A. Gergely András

Vannak kétségtelenül könyvek, s miért is ne lehetnének, melyeket kézbe veszel, s rögtön látod-tudod, képtelenség lesz ismertetni. Voltam már így, írtam is róla mint helyzetről, de most ismét elkap a félsz… Amiben most ülök a lapozgatás merszével, épp ilyen…

De meg, olvasóként is, fölmerül: kell-e akkor egyáltalán ismertetni, ha egyszer nem lehet? S mitől nem lehet? Nem érthető? Nem mered hinni, hogy követhetőt mondhatsz róla? Nem érdekel amúgy senki mást, s ha ebben nem teszed rögtön érdekeltté, már nem is fog akkor…? Lehet ez is. Viszont a rövid válasz mégis az: ha már könyv, szakmunka, szól akinek szól, de nem lehet olyan távol s közel kerülni hozzá, hogy merészeld átfogni azzal a pár szóval, elismerő hanggal, dilemmával, tétova jelzővel, amid kézre esik. Meg hát – s ez nem kevésbé fontos… – mert maga a mondandó lényeges, a problematika kihívó, a tárgyalásmód korrekt és az üzenet elismerésre méltó. Nem elkerülhető tehát, hogy ha nehéz is, de valamit mégis bátorkodhatsz kiejteni róla.

Most ezt fogom tenni. „Valamit” nyilván nem lehet, ennek tónusa, huzata, sugalmas tartalma, célzott beszélgetésben egy bárki Olvasó felé méltó módon közvetíthető vállalása, filozófiája, morálja, vázlata, kibontása kell legyen. A cím mindjárt vissza is igazolja a fenti tétovaságot: Centralizált Magyarország – megtépázott jogvédelem. A hatalommegosztás rendszerének változásairól (2010–2014). A szerző Dr. Bárándy Gergely jogi doktor, országgyűlési képviselő a magyar parlamentben, közjogi kabinetvezető, az ellenzéki helyzetbe jutott párt elnökségi tagja, alelnöke az Alkotmány-előkészítő eseti bizottságnak, tárgyalóbizottsági tagja az Európa Tanács Velencei Bizottságának és Monitoring Bizottságának, sok-sok-sok alkalommal vezérszónok, aki szinte az összes közjogi tárgyú törvényjavaslat vitájában részt vett. Tehát olyan mennyiségű és rétegzettségű tapasztalati tudás, megemelt szakértelem és felelős belátás avatott közvetítője lehet, hogy abból egy-egy hangsúlyos mondatot kiemelni, szempontot fölidézni, nagy elméletet az égre vetíteni és felhőtlen derűvel körbefogni aligha lehetséges.

