Női szerepek egy párizsi zsinagógában

Bevezetés: egy kisebbség kisebbségének kisebbsége

Kutatói terepmunkámat egy párizsi zsinagógában (Adath Shalom) végeztem elsősorban 2008 tavaszán, majd egy rövidebb tartózkodás során az őszi ünnepeken is részt vettem ugyanebben az évben – e terepmunkák eredményeit szeretném jelen dolgozatban bemutatni.

Tanulmányom több kérdéskört ölel fel, melyeket egy közös szálra fűzök fel, a nők szerepének, a zsidóságban és a közösségben betöltött helyzetének értelmezésére. Ezek a kérdéskörök, melyek szorosan összefüggnek egymással, nem csak a vallási élet elméleti megközelítését, hanem a gyakorlati életet is igyekeznek bemutatni, egy tágabb kontextusba helyezve a közösségben megnyilvánuló jelenségeket. Így célom megismertetni a közösség alapvető értékrendszerét, a tagok véleményét a zsinagóga közösségéről, az egyes tagok modernizációs törekvéseit, a nők szerepvállalását a közösségben, valamint a zsinagóga népszerűségének egyéb okait, melyek összefüggnek az identitáskeresés és a hit kérdésével. Dolgozatomban a gyakorlati példákat bemutatva szeretnék eljutni a mélyebb, elméleti kérdéskörök elemzéséhez, természetesen nem teljesen szétválasztva a vallási élet e két oldalát.

Alapvető jelentőségű, hogy a közösség a maszorti mozgalom tagja, hiszen ez a Magyarországon még kevéssé ismert irányzat egyre nagyobb teret hódít a zsidóság körében elsősorban a nyugati országokban, az Egyesült Államokban, és manapság kezd gyökeret verni Magyarországon is. Számolni kell tehát az irányzat fokozatos előretörésével, így dolgozatom alapvető célján kívül azt is szeretném elérni, hogy bemutassam egy egyre inkább számottevő mozgalom lényegi elemeit, a modern, folyamatosan változó világra adott válaszait, irányelveit, célkitűzéseit, a hagyományhoz való viszonyulását általában, felhasználva természetesen a tagokkal készített interjúkat, és az általuk elfogadott, olvasott irodalmat is.

Arra a kérdésre, hogy miért az Adath Shalom, egyszerű válasz az, hogy az előző kutatásom terepéül szolgáló budapesti zsinagóga rabbijával beszélgettem, és tőle kérdeztem meg, hogy ismer-e közelebbről zsinagógát Párizsban. Ő ezt ajánlotta, ami azért is volt különösen fontos, mert ez egy olyan terep, melyet egy magyarországi neológ közösség rabbija ajánlott, így, még ha nem is teljes mértékben azonos értékrendet követ e két zsinagóga, mégis feltételezhetjük, hogy létezik egy kölcsönös tisztelet, elismerés és egyfajta bizalom a két, több esetben eltérő elveket való közösség között. Az, hogy ismerte egymást a két rabbi, és hogy a gyakorlatban is el tudtam képzelni, hogy feltehetően milyen közösségbe készülök, mindenképpen megkönnyítette a terepen töltött első óráimat. Azonban nem csak ez volt a döntő érv az Adath Shalom mellett, fontos volt számomra, hogy a közösség nagyon nagy figyelmet fordít a nők helyzetének definiálására, közösségi szerepükre, valamint alapvetően ez egy egalitárius zsinagóga, vagyis igyekszik megteremteni a nők és a férfiak között egyenlőséget, ugyanolyan jogokat és lehetőségeket biztosítva a nőknek, mint a férfiaknak, ahogy ezt a dolgozat további részében látjuk majd. Egy korábban, Budapesten készített terepmunkám során szintén a nők zsidóságban betöltött szerepével foglalkoztam, így ez a téma közelebb állt hozzám (Cseh 2006). A téma kiválasztásánál az is szerepet játszott, hogy nőként egy olyan közösségben, ahol van elválasztás, egyértelműen közelebbi viszonyt tudok kialakítani a női tagokkal. Az Adath Shalomnál már nem ez volt az elsődleges szempont, ugyanis – ahogy a későbbiekben is látjuk – nincs elválasztás. Itt már a zsinagóga nőkhöz való viszonya, hozzáállása az, ami számított. Előfeltevéseim – úgy érzem – segítettek a téma minél szélesebb körű megismerésében, azonban mindig igyekeztem mértékkel bánni ezekkel, hiszen sokszor rossz irányba terelhetik a kutatást, és túlzott mértékben az antropológus(hallgató) véleményét, szelektív válogatását, a közösség teljesen szubjektív bemutatását eredményezhetik.

A dolgozatomban tehát törekszem a jelenségek minél pontosabb, több szempontú elemzésére, ahol lehetőségeim biztosítottak, a közösség tagjainak interpretálásán keresztül. A következőkben a kutatásom alapvető módszertani kérdéseit, majd egy történeti bevezető után magát a zsinagógát, annak vallási életét, társadalmát mutatom be.

Kutatásmódszertan

A kulturális antropológiai kutatás résztvevő megfigyelésen alapul, ami az adott terepen való aktív részvételt, a közösségbe való beilleszkedést jelenti, amihez az állandó megfigyelés, valamint interjúk készítése párosul. Borsányi László két antropológiai leírástípust különböztet meg, van, amelyben az interjúk kerülnek előtérbe, ekkor az antropológus a közösség tagjainak gondolkodásmódját szeretné feltárni és bemutatni, ha viszont az egyének közötti interakciókban megnyilvánuló kulturális modellt akarja felderíteni, akkor a megfigyelés az alapja munkájának (Borsányi 2000:77). Ez természetesen nem jelenti, hogy egyik a másik nélkül működne, csak arról van szó, hogy melyik módszer válik hangsúlyosabbá az értelmezés során. Ezt a munkát az előbbiek alapján az első típusba sorolnám, mivel elsősorban az interjúkra építem a közösség bemutatását. A megfigyelt jelenségek csakis az interjúkkal együtt válnak értelmezhetővé, mivel arra kerestem a választ, hogy a közösség tagjai hogyan élik meg mindazokat a dolgokat, amelyek a zsinagóga életében fontosnak bizonyulnak, miben látják a közösségi értékeket, ők maguk hogyan viszonyulnak ezekhez. Ezeket a kérdésköröket mind meghatározza a nők szerepe, ezért is választottam ezt vezérfonalamnak. A nők helyzete, közösségben betöltött szerepe nem csak előzetes feltevésem alapján vált a dolgozatom alapvető elemévé, de az Adath Shalom tagjai is, többek között az interjúk során, sokszor maguktól említették a nőkhöz való hozzáállásuk fontosságát. Az interjúk mellett természetesen a közvetett, a kezdetben még feltűnést kerülő, valamint a részt vevő megfigyelés¹ (Borsányi 2000:78-83) során feltárt jelenségeket is igyekszem bemutatni, de legtöbbször ezeket az interjúkkal együtt értelmezem, hiszen így tudok csak egy teljesebb képet adni a közösségről. Az értelmezés során törekedtem arra, hogy a holisztikus szemléletmódot követve egy tágabb kontextusba helyezzem a jelenségeket, miközben azok egyediségét is bemutatom. A holisztikus szemléletmód alapja az, hogy az értelmezés során a kutató az adott közösség kultúráját a különböző aspektusok összefüggésében vizsgálja (Eriksen 2006:11). Ez a szemlélet azt eredményezi, hogy a jelenségeket történeti, gazdasági és kulturális összefüggéseiben is értelmezzük (Boglár 2005:230), így a jelen dolgozatban is törekedtem arra, hogy a különböző normákat, értékeket, melyeket a közösség tagjai képviselnek, egy szélesebb spektrumba helyezzem; a modernitás, a gazdasági és társadalmi átalakulás, fejlődés rendszerébe illesszem. Tisztában vagyok azonban azzal, hogy nem lehet a kultúra minden aspektusát feltárni (Duranti 2006:47), így csak törekedni tudok a közösség minél szélesebb körű bemutatására.

