Valamiféle befogadás és megértés nem először és nem csupán az antropológia tudományterületének vált mértékévé az elmúlt félévszázadban. Az angolszász-amerikai tudásvilág nem sok különlegesen új nézőpontot hozott az európai gondolkodásba (s főként nem sok olyat, amit ne innen importált volna), de az kétségtelen, hogy egyet mindenképpen, az antropológiait. A nem csupán „őslakosok és modernitások” partvonalai mentén elmélkedő és kutakodó tudomány a filozofikusabb interpretációk egyik alaptípusává vált napjainkra, s keretei között a narratívák értelmezése, a kulturális emlékezet föltárása, a szimbolikus politikák és kommunikációk rejtélyes belvilágának föltárására vállalkozó megismerő pillantások folyamata indult meg, amelyeknek nem kevés eredője éppen az amerikai tudásvilág. Ebben a belátó, válaszkereső és új kérdésfeltevéseivel (a már megismertnek vélt világokat is) újraértelmező tudástartományban jelentkezett az utóbbi évtizedek egyik legizgalmasabb tudományterülete, az irodalomantropológia.

Egy veszprémi léptékű városi miliőben alig kell néhány utcányit sétálni (például a Vár uccától az Egyetemig), hogy az érdeklődő a történelem, a vallás, a társadalomismeret és az irodalom belső termeibe vezető tudás-szférába jusson át. Az egyetemi tanszékek és diszciplínák között is új profillal, új értékrenddel és normateremtő igényességgel keresi befogadási terepét az az Etika és Antropológia Tanszék, amely a társadalmi önismeret igen varázslatos, és talán sohasem igazán megismerhető világába kalauzolja az érdeklődőt. Azok a tudásminőségek, amelyek a hitvilágok, normák, konvenciók és moralitások területén egyre határozottabb karaktert kapnak (megnevezve olykor „a tudás archeológiájaként”, kulturális ökológiaként, szociobiológiaként, kultúrtörténeti narratológiaként, szimbolikus vagy posztmodern közléstudományként, esetleg éppenséggel feminista kritikaként) igen izgalmas tudásegységbe szerveződnek egy olyan tudományterületen, amely a modernitások követését megkésve vállaló magyar tudománymegújulásban az antropológia nevet kapta.

Riasztónak tetszik mindama lexikai rövidségű definíció, amelyet az antropológia-tudomány elmúlt másfélszáz évéről mondani szoktak. Nevezik szimplán „embertudománynak” (ami lehetőséget ad arra, hogy az élettudományok körében tisztes ranggal bíró tudásterületre tévedjen a megtévesztett érdeklődő), nevezik „komplex kultúrakutatásnak” (ami szimplifikálni látszik az emberi kultúrával foglalkozó más tudományokat, így a filozófiát, a kultúra szociológiáját, a művelődéstörténetet, a művészetelméleteket stb.), vagy éppen összemossák az etnológiával, népélet-leírással és a leletmentő-tárgykonzerváló folklorisztikai-muzeológiai világképpel... Nos, ha lehetséges manapság még a gondolkodás és az asszociációk szerelmeseitől engedélyt kérni egy keretjellegű, összességet is összefoglalni próbáló, de a legapróbb részletekig mégis tűpontosan leíró tudásterület számára, akkor hát ez lehetne az antropológia befogadási szertartása...! Az antropológia – kerülni próbálva a kalodába szorító meghatározást – olyan tudományközi tudásterület, amelyen nincs tematikus korlát, nincs interpretációs szabályrendszer, nincs kötelező megjelenítési séma, sem időhatár vagy térbeli szűkítési kényszer. Erről alább még néhány szót ejtek, itt azonban magamat is cáfolva ennek az új paradigmakeresésnek egy speciális alkalmazási területén szeretnék rövid időre landolni. A kulturális és (ezért) társadalmi jelenségeket kontextusba, kapcsolatba, rokonságba hozó megfontolások egy klasszikus társadalomtudományi paradigmaként határozzák meg magukat, s ennek a korszakos találkozásnak egyik megnevezhető „felülete” (avagy inkább lenyomata, olvasata, „megszólaltatása”) az irodalomantropológia, amely éppen határ-jellegéből, köztességéből adódóan az antropológia egyik rész-diskurzusaként nevezhető meg...