Ugyanakkor kell. Kell, mert itt éljük a parlamentáris demokráciánk (történetileg első és relatíve legteljesebb többpárti képviseleti rendszerünk) papírformán harmincas életkorának forró napjait, amikor éppen a demokrácia képzetének és intézményes rendszerének egyre harsányabb lebontási és átalakítási munkálatai zajlanak, amikor a jogalkotási folyamat várhatóan negyed-félszáz évre dönti el a jövőt, amikor a formálisan és történetileg, politológiai és jogelméleti szempontból fajsúlyosnak tekinthető alkotmányozási rendszer a legszélesebb körű társadalmi jóváhagyásra várna (de nem vár, mert megmondták neki, hogy már Ez AZ…!!! amire képzeletéből futhatja), és a sarkalatos törvények megalkotásakor, beiktatásakor és a fékek, ellensúlyok, jogelvek és törvényi passzusok éppen nem a demokratikus, hanem a burkoltan, nyíltan vagy épp látványosan leépített rendszer (csak emlékeztetőül: a centrális erőtér) a megvalósulás kitűnő útján halad tova. Tova, el, tőlünk mindenesetre oly távolra, hogy oda már csak rakétával lehet üzenni, nem parittyával. S a megépült nagy gólem immár járja nyomasztó útját a bársonyos átmenet évfordulóján a smirglizős gyakorlat és a fölszalámizási praktikum megfelelő előzményei nyomában. Egyelőre csak nyomában…, később nem kizárt, Ő Maga lesz „A” rendszer. Ez azonban javarészt megírhatatlan. Nemcsak mert a média, a könyvkiadás, a közlésmódok legtöbbje, a megengedő belátások, a szerkesztőségi félelmek, a kiadás-támogatási pályázati rendszer, a nyilvánosság fórumai, a befolyásra épülő hírgyár-város, a manipulált jogszolgáltatás, a megfélemlített közszolgálatiság, a közvetlen tervutasításos egész rendszerlogika éppen ellene dolgozik. Hanem mert a közjogi válaszok célja, indoka, értelmezési mezője, haszna, értelme, vitaképessége, konszenzusos bázisa mintegy egyetlen gesztus-értékű kifejezésre épül: „oszt jónapot!”. Ennyi a vitathatóság, az egyeztethetőség, a nyomásgyakorlás, a tripartit egyensúlykeresés, a jogkodifikáció egész eljárása, a fogalmak, a definíciók, az alkalmazási pástok, az érintettek (avagy megalázottak és megnyomorítottak) meg a hatalomviselők közötti kommunikáció egész tétje és magasztossága. Ennyi lett a közjog, az államjogi alapelvek, a képviseleti intézmények, a törvényelőkészítés, törvényalkalmazás komplex rendszere és a pártok részvételi, érdekképviseleti, felhatalmazottsági feladattudata közötti alku legfőbb kulcsszava. Ha nem tetszik, tiltakozz, ágállj, mond nemet, berzenkedj, de mindhiába, mert kivárom, míg megunod, s távozol, lemondasz, kimúlsz, esélytelenné válsz, nevetségessé teszünk, besározunk, leszavazunk számszerű többséggel, ha tetszik, ha nem, osztán csaszi, letoltunk, kiiktattunk, elmentünk, maradsz magadnak a hüppögéseddel…!

Hát így a kezdet, az alaphang. Nem a műé, hanem az enyém, az olvasóé, a megérteni próbálkozóé. A Szerző ennél jócskán méltányosabb. Nem is teheti, hogy ne legyen az, de nem is célja. Az ötszáznegyvennégy oldal utolsó huszonkét oldala a hivatkozott törvényi források, törvények, határozatok, alkotmánybírósági vélemények, európai joganyagok és irányelvek, nemzetközi jogi források, módosító javaslatok, OGY-határozatok, indoklások jegyzéke, a függelék további húsz oldala közhivatalos állami dokumentumok másolata. A Bevezetéstől a Záró gondolatokig 481 oldal maga a kötet törzsanyaga. Nnna, erről kéne itt szépen, röviden, igazul és érthetően mesélnem „valamit”…¹

Esélytelen. A könyv négy nagyobb részre, ezen belül is nagyobb fejezetekre (hol kettőre, hol ötre) osztja magát, korrekt jogi szakkönyvhöz méltóan római és arab számozással ellátva, perfekt rendszerlogika szerint fölépítve. Publicisztikusabb felületen ebből hozzávetőlegesen egyetlen oldal egyetlen nagyobb bekezdése lehetne ismertethető. Szakjogászi aspektusban lehet, még ennyi sem, mert maga a közjog, a hatalommegosztás rendszere, az alkotmányos intézményrendszer és a kormányzati működésrend szakmai vitaanyagai akár egyetlen sor vagy fogalom célján, funkcióján, tárgyalási fundamentumán és parlamentáris gyakorlatban érvényesítésre kerülő kulcsfogalmán akár étvizedre szóló formalizálást, pontosítást, módosítást, kiegészítést, érvényre juttatást, kihirdetést és jogállási szabályozást végez el egyeztető viták és hivatkozások tengere révén. Akkor hát maradhatunk annál, hogy egy efféle kötet ismertetője legyen talán egyetlen méltó szó, egyetlen hiteles minősítés, egyetlen alkalmatos jelző, korrekt kifejezés vagy közlés…