Zsinagógában, zsidók között kutatni nem zsidóként (és nem is betérés előtt állva) egy különleges státust adott nekem a közösségben. Kivétel nélkül örültek közeledésemnek, és a legtöbb esetben azt is említették a közösség tagjai a beszélgetések során, hogy „mennyire jó”, hogy annak ellenére érdeklődöm a vallás iránt, hogy nem vagyok zsidó. Ez a pozitív viszonyulás munkámhoz, személyemhez nagymértékben megkönnyítette beilleszkedésemet, és úgy érzem több szempontból is előnyt jelentett, hogy ’külső’ megfigyelő voltam. Mivel a zsidó vallási és kulturális értékeket nem örököltem, és azokat tulajdonképpen az egyetemi éveim alatt ismertem meg igazán, így a „kívülről jött” érzése mellett az is szerepet játszott kutatásomban, hogy olyan jelenségekre rákérdeztem, felfigyeltem, melyek a tagok számára evidensek, így többször előfordult, hogy a kérdéseimmel tudatosítottam bennük bizonyos dolgokat. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel az Adath Shalom valódi tagjának érezhettem magam, a közösség tagjai rendkívül befogadóak voltak, egy percig sem éreztem, hogy kinéznek innen, hogy másképp állnának hozzám az eltérő származásom és gondolkodásmódom miatt.

Zsidó közösséget kutatni azt jelenti, hogy a kutatónak elsősorban figyelembe kell venni, hogy a közösség a több évezredes hagyománnyal milyen kapcsolatot tart fenn, milyen változásokon ment át és a közösség egésze, és annak egyes tagjai hogyan reflektálnak erre (Papp 2004:23). Nem lehet ezt az aspektust kizárni a kutatásból, hiszen a hagyománnyal való folyamatos kommunikáció határozza meg, hogy egy adott zsinagóga milyen szerepet tölt be a zsidóságban, hogyan definiálja magát, és így milyen értékrendet követ. Ez tehát dolgozatom alapját képezi, a csoport közösségként való definiálása során elengedhetetlen értelmezési keretet ad az, hogy az Adath Shalom a maszorti irányzathoz tartozik.

Az újkori franciaországi zsidó vallási irányzatok történetének rövid áttekintése

A rövid történeti áttekintőt azért tartom szükségesnek, mert ahhoz, hogy megértsük az Adath Shalomban lezajlódó folyamatokat, el kell tudnunk helyezni ezt a közösséget a francia zsidóságban. Így jobban kirajzolódik talán, hogy milyen szerepet tölt be ez a közösség a többi irányzat zsinagógája mellett, illetve megmutathatja, hogy milyen lehetőségek közül választhat ma egy francia, elsősorban párizsi zsidó, mikor zsinagógát keres magának.

A 19. században a zsidó vallási térképen már jelen van mind az ortodox mind a liberális irányzat. Napóleon 1808-ban létrehozott egy központi zsidó egyháztanácsot Párizsban (Consistoire central), amely hosszú időre meghatározta a francia zsidó vallási életet. Az egyháztanácsokban mind liberálisok, mind ortodoxok képviseltették magukat. Ez irányította a zsinagógákat, az iskolákat, a rabbinikus tanácsot stb., és ez állt az egyháztanácsok hierarchiájának élén (Goldberg 1996:539).

Az 1848-as forradalmat követően viták alakultak ki a liberális és az ortodox zsidó közösségek között. Utóbbiak a szegényebb rétegekben voltak jellemzők, így ki voltak zárva az egyháztanácsból a cenzusos választójog miatt. Franciaország keleti zsidósága az ortodox közösségeket támogatta, és követelték a liberális többségben lévő egyháztanácstól, hogy szigorúbb, hagyományhűbb elveket kövessenek. Mikor a kormány bevezette az általános választójogot, lehetőség nyílt arra, hogy néhány ortodox is bekerüljön az egyháztanácsokba. A liberális többség azonban még mindig megmaradt, főként Párizsban.

1856-ban, Franciaország Főrabbijainak Konferenciáján a rabbik reformokat vezettek be a zsinagógai szertartásokba: túl hosszúnak találva a liturgiát, lecsökkentették annak hosszát, bevezették a francia nyelvű drósét² és az orgonát, kiterjesztették a női részt a zsinagógákban. E reformok által a liberális célok megvalósulhattak.

1905-ben a francia állam megszűntette az állami támogatást bármilyen egyház irányába, így a zsidó egyháztanácstól is megvonták a kormányzati támogatást. Innentől kezdve az egyháztanácsok szabad vallási szervezetekké alakultak át, megszűnt az összetartó erő. A liberálisok cselekedtek elsőként, hiszen anyagi szempontból nekik nem állt érdekükben az egyháztanácsban maradni, 1907-ben az Union Libérale Israélite-et hivatalosan is elismerik, mint vallási szervezetet. Ebből profitálva megalapítják különálló szervezetüket, és már nem a konzisztóriumból választanak rabbikat (Benbassa 1997:144-150). Innentől kezdve tulajdonképpen csak ortodoxok tagok alkotják a Consistoire-t.

Ahogy Sylvie Anne Goldberg írja a zsidó történelemről szóló tanulmányában, 1806 után a zsidóság története, a Franciaországi zsidók történetével egybefonódva sajátos változásokon ment keresztül, melyeket társadalmi és gazdasági krízisek, háborúk, a modern antiszemitizmus, a Dreyfus-ügy és végül a gyarmatosítás irányított. Az első világháború jelzi az első nagy fordulatot a francia zsidóság összetételét tekintve. 1930-ban az első bevándorlókkal jelentősen csökkent a zsidóság átlag életkora, majd az 1940-es megszállást követően azonnal megvonták a francia állampolgárságot az északi rész zsidó lakosaitól. A második világháború szörnyűségeit követően Izrael állam 1948-as deklarálása, majd a dekolonializációs folyamatok eredményeként Észak-Afrikából bevándorló zsidók átalakították, színesebbé tették a francia zsidóság összetételét (Anne Goldberg 2008:26). Az 1967-es Hatnapos háború azonnali következménye pedig az volt, hogy Izrael hirtelen betört a francia zsidóság tudatába, és azóta alapvető elemét képezi zsidóságuknak (Azria 2008:32).

Európában szinte mindenhol előtérbe került ekkoriban a zsidóság integrációjának kérdése a társadalmi feszültségek hatására. Több, zsidók és zsidó intézmények elleni atrocitás történt Franciaországban, ezek mérete nem összevethető a Kelet-Közép-Európában történt hasonló zsidóellenes eseményekkel, de bizonyos társadalmi problémákat ez is jól mutat.

