A határ menti falvakban, a szatmári részeken például Óváriban, Szamosdarán, Pusztadarócon, idős emberektől még ma is hallani: ez vagy az akkor történt, amikor még sózni jártak! Más vidékeken a sózás elsősorban a havasi legelőn vagy a nyári pusztán tartott jószág sózását, sóval való ellátását jelenti, itt a Trianon állította román–magyar határnál egészen más értelme van. Azokra a II. világháborút követő nehéz évekre utal, amikor a feltétlenül szükséges ruhaneműt, lábbelit, cukrot, lisztet és más alapvető élelmiszert csak a határ túlsó, magyarországi oldalán tudta a lakosság beszerezni. Nem ritkán kalandos utakon, de a szükség nagy úr volt, ezért, mint alább erről olvashatunk, a veszélyt nemegyszer fiatal lányok vagy akár idősebb asszonyok is vállalták, pláne olyan családokban, amelyek a háború miatt férfi nélkül maradtak.

Egy készülő kismonográfiához gyűjtöttem adatokat Pusztadarócon és Szamosdarán, amikor előjöttek a „sózás" történetei. Mivel az idő folyamán gyakran a kellemetlen emlékek is megszépülnek, többen olyan dolgot is elmondtak, amelyekről korábban aligha szóltak volna. De nem csak kellemetlen emlékek maradtak, még mennyire nem!

Ha Magyarország ilyen lábakon állna,

soha nem veszne el!

A ma 80 éves darái Kovács Emma így emlékezik:

– Rendszerint este indultunk és hajnalban jöttünk vissza. A mezőn át mentünk, de ha ellenőrzés volt, akkor bizalmi embereink előre jelezték, s ilyenkor elbújtunk az akácosban vagy a bokros árokban, s megvártuk a beintést, vagyis a veszély elmúltát. Csengerbe, Csengersimába, Géczre, Tótfaluba vittük a sót, vállunkra dobva, a zsákban kétfelé osztva. Én általában 30 kilót vittem, volt, aki többet, ki mennyit bírt, mert sokszor bujkálva, rejtőzködve mentünk, az árkok, bokrok védelmében, de megesett, hogy a nádas Szamosholtágon kellett átgázoljunk, hogy észre ne vegyenek bennünket. Odaát az utcán asztalokra vagy csak úgy az árok partjára volt kirakva a sok ruha, lábbeli és többféle élelem. Emlékszem, egyszer hat kiló sóért egy olyan szép öltönyt vettem, hogy párját ritkította. Nemcsak cukrot meg lisztet, de néha búzát és málét is hoztunk, mert nálunk a szárazság és a sok rekvirálás miatt éhínség volt. Egyszer már hazafelé tartottunk jól felpakolva, amikor a magyar határőrök elkaptak bennünket és visszakísértek Géczre. Voltunk vagy húszan, ezért azt hittük, nagy baj lesz, de megúsztuk. Jól kioktattak bennünket, hogy ezt nem szabad, mert nekünk meg nekik is csak baj származik belőle. Mondtuk, hogy az utolsó ruha is lement rólunk, s jön a tél és nincs mit húzzunk gyermekeink lábára, elég az, hogy legtöbbször éhesen fekszenek le. Enyje, na hát akkor... Ilyeneket mondtak és szép csöndben elengedtek. Ránk kötötték, lehetőleg úgy menjünk, hogy mások ne vegyenek észre.

Az ugyancsak 80 felé járó daróci Fekete Ida néninek két emlékezetes története van. Az elsőre különösen büszke, ezért amikor mesélni kezd, szépen kihúzza magát, megigazítja kendőjét és felveti fejét.

