Beszélgetés Nászta Katalinnal Thália erdélyi napszámosai című könyve 2018. április 16-i, sepsiszentgyörgyi bemutatóján. Kérdezett: Cseke Gábor

1. Egy interjúkötet - vagy akár sorozat - elgondolása és kivitelezése, olyan körülmények között, hogy nem látni tisztán a megjelenés körülményeit és lehetőségeit, nagy elszántságra és munkabírásra vall. Mi adott számodra erőt és energiát, hogy ne hagyd félbe ezt az akkor nyilvánvalóan kilátástalan vállalkozást?

- Nem láttam kilátástalannak. Tele voltam kíváncsisággal. Hogy meg is jelent belőlük pár a Korunkban, még több lendületet adott. Meg voltam győződve, hogy olyasmit csinálok, amit addig még senki. Szerettem a színészt mint emberfajtát, mostoha sorsúnak éreztem, mindenképpen meg akartam mutatni az írók társaságának, a kultúrának az érem azon oldalát, amiről senki nem beszélhetett nyilvánosság előtt addig.

2. A beszélgetésekben érintett valóságelemek és a könyv megjelenésének ideje között jó három évtizednyi a távolság. Az a nemzedék, amely megszólal benne, illetve az, akinek közvetlen emlékei-élményei is vannak a megszólalókról, kivonulni készül az időből. Az interjúkönyv tehát legjobb esetben is a jelennek, de inkább a jövőnek szól. Szerinted van-e egyáltalán értelme ma egy olyan múltról beszélni, amelyről azt mondjuk, hogy magunk mögött hagytuk, vagy amelyről nincsenek közvetlen tapasztalataink?

- Éppen úgy, ahogy megírjuk a múltunkat, ahogy meg szeretnénk őrizni a jövő számára magunkat, ahogy át szeretnénk adni azt, amit megszereztünk, ismeretet, tapasztalatot – a következő nemzedéknek. Aki valóban szívvel-lélekkel műveli ezt a pályát, aki elhivatott, annak nem lehet érdektelen a múltidézés. Még ha azt is hiszi, fiatalsága okán, hogy most ő az oroszlán, és még nem hulltak ki a fogai.

3. Feltételezem, hogy a rendre szaporodó beszélgetések során elhangzott vélekedések, tapasztalatok kibontakozó akkori színész-tudatodat is befolyásolták, aktivizálták. Milyen gondolatok, következtetések foglalkoztattak, amikor az utolsó interjú után felálltál a kérdezői székből?

- Nem tudtam, hogy az lesz az utolsó interjú. Nem is volt az.. Mindenképpen gazdagabb, bátrabb, erősebb lettem, a bizalomtól, amivel a kollégák megajándékoztak, amivel felemeltek magukhoz, és ez engem is értékesebbé tett, elsősorban magam előtt. Jobban ráláttam az aktuális helyzetre, állapotra, amiben a korabeli színésztársadalom élt, tisztább lett a kép, árnyaltabb. Így megértőbb, befogadóbb, bölcsebb is lesz az ember. Sokunknak jelentett volna ez akkor hasonló hasznos tapasztalatot. Megismertem bátrabb hozzáállásokat ehhez a munkához. Hogy ki lehet állni jobban azért, amiben hiszel. Hogy ellenkezhetsz is a rendezővel. Hogy…, és sorolhatnám. Sok ablakot nyitott ki bennem.

4. Mesélj nekünk, bár könyved előszavában érinted a témát, az elkészült interjúkötet sorsáról, elkészültétől a megjelenéséig.