Az Adath Shalom nem lehet reprezentatív értékű önmagában, azt azonban érdemes megvizsgálni, hogy a mai francia zsidóságban milyen arányban képviseltetik magukat a vallásos zsidók, és ehhez képest milyen eltéréseket mutat ez a közösség. Egy, a mai francia zsidóságról készült szociológiai felmérés szerint (Cohen 2007) körülbelül 500.000 zsidó személy él Franciaországban, akik közül 20% tartja teljes mértékben a vallási előírásokat, 33% tartja nagy részben, 38% tart néhány előírást, míg a többi semmit nem tart a zsidó hagyományokból. Ami a vallásgyakorlást illeti, 20% jobban vallásos, mint a szülei, 40% ugyanannyira, 40% pedig kevésbé gyakorolja a zsidó vallását, mint szülei. Ez utóbbi adat az Adath Shalomban tapasztalthoz képest eltérő képet mutat, hiszen ott, mint ahogy később is beszélek róla, nagy arányban vannak betértek³, járnak betérni készülő, vagy félig zsidó, vagy egyáltalán nem zsidó származású tagok. Így sokkal inkább jellemző ebben a közösségben, hogy a fiatal generáció visszatér a valláshoz, míg szüleik már rég nem, vagy talán soha nem is voltak vallásgyakorló zsidók. Gyakran előfordult terepmunkám során is, hogy egy fiú bar micvájára⁴, vagy egy lány bat micvájára⁵ eljött az egész család, akik közül többen is ezáltal kerültek újra kapcsolatba a vallással, és ezzel a zsinagógával. Az Adath Shalom „nyitottsága”, „befogadóképessége” – ahogy a közösség tagjai mondják, – a külső, modern világhoz való alkalmazkodása a hagyományok megtartása mellett véleményem szerint mindenképpen elősegíti ezt a folyamatot, így egyre több hívőt szerezhet a közösségnek, és ezáltal a zsidóságnak is.

A Maszorti mozgalom

Fontosnak tartom bemutatni a mozgalom kialakulását, fejlődését, és főbb célkitűzéseit, mivel a maszorti mozgalom Magyarországon még nem széles körben ismert. Létezik egy maszorti közösség Budapesten, a Dor Hadash, mely egy alulról szerveződő, főállású rabbi és hivatalos vezetőség nélkül működő közösség,⁶ de ahogy Ausztrics Andrea írja szakdolgozatában (2008:56) „[…] a konzervatív, maszorti út még nem lelte meg végleges helyét a budapesti zsidó világban, de lassan bontakozik, egyre többen vannak, akik előnyben részesítik, magukénak érzik a fiatalok között, hogy érdemes a hagyományokat egy modern szemszöggel ötvözni, hogy a zsidóság vallásilag élhetőbbé váljon […].”.

Vajon mit jelent az a kifejezés, hogy „élhetőbb” vallás az általam kutatott zsinagógában; megállja-e helyét ez a koncepció az Adath Shalom közösségében is? Dolgozatomban e kérdéskör bemutatása is célom, mely a zsinagóga elsődleges célkitűzéseinek alapját képezi, azt, hogy hogyan, a továbbiakban ismertetem.

„A vallásos hitben és gyakorlatban egy csoport ethosza úgy válik intellektuálisan elfogadhatóvá, hogy egy olyan életmódot képvisel, amely megfelelően alkalmazkodik a világkép által leírt dolgok tényleges helyzetéhez, egy világkép pedig úgy válik érzelmileg meggyőzővé, ha a dolgok valóságos helyzetének olyan képeként mutatják be, amely különösen jól rendezett módon illeszkedik az adott életmódhoz” (Geertz 2001:75). Geertz szavai jól illenek az Adath Shalom törekvéseihez, miszerint a modern társadalomban kialakult érték- és viszonyrendszerhez alkalmazkodnia kell a zsinagógának. Mivel a mai zsidó ember egy több ezer éves hagyományt örököl, ha azt szeretné, hogy az adott (jelen esetben többé-kevésbé asszimilált) életmódjához illeszkedjen a vallási gyakorlat, szükségszerű, hogy változtasson bizonyos előírásokon, melyek közelebb hozzák egymáshoz a vallási élet és a társadalmi élet alapgondolatait, értékeit, stb. Ezt a folyamatot láthatjuk a konzervatív mozgalomnál, melynek alapvető célja, hogy összeegyeztesse a zsidó vallásgyakorlást a hétköznapi, modern élettel.

Ez az „élhetőbb” vallás koncepciója határozza meg a mozgalmat, és ez ad lehetőséget arra, hogy annyi különböző identitással rendelkező, különböző kulturális hátterű, eltérő mértékben asszimilálódott zsidó, vagy nem zsidó találja meg helyét az Adath Shalomban. Hogy mit is jelent ez a kifejezés, milyen következményekkel jár, és pontosan hogyan valósul meg az általam kutatott közösségben, azt a – mindezeknek keretet adó – történeti és a mozgalom irányelveit tartalmazó bevezető után fejtem ki.

A maszorti rövid története

A maszorti egy héber fogalom, mely ’hagyományt, hagyománytisztelőt’ jelent magyarul, angolul „conservative”-nak fordítják. Amikor konzervatív irányzatról beszélünk, akkor az ortodox és a reform között elhelyezkedő irányzatról beszélünk, melyet Magyarországon a neológ kifejezéssel illetünk, és általában ezzel az irányzattal is szokták azonosítani a külföldi konzervativizmust. Ahogy Bíró Tamás írja (Bíró é. n.): „[a ,,conservative”-ak csoportja] a XIX. század végén szakadt ki a reform-mozgalomból (innen az elnevezésük, amely tehát a reformhoz képest értendő), túlságosan radikálisnak érezve azt. A XX. század második felének a közepéig a magyar neológia megfelelője volt, és a zsidóság azon tömegeit gyűjtötte össze, akik egyszerre akarták megtartani a hazulról hozott hagyományokat, valamint integrálódni szerettek volna a környező társadalomba. Ugyanakkor nem tudtak azonosulni se nem a reformzsidóság forradalmi ideológiájával, se nem az ortodoxia tudatos és öngerjesztő konzervativizmusával”. Azonban, Bíró Tamás véleménye szerint, a konzervatív irányzatok megindultak a reform mozgalom irányába, és innentől válik szét a magyarországi neológia és a konzervativizmus. A legfontosabb különbségek, melyek ma elválasztják ezt a két irányzatot, a női-férfi dimenzió mentén helyezkednek el. A maszorti mozgalomban lehet női rabbi, a nők is beleszámítanak a minjánba,⁷ felmehetnek a Tórához, hordhatnak kipát,⁸ tallitot,⁹ tefillint¹⁰ stb., de ezekről dolgozatom során részletesen fogok beszélni.

A maszorti mozgalom a reform irányelvekre adott válaszból született meg. A Németországban felbukkanó reform irányzat módosította többek között a liturgiát, bevezette a kórust, a nemzeti nyelvű istentiszteletet, templomnak nevezték a zsinagógát, illetve voltak törekvések a Szombat vasárnapra való áthelyezésére, elősegítve a zsidóság beilleszkedését a keresztény társadalomba. A reformtörekvéseket támogató rabbik Németországban több zsinatot tartottak, hogy megvitassák a különböző változtatásokat. A második zsinaton, melyet 1845-ben Frankfurtban tartottak, Zacharias Frankel¹¹, mikor a hébert, mint a liturgia nyelvét eltörölték, kivonult a teremből, demonstrálva ezzel egyet nem értését. A halákha¹² kötelező jellegét elismerte, mely számára egy élő, folyamatosan változó rendszer, mely mindig is elősegítette, hogy a külső világ változásaival tartsa a lépést a zsidóság (Comeau 1998:44-48).