– A kemény falusi munka, aratás, szénázás, kapálás úgy megedzett, hogy én egy 50 kilós zsákkal is többször nekiindultam. Igaz, 18 éves voltam, ami a legszebb kor egy lány életében. Egyszer megint csak ötven kiló sóval mentem a határnak, s mivel útközben egy ismerősöm ellenőrzést jelzett, megnyújtottam lépteim és pihenés nélkül értem Gécz központjába. Az emberek közt is jó négy-öt kilométer! Mikor levágtam a zsákot az árok partjára, felegyenesedtem, hogy kifújjam magam, s úgy maradtam pár pillanatig. Egy csapat férfi mustrált, már messziről észrevettem, hogy nagyon rámragadt a szemük. Egyszer csak egyikük jó hangosan megszólal: „Teremtő ég, micsoda lábaid vannak! Ha Magyarország is ilyen lábakon állna, akkor soha nem veszne el!" Odavoltam a boldogságtól.

A másik történet kissé pikánsabb, de Ida néni minden fenntartás nélkül meséli. Elkapták a román határőrök, ahogy ő mondja, a granicsárok és csak akkor akarták elengedem, ha egy kicsit „hancúrozik" velük a fűben. „Frászt, mikor komoly udvarlóm volt. Gyomroztam őket és elkezdtem kiabálni. Szaladtak is mindjárt a közeli pásztorok a kutyákkal. Még időben, mert már majdnem teljesen lemotozták rólam a ruhát."

Mikor látja, hogy mindent jegyzek, először kissé meglepődik, majd így szól:" Írja csak nyugodtan, rég voltam szűzlány, harminc éve még már özvegyasszony vagyok!"

„Olyan se Románia,

se Magyarország-állapot volt!"

- Én még akkor nyolc-tízéves kisfiú voltam, de jól emlékszem mindenre, mert azok olyan idők voltak, hogy nem lehet elfelejteni – meséli a 74 éves darai Csorvásy József, majd így folytatja. – Most is magam előtt látom anyám, amint a hajnali derengésben, mert sokszor megébredtem ilyenkor, a kert irányában lesi apámat és bátyámat, hogy jönnek-e már a sózásból. Este meg külön imádkozott, hogy szerencsével járjanak, legyen meg a cukor, a liszt, a kiscsizma, a bakancs, a hárászkendő, s amit csak hozni akartak. Olyan se Románia, se Magyarország-állapot volt az akkor, 1945 és 47 között. A párizsi béke ürügyén mindkét ország kivárt, hogy mi lesz Észak-Erdély és a Partium sorsa. Senki sem törődött igazán velünk, de mi többnyire úgy viselkedtünk, mintha továbbra is Magyarországhoz tartoznánk, meg arra is vágytunk. Emlékszem, mi legénykék, tovább fújtuk az ilyen nótákat, mint „Horthy Miklós kapujában áll egy rezgő nyárfa..."

A 85 éves, ugyancsak darái Szabó Ilona néni szerint volt eset, hogy mind a románok, mind a magyarok megállították, de igazán egyik oldalon sem bántották. Ha olykor elvették a portékát, rendszerint visszaadták, mert megértették a nép nehéz helyzetét és néhány „ejnye", meg „miért teszitek" után mehettek útjukra. Ezért ma is sajnálja, hogy egyszer, igaz még az elején, úgy megijedt egy razziától, hogy észrevétlenül a fűbe csorgatta az 50 kiló sót. A többiek viszont, akik nem csorgatták, mind visszakapták. Bánkódott eleget, hogy akkor semmit nem vehetett és üres kézzel tért haza. Pedig, hogy várták otthon!

A 76 éves daróci Szabó Julianna süldő lányként járt át, rendszerint 18-20 kiló sóval, gyakran csapatostul, máskor az apjával. „Mindig azon múlott, hogy milyen a helyzet. Ha tiszta volt a levegő, akkor vígan mentünk a csapattal, ha jeleztek valamit, akkor apámmal jobban el tudtam rejtőzni. Sötétedéskor indultunk, s hajnalban már visszafelé jöttünk. Egyszer nagyon megijedtünk, mert a román granicsárok bekísértek Szatmárnémetibe és reggelig ott tartottak bennünket. Aztán reggel egy kicsit megmosták a fejünket, hogy ezt nem lenne szabad, és mehettünk Isten hírével, visszaadták a sót."