Antropológia és irodalom. Egy új paradigma útkeresése címen jelent meg a debreceni Csokonai Kiadónál az a kötet, melyet Biczó Gábor és Kiss Noémi szerkesztett. (Szerencsére kiadási évszám nincs a köteten, így az olvasó – ha nem került még kezébe a kötet – nem érzékelheti úgy, hogy nem a legfrissebb szakirodalmat ajánlják..., pedig a kötet nem ma jelent meg, hanem 2003-ban, de a sorozat, melynek első darabja, azóta még impozánsabbakkal gyarapodott!). A szerkesztők által „kidolgozott hipotézis szerint az irodalom és az antropológia kapcsolata olyan szellemtudományos modellt készít elő, amelyben az ember által létrehozott szöveg a kultúra megértését teszi lehetővé, vagyis a textussal való munka során az ún. kulturális „tények” még inkább allegóriák formájában lesznek hozzáférhetőek. A két diszciplína kapcsolódási pontja a szövegkonstrukció, a kultúra textualizációjának kérdése” – szól a rövid és átfogó ismertetés a kötetet bevezetőjében. Az antropológus – némiképp ellentétben a filmesztétával vagy az irodalomtörténésszel, várostervezővel vagy vallásfilozófussal, akiknek nem okvetlenül áll módjukban filmdramaturggá és irodalmi hőssé, városlakóvá és más hitűvé válni akkor sem, ha írniok kell róla –, önmagát a társtudományok művelőitől azzal próbálja megkülönböztetni, hogy egy óceániai törzsről készülő ismertetésben nem átolvassa a szakirodalmat és elmeséli a helytörténet vonatkozásait, hanem odamegy, letelepszik, átéli az ottlét milyenségét, meghallja és megpróbálja megérteni az ott élők saját létélményét, megfigyeli értékrendszerüket és rejtett kapcsolataikat, megnevezi ismeretlennek tetsző összefüggések rendjét, majd ezt átengedve a saját értelmezési szűrőjén, „átfordítva” a saját szaktudománya nyelvére, megkísérel olyan interpretációt adni, amelynek része maga a szerzett élményvilág, de mégis el tud emelkedni a primer élménybeszámolótól, kontextusba tudja ágyazni a vizsgált kutatási terület jelentéseit, és ezáltal közvetíteni tudja a jelentések jelentéseit, melyek egyszerre a helyieké, a kutatóé, valamint az egész értelmezést befogadni kész másik kultúráé. E kultúrák közötti tolmácsolás, a pontos következtetésekkel és a megfigyelések élményanyagával együtt nemcsak új tudásterület, de nagyfokú önreflexiót is igényel kutatótól, befogatótól, mi több: az értelmezés értelmezőjétől. A kultúra olvasata és interpretációja olyan szöveggé lesz, amelyet nem könnyű másként értelmezni, mint olyan konstruktumot, amely egyszerre eszköz és médium is. Miként a szerkesztők összefoglalják: „Az antropológia esetünkben a szövegben és a szöveg által konstituált paradigma. A reprezentáció az antropológiai olvasásban magas konplexitásfokú feladat, melyben a kutató (szerző), más néven a résztvevő-megfigyelő, a vizsgált kérdést és önmagát egyidejűleg egy terepen (kon-)textualizálja. Ez a felvetés pedig megfordítható: végső soron minden irodalmi szöveg legalapvetőbb fundamentumának, a kulturális alapélménynek szövegesítéseként fogható fel, ez pedig a szerzőt hasonló helyzetbe kényszeríti, mint az antropológust: mindketten a kultúra jeleit olvassák, allegóriákat tolmácsolnak, ill. hoznak létre”.