Ezek a változtatások nemhogy szétzilálták volna a zsidóságot, ellenkezőleg, ezek tartották életben, és ezekre ma is szükség van ahhoz, hogy a korhoz alkalmazkodni tudjanak (Frankel é.n.). A zsidóságnak tehát alkalmazkodni kell az idő új kihívásaihoz, azonban az alapvető intézményeket és koncepciókat nem szabad feláldozni (Krygier 1993:11). Az arany középutat keresi tehát ez a mozgalom, mely elsősorban a hívők – a vallási és a külső világ közti ellentmondásokból fakadó – frusztrációján szeretne enyhíteni azáltal, hogy minél kisebbre csökkenti e két világ közti különbséget, de mindemellett szeretné megőrizni, amennyire lehetséges, a vallás autentikus voltát.

Frankel úgynevezett történelmi-pozitív judaizmusnak nevezte szemléletét, melyet Robert Gordis, az amerikai konzervatív zsidóság alapelveit ismertető okmányban (Gordis 1990:9-16) a következőképpen értelmez: „Ez alatt a kifejezés alatt Frankel azt érti, hogy a judaizmus egy történelmi folyamat eredménye, és hogy követői fel vannak szólítva arra, hogy pozitívan álljanak ennek a fejlődésnek a termékéhez.”

A breslaui szeminárium a kor legjelentősebb és legmodernebb zsidó történelmi és irodalmi kutatóközpontja lett, ennek hatására indult New Yorkban is Zsidó Teológiai Szeminárium, melyet 1886-ban Dr. Sabato Morais és Dr. H. Pereira Mendes alapított.¹³ 1902-ben Solomon Schechter lett az igazgatója, aki összegyűjtötte a kor legnagyobb tudósait. Egyre többen csatlakoztak a konzervatív zsidósághoz, melynek célja nem csak az volt, hogy meggátolják a reformirányzatok előretörését, de meg akarták mutatni azt is, hogy a zsidó hagyományok teljesen összeegyeztethetők az amerikai élettel (Gordis 1990:9-10).

Az első franciaországi maszorti közösség az Adath Shalom, melyet 1988-ban egy baráti társaság alapított. A legtöbb tag azelőtt a reformokhoz tartozott, ahogy az Adath Shalom 20. évfordulójára készült történeti áttekintés említi, nem érezték jól magukat a reform szellemiségét követve. Az ortodox közösségek nem ismerték el őket, így egy új irányt kerestek, egy nyitott, pártatlan közösséget szerettek volna létrehozni. Anélkül, hogy ismerték volna a konzervatív irányzatot, annak legfőbb törekvéseit tartották ők is követendő példának. 1991-ben lett rabbija a közösségnek Rivon Krygier személyében, aki a jeruzsálemi Maszorti Szemináriumban is tanult, így a közösség mára már a francia maszorti mozgalom legnagyobb képviselőjévé nőtte ki magát.¹⁴

A nizzai Maayane Or maszorti közösséget 1996-ban alapította egy kis csoport, melynek célja az volt, – ahogy ők mondják – hogy létrehozzanak egy modern, feminista és nyitott zsidó közösséget. Folyamatos kapcsolatban van az Adath Shalommal, ez a második legtöbb tagok számláló maszorti zsinagóga Franciaországban.

További közösségek működnek vidéken, Nancy-ban, Aix-en-Provence-ban és Marseille-ben, valamint létezik még egy párizsi zsinagóga, mely a főváros keleti felén helyezkedik el, és tulajdonképpen az Adath Shalomból vált ki. Olyan tagok hozták létre, akik szerettek volna lakóhelyükhöz közeli zsinagógába járni, a közösség neve is mutatja ezt a szoros kapcsolatot: Adath Shalom Est – Keleti Adath Shalom.

Szinte mindegyik fent említett zsinagóga azt írja magáról,¹⁵ hogy közössége folyamatosan és dinamikusan bővül, rengeteg programot kínálnak, és mindenkit szeretettel fogadnak.

A maszorti főbb irányelvei

Az irányzat célkitűzéseit elsősorban a már említett amerikai okirat alapján ismertetem (de több, más forrásból származó cikket, illetve könyvrészletet is felhasználva) a dolgozatom szempontjából fontosabbnak tartott részeket kiemelve. Mivel az Adath Shalom rabbija által szerkesztett alapokmány szinte teljes egészében az angol nyelvű lefordítása, ezért csak az eltérő részekről beszélnék ezzel kapcsolatban.

A maszorti mozgalom¹⁶ tagjai hisznek Istenben, és azt vallják, hogy a zsidóság nem tud elszakadni a hittől. Nagyon fontos az Istenben való hit, de nem akarja pontosan definiálni, hogy ez mit is jelent, és hogy milyen formában kéne elképzelnünk Isten létét. Ezt a szabadságot meghagyja a hívőknek (Emet 1990:17-18). Elsőre talán furcsának tűnik, hogy ezt kiemelik, és hogy én is beleveszem a dolgozatomba, de a későbbiek során a hit kérdése még előkerül, egyrészt személyes tapasztalat formájában, másrészt a közösség tagjaival készített interjúkon, beszélgetéseken keresztül. Látni fogjuk, hogy az a pluralizmus, melyet a maszorti képvisel, ténylegesen, nyíltan megjelenik a tagok hozzáállásában.

Az alapokmány második eleme a halákha, mely központi szerepet játszik a konzervatív zsidóságban. A halákha, a zsidó hagyományok által tanított szabályrendszer meghatározza, hogyan kell élnie egy zsidó embernek. Mivel minden kor új magyarázatokat, és a szabályok újfajta alkalmazását követeli meg, a halákha egy dinamikus, folyamatosan változó rendszer (Emet 1990:20), ahogy azt láttuk Frankel szemléletében is. De az állandó alakulás mellett ez határozza meg, és tartja fenn a zsidóságot, a zsidó embereket, és hagyományaikat. A konzervatív zsidóság mindenképpen igyekszik betartani a múlt törvényeit, szokásait amennyire ez lehetséges, mondja az alapokmány (Emet 1990:20-21). De mit jelent az, hogy amennyire lehetséges? Erre a kérdésre keresem a választ az Adath Shalom közösségének bemutatása során. Dolgozatom elsődleges szempontja a nők helyzetének bemutatása, így e témakörön keresztül szeretném feltárni a közösségben megnyilvánuló hagyománytisztelő, valamint modernizációs folyamatokat is.

