Az utca-szintű politizálás apoteózisáért

Biztosan előfordult már, hogy rádöbbentél hirtelen: alighanem olvastad, de már nem rémlik pontosan, hogyan is vagy miről is írta Bálint György ama polgáriasan visszafogott, de kegyetlenül őszinte kritikai tónusú társadalomkritikai esszéit, vagy miről is szólt Széchenyi „Blick”-je, melyben a Bach-korszak politikai pamfletjeinek klasszikus tónusában kegyetlenül ironikus kritikát szán az uralkodó és pöfeteg elit orra alá, hogy Európa értelmiségi színe-java előtt lejárassa…, vagy mit hagytál ki, ha nem dereng Somló Bódog munkásságából egy halovány részlet sem, holott sokak tartják kormeghatározónak éles eszét és hatását a Társadalomtudományi Társaság létrejöttére, az állami szabályozás induktíve lehetséges beavatkozási felelősségének kérdéskörére…

Valahogy így, ezzel a „kimaradt” vagy kihagyott reflexió-érzettel lapozom a halogatott kötetek között Udvarhelyi Éva Tessza munkáját, melyet pedig a City University of New Yorkon védett meg doktori disszertációként, s amelyet a Szerző minden magyar mivolta ellenére fordítani is kellett a Napvilág Kiadó megjelentette kiadás számára. Halogatása nem könnyen mentegethető, de meghaladható. Tessza nemcsak tanítványom, később kutatótársam is volt néhány pillanatig, de a kezdeti „aluljáró-kutatások” kulturális antropológus egyetemistájából a magyarországi hajléktalan-ügy olyan megkerülhetetlen teoretikusa lett egyhamar, akit nem lehet „elkerülni” az utcai demonstrációk, A Város Mindenkié érdekvédelmi csoportosulás megmozdulásai, a lakhatási válság harsány szószólói, a szegénységvédelem és kiszolgáltatottság elleni utcai küzdések legtöbb megnyilvánulási alkalmával sem. Azt hiszem, valami olyasféle jóleső tisztelet van bennem, s úgy látom, minimum őszinte elismerés és csodálat van másokban is, ami annak szól, hogy lehet, s nemcsak lehet, de erőteljesen kell is tenni mindazokért, akik ezt igénylik vagy elszenvedik, s azok ellen, akik mindezzel flegmán nem foglalkoznak vagy undokan csak legyintenek minden indokolt nehezményezésre. Tessza pedig ilyen, a köztér és a demokrácia viszonyát az alapoktól, a mocsoktól, a kiszolgáltatottság tétlen őserejétől megismerő, arról felhangoltan megszólaló, ennek nevében reklamáló, ezt mint közszégyent magasra felmutató, ennek elviselhetetlenségét kihívóan közvetítő, s a megoldások attraktív lehetőségeit kereső, megtaláló és megnevező, racionálisan cselekvő alkat. Formálisan „interkulturális tréner”, környezetpszichológus, aki az Artemisszó Alapítványnál kezdte és tanulta ki a kultúrák közötti kölcsönhatások belátásának, kutatásának, „menedzselésének” és társadalmi ügykénti megnevezésének szemléletmódját, de a társadalmi színházi és kommunikációs kísérletek, az interkulturális tanulás módszertanai, a társas kapcsolatokban formálható társadalmi felhajtóerő organizálásának magabiztossága olyan területre vezette, melyen nemcsak Magyarországon, de jószerével egész Európában és talán az egész világon mindenütt folyamatos problémák dúlnak, ellentmondások feszülnek, igények és kényszerek harcolnak, s ebben nemcsak mint lovagi tornán a bátorság, hanem az értelmiségi párviadalokban az észérvek, politikai csatákban a morális fennköltség, elköteleződésben pedig a legmélyebb alázat folytonos fenntartásának szándéka kell érvényesüljön.