- Sorra vettem a színházakat. Kolozsvárral kezdtem, hiszen ott születtem, és nagyobb bizalommal fordultam azokhoz, akiket személyesen is jobban ismertem. Orosz Lujzával egy utcában laktunk kisgyermekkoromban, együtt játszottam testvére lányával, Beával. Felvételim előtt is őt kértem meg, mondjon véleményt a versmondásomról. Jó tanácsot adott, legyek mindig őszinte, a tehetség mindenen átsegít. A vele való beszélgetés nyomán szárnyaim nőttek. Utána könnyen tudtam átmenni Bereczki Juliékhoz, Barkó Gyurihoz. Saját színházam épp „szabadságolt” engem, mert a második fiammal voltam várandós. Ó, nekem akkora megtiszteltetés volt a nagyra becsült kolozsvári színészekkel beszélgetni! Spilhóznis gyermek voltam mellettük a pályán. Vadász Zoltán, László Gerő, Csíky András, Harag György, aki nekem soha nem lehetett Gyuri, mert nem rendezett engem, Sebők Klári, Héjja Sunci, Borbáth Juli, mind megtiszteltek azzal, hogy vállalták az interjút. Csupa öröm volt számomra. És így folytattam Vásárhellyel, ahol a volt tanáraimtól illetődtem meg, amikor „átmentek” kérdésekre válaszoló „diákokba” … Megpróbáltam a beszélgetés hangulatát is megírni, nem tudtam mennyit írhatok meg, mennyit nem.. És utána egyeztettem velük, ellenőrizhették magukat. Szatmáron Méhes Katinál aludtam. Váradon Fábián Enikőék adtak nekem szállást. Otthon voltam náluk, befogadtak. Mindenki örült ennek a lehetőségnek, még ha kétséges is volt, lesz-e belőle valami… Persze, hogy kételkedtünk, de bizakodtunk is. A személyek listáját megszabta az is, hogy aki már kitelepülni készült, nem kerülhetett bele… Akkor interjúvoltam, amikor szabadidőm volt, főként nyáron. Vagy amikor épp ott játszottam abban a városban, pld. Marosvásárhelyen. Mikor már összeállt a kötetnyi beszélgetés, elküldtem a Kriterionnak, de nemleges válasz érkezett. A Korunk is leállt a közlésekkel. Ott álltam egy csomó rám bízott vallomással, és nem volt ahová elküldjem őket. Még az értékelésük sem volt túl biztató. A kívülálló nem láthat bele a színházi világunkba, hiába is bizonygattam volna bárkinek, miért érdemes megjelentetni. A színészi státusz elfogadottsága a rivaldáig terjedt, és onnan a közönségig – ez az út járatlan volt még. Ezért is született meg a könyv. Aztán kitelepültem Magyarországra, ott az akkori körülmények miatt ütközött érdektelenségbe, egy rendszerváltásba cseppentünk bele, mindenki tájékozódni igyekezett az új felállásban, én magam is csak kapkodtam a fejem. Elmaradt a kötettel való törődés. Át sem hozhattam akkor rögtön, Bató Idáék, Földes Lacival, őrizték nekem a határon túl, amiért a mai napig hálás vagyok nekik. Később sikerült kijuttatniuk hozzám. De akkor én már a saját megélhetésemmel voltam elfoglalva. Nem tudtam utánajárni, fogalmam sem volt, kit keressek, hogy segítsen... Tanultam a beilleszkedést, ami nem volt egyszerű, nem is sikerült akkor. Ott fordultam Istenhez is, akit addig nem ismertem. Aztán – hogy ugorjak egy nagyot – nyugdíjba kerülésem után lett időm, bizalmam abban, hogy érdemes foglalkozni vele. Magyarországi kiadókhoz ekkor sem fordultam, inkább erdélyit kerestem, ahol inkább számíthattam érdeklődésre. Czegő Zoli ajánlotta nekem a Tinta kiadót, Sepsiszentgyörgyön. Így került a könyvem hozzájuk. Ők pedig elnyerték a Communitas Alapítvány támogatását.

5. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy elkészülte után egy évvel megjelenik a beszélgetőkönyv, piacra kerül és elfogy. Milyen következményeket, reakciókat váltott volna ki a szakmán belül és azon túl?

- Azt hiszem, nagyon felkavarta volna a szakmai közvéleményt Erdélyben. Még ha nem is értékelték volna, vagy nem vették volna komolyan a színészek vallomásait, akkor sem hagyott volna senkit közömbösen. És folytatni szándékoztam a beszélgetéseket, rendezőkkel, kritikusokkal – az egész színházi világgal. Nagyon sajnálom, hogy ennek akkor ott nem lehetett teret engedni. Milyen izgalmas lett volna a rendezőket, kritikusokat is végigkérdezni! Magyarországon, azt hiszem, nem jelentett volna sokat, hiszen ott hozzászokott a közönség kedvencei interjúihoz. Ez is sarkallt engem. Hogy mi ne legyünk olyan mostoha helyzetben.

6. A könyv interjúi az elmúlt esztendőkben rendre napvilágot láttak - igaz, rövidített formában - a Káfé főnix internetes portálon, illetve más internetes fórumon. Milyen visszhangjai voltak közleményeidnek? Érzékeltesd néhány példával.

- Megjelentettem őket az internetes blogomban, lehozott belőlük párat a Hetedhéthatár, a Litera-Túra, a Lenolaj internetes irodalmi folyóirat, végül a sorozat meghúzott fváltozatát a Káfé főnix vállalta fel. A visszhangja olyannyira kedvező volt, hogy ez is nagy lökést adott a kiadói vállalkozás felé. A korombeli közönség hálás köszönete, boldog emlékezése imádott, kedvenc, szeretett színészei iránt! Lemérhettem a tetszési indexet a lájkolók, a megtekintések számán. Hadd ne emeljek ki senkit közülük. De egyértelművé vált, akiknek akkor sikerük volt, azokra most is többen, és szívesebben emlékeznek. Noszogattak a könyvben való kiadásra is, nem tudhatták, hogy már folyamatban volt.

7. Annyi színészkolléga meginterjúvolása után kiket tartottál közülük a hozzád legközelebb állóknak? Kiknek az eszményeit, elképzeléseit osztottad leginkább?