Az egyik legfontosabb változás, mely korunkat érinti, az az, hogy a nők a mai társadalomban már olyan szerepeket is betölthetnek, mely eddig csak a férfiak kiváltsága volt, így a nők társadalomban betöltött szerepe és a zsinagógában betöltött szerepe között a szakadék egyre inkább mélyült (és bizonyos közösségekben ma is mélyül). Ezt a folyamatot a maszorti mozgalom felismerte, rájöttek, hogy amennyiben e két élet túlságosan különbözik egymástól, az végérvényesen elszakíthatja a nőket a zsidó vallástól. Az egyszerű megfigyelő szerep a függöny mögött nem segítette elő, hogy a nők egyenértékűnek érezzék magukat a zsidó értékek áthagyományozásában, amin a maszorti mozgalom egyértelműen változtatni szeretne. Ezen a ponton az Adath Shalom rabbija által lefordított, és néhány helyen kiegészített alapokmány sokkal részletesebb, mint az eredeti, jobban kihangsúlyozza, hogy a gyakorlatban mit lehet egy nőnek tenni a zsinagógában. Nőket érintő változás például, hogy az imakönyvben nem úgy szól a férfiak által mondott áldás, hogy: „Áldott vagy Te, Örök Istenünk, Világ Ura, aki nem teremtett nőnek”, hanem a férfiak is azt mondják, amit a nők: „Áldott vagy Te, Örök Istenünk, Világ Ura, aki kedve szerint teremtett”. A férfiak és a nők együtt ülnek egy maszorti zsinagógában, és a legtöbb közösségben a nők is felmennek (felmehetnek) a Tórához, beleszámítanak a minjánba, és mindenféle funkciót betölthetnek (Krygier 1993:64-66).

Ami az imákat illeti, a közösség tagjai héberül imádkoznak, mely lehetővé teszi, hogy az eredeti értelméből semmit se veszítsen el a szöveg. Ez az egyik legfontosabb pont, melyben elkülönülnek a reform irányzatoktól, egy másik pedig a kóser étkezési szabályok betartása (Krygier 1993:52).

Annak érdekében tehát, hogy világos képet kapjunk arról, hogy az Adath Shalom tagjai hogyan viszonyulnak a közösséghez, ismernünk kell a mozgalom hátterét, alapjait, és később látni fogjuk, hogy az elvekhez képest miben térnek el az egyéni elgondolások a zsidóságról, a vallásról, a hit kérdéséről, illetve hogyan valósulnak meg a közösség elképzelései.

Öndefiniálás, közösségi értékek

„Valami olyat akartam, ami a két szélsőség között áll. A maszorti a gyakorlatban közelebb áll az ortodoxiához, de a reform rugalmasságát is tartalmazza”¹⁷ – mondta egy tavaly betért lány annak kapcsán, hogy miért az Adath Shalom közösségét választotta.

Ez a gondolat, melyet – a beszélgetések alapján úgy gondolom, hogy – még sok más tag is magáénak érezhet, felveti a kérdést, hogy hogyan definiálják saját közösségüket az Adath Shalom tagjai, hogyan különböztetik meg magukat a többi irányzat képviselőitől, mit tartanak mindenképpen említésre méltónak egy összehasonlítás során. Ezekre a kérdésekre keresem a választ ebben a fejezetben, és célom bemutatni, hogy a közös identitás, ha van ilyen, milyen formában jelenik meg ebben a párizsi zsinagógában.

Beszélgetéseim, interjúim során mikor a közösségi értékrendről esett szó, szinte minden alkalommal egy másik irányzathoz képest definiálták a zsinagóga alapelveit. A közösség identitása tehát mindig csak valakikkel szemben jelent meg, nem, mint egy önálló entitás. Ennek oka minden bizonnyal abban keresendő, hogy a viszonylag fiatal maszorti mozgalom csak a már ismertebb, az ortodox és a reform közösségek tradícióval való kapcsolatához képest tudja magát meghatározni. Mikor az új irányzat tulajdonképpen elindult útján, akkor is az határozta meg irányelveit, hogy elhatárolódtak a reform közösségek túlzott mértékű engedékenységétől, az ortodox irányzatokat pedig túlságosan szigorúnak találták. Ez az alapvető koncepció jelenik meg a közösség tagjainak elképzeléseiben is, ami azért is lehet szükséges, mert ahogyan ők is említették, a maszortit még a zsidók között is kevesen ismerik Franciaországban, így tehát kénytelenek ismertebb elképzelésekhez képest állást foglalni.

Maszorti értékrend szemben a reform értékekkel

„Ha héberül olvasok és hallok egy imát, az teljesen más, mint ha franciául, mert franciául nevetségesnek érzek egy csomó szöveget. Ráadásul egy héberből fordított francia szónak sokszor teljesen más konnotációja van, gyakran jelennek meg olyan szavak, melyeket a katolikus valláshoz kötünk inkább. Abban a liberális közösségben, ahol először voltam, szinte az egész ima franciául folyt, ami nem tetszett”.

„Nem, a reform közösségeket nem nagyon szeretem. Szeretem, hogy az imák héberül vannak, hogy megemlékezünk Izraelre. Ugyanakkor szeretem, hogy a nők is olvashatják a Tórát, eljönnek, elhozzák a gyerekeket, hogy beleszámítanak a minjánba”.

Két fő adatközlőm tehát a „liberális közösségektől” való elhatárolódást leginkább a nyelvhasználat kapcsán ragadta meg, mikor az Adath Shalom irányelveiről beszélgettünk. Sokan említették, hogy szeretnek héberül imádkozni, de nehézséget is okozhat, ha az ember még nem tud olyan jól. Akkor nem mindig sikerül elmélyülni az imában, és folyamatosan a francia és a héber szöveg között ugrál az ember.

Ami a kóser konyhát illeti, nem sokan emelték ki, mint különbséget, s ebben egyértelműen a nyelv a meghatározó. Ennek okát abban látom, melyet megfigyeléseim támasztanak alá, hogy elvétve, egy-két ember követi a kóserság szabályait, illetve sajátos, egyéni módon értelmezik azt. Egyik fő beszélgetőpartneremmel együtt ebédeltünk egy egyetemi menzán, ahol kérdésemre, hogy hogyan tartja a kóser étkezés szabályait, elmondta, hogy szokott nem kóser helyeken enni, így egyszerűbb, de vannak bizonyos elvek, melyeket követ. Ilyen elv az, hogy tésztát, pizzát minden gond nélkül eszik, a húst azonban kerüli az ilyen helyeken. Mint mondta, ő ennyit tud jelen helyzetében tenni, egész nap az egyetemen van, illetve dolgozik, nincs ideje, energiája erre figyelni.

Maszorti értékrend szemben az ortodox értékekkel

„Az egyik ok, amiért az Adath Shalomnál maradtam, az a nőkhöz való viszonya. Egy ortodox közösségben biztosan nem éreztem volna jól magam, az elkülönítés miatt. Az Adath Shalomnál a nők és férfiak közötti egyenlőség az, amit nagyon szeretek. Ortodox közösségekben nagyon elterjedt az, hogy a nőkről politikailag korrekt módon azt mondják, hogy nem kell nekik imádkozni, mert ők amúgy is közelebb állnak Istenhez. Ezt nagyon utálom, mert szerintem csak ezzel próbálják leplezni a nők háttérbe szorított szerepét”.

„Míg egy ortodox zsinagógában általában beszélgetnek az emberek az ima alatt, ráadásul a nők is, mivel alig látják az elkülönítés miatt, hogy mi történik lent, egy ortodox közösségből jövő embernek meglepő, hogy itt lelkesedéssel imádkoznak az emberek, figyelnek, de mégsem olyan szigorú az egész”.