Az igazság az utcán hever kötet, melynek alcíme nemcsak pontosít, de azonnal bele is hasít a közgondolkodás satnya tehetetlenségébe: Válaszok a magyarországi lakhatási válságra pontosan ezt a kritikai elemző aspektust képviseli.¹ Udvarhelyi Tessza ebben a „mozgalmi” műben több szemléletformát egyesít, többféle módszertant tárgyal ki, ismét számos fajta levezetési logikát mutat föl, s végül is a szaktudományok rangjával és bátorságával teszi föl mindazokat a kínos kérdéseket, melyek egykori megfogalmazásában Bálint Györgyöt fennebb említettem, Széchenyi vitriolos politikai pamfletjének gazdag racionalitására utaltam, vagy Somló Bódog jogteoretikus és szociológusi munkásságát a törvényszerűség, a nemzetközi jogelvek, a szokásjog és az értékfilozófia partvonalán a korabeli Magyarország társadalmi esélyegyenlőtlenségeit illetően megfogalmazta. A korok és társadalmak igazság-elvei, a tömeges hajléktalanság kialakulásának rendszerváltás utáni évtizedei, az ellenállás és a lakhatási jog visszaperlésének mindennapi technikái úgy jellemzik Udvarhelyi Tessza témaköreit, hogy azokban mint az elnyomás elleni küzdelem alapkérdéseiben lefektethető mozgalmi alapok a kutatáshoz való jog, a részvételi esélyek felmérése, az akciókutatás hajléktalanok közegében kezdeményezése, a kritikai tudatosság és az egyenlőtlenségek elleni „radikális tudás” nyilvánossá tétele mint közpolitikai magatartás fázisai kapnak fő hangsúlyt. S nem csupán teoretikus magabiztosságra tesznek szert ezáltal, hanem társadalmi nyilvánosságra is, támogatottságra is, feladattudatra és közpolitikai cselekvésre is, melyet pedig nem elvont elméleti vagy morális válaszokkal tökéletesítenek, hanem a lakhatási mozgalom, a szociális szakmai felelősség, a szegénység tüneti kezelése elleni jogos tiltakozás mint aktivizmus válik eredményükké, egészen korrekt és konkrét válaszokkal arra nézve is: ki mit nem kerülhet el, ha lakhatási szegénységről van szó, kinek nevében kell hangot vállalni, kinek kell segíteni, ha éppen kilakoltatnák, s hogyan kell rácáfolni, ha egy hivatalnok adótartozásról vagy szemetes udvarról szónokol, miközben a fővárosi ingatlan-üzelmeket lezárt lakások fölötti uralommal kiegészülve folytatja ugyanez a „hatóság”.