A kötetben megjelent harminchárom írás lenyűgöző horizontot enged belátni. Első szinten is olyan sokrétű világegészt interpretálnak, amelyben a szereplők Arisztophanész, Pilinszky János, Márai Sándor, Illyés Gyula, Kertész Imre, Esterházy Péter, Kosztolányi Dezső, Balázs Béla művei és műalakjai. Erre épül a következő interpretációs szinten az élményanyag, a hozzáértés, a dilettantizmus, a mondák írásbelisége, az emlékbeszédek műfaja, a mesei retorika, a szemlélődés és közvetítés kódkészlete, a textusok és kontextusok számtalan formája, struktúrája. A még emeltebb szinteken pedig a narratívák, paradigmák, fenomenológiai konstrukciók, hermeneutikai és fikcióelméleti alapkérdések között sétafikálhatunk – avagy, miként az egész textus/kontextus narratológiai egzotizmus ezt mint igényt is visszaigazolja: utazgathatunk... Az olvasás „etnicitása”, a vallás vagy az identitás értelmezéspályái, a cselekvés és a textualizálás retorikai esélyei, kultuszok és kultúrák múltközvetítési gyakorlata olyan élményértelmezési kereteket kínálnak, amelyek sem a műélvezet és irodalomismereti alaptudás részeként nem jelennek meg, sem pedig a társadalmi terepeken kutató antropológusok számára nem evidensek. A szerzők tehát azt a kutatási és interpretációs gyakorlatot vállalták itt (eredendően egy miskolci akadémiai konferencián, melynek előadásait kevés kivétellel tartalmazza a könyv), amit a messzi világokban ismeretlen törzseknél végzett kutatásaikban az antropológusok szoktak volt vállalni. Belátva, hogy a „messzi egzotikusból” hozott ismeretanyag éppoly módon függ az élményanyagát és kutatási tapasztalatait földolgozó antropológus értelmező kereteitől, miként a társadalom kulturális önmegnyilatkozásait írásművekből megfejteni próbáló irodalomtudomány közvetítőinek elbeszélő-értelmező konstrukciója, e két közelítési irány egyaránt úgy fogja föl a társadalmak elbeszéléseit, mint szövegeket, amelyekből a kultúra hálója szövődik. S teszik ezt a hálókészítő, a halász, a hal, az aranyhalmesék, három kívánságok, mesemorfológiák, elbeszéléslélektanok, olvasásélmények és élményemlékek sok-sok szálának új kulturális hálóvá összefonó mesterei módján.

Ez a „mesterség” azonban ma még ismeretlenként írható le inkább, valamiféle kultúratudományi narratológiaként talán, amely az antropológia és az irodalom „között” van, miközben ez is, meg az is. Miként ezt a szerkesztői összegzés is megfogalmazza: „a szerzők mindegyike módszeresen végigvezeti az új (duplikált) kérdésirányt vizsgálati anyagán. Két csoportra oszlanak az írások: az első két fejezetben az elméleti és módszertani alapvetések fogalmazódnak meg, a későbbi fejezetekben konkrét korszak vagy szöveg a vizsgálat tárgya. Így válik láthatóvá, hogy az antropológia és az irodalom egyelőre csak a határról kérdez(het), s csupán határtudományos mivoltában képes megszólítani az olvasót, hiszen ‘közös’ akadémiai diszciplínájuk meg nem létezik. Mindkét tudományterület képviselői (talán épp a határon állásból fakadóan) értelmezői, útkereső munkájuk során speciálisan közép-európai problémákat fogalmaznak meg. A kötetben előre haladva ezért olyan markáns, többnyire tematikus csomópontokat találunk, melyeket mind az irodalmár, mind az etnográfus és az antropológus saját elméleti keretében, saját terepmunkájának eredményeképpen fogalmaz meg, miközben kollégáival óhatatlanul dialógust folytat. Így válik a kötet – reméljük méltán – a közös útkeresés első dokumentumává”.