Ezek a gondolatok, melyeket a közösség két állandó tagjával készített interjújából idéztem, jól reprezentálják azt a tényt, hogy az ortodox közösségektől való elkülönülés elsősorban a nők státuszán alapul. Hogy mik ezek az elemek, azt már láttuk nagy vonalakban a konzervatív zsidóság alapokmányának rövid ismertetése során is, de érdemes sorra venni, hogy a közösség tagjai miket emelnek ki:

Mehica¹⁸

Az elkülönítés hiánya, vagyis hogy a nők és a férfiak együtt ülnek a zsinagógában, teljesen természetes ebben a közösségben. Mind honlapjukon, mind a rabbi által szerkesztett könyvben (Krygier 1999), valamint egyéb kiadványokban is alapvető célkitűzésként van feltüntetve, hogy a nők és a férfiak között „egyenlőség” legyen. Ebbe beletartozik az is, hogy együtt ülnek a két nem képviselői. Egy, a zsinagógában kapható, nőkkel foglalkozó sorozat egyik kötete (Susskind Goldberg 2004a) a mehicával foglalkozik. Arra a kérdésre, hogy el lehet-e törölni a mehica intézményét, azt a választ adja, hogy igen, mivel ez nem egy tórai kötelezettség, és nem is egy rabbinikus döntés. Ez egy hagyomány,¹⁹ amely azonban így is felvet bizonyos problémát, mert az Izrael egész népe által elfogadott szokás esetében nem szabad azt eltörölni. Az ortodox rabbik legfontosabb ellenérvét, hogy egy ősi hagyományt nem lehet eltörölni, a maszorti szellemben íródott sorozat első kötete azzal cáfolja, hogy már számtalan ősi törvényt eltöröltek, mert azok az évszázadok során feleslegessé vagy értelmezhetetlenné váltak. Így van ez tulajdonképpen az elkülönítés kérdésével is, hiszen a mai korban nők és férfiak egymás mellett ülnek mindenféle helyen és alkalommal (iskolában, munkahelyen, szórakozás alkalmával stb.). Éppen ezért az elválasztás ténye nem ad semmilyen pluszt az imához, az ima minőségéhez, valamint az elválasztás nem létezett az ókorban, később vezették be. Csak a Második Szentély²⁰ idején vezették be, rabbinikus döntéssel, hogy legyen egy elkülönített rész a nőknek, de csakis Szukkot ünnepe²¹ alatt, az év többi részében a női galériát nem használták, tehát egymás mellett ültek férfiak és nők. A teljes elválasztásra semmilyen forrás nem utal sem a misnai,²² sem a talmudi²³ időkben, így csak a geonimok²⁴ idejéből találunk rá feljegyzést (Krygier 1999:220-221). Emellett fontos megemlíteni az együtt ülés azon aspektusát, hogy a nők innentől kezdve nem érezhetik magukat kizárva az imából. Fontos, hogy ők is jól érezzék magukat a zsinagógában, és szívesen járjanak le. Ahogy egyik interjúalanyom mondta, számára elviselhetetlen lenne a gondolat, hogy az élet minden területén érintkezik a férfiakkal nap, mint nap, majd lemenjen a zsinagógába, ahol „diszkriminálják” a nőket. Ahogy a fenti interjúrészlet is alátámasztja, a közösségben alapvetően az az elképzelés él az ortodox zsinagógákról, hogy ott a nők másodrangú szereplői az imáknak, háttérbe vannak szorítva, és nem érvényesülnek a jogaik, ebből következően nem is figyelnek az imára, és csak beszélgetnek alatta. Egy hasonló vélemény egy fiatalabb nőtől: „Engem nem is az elkülönítés ténye zavar, hanem az, amikor a nők el vannak barikádozva a férfiaktól, amikor ki vannak zárva az istentiszteletből”.

Minján

Az, hogy a nők beleszámítanak a minjánba a közösségben már természetes és alapvető tényként volt kezelve. Ott tartózkodásom alatt csak a hétköznap reggeli imák során fordult elő, hogy tíznél kevesebb férfi volt, de a nőkkel együtt megvolt a minján. A többi alkalommal olyan sokan voltunk, hogy ez nem is jelenthetett volna problémát. Ahogy a francia maszorti mozgalom hivatalos honlapján is olvashatjuk, a legtöbb maszorti zsinagógában a nők is felmehetnek a Tórához, beleszámítanak a minjánba, vezethetik az imát, sőt lehet női rabbijuk is, tehát mindenféle szerepet betölthetnek a zsinagógában az imák alatt, pontosan úgy, mint a férfiak. A nő státuszának fejlődése mindig is alapvető célkitűzése volt a maszorti mozgalomnak, Yeshaya Dalsace – a nizzai Maayane Or maszorti zsinagóga rabbija – ezeket a törekvéseket és a már elért eredményeket az ősi zsidó mizogínia megszűnésének értékeli (Dalsace 2006). Mint említettem, a nők teljes értékű tagként való részvétele az imákon az Adath Shalomban magától értetődik, hiszen amióta a nők (nem ortodox közösségekben) magukra vállalták (elviekben) az összes parancs teljesítését, a minjánból és a tóraolvasásból sem lehet őket kizárni (Bebe 2001:228).

Tóraolvasás

A zsinagógában kapható, és a közösség által olvasott, maszorti elvekre épülő tanulmány, mely azzal foglalkozik, hogy olvashatják-e a nők nyilvánosan a Tórát, azzal érvel a lehetőség megadása mellett, hogy nyilvánosan olvasni a Tórát, és hallgatni az olvasást nem kötelező, ez nem egy bibliai vagy rabbinikus előírás. Ezra²⁵ vezette be azért, hogy Izrael népe ne maradjon Tóra nélkül. Ezért, a maszorti irányzat szerint, ebből logikusan következik, hogy mindegy, hogy ki olvassa a Tórát, nő vagy férfi, a lényeg az eredeti jelentése, hogy Izrael népe ne felejtse el a Tórát. Így az az érv sem számít, hogy a nyilvános tóraolvasás pozitív, időhöz kötött parancsolat,²⁶ amely alapvetően nem kötelező érvényű a nőkre (Susskind Goldberg 2004b:16-17). Egy beszélgetés, vagy interjú során sem merült fel a közösség tagjaiban, hogy ne kellene megadni a nőknek ezt a jogot; az egyetlen negatív aspektusáról a következő fejezetben beszélnék. Szinte minden tóraolvasásnál legalább a fele a felhívottaknak nő volt, azonban nem minden nő gondolkodik erről a kérdésről egyformán. Vannak olyan tagok, akik éppen az egalitárius törekvések, a zsinagóga modern világra adott válaszai miatt járnak ide, egyet értenek azzal, hogy a nők is részesedhetnek ezekből a nyilvános funkciókból, azonban ők maguk következetesen visszautasítják, hogy felmenjenek a Tórához. Ennek okát az egyik, hasonló véleményt képviselő női adatközlőm azzal magyarázta, hogy ő nem így nevelkedett, ennél ortodoxabb szemléletmódot képviselt a családja, ő abban nőtt fel, így nagyon furcsának érezné, ha ő maga szakítana ezzel a hagyománnyal. Azt is hozzátette, hogy elképzelhetőnek tartja, hogy pár év múlva egyszer csak meggondolja magát, sosem lehet tudni, de erre még nincs felkészülve. Többen is vannak, akik inkább félénk természetükre hivatkozva nem szeretnek sűrűn felmenni a Tórához, hiszen egy átlagos szombati napon (főleg a tóraolvasás vége felé) már 100-120 ember ül a zsinagógában.