Mármost ezt nem. Ennek sem értelme, sem tartalma. Szakkönyv ez. Mégpedig éppen ezért nem egyetlen szó vagy fogalom lehet, ami leírja. S ha a címet veszem, a két részre osztottság áll jogi fogalmakból és jelzői-minősítő karakterből, politológiai és köznyelvi tartalomból, mintegy összekarolva a hatalomgyakorlás legzúzósabb vádjának egyikével, a jog intézményének jogfosztásával vagy állapotrajzával. A centralizált Magyarország a demokratikus centralizmus három évtizede után talán a legkeményebb politikai fogalomkör a jogérvényes hatalomtechnikákkal szembehelyezkedve…! A centralizált és kisajátított demokrácia pedig az időközben megtépázott jogrendszerrel immár olyan kép, mely a léket kapott, zátonyra futott, vitorláját vesztett, lélekvesztővé vált impozáns hajó elsüllyedés előtti utolsó pillanatát talán rögzíti, de boldoggá mégsem tesz. Állapotábra, szervezeti és rendszerleírás egy kivetíthető színes fotón – amelyet vagy újabb és rémesebb képek követnek az elbeszélésben, vagy (inkább) az áramszünet, a biztosíték totális kicsapása, a vaksötét.

Így, együtt, közösen… mégiscsak jó. És fontos. Kellünk egymásnak. Ha már ez sem lenne (mert lesz ilyen, sajnos), akkor ami marad, azt már nem jogrendszernek, intézményeit nem a hatalommegosztás jogelvének és a jogállamiság maradék fennállásának hívják, hanem … – tessenek jelzőt választani, poliarchia, egypártrendszer, egyeduralom, diktatúra, parlamentáris királyság, elnöki rendszer, népuralom, anarchia, válsághelyzet, satöb…, ne kelljen politikaelméleti alapleckét fogalmaznom.

Biztosan tetszenek érteni…, itt most nem egy jogtudományi közlöny alkalmi cikkének jogszabálymódosító javaslatait korrekciós szempontokkal pontosító hozzászólás készül… Az alapkérdésre, hogy ugyanis totálisan összedőlt-e már, vagy csak reccsenéssel súlyosan fenyeget, már eddig is válaszoltam. A kötet ezt még hitelesebben teszi. Igaz ugyan, hogy intézményeket, működésmódokat, joggyakorlatot, törvényszövegeket, módosító javaslatokat, korrekciós változatokat és rendszerszerű összefüggéseket látszólag száraz jognyelven teszi, de épp ettől válik még félelmesebbé az egész. Maradva a csalóka párhuzamnál: ha a mérnök ízig-vérig pontos adatokkal közli, mitől fog összedőlni az egész konstrukció, érdemes-e puszta adatpótlás-igénnyel, résztételek aprólékos újraszámlálgatásával elvitatni munkája értelmét, vagy ésszerűbb nyílegyenes menekülésbe kezdeni?! S ami itt nem lényegtelen: a jogi „beszélt nyelv” árnyalt különbségtétele a jogszabályi elvontságok fölött mégiscsak ahhoz vezet, hogy meghallhatjuk a következmények előjeleit, megnevezhetjük a pályamódosítási útvonalakat, cizellálhatunk a jogrend működésmódjainak és a jogállamiság fogalmi koncentrátumainak térfelén (nem is keveset), de alapvetően a centralizáció csapdájába sodródó jogrendszer reccsenéseinek előjeleiből már ki kell tudnunk hallani, mi lehet még teendő.

A Szerző ezt nem hagyja rejtve. A félezer oldal nem az akut módon még érvényes közjogi vulkán aprólékos ismertetése csupán. Ez csak velejárója, a rendszeralkotó kritikai aspektus elemi része, a tudományos beszédmód kelléke, s a hiteles érvelés háttere. De maga az üzenet a kardinális kérdés, a jog fogalmának állagromlása, a jog védelmének halaszthatatlan feladata, a jogosság hamisításának megnevezése, a jogtalanság felé vezető utak nyomvonalának és útvezetésének térképre rajzolása. Ezt pedig mértéktartó, visszafogott, szakmai respektusra okkal adó, a támadhatóságot eleve szakszerűséggel kivédő szerzői vállalás tudja csak kivitelezni.

