=39791 (letöltés: 2016. május 29.).

Mulvaney, Rebecca (2014): The War on Women–Rwanda. https://www.youtube.com/watch?v=-Ax_rCSfH8w

Lawyer Herald (2014): Guilty Rwandans forgiven by genocide victims' families 20 years after 1994 Tutsi-Hutu slaughter, Lawyerherald.com (2014. április 7.) http://www.lawyerherald.com/articles/5228/20140407/guilty-rwandans-forgiven-by-genocide-victims-families-20-years-after-1994-tutsi-hutu-slaughter.htm (letöltve: 2016. április 22.)

T. Horváth Attila (2008): Purgatórium és népakarat: a ruandai megbékélési törekvések mérlege. Külügyi Szemle (4):140-155.

Straus, Scott (2006): The Order of Genocide. Cornell University Press.

United Nations (1998): Rome Statue of the International Criminal Court. http://legal.un.org/icc/statute/english/rome_statute(e).pdf (letöltve: 2016. május 29.)

United Nations (2007): Statue of the International Tribunal for Rwanda. On-line: http://legal.un.org/avl/pdf/ha/ictr_EF.pdf (letöltve: 2016. május 29.)

United Nations (2009): Updated Statue of the International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia. On-line: http://www.icty.org/x/file/Legal%20Library/Statute/statute_sept09_en.pdf (letöltve: 2016. május 29.)

További felhasznált forrásanyagok

http://www.un.org/en/preventgenocide/rwanda/about/bgsexualviolence.shtml

www.kwibuka.rw

www.gov.rw

www.genocidearchiverwanda.org.rw

http://www.rw.undp.org/

http://risdrwanda.org/

1 Az ICTR 1998-ban ítélte el Taba település egykori polgármesterét, Jean-Paul Akayesut népirtás és emberiesség ellenes bűncselekmények vádjával (Lipták, 2010:15–6). A vádirat szerint Akayesunak nemcsak tudomása volt a fennhatósága alá tartozó commune-ben elkövetett különböző szexuális erőszak-cselekményekről, hanem azokra kifejezetten buzdította is a férfiakat.