Ami a tallit- és a tefillinrakást illeti, a tagok véleményei már megoszlanak, a továbbiakban erről részletesebben írnék, mivel ez a csoporthoz való tartozás élményét nagy mértékben meghatározza, valamint ez az egyik fő vitatéma a közösségen belül.

Tallit

Tallitot alapvetően öt-hat nő szokott rakni, közülük csupán kettő az, aki fehéret hord, olyat, mint a férfiaké. A többiek női tallitot vesznek. A női tallit azt jelenti, hogy legtöbbször kisebb méretű, és „nőiesebb színű”, rózsaszín, lila. Mikor először mentem a zsinagógába, nem is vettem észre, hogy az egyik nőn például tallit van, azt hittem, hogy csak egy sálat visel, ami kicsit emlékeztet az imasálra. Ahogy közülük többen mondták, sokkal jobban tetszik nekik ez a nőies megoldás, mivel nem csak szebb, de diszkrétebb is. Felmerül a kérdés, hogy miért kell, hogy diszkrétebb legyen? Kik előtt kell egy visszafogottabb képet mutatni?

Ahogy a készített interjúkból is kiderül, a közösség tagjai meglehetősen eltérő véleményt képviselnek, van, akinek személy szerint nem tetszik, s van, aki az ortodoxia elítéléséről beszél.

Női vélemények:

„A női tallitok színesebbek, „nőiesebbek”, aminek nem csak esztétikai oka van, hanem az is közrejátszik, hogy ne ijesszék meg az embereket, akik először látnak ilyet. Rivon sem akarja, hogy a nők férfi tallitot hordjanak, erre nem kérte meg konkrétan a nőket, de mindenki tudja, hogy inkább azt szeretné, ha a nők női tallitot hordanának. Nem akarja, hogy olyanok legyünk, mint a suffragette-ek, tehát ilyen nagy újítók. Ez azért kicsit zavart, de megértem. Rivon nem akarja sokkolni az embereket, ami márpedig így is előfordul, mert sokszor érkeznek egy bar micvára például ortodox nagyszülők, akik idegenkedve fogadják a dolgot”.

„Nem szeretem a túlzott egyenlőségre való törekvést. A nők nők, a férfiak férfiak. Egy kicsit zavaró, amikor a nők ugyanazt hordják, mint a férfiak, mikor nem lehet megkülönböztetni a nőket a férfiaktól. Szeretem, ha megvan a különbség. Nagyon szerettem volna tallitot rakni, de nem akartam olyan lenni, mint a férfiak. Van egy tallitom otthon, amit a reggeli imához felveszek, de nem volt kedvem a zsinagógában hordani. Inkább a tallit katanon²⁷ gondolkozom, amit a ruha alá lehet fölvenni, mert így mégiscsak van valami, amivel jelzem, de nem feltűnő. Ha elképzelek egy zsinagógát, ahol a nők és a férfiak ugyanazt hordják, és hátulról szinte nem is lehet megkülönböztetni őket, az kicsit sokkol. Szerintem nem kéne túl messzire menni”.

„Úgy érzem például, hogy Rivon nem törekszik a tökéletes egyenlőségre, próbál egyfajta köztes pozíciót felvenni. Amikor a tallitról kérdeztem, akkor azt mondta, hogy nyugodtan rakjak, de jobb lenne talán, ha nem férfi tallitot raknék, hanem keresnék egy kicsit nőiesebbet. Azt mondta, nem nagyon szereti, ha a nők férfiruhában járnak, ettől még egyenlőség van”.

Férfi vélemények:

„Szeretem a nőket tallitban, kipában látni. Ez új, Izraelben nem láttam ilyet, de szépnek találom. Nem szeretem a diszkriminációt”.

„Nem szeretem, ha egy nőn kipa van, és azt sem, ha olyan tallit amilyen a férfiaknak van. Egyszerűen nem tetszik, ha egy nőn férfiruha van. Az egyenlőség nem arról szól, hogy ugyanolyan dolgokat hordanak a nők, hanem arról, hogy nekik is lehetőségük van bizonyos dolgokat viselni, csinálni, de a saját ízlésük szerint, nőiesen. Nincs is bajom a női tallittal. Nem ugyanolyannak kell lenni, hanem a nőnek és a férfinak ki kell egészítenie egymást. Ez persze csak egy kialakult hagyomány, nem Isten parancsa, hogy csak a férfiak vehetnek tallitot. De a hagyományon nem lehet csak úgy változtatni, a nagy változásokhoz idő kell!”

Ezek az interjúrészletek jól mutatják azt a tényt, hogy a közösségen belül mennyire különböző véleményt képviselnek a tagok. Elsősorban nem a férfiak és nők közötti eltérő hozzáállás a jellemző, egyénileg változnak a nők tallitviseléséről alkotott elképzelések. A fenti részletek alapján feltehetjük a kérdést, hogy mi a fontosabb: a közösségi értékek megvalósítása, vagy mások véleménye? Egyáltalán közösségi értéknek tekinthetjük-e a nők tallitrakását, ha a rabbi másképp gondolkozik, és a tagok véleménye is ilyen mértékben megoszlik?

Egyik fő adatközlőm viccesen megjegyezte, hogy „a maszortisok igazából liberálisok ortodox rabbival”. Többen említették, hogy bár Rivon Krygier egy maszorti zsinagógát vezet, ő maga egyáltalán nem konzervatív. Ahogy az interjúkban is mondták, a rabbi fél attól, hogy a többi ember elítéli ezt az egyenlőséget. Itt elsősorban azokról az ortodox emberekről van szó, akik eljönnek ide, mert a család egyik tagja az Adath Shalomnál végzi például a bar micváját. Ezek az emberek tehát legtöbb esetben egyszer jönnek ide, de a rabbi mégsem akarja őket „sokkolni” mondjuk azzal, hogy a nők fehér tallitban vannak, „az is bőven elég, hogy nincs elválasztás, és a nők is felmennek a Tórához”. Nyilvánvaló, hogy egy idegen számára az a legcsábítóbb, ha nincs semmi feltűnő, nagyon szokatlan jelenség, és a beszélgetésekből, interjúkból következően mondhatjuk, hogy nem csak attól fél a rabbi, hogy kivívja az ortodox családból valók ellenállását, hanem attól is, hogy a potenciális leendő tagokat is megijeszti.

