1968 „üzenetei” a mi régiónkban sajátos visszhangra leltek: a hatalom számára az államszocializmus önigazgatói felülvizsgálata, a társadalmi önszerveződés régi „munkástanácsos” programja nagyobb veszélynek tűnt, mint a társadalomban jelenlévő nyugati típusú polgári demokratikus szabadságjogok követelése, a fogyasztói társadalom „értékei” iránti illúziókra épülő odaadás.

A 40. évfordulót szerte a világon megemlékezések sora kísérte. Az Esz­mélet sem kívánta elkerülni az eseményekkel való szembesülést éppen a kibontakozó tőkés válság körülményei között. Hiszen a témakörrel foglalkozó tanulmányok tükrében is nyilvánvaló, hogy – ellentétben napjainkkal – az 1960-as évek végére a kapitalizmus világtörténetének leglátványosabb gazdasági prosperitása közeledett a végéhez, amikor nemcsak egy új generáció forradalmi fellépése következett be, hanem az is, hogy a világ alapvető üzleti és gazdasági döntéshozó központjai felismerték: az új gazdasági ciklus fejlődésében lehetőség nyílhat az állami struktúrák, az állami tulajdon újrakapitalizálására, privatizálásá­ra, piacosítására, a tőkeuralom új, globális formáinak kibontakozása számára, amely – úgymond – a fogyasztói társadalom egyfajta meg­újulását jelentené. Az idő számukra is alkalmassá vált a fordulatra, hiszen 1848 óta minden nagyobb ciklusváltás jelentős gazdasági és politikai válságokkal, forradalmakkal és ellenforradalmakkal, lázadá­sokkal és háborúkkal járt együtt (1848-49, 1873, 1918-19, 1939-45). 1968 (-1973) is ebbe a sorba illeszkedett, miként később 1989-1991 is, amely Kelet-Európában lezárta az államszocializmus korszakát, aminek következtében a „tiszta” kapitalizmus, a polgári demokrácia látszólag megszabadult az alternatívától. 1968 sok mindenre magyarázatot ad, mivel 1989-91 közvetlen kiindulópontjának több szempontból is a jelzett esztendő tekinthető. Vagyis 1968 „üzenetei” a mi régiónkban sajátos visszhangra leltek. Kelet-Európában a vietnami háború hivatalos béke­mozgalma kapott nyugatról erősen hallható impulzusokat, de a hatalom számára az államszocializmus önigazgatói felülvizsgálata, a társadalmi önszerveződés régi, „munkástanácsos” programja nagyobb veszélynek tűnt, mint a társadalomban jelenlévő nyugati, polgári demokratikus szabadságjogok követelése, a fogyasztói társadalom „értékei” iránti illúziókra épülő odaadás.

Paradoxonnak tűnhet a megállapítás: a változtatni akarás fő erői kele­ten „nyugatra” tartottak, nyugaton pedig „keletre” abban az értelemben, hogy a fogyasztói társadalmat a közösségi társadalom felé mozdították volna el. Kelet-Európában a változás és a változatlanság két fogalma az állam és a piac fogalmai köré szerveződtek. Az előbbit a változatlanság híveivel azonosították, a piac fogalma pedig a változást, a „reformot” akarók kulcsfogalma lett.

A kommunista pártokon belül a reformot akarók a piacszocializmus bűvöletében fogalmazták meg nézeteiket és törekvéseiket, míg a tömeg­mozgalmak – főképp Csehszlovákiában – a nyugati-polgári-fogyasztói világ, a „centrumkapitalizmus” feltételeihez és értékeihez még radikáli­sabban kívántak felzárkózni. Főként Csehszlovákiában, ahol ugyan a reformerek a „demokratikus” vagy „emberarcú” szocializmus jelszavával léptek fel az állam túlsúlyos hatalma, a tekintélyuralom ellen, de végül is a politikában a többpártrendszernél lyukadtak ki. Lukács György már 1968-ban a Demokratizálás jelene és jövője című tanulmányában (amelyet „csak” húsz évvel később, a rendszerváltás hajnalán publikál­tak) felhívta a figyelmet az össze nem illő reformok önpusztító jellegze­tességeire. Csehszlovákiában a polgári szabadságjogok kiszélesítése reményében kezdődött a prágai tavasz, míg Magyarországon a gazda­sági mechanizmus átalakítása, a „vállalati decentralizálás”, az „anyagi érdekeltség” megteremtésében reménykedtek. A magyar részvétel a Varsói Szerződés csapatainak 1968-as katonai akciójában mindenesetre jelezte a reformok politikai határait.