S hogy a textus mentén, de a kontextust keresve megragadjam a végszót, a közös útkeresésnek (az igazság kedvéért hozzáteendő, nem igazán az első dokumentuma a kötet, hiszen Bednanics Gábor, Bengi László, Kulcsár-Szabó Ernő és Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében megjelent már 2000-ben az Osiris kiadásában egy kötet „Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai” címen, s nem egy szerzője azonos e mostani könyv konferencia-előadóival) mindenesetre olyan dokumentuma, amely ténylegesen új paradigma keresésének korszakát jelzi. Sőt, részben intézményesíti is, hiszen már nem lehet azt mondani: nincs is irodalomantropológia, csak irodalomtudomány van, nincs is antropológia, csak néprajztudomány van... A paradigma, avagy másként szólva a kihívó útkeresés módja és esélye immár jelen van, elkerülhetetlenül. Holnapután pedig már csakis arról lehet majd írni, miként folytatódott ez az elbeszélés, miként írta (meg) magát ez a határterület, miképpen vált tudhatóvá, oktathatóvá, kikerülhetetlenül szem előtt tartandóvá.

S habár nem csak és nem elsősorban a közös útkeresés első dokumentuma az Anthropos sorozat első kötete, arra több mint alkalmas, hogy irányt jelezzen, nagyszabású indulás lenyomata lehessen. S erre bizonyságként aligha kell más, mint a Csokonai Kiadó következő kötete, ugyanebben a sorozatban, s ugyancsak Biczó Gábor szerkesztésében: Antropológiai irányzatok a második világháború után címen. A (sorozat)szerkesztői előszó „a modern társadalmi diskurzus egyik legmeghatározóbb tudományterületének, az interdiszciplináris és holisztikus kulturális antropológiának magyarul hozzáférhető szegényes és hiányos szakirodalmára” hivatkozik, amikor e hiánypótló kötet a bölcsész-társadalomkutató egyetemi hallgatókat, illetőleg a társtudományok szakembereit, s nem utolsósorban a közvéleményt célozza meg, sajátos módszertant, kutatási technikát és értelmezési horizontot kínálva, mellyel a kiadó és a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszéke „szeretne hozzájárulni a kulturális antropológia hazai akademizálódásának és tudományos legitimációs törekvéseinek sikeréhez. Az általános antropológiai műveltség meghonosítása túlmutat egy szakma pusztán önérdektől vezérelt törekvésein, hisz a nemzetközi társadalomtudományi horizont változásainak egyik legmarkánsabb jelensége éppen az antropológia alkalmazott, gyakorlati tudománnyá fejlődése, vagyis beépülése a társadalmi élet olyan szektoraiba, mint a közigazgatás, kríziskezelés, kriminalisztika, etnikai és interkulturális konfliktusok kezelése, asszimilációs folyamatok elemzése”.

A kötet voltaképpen szövegválogatás, egy (az antropológiai oktatásban már bevált) angol tanulmánykötet (R. Jon McGee – Richard L. Warms: Anthropological Theory. London – Toronto, 1996) tizenöt tanulmányát adja közre. Ez egyszerre hihetetlen előnye, de nehezen átvehető hátránya is. Eredendően egy olyan tudományos kultúrában kapott formát ez a kötet, amelyben a társadalmi folyamatok kutatására és megértésére jól felfogott (ön)érdeke épül megannyi tudásterületnek, társadalmi cselekvésmódnak. Így például a megismerés és megértés módjaira, mikéntjére vonatkozó kérdésfeltevések, hermeneutikai súlyú és jelentőségű problematizálások nemcsak igénylik a válaszadást, de ennek módját is jórészt meghatározzák. A magyar olvasó számára viszonylag nehezen indokolható, milyen megismerési és módszertani nóvumot rejt egy ökológiai materializmus keretében ismertetett indiai szent tehén-gazdálkodás, vagy egy új-guineai nép körében dívó rituális disznóvágási szabályozás lélektani mögöttese. De a kötet írásaiból módszerek, eljárások, kutatási technikák, értelmezési aspektusok, rendszerező társadalomleírások olyan sokszínű lehetőség-együttese világít elő, hogy az olvasó nehezen tudja leplezni kérdéseit. És ezek között is elsősorban azt a kérdést, melyet a szerkesztő így fogalmaz meg: mit kell tennünk a megértésért, mit tehetünk egyáltalán, „hogy egy másik kultúrát, társadalmat, a benne élő egyént és az őt meghatározó közösséget megértsük? És valójában mi motiválja ezt az érdeklődést, a kíváncsiságot, az erőfeszítést, hogy a másikat a megértésen keresztül magunkhoz közel emeljük? Mit is értünk, amikor valamit megértünk?”