Tefillin

A tefillin még inkább megosztja a közösség tagjait, itt ugyanis nem beszélhetünk „női” tefillinről, tehát nem lehet ezt a fajta köztes megoldást választani. Egyetlen nő szokott imaszíjat rakni, hogy miért, azt így fogalmazta meg:

„Mindig is igazságtalannak tűnt számomra, hogy minden „érdekes” és „játékos” micva²⁸ (tallit, tefillin, luláv²⁹) a férfiakat érinti. A fiúknak van minden játék, míg nekünk, nőknek semmi. [nevet] Annál is inkább igazságtalan, mert a tallit és a tefillin nagyon szép micvák. De amiért igazán a tefillinrakás mellett döntöttem, az egy nyári kurzus volt Jeruzsálemben, egy amerikai konzervatív jesivában.³⁰ Ott én voltam az egyetlen, aki nem rakott. Mikor visszajöttem, elmentem beszélni a rabbival, hogy mi folyik itt az Adath Shalomnál?? Olyan, mint ha a középkorban lennénk, és mondtam neki, hogy szeretnék tefillint rakni. A rabbi nem akarta elfogadni, azt mondta, hogy lehetetlen ezt megvalósítani. Mondtam, hogy ez az egyik legfontosabb micva, és teljesíteni akarom. Rivon válasza az volt, hogy ez nem úgy működik, mint Amerikában, és nem akarja, hogy beindítsak egy hullámot. Erre mondtam neki, hogy a hullám már itt áll előtte, nincs mit tenni. Szerintem intellektuálisan teljesen egyetértett velem, de ami az Adath Shalom képét illeti, nem akarja sokkolni az embereket, és szerintem őt is személy szerint sokkolta a dolog”.

A megoldás végül az lett, hogy rak tefillint csütörtökönként reggel,³¹ de csak akkor, ha nincs nagy esemény, hogy ne ijessze el az új tagokat. Mikor mondtam neki, hogy számomra egy kicsit igazságtalannak tűnik az, hogy ő a közösség állandó tagjaként kénytelen másképp cselekedni, mint ahogy szeretne, olyan emberek miatt, akik még nem is voltak a zsinagógában, és nagy valószínűséggel nem is mennek egynél többször, azt felelte, hogy erre ő is gondolt, de valahol megérti ezt az egész hallgatólagos megállapodást. Igazából nyitottnak látja Rivont e téren, de meglehetősen óvatosnak is. Megérti, hogy nem akarja elijeszteni az embereket, de azt is megjegyezte, hogy ha ez így marad, akkor semmi nem fog változni soha, minthogy a nadrágviseléshez is radikális lépés kellett, a nők először férfinadrágot viseltek, és ha ez nem lett volna, ma nem létezne női nadrág sem.

A következő gondolat pontosan leírja azt a folyamatot, amely ma a nők bármiféle változtatási kísérletét jellemzi, és ez a megállapítás, az interjúk és a beszélgetések alapján számomra egyértelműen helytállónak bizonyult az Adath Shalom közösségére vonatkozóan is: „[…] még a legkifejlettebb női kultúra is az emberi élet tartós alaptényei és -feladatai fölé emelkedik, azok sajátosan férfias kezeléséhez sajátosan női megoldást fűz, de az alapvető kérdésekben, s bizonyosan számos részletkérdésben is, azzal megegyezik. Ezért kell a nőknek kezdetben részesedniük a férfiak művelődésében, érvényesülésében és jogaiban, mert csak ebben a formában tehetnek szert sajátos teljesítményük lehetőségeinek alapjára, anyagára és technikájára” (Simmel 1996:39). A nőknek először mindenképpen a férfiakkal megegyezően kell bizonyos – általuk azelőtt nem végzett – cselekvéseket végrehajtaniuk, és csak ezután alakíthatják át azokat az ő ízlésüknek megfelelően. Ezt láthattuk abban a gondolatmenetben is, amikor beszélgetőtársam a nadrágviseléshez hasonlította a tefillinrakást.

Úgy gondolom, hogy a tefillinnel kapcsolatban még nem beszélhetünk közösségi normáról, hiszen a tefillinrakás éppen hogy csak felütötte a fejét az Adath Shalomban. Az állandó tagok eltérően viszonyulnak az eddig taglalt kérdésekhez, de úgy gondolom, hogy létezik egy közös érték, miszerint, ha nem is tetszik mindenkinek minden elem, de a lehetőséget meg kell adni a nőknek ahhoz, hogy együtt ülhessenek a férfiakkal, hogy felmehessenek a Tórához, hogy viseljenek tallitot, rakjanak tefillint, stb., ha ennek szükségét érzik. Tehát nem arra kell törekedni, hogy a férfiak és a nők mindig egyenlő mértékben részesüljenek ezekből a dolgokból, hanem arra, hogy a joguk és a lehetőségük hozzá adva legyen.

Ahogy a közösség tagjai is szóba hozták, ma egy újfajta női szerep jellemzi társadalmunkat. A modern világban a nő egyenlő jogokat birtokol, mint a férfi, emellett egy nagyon is más, nőies szerep is jut neki, és már nem az a kérdés, hogy a nő is vállalhat-e karriert, lehet-e sikeres üzletasszony, politikus stb., hanem az, hogy emellett hogyan tudja megőrizni női mivoltát, és kiegészíteni a férfit, nem pedig hozzá hasonlóvá válni.

Lehet, hogy az eddig taglalt elemei a vallási életnek elsőre felszínes, jelentéktelen dolgoknak tűnnek, de ezekben mutatkozik meg, hogy hova is tart a közösség, és ezek mögött a gyakorlati elemek mögött mélyebb tartalmak húzódnak meg, olyan fogalmak, mint egyenlőség, férfi-női szerepek, modernizáció, alkalmazkodás stb. Ezek a kérdések a közösségben állandóan napirenden vannak, nem csak kötetlen beszélgetésekben, de a különböző tanulásokon is nagy szerepet kap a nők helyzete. A tefillinrakással meginduló „hullám”, ahogyan a rabbi is fogalmazott, kezdete egy újabb modernizációs lépésnek. Nem a reform közösségek törekvéseivel megegyező, hanem a 21. század elvárásainak megfelelő, szükségszerű fejlődést értenek ezalatt a közösség tagjai.

Érdeklődés, vagy teljesítménykényszer? – női szerepek a zsinagógában

„Egyszer előfordult, hogy 5 nő állt Tóraolvasásnál a bimánál,³² ami persze nem zavart, de kérdeztem akkor, hogy hol vannak a férfiak??” – mondta egy férfi adatközlőm, mikor a közösség női tagjainak imákon való részvételéről beszélgettünk.

Az előző fejezet interjúrészleteiből is kitűnik, hogy meghatározó a nők szerepvállalása az Adath Shalom életében. Azonban nem csak vallási téren beszélhetünk a nők nagy arányú részvételéről, hanem a közösség anyagi, „világi” ügyeinek intézésében is nagy számban képviseltetik magukat. Az, hogy a nők – egyre intenzívebben – szerves részét képezik a zsinagóga működésének, bizonyos esetekben negatív módon jelent meg:

„A nők a zsinagógában eléggé megosztottak. Sokat figyelem őket, és úgy találom, hogy „túl értelmiségiek”. Ez alatt azt értem, hogy szeretnék meghódítani az intellektuális világot, anélkül, hogy lenne harci lovuk. Az jó, hogy a nők foglalkoznak a zsinagóga helyes működésével, de ezt is a vallás keretein belül kéne csinálni, még ha szociális, anyagi dolgokról van is szó. Számomra ez elsősorban egy spirituális hely. Nem baj, ha a nők is részt vesznek az intellektuális életben, de ne vigyék túlzásba. Ez zavar engem” – mondta egyik fő férfi adatközlőm, aki állandó tagja a közösségnek.

Azt, hogy a nők részt vesznek az adminisztrációs testületben, sokan felhozták példának arra, hogy mennyire fontos ebben a zsinagógában a nők szerepe. Terepmunkám során a testület fele volt nő, saját tapasztalataim is azt mutatták, hogy a fontosabb szervezési feladatokkal (