A jugoszláv baloldali ellenzéki Praxis-kör Zágrábban, a velük „szövet­séges” úgynevezett budapesti Lukács-iskola, a Frankfurti Iskola, mint Marcuse és más marxista irányzatok, például Kolakowski alkották azt az elméleti-filozófiai bázist, ahol a reformok kritikáját és egyidejűleg a prágai katonai bevonulás elutasítását egyaránt megfogalmazták. Ugyanakkor, talán Lukács vagy még inkább Lenin „utolsó írásai” nyomán a piaci re­formok bevezetését munkásdemokrácia nélkül a kapitalizmus szálláscsinálásának tekintették, és a reformok végiggondolatlanságát éppen azok perspektívátlanságában, azaz részlegességében, partikularitásában, a polgári restauráció előkészítésében látták, miközben – mint hangsúlyoz­tuk – a csehszlovákiai bevonulást a szocializmusra mért tekintélyuralmi csapásként értékelték, az államszocializmus megreformálhatatlanságának bizonyítékaként fogták föl. Lukács ekkor mondotta ki: tertium datur, azaz van harmadik lehetőség, visszatérni a munkástanácsok tradíciójá­hoz. Amikor Lukács a munkásdemokrácia lehetőségeit fontolgatta egy piaci vegyes gazdaság keretei között, éppen a polgári demokráciával, a „tiszta” piacgazdasággal szembeni alternatívát kínálta föl. Ehhez a felismeréshez csatlakoztak számosan azok közül, akik az „új osztály” elméletéből indultak ki. Az itt jelzett elméleti megfontolást erősítette a jugoszláviai munkástanácsok tapasztalata: nem lehet összeegyeztetni a piacgazdaságot a munkástanácsok demokráciájával.

1968-ban a „fiatalok forradalmasodott generációja fellázadt” a cent­rumkapitalizmus egész rendszere ellen. A munkásmozgalom azonban elválaszthatatlan volt a kommunista és/vagy szociáldemokrata pártoktól, amelyek viszont szemben álltak mindenfajta forradalmi megoldással, elhatárolódtak a kapitalizmus megdöntésének gondolatától és magá­tól a forradalom kultúrájától is, mint „balos kilengéstől”. Végső soron a munkások szervezett tömegei egész Európában többre becsülték a létbiztonságot, a jóléti vívmányokat, mint a spontán diáklázadás harci küldetését. A fiatalok apáik ás anyáik konzervatív világszemlélete, szokásai, végső soron a fantáziát, az egyén szabadságát gúzsba kötő „gondoskodó állam” és általában a két nagyhatalom egyfajta megegye­zésén és harcán nyugvó bipoláris világrend ellen lázadtak. Ráadásul a francia és részben a német fiatalok mindezzel összefüggő szimpátiája a maoizmussal a szovjet-kínai vetélkedés keretében különösen negatív fénybe került, a „balosság” valóságos körvonalai váltak láthatóvá. A moz­galom „proletár” követelései és a lázadó fiatalság alapjában nem proletár szociális összetétele valóságos ellentmondást is magában hordozott. A főleg középosztálybeli fiatalok Párizsban és Berlinben, Budapesten és Prágában beleszülettek a „szociális vívmányokba”, olyan természetes volt számukra, mint a mai kelet-európai fiataloknak a szólásszabadság vagy a munkanélküliség, 1989 után. A munkásság viszont – főleg Nyuga­ton – saját érdemének tekintette vagy tekinthette a jóléti „vívmányokat”, egyetlen porcikája sem kívánta megdönteni a „jóléti államot”, miközben a fiatalok a „techno-bürokratikus állam” lerombolásától tették függővé az emberi szabadság sorsát az egész világban.