- Nagyon szerettem a Kakuts Ágival folyatott beszélgetésünket. Olyannyira meghitt, bizalmas légkör alakult ki köztünk, akár a legjobb barátok között. Vallomásos, nem kérdezz-felelek típusú találkozás volt. Vagy Csíky András lelkes mondatai a szakma legbensőbb titkairól – még most is magam előtt látom csillogó szemét, ahogy visszafut a lépcsőn a színházi kávézóba, fent az emeleten Kolozsváron, mert leszaladt gyufáért, és belekezd a legintimebb alkotási titkainak elmesélésébe. Azt hallani viszont egy nagy művésztől, amit én is átéltem, de még senkivel nem tudtam erről beszélni… csodálatos volt. Ez lepett meg Fábián Enikő válaszaiban is. Az az elkötelezett, lelkes, lobogó tűz… De nagyon kellemesen éreztem magam Borbáth Julinál, teljesen baráti módon viszonyult hozzám, nem volt benne semmi leereszkedés.. Ezt is megírhatnám, kiegészítésképpen, ki hogy hatott rám. Mert azért ezekben a beszélgetésekben én csak a kérdező maradtam, ha meg is nyilvánulok, itt-ott.

8. Képzeljük el ugyanezt a helyzetet ma, amikor ténylegesen kézbe vehetjük az interjúkötetet. A szerző milyen gondolatokkal nyújtja át a ma emberének?

- Teljes szívvel és reménységgel, hogy ebben a kibicsaklott korban is vannak emberek, művészek, akik meghallják a lelkük mélyén ott zakatolni azt a szükséget: vissza kell térni a tiszta forráshoz. Emberek vagyunk, nem gépek, nem idomított robotok, hanem Isten képére és hasonlatosságára teremtett lények, akiknek feladata e világnak megőrzése, művelése, nem szétrombolása. És ez a feladat gyönyörű.

9. A 2018-as év a szerző, Nászta Katalin számára kettős örömet hozott: az interjúk megjelenése mellett kézbe vehette második verseskötetét, az internetes megjelenésből korábban már ismert Ének az élőknek címűt. Milyen élmény költőként szólni a világhoz? Tapasztalatod szerint meddig ér el az író embernek a szava, az üzenete?

- Mikor életem hajnalán arról elmélkedtem, mi a fontosabb: írni vagy játszani, már tudtam, hogy küldetésem van. Ez a tudat nagyon jó. Küldeni azt szokták, akit elhívnak előbb, felkészítik, aztán elküldik, töltse be hivatását. Erről szól az életem. Miközben közlöm, amiket a szívembe írnak, csiszolódom, és alakulok én is. Amit megírok, legelőször nekem szól. Nekem kell azonosulnom azzal, hogy hitelesen adhassam tovább. Szócső, vagy hírvivő, vagy küldönc, üzenethordozó – a költészet mindenkor az emberit célozza meg az emberben… Engem is életben tart. Azt tudom, hogy a szívből jött szavak elérnek a másik emberig, legyen bárhol e föld kerekén. Ez valami egészen rendkívüli, ami mellett nem lehet közömbösnek maradni.

10. Miként tudnád összefoglalni, annyi esztendő távlatából, az egykori színházi közönségedről alkotott véleményedet? Milyen volt az a közönség, aki Neked tapsolt Sepsiszentgyörgyön a nyolcvanas években?

- Későn ismertem meg, hallottam, éreztem meg a közönséget. Később érő típus voltam, vagyok, akinek időre van szüksége, amíg feldolgoz valamit. Még ha gyorsan meg is érti, asszimilálni idő kell. Emlékszem, milyen sokat segítettek a kollegáim közül azok, akik egy-egy mondattal irányt, vagy módszert mutattak meg nekem. A magukéból adtak, és ez annyira jó volt. Nem őrizték féltékenyen alkotói tudásuk. Visky Árpi vagy Nemes Levente egy-egy mondatukkal sokat segítettek rajtam, a hozzáállásomon. Mikor először éreztem meg, hogy tetszik a közönségnek, amit csinálok… elképesztő érzés volt. Vígjáték volt, általában ezt játszattak velem, és elsült egy poén, egy mozdulat „bejött”. Nagyon érdekes érzés volt. Vagy később, amikor megéreztem, hogy a nézők csendje a nagy odafigyelést, együtt lélegzést jelenti. Hogy egyek velem, a szereppel, nagyszerű érzés volt. Ez is olyan szép. Együtt nevelkedtünk, ahogy ők néztek, én meg fejlődtem, nőttem figyelmükben. Persze, ennek határt szab a szereplési lehetőség. De szerettek, és szerettem őket. Bár azt is tudtam, még van igyekezni valóm ebben a kapcsolatban. De – banális vagy sem, - valójában akkor tudtam meg, milyen közönségünk, színházunk van, amikor elhagytam őket.. Most nagyon hálás vagyok, hogy nem kárhoztatnak ezért. Köszönöm, hogy eljöttek, meghallgattak, megvásárolták, és így megőrzik emlékét az utókor számára annak a színházi érának, művészeknek, akik a ’80-as években játszottunk Nekik. Nem volt náluk jobb közönség, nem voltak szebb pillanatok a velük együtt átélt fiatalságunknál, színházi együttéléseinknél, az esténkénti közös lélegzetvételeknél… Isten áldja meg őket, és mindazokat, akikhez eljut általuk az emlékezetünk – e könyv segítségével is. Csordultig van velük a szívem.

2018-04-23