Ökörszekérrel mentek

a váradi börtönhöz

A 87 éves Kupási István úgy emlékszik, hogy nem volt család, ahonnan ne járt volna valaki sózni. Annyira rákapott a nép a csereberére, hogy már többen üzletet csináltak belőle, s a hozott dolgokat jó pénzért továbbadták Szatmáron és a határtól távolabb lévő falvakban. „Ott maradt a kukorica kapálatlan, mert mindenki sózni ment. Aztán ősszel, hogy a termést betakarították, s a határőrzés megszigorítása miatt már sózni is csak nagyon ritkán járhattunk, sajnáltuk, milyen könnyelműek voltunk." Kupási István azt is elmondta, hogy azért nem úszták meg mindig olyan könnyen az ellenőrzést, mint azt sokan mesélték. Volt, akiket Váradra vittek és napokig, sőt hetekig ott tartottak a vár börtönében. Kulitár Julianna mesélte, hogy az ő apját két hónapig ott őrizték. Akárcsak Pintye Elvira apját, akihez a család ökörszekérrel ment látogatóba, más utazási lehetőségük nem lévén abban az időben.

Kisebb folklórja is kialakult a „só-turizmusnak". A fentebb idézett Emma és Ida néni mesélte, hogy egy-egy sikeres utat követően másnap a mezőn szénázva, kapálva, aratva kicserélték az éjszakai történeteket, s nagyot nevettek, hogyan jártak túl a határőrök és granicsárok eszén, vesztegették meg őket, beszéltek a lelkükre.

Állítják: ilyenkor költötték a részben már elfelejtett rigmusokat és csempésznótákat. Egyet azonban ma is jól tudnak:

Adjon isten, Mari néni!

Én is sót jöttem cserélni.

Hozzuk a nagy tere sókat,

Visszük a jó bugyogókat.

Egye meg a fene Csengert,

Odacsalta a sok embert.

Jaj Istenem, mit csináljak?

Szaladjak-e vagy megállják?

Ha megállók, megkötöznek,

Ha elfutok, agyonlőnek!

Legalább nyolc-tíz daróci és darai idős ember osztotta meg velem „sózási" történeteit. Nem mindenki mondott el mindent, ami vele megesett, vagy amit tudott, mert attól tartottak, hogy még ma is valami következménye lehet. Egy kivételével ezt így nem mondták, de szavaik mögött érződött, hogy valamit visszatartanak, valamit nem szeretnének nyilvánosságra hozni, pláne egy újságírónak, aki megírja, világgá kürtöli. Ketten utaltak egy nagyobb csengeri balhéra, de részleteket nem említettek, csak annyit, hogy akkor már a fegyver is előkerült, s attól kezdve csak nagyon kevesen mertek „sót cserélni". Fábián Lászlónak, a csengeri múzeum igazgatójának köszönhető, hogy pár hónap múlva pontosan megtudtam, mi történt 1946 őszén Csengerben, illetve a csengeri határszakaszon. Nemrég közös dolgainkról beszélgettem rendszerváltás utáni ismerősömmel, s időközben barátommal, aki szülőfalum, az avasi Kőszegremete országcímeres faluzászlóját is elő kerítette valahonnan (s meghitt faluünnep keretében átadták a remetei templomban), amikor szóba hoztam a só csempészését. „Hoppá, őrzünk erről egy érdekes dokumentumot a múzeumban, az úgynevezett Csengeri razzia jegyzőkönyvét! Érdemes elolvasni. Sajnos, más anyagunk nincs hozzá. Ha más nem, nekünk is jó volna lejegyezni a még élő itteni szemtanúk és résztvevők visszaemlékezését. Köszönjük az ötletet!" – mondta Fábián László, és nem sokra rá megkaptam a razzia jegyzőkönyvének másolatát. Az alábbiakban „csemegézünk" belőle.

Éhenkórászok ellen

egy kisebb hadsereget!?