Eközben az államszocialista Kelet-Európában és a „fejlett” világban az antibürokratikus harc két, ettől nagyon eltérő szintje bontakozott ki: mint említettük, egyfelől a prágai tavasz, a maga demokratikus és piacgaz­dasági üzenetével, illetve a magyarországi új gazdasági mechanizmus a maga decentralizáló piaci törekvéseivel. De az életmód, a zene és a szexualitás szabadságának nyugati követelése és kultúrája nemigen „szervesülhetett” a kommunista pártok konzervatív beállítódásának keretei között. A kommunista hatalomgyakorlás szempontjából ezek a szabadságtörekvések az államszocializmusban a fellazítás és destabili­zálódás elemeinek látszottak vagy valóban azok is voltak.

Végül is abban igazuk volt, hogy a keynesianizmus nem meggyengí­tette, hanem széles társadalmi körökben megerősítette a centrumkapi­talizmust, a polgári civilizáció társadalmi elfogadottságát. Ám azt nem ismerték fel ők sem, hogy történelmileg paradox helyzet állt elő: 1968 „államellenes” forradalma készítette elő e polgári civilizáció neoliberális-neokonzervatív megújítását, aminek szimbolikus megnyilatkozásaként is felfogható, hogy a párizsi hős, Cohn-Bendit a 70-es években polgári politikussá vedlett, a maoista-balos pártalapító Michel Rocard pedig egyenesen miniszterelnökké avanzsált, hogy a német Joschka Fischer ismert karrierjéről ne is szóljunk.

1968 értékeinek, szabadságeszményeinek hirdetése hamarosan „át­lényegült”: a neoliberális kapitalizmus, a „fogyasztói társadalom” globális rendszerének ideológiai alátámasztásául szolgált amennyiben kielégítette a tőkepiac, a tőke szabad vándorlásának, a „szabad piac” szinte korlát­lan uralmának szükségleteit. Másfelől, 1968 – megtörve a „mindenható államba” vetett hitet – eredeti céljaival ellentétben nem „a burzsoá állam összetörésének” feltételei előtt kövezte ki az utat, hanem ellenkezőleg.

1968 örökségéből olyan tollakkal cicomázták fel a neoliberális fordulatot, mint az antirasszizmus, a multikulturalizmus, a kisebbségek jogainak védelme, az emberi jogok védelme, miközben lerombolták a társadalom önvédelmi esélyeit, amikor a tőke logikája a '68-as és a keynesi eszmék lecsengése után „életre hívta” a szabad piac antiszociális, a társadalmi egyenlőtlenségeket égbe emelő rendszerét. Ez a fordulat – 1968-cal radikális ellentétben – balról zárta le a rendszert és megnyitotta az el­lenzéki potenciál kibontakozását a piac, illetve a „totális” privatizáció, a dereguláció, a jóléti vívmányok felszámolása irányába. Valójában tehát a tőke és annak intézményei profitáltak 1968 államellenes törekvéseiből, persze, mint ma már jól látjuk, csupán azzal a céllal, hogy ne az álla­mot, hanem csak az állami közszolgálatokat, a jóléti intézményeket és intézkedéseket kurtítsák, illetve számolják fel teljesen. Ki ne emlékezne ma, az akut gazdasági válság, a neoliberalizmus lassú kimúlása kor­szakában arra, hogy 1989-ben mindennek a rémesen csengő jelszava a „dereguláció” volt.

Ilyen értelemben tehát 1968 előkészítette a talajt a neoliberális-neokonzervatív fordulat számára, amelynek első kísérleti terepe éppen egy diktatúra lett, amely a chilei szocialista elnök, Allende és sok ezer ember holttestén keresztül tört utat magának először Latin-Amerikában, majd az egész világon. Nem járt sokkal jobban a kelet-nyugati megbé­kélés Brandt-i víziója, amely előkészítette a talajt a felhalmozódott és befektetésre váró olajdollárok hitel formában való békés kiajánlására Kelet-Európában, hasonlóan ahhoz a végeredményhez, amely az el­adósodott világ közel 100 országát zárta az adósságcsapdába. A tőke globális „forradalma” alig tizenöt évvel később a jóléti állammal együtt elsöpörte az egész kelet-európai államszocialista építményt, amelyben kétségtelenül aktívan részt vettek 1968 „megigazult” hősei, polgári entellektüeljei. 1968 igazi örökösei napjainkban alighanem az antiglobalista mozgalmak baloldalán találhatók.

Megjelent: Eszmélet, 2008. január.

http://www.eszmelet.hu/krausz_tamas-1968/

A cikket a Szerkesztőség szíves engedelmével közöljük.