Udvarhelyi Tessza a kulturális antropológiát, amely messzi és ismeretlen népek kutatásának szentelte magát egykor, közelre és ismertre alkalmazza. A lakhatási szegénység itt él közöttünk, s látszólag ismerjük, de valójában mégsem. Tudunk is róla, de részleteiről alig…, szagoljuk is, de megoldási javaslatunk aligha van…, „kezelni” is próbáljuk, de csak úgy, mint kellemetlen idegen jelenlétét, akit legszívesebben ott hagynánk a „kutatási terepen”, amikor már elegünk van belőle – de itt elhagyni nem lehet, mert a lábunk előtt fekszik az aluljáróban, kéreget a metró előtt, és tiltakozik, ha sorstársaival együtt kriminalizálják, kitiltják az utcáról, száműzik az erdőkbe vagy ismeretlen odúkba, s elbeszélnek a fejük fölött, mintha a megoldás szándéka ott tobzódna a kormánypolitika plakátjain. Ám erre kételkedni vagy nemet mondani sokan hajlandók…, viszont elmenni egy kilakoltatást hatósággal szemben akadályozni, egy perbeli büntetést bíróság előtt elvitatni, egy éhezőt vacsorára meghívni, egy fázó családnak tüzelőt szerezni, egy gyerekelválasztást megakadályozni csak akkor lehet, ha a morális igazság nevében kimondatik a NEM…! Tessza és a városi mindenkik közös felelőssége ennek vállalása, a kutatás gyakorlatának a tudomány „fellegvárából” az „utcára levitele”, a tudóskodás demokratizálása, az érdekvédők iskolázása és mozgalmi aktivistává nevelése, a közügyek vitelének kitanulása és védelme, a szakhatóságok szisztematikus zsarolásának mint állampolgári engedetlenség jelének kinyilvánítása már nem pusztán „tudományos” feladat. De a kirekesztettekkel együtt fölismerni a kirekesztés körülményeit, a sérelmezettek nevében eljárni a megfelelő helyeken, a harcmodort jobban megtanulni, mint a hivatalok a hárítást, s az erőforrások emberi többlet-tőkéjét akkor is számításba venni, ha azok „dologi” mivolta érdekes csupán az uralmi hatékonyság szempontjából… – nos ez az, amit Tessza tanulmányai során, New Yorkban kezdett összehasonlítási kutatásával, az aktivizmus tudományos szintre emelésének jogosultságával és a társas kapcsolatok hálózati építésének megoldásával megalkotott. Ha lehetek egy kicsit „önfényező”: egykoron politikai antropológiát tanítottam Neki, s most elértünk ahhoz a korszakhoz, hogy az antropológia politikáját, az alkalmazott antropológia cél- és értékrendszerének egy igen fontos aspektusát mutatja meg nekem, nemcsak „átvéve”, de bőven felülmúlva, átértékelve, emberiesítve és hasznossá téve mindazt, amit a kutatói érdeklődés és a társadalmi elköteleződés együttese lehetővé tesz, megkíván, sőt értelemmel tölt meg. Ha lehet így fogalmazni: számos helyszínen, felszínen adódik találkozás, de immár Ő tanítja nekem, mire való az, amit az emberi kultúrák közötti kölcsönhatásokban nemcsak „leírni”, de alkotó módon és méltósággal alkalmazni is lehet.

A kötet egy doktori értekezés rendszerezettségével, szakirodalmi szempontok illő alkalmazásával és önálló kutatási eljárásmód bevezetésével tesz eleget a tudománynak, s tesz eleget még inkább az embertudományok gazdag tárházából az alkalmazási lehetőségek kiteljesítésének. Szövegszerű részletezés vagy tartalomjegyzékből kiemelt fejezetek iskolás ismertetése méltatlan volna hozzá… – amúgy is alapcélja, hogy ráébresszen minden Olvasót: csak tudni róla, csak értesülni, csak félrevezetve lenni nem mentség… Nemcsak ismerni kell, de részt is kell venni benne, mert ennek nem az adja indokát, legitimitását vagy jogosultságát, hogy mindezt elismerik, hanem az, ha kreatívan és jelenléttel hitelesítik.

Tessza arra „tanít” könyvével, arról mutat föl életes példát, hogy nem az a társadalomtudomány, amely szakszerű érvelések nyomvonalán egyik mondattól a másikig vezet, hanem akkor lesz valami emberléptékű tudományosság, ha mint ilyet a társas cselekvés szférájában alkalmazhatóvá tesznek az érintettek. Nem kérve és remélve, hanem visszakövetelve és visszaszerezve a tudás és az emberség társadalmi érvényességének rangját a maga legitim és racionális célrendszerében. Az utca, a város is mindenkié… – de a tudomány is lehet mindenkié, akinek a sokféle identitást vallók és ezerféle élethelyzetben lévők együttesen kívánnak ilyen célt és értelmet adni. Udvarhelyi Tessza igazsága az utcán hever… – már csak le kell hajolnunk érte, vagy meg kell hajolnunk vitathatatlan céljai és morális nemessége előtt. Ez ugyan csak részválasz a lakhatási válságra, de a morális és érdektelenségi válságra annál hatékonyabb gyógyír…

A. Gergely András

1 Napvilág Kiadó, Budapest, 2014., 296 oldal