Tudományos válaszok és uralmi felhatalmazottságok

A kortárs politikai tudományok kísérletei, hogy megnevezzék, elkereszteljék, áttekintsék, kor-diagnózisokba tagolják a politikai nagyság, a végeláthatatlan küzdelem, és a belső vagy rejtőzködő szereptudatokkal küzdő vezérek végenincs harcait, rendszerint elakadnak a rendszertipikus jegyek, a külső feltételek vagy történeti örökségek elfogadhatatlanságával, a jog és kötelesség ellátásával vagy társadalmi kritikáival. Kiegészíti mindezt, hogy időközben az alárendelt társadalmakat a föléjük „rendelt” uralmi szférák úgy ülik meg, hogy a köztes szférák harmónia-igénye szinte csak alkalmilag vagy esetileg kerül elő. Eközben maguk a politikusok, politokraták vagy hatalomtechnikusok egykönnyen átélik a felhatalmazottság, a feladattudat és kultúra-lélektani válaszképesség valamiképpeni serkentő, moderáló, építő vagy leépítő magasztosságait, pragmatizmusait és a „bármilyen jog és bármilyen kötelesség megalapozásához szükséges” abszolútumokat (ahogyan ezt Hannah Arendt jellemezte). De hisz épp ez az „abszolútra” törekvés adta Arendt mércéjét is a forradalom, a totalitarizmusok, a fasizmus vagy a bűn elemzéséhez, az embernek adatott, erkölcsileg szabott határ, a magasztosság és a triviális földi szférákkal megküzdés morális perspektíváihoz vezető magatartásmódok politikai filozófiai magyarázatait.

Amikor „a jelen krízisét hasonló módon a tradíció kríziseként” ragadjuk meg (Arendt), s közben folytonosan tisztáznunk kell hagyomány és örökség, konkrét történelmi, politikai, kulturális, gazdasági és társadalmi, továbbá pszichológiai összefüggések aktualitásait, akkor a hatalom ezt megelőzően is, ezt követően is szinte mindenkor a felsőbbség, az elhivatottság, küldetésesség valódi felfedezésére próbál sarkallni, még azt sem leplezve, hogy saját arculatát, maszkját és bűvkörét nem kizárólag a maga rejtőzködő szerepére formálja, hanem jócskán épít az értékkövető magatartásokra, eszményekre, idolokra, szimbólumokra is, melyek nemcsak a helyi kérdésekre adnak tetszetős válaszokat, hanem az elfogadhatatlan alternatívák világában legalábbis ezeken túlívelő magasztosságokig kalauzolnak. E kivételességek régtől fogva kulcsfogalma a karizma. S amikor mindannyian „fogódzkodók nélküli gondolkodásra” vagyunk ítélve, akkor a karizmatikus politikus nem más, mint küzdő hős, valamiképp az istenek leszármazottja, szakrális örököse, mentális képviselője, útmutatásaik értelmezője is – lett légyen dinasztikus indiai, szolgálaton kívüli német, fekete amerikai vagy újnáci osztrák akár a megnevezhető képviselője. E karizmákról, esetekről, példákról és tipológiákról szól a Berit Blieseman de Guevara és Tatjana Reiber szerkesztette Karizma és hatalom kötet,¹ melynek kilenc tanulmánya és áttekintő bevezetője a politikai karizma tüneményéről fogalmaz meg meglehetősen széles horizontú és hiánypótló összképet.

Puszta „poéngyilkosságból” – lévén nem (csak) krimiről van szó – hadd emeljem ki a szerkesztők áttekintését, melyben a körvonalakat megkapjuk a kötet célját, értelmezési horizontját illetően. A kilenc „eset”tanulmány valójában sokszoros helyi szűrőkön, nyilvánosságon, politikatörténeten, társadalmi tagoltságon, érdekcsoportokon, kultuszok és konfliktusok erdején átvezető szemléltető szakkönyv, melynek elméleti útjai és elágazásai túl rejtelmesek ahhoz, hogy minden részletből legalább mérvadó példasokaságot hozhassak. Viszont épp a politikai karizma, az univerzális érzékenység, fogalmi képlékenység, nemzeti változatok és kiutak, cselek és erőszakosságok végtelen variációja vezeti a szerkesztőket is arra, hozzanak mintegy tipológiai összképet a jelenség sokféleségéből, interdiszciplináris összehasonlítás alkalmazásával, s ne redukálják a dicsfény-övezte politikai szereplőket arra a szerepfunkcióra, melynek betöltésére elszántak, felhatalmazottak vagy kiérdemesültek voltak-maradtak.