Már a jegyzőkönyv első lapjaiból, a felvezetőből kitűnik, hogy az akciónak nem annyira gazdasági (a forint védelme), mint inkább politikai célja volt, a formálódó magyarországi kommunista rendszer a Baloldali Blokk révén szeretne belső sikereket felmutatni a határok lezárásával, a kemény kézzel való rendcsinálással. „Megakadályozni a csempészést és a határon átnyúló feketekereskedelmet, a banditák és bűnözők beáramlását országunkba, megakadályozni a magyar demokrácia külföldi ellenségeinek és a külföldi magyar reakciónak a határon átnyúló aknamunkáját és megakadályozni a magyar demokrácia belső ellenségeinek külföldre való szökését".

„A csempésztevékenység elleni harc a jó vezetésen kívül megfelelő erőket és eszközöket is követel". Ezért: „1946. október 30-án Nyírbátorban megalakult a razzia-csoportparancsnokság. Tagjai a honvéd határőrség nyírbátori zászlóaljának vezetői és a Gazdasági Rendőrség razziát előkészítő csoportjának tisztjei voltak. A nem kis feladat végrehajtásához az alábbi erővel rendelkeztek: a miskolci 1 .és 2. határvadász-zászlóalj kiképző százada: 130 fő, a csengeri 14/48 határvadász-század állományából 130 fő, a Gazdasági Rendőrségtől nyomozó és rendőr 60 fő, a nyírbátori járási rendőrkapitányságról 8 fő, a Csenger járási kapitányságról 12 fő. Összesen 340 fő."

„Az akció Csenger és Komlódtótfalu körülzárásával és átkutatásával kezdődött. Hogy a razzia területéről menekülő, illetve oda igyekvő csempészeket feltartóztassák, záróvonal-pontokat szerveztek. A házkutatást Csengerben 12, Komlódtótfaluban 6 kutató járőr végezte. Ez alatt a községek utcáin ellenőrző járőrök cirkáltak. Alig pirkad, a nyomozók megkezdik a község átfésülését. Sok a Meggyesi Csengeren. Ez a neve a kisgazdapárti titkárnak, aki a reformáció emlékünnepén a templomban uszított a Vörös Hadsereg és a demokrácia ellen. 135 vég vásznat és sok más csempészárut találnak nála. Délutánra másfél vagon só került elő ártatlan külsejű almaszállító kocsik, szalmával megrakott szekerek aljáról. Húsz mázsa szódabikarbónátot, több mázsa dohányt, 1500 tűzkövet, egész kis zsákra való szacharint, ötmillió lejt, sok rubelt, dollárt szednek össze a razziázók. Kétszáz tiltott határátlépőt fogtak el egy napon. Méltatlankodó úri hölgyek, haligatag cigányok, gúnyosan mosolygó hivatásos csempészek tarka csapata indul útnak, hogy feleljen tetteiért... A rendőrök, katonák, nyomozók lepihennek néhány órára, hogy másnap új feladatra, új ellenség ellen induljanak. A határvadászok és rendőrök veszedelmes ember- és árucsempészeket fogtak el."

Bitang, nemzetromboló

csempészek

„A razzia második napján elfogták Orbán tiszteletest, akinél 13 kiló törött borsot találtak. Csütörtökön (nov.7.) Mérk,Vállaj, Csengerújfalu, Tiborszállás, Zajta községeket kutatták át és hatalmas mennyiségű sót, dohányt és más csempészárut találtak a házakban és a tanyákon, bár a kutatás nem volt olyan sikeres, mint Csenger és Komlódtótfalu körzetében."

„Ezek az alakulatok rosszul felszerelve, éhezve, fagyoskodva, életüket kockáztatva igyekeztek meggátolni a lelkiismeretlen, bitang csempészek nemzetromboló munkáját. Ezek a határvadászok háborúban vannak ma is a csempészbanditákkal, akik a magyar nép munkájának eredményeit próbálják kilopni ebből az országból."

Hát nem bitang és nemzetáruló az a daróci magyar asszony, aki 60 éve egy kiló magyar cukorért akár három kiló román sót is képes volt adni?! Példátlan nemzetárulás, ami alkalmasint a reakció aknamunkájának eredménye...

Forrás: Sike Lajos: A 70-kedő firkász, avagy Ki tehene borja vagyok én? Hírlap Könyvek, Szatmárnémeti, 2008.