Hogyan tépázza meg tehát a jog a maga rendjét, ruházatát, következetességét, törvényességét, intézményi alapjait és képviseleti elveit, normáit és rendelkezéseit, amikor a hatalom megosztásáról, s különösen ennek a 2010–2014 közötti rendszeréről van szó? S lehet-e ezt még védeni, kinek, mivel, mivégre, meddig? A szerzői választ igencsak jogszerűtlenül összegezhetném itt. A jog a jogosult beszédre, a felelős közlés tisztaságára éppúgy kell építsen, mint a törvényi kodifikáltságra, részletjogi kezelésmódokra, törvényességi felügyeletre, jogbiztonságra, a képviseleti és alkotmányos rendszer garanciáinak meglétére, s ennek intézményesített gyakorlatára. Részemről is talán a legméltóbb megoldás, ha maga a Szerző szándékát jeles kollégája, Fleck Zoltán jog- és társadalomelméleti tanszékvezető körvonalazó szavaiból emelem ide „értékítéletként” magáról a kötet céljáról.

„Nagy pusztítások után elengedhetetlen a pontos leltár. Tudnunk kell, hogy mit vesztettünk el és hogyan, különben nincs esély az újjáépítésre. A rövid életű magyar alkotmányos demokrácia leépítésének történetét a jogalkotási folyamatot belülről szemlélő résztvevőtől ismerhetjük meg, így különös élmény a részleteket, az emberi esetlegességeket és a rendszerépítés durvaságát egyszerre látni. A rezsim alapjellemzői világosan tükröződnek létrehozóinak emberi minőségében. Sőt az eljárás színvonala, az érvek és a végeredmény is teljes összhangban vannak: silány, kaotikus és szabadsághiányos. A 2010 és 2014 közötti hatalomkoncentrációt, a nyers uralmi akarat érvényesülését, vagyis a magyar alkotmányos rendszer halálát számos tényező hozta létre, ezek elemző számbavétele fáradságos munkát igényel majd, és megfelelő távolságot. És akkor jön majd el e pontos történetmesélés ideje, rá fogunk jönni, hogy történelmi folyamatokat akkor tudunk értelmezni, ha a kortársak, a résztvevő birtokolják a tudást. Ez a könyv nem emlékezés, az események frissek, a borzalmas eredmény még annyira új, hogy egyelőre össze sem omlott, nem is láthatjuk még összes következményét. De láthatjuk természetét, ha vesszük a bátorságot meghallgatni a pusztítás krónikáját” (13. old.).

A kötet „az egyszerű (értsd: primitív) hatalomtechnikai átalakítások” rendszerszerűségével, folyamatainak ábrázolásával és intézményes jogelveinek részletes bemutatásával tudományos, alkotmányelméleti és a politikai közösség egészét súlyosan érintő politológiai aspektusával a demokrácia védelmében emel hangot, ennek értékeit tekinti alapnormának, ennek intézményeiben látja a garanciákat. A jogtörténet és a közjog históriája folyamatában és eseményeiben is egy kulturális korszak küzdelmeinek adathordozója. Dr. Bárándy Gergely kötete a demokrácia-tisztelet hangján ad kritikai összképet a magyar jogállamiság végjátékáról, az eseményleírásokban és jogtechnikai elvekben mutatkozó alkotmányossági válsághelyzet tegnapi állapotáról. Kellemetlen könyv. Szakkönyv. Fejbevágóan vaskos, és még lesújtóbban pontos. Nem való olyannak, aki nem kedveli, ha emlékeztetik tudnivalóira, az értékromlásra, a megtépázottság véghelyzetére, a közgondolkodás és a szakértelem felelősségre, korunk udvari értelmiségének elfajzására, a mindenkire leselkedő válságállapot végső beteljesedésére. De hogy a jelek és értelmezések sok-sok árnyalatához egy pontosító heppiendinget csatoljak: a Szerző a kötetet így ajánlja: „Kicsi lányomnak, Aliznak. Ez volt, amikor születtél. Ígérem, jobb lesz, mire olvasod”.

Stop. Kiegészítésként még annyit: aki veszi a fáradságot, hogy belemerítkezzen ebbe a mérgező közegbe, számítson a legrosszabb következtetéseire. De hogy ne tekinthesse véglegesnek a kötet „idejét”, már elkészült a második kötet 2014 és 2018 közötti állapotrajzzal.² És folytatása is következik…! Az elszánás a folyamatban és az ajánlásban is kicsit módosult itt: „Kicsi lányomnak, Aliznak. Lemondtam, nem feladtam…”

1 Scolar Kiadó, Budapest, 2014., 544 oldal

2 Scolar Kiadó, Budapest, 2018., 130 oldal