A kilenc szerzői elemzés első és közös feltételként a karizma természetrajzához keres és nyújt elemzési szempontokat, sőt vezéri portrékat. Kezdve attól, mi ez és hogyan működik, miként alakul ki és marad fenn, milyen komponensek alkotják és miképpen érvényesül a szakrális vagy ókori példáktól eltérő modern demokráciákban és áldemokráciákban, ezek kulturális és történeti meghatározottságai közepette, egészen odáig, ahol már éppen a karizma hiánya a jellegadó vagy hamissága a benyomás. Mivel a karizma fölöttébb összetett társadalmi-politikai-lélektani jelenség, ezek egyike sem élvez prioritást abban, miért tartanak bizonyos személyiségeket karizmatikusnak, s miért nem, avagy miért foszthatók meg (esetleg fosztják meg önmagukat) attól, hogy annak lássák őket, vagy épp ellenkezőleg: bár korábban nem számították őket a karizmával bírók közé (mint Barack Obama, Khomeini ajatollah, Martin Luther King vagy Jörg Haider esete mutatja), miért lettek utóbb azzá a változott feltételek között. Annyit mindenesetre tükröznek az egyedi/eseti portrék is, hogy mint társadalmi tünemény nem valami villámtermészetű dolog, nem egycsapásra keletkezik, s nem is úgy marad fenn vagy múlik el. (Izgalmas példa a „látnok” Willy Brandt, a presztízs-vesztő Castro, az „uralkodó jogtudós” Khomeini, vagy a „megrendezett karizmát” megvalósító Ceauşescu, Mao Ce-tung, Enver Hodzsa, Kim Ir Szen és szocialista elődeik).

A példatár a legtöbb tanulmányban igen számos, részint az elődökre építő, „örökséget” beteljesítő alkatok politikai környezetét és ellenfeleit illetően, részint a rendszer típusát, a politikai berendezkedés tradícióit tekintve, s ebben is a hatalom és társadalom, jelentudat és jövőépítés, identitás-örökség és politikai felépítmény viszonyrendjét kiemelve. A karizma ugyanis lényegében mindig valamely vezető és hívei közötti szociális érzékenység, vezető és vezetettek érdekrendszerének megjelenítője, vagyis nem tisztán uralkodói póz, hanem épp annyit tükröz a hívek köréből, mint amennyit e hívői perspektíva ráruház a vezérre, mintegy „felöltözteti” és szereptudattal teszi elhivatottá. Itt ugyanis (ahogyan Berit Bliesemann de Guevara és Tatjana Reiber tematikus elméleti alapozása is hangsúlyozza), a hatalom popsztárjairól van szó, melynek nemcsak a politikai szcéna szolgál környezetként, hanem a tértől és időtől sosem független „előtörténet”, az inszcenálás (megrendezés, marketing- és brand-építés) és a mindenkori kultuszképesség is, továbbá mindezek installáltsága, beillesztése, s még egyszerűbben a vezetés képessége szerinti alakítás, a megvezetés-félrevezetés és ennek az érzékennyé tett társadalmi világra kiható megannyi komponense is.

Izgalmas lenne itt méltó tiszteletköröket futni olyan korszakos jelképek körül, mint „a fekete Kennedy” mintájára fölépített Obama-imázs, a nárcisztikus személyiség jobboldali populista verziójában tündöklő Jörg Haider, a „bölcs öregemberek” német típusai Brandt és Helmuth Schmidt személyében, a karizma keletkezésének historikumáról is sokat eláruló Martin Luther King sorsa, a vallási-politikai-karizmatikus uralkodót megtestesítő iráni Khomeini, a nők és a dinasztiák karizmáját élvező Szonja Gandhi típusa, vagy az uralkodói időszaka alatt saját karizmájának elhalványulását is érzékelő Castro „megrendezett karizmát” tartósító manipulációja… – de ezek részletes követése a kötet tanulmányainak vállalása, s nem az én kontextualizáló képességem kellene meghatározza, hanem a szerzők leíró tipológiái, esettanulmányi részletei, a „nyugati típusú” és a „nyugaton túli” karakterek politikai pszichológiai jellemrajzai. Intézményesítés, örökség és konstrukció, nemzeti és külpolitikai, kommunikációs és mediális együtthatók széles köre jön itt terítékre, a „személyre szabott uralmak” rendszerezhetőségi perspektívája. Mindezek – bár csak látszólag – függetlennek tűnnek a mindenkori közéleti-gyakorlati életforma emberek feletti győzelmének, egyáltalán: az emberi létezésnek jellemzésétől, de ha mélyebben próbálunk belelátni, egykönnyen fölfedezhető, hogy „múlt és jövő között” a választás nem igazán lehetőségünk. Hisz ha megformált, kijárt ösvényeken, vagy úttalan tájakon is, valahol mindig az eszménykeresés vezérel (bennünket is, vagy csak másokat, egész nemzeteket is vagy csak nemzeti csoportokat), tehát a magasztos értékkövetés motiválja a politika mint olyan művelését, építését, lebontását vagy manipulálását. Nem bonyolultabban, mint a bármikori demokratikus és társadalmi törekvéseknél is nehezebb mindennapi lét azt akárhol is megkívánná. S hogy létezik-e karizma politika nélkül, ezt bizonyára más tudorok hivatottak körbejárni. A Karizma és hatalom kötet ehhez azonban nemcsak hátteret, példatárat, de továbbgondolható, magunkra vehető, megfontolható magatartási modelleket is a látókörünkbe emel.

A. Gergely András

1 Napvilág Kiadó, Budapest, 2012., 276 oldal.