A szerkesztő(k) és a kötet egésze tehát a megértést segítő tudományág megértő reflexióit kínálja, s ekként újdonság számunkra. A hazai megértéstudományok társadalmi befogadottsága, a hermeneutikai tradíciók ismerete és a tudásterületekre kiterjesztett jelentésesség vállalása még korántsem vált közkinccsé, sem normává. Hihetetlen nehézséget jelent például olyan megismerési technikákat egyetemen oktatni, elfogadhatóvá tenni, vagy alkalmazható tudássá érlelni, amelyeket nem előzött meg erre az útra vezető gondolkodási iskolázás, elméleti edzés, tudásgyarapodással arányosan finomodó értelmezési gyakorlat. Ráadásul a hazai (és közép- vagy kelet-európai) tudományterületeken évszázadonként alig akad egy-két szakember, aki megengedhette magának, hogy tengerentúli vállalkozásokba fogjon, eltávozzon a földteke messzi pontjaira, hogy ott ismeretlen lázakat szedjen össze, kilátástalan tempójú kutatási gyakorlatot kezdjen, szénakazalnyi jegyzetanyagot, speciális mivoltában csak keveseket érdeklő-érintő tudásminőséget halmozzon föl és hozzon haza. Ennek a megismerő folyamatnak miértje, hogyanja és csábító volta ma még korántsem oly kecsegtető a pragmatikus érvényesülési iskolákba iratkozó, hamari megtérülést kereső egyetemi oktatási rendszerben, s még kevésbé a diákok tudástakarékos többsége számára. Ám lehet látni a jelenség másik oldalát is: az egzotikum keresése, a megismerhetetlenségek megismerése, az egyetemes jelenségek átlátása, a konkrét világok belső jelentéstartalmainak képzeleti elsajátítása, vagy éppen az analógiásan kezelhető tudásminőségek birtoklása igenis csábító sokak számára. (Évente több tucat antropológus végez az egyetemeken és több százan jelentkeznek erre a szakra, s a tíz évvel ezelőtti egyetlen antropológiai tanszék helyett ma már nyolc-tíz egyetemi-főiskolai szakon folyik antropológiai oktatás, részben bekerült a középiskolák anyagába és a pedagógusképzésbe is – tehát egyre több a csábítás, és egyre több az erre a területre csábuló is, akiknek azon túl, hogy kicsi az esélyük észak-indiai, közép-guineai vagy dél-amerikai szakkérdések kutatási lehetőségére, de épp a saját társadalmuk megismerésének új módjai, a lehetséges szemléletirányok követési pályái, s a módszerekből, értelmezési gyakorlatból, elleshető felfogástípusokból egybeálló tudományterületi paradigmák kihívásai adhatnak eszköztárat).

Persze azon keveseknek, akik mégis kihasználják a kínálkozó tudományterületi lehetőségeket és kutatóintézeti kapcsolatokat, akadhat még meglepetést eredményező kalandkínálat is: ennek foglalatát nyújtja e kötet. Érdemes úgy olvasni, mint irodalmat ÉS antropológiát, avagy a kettő viszonyában a kölcsönösség, átláthatóság és átjárhatóság egy kies válogatását…

Megjelent: VárUcca Műhely (Veszprém) 2004/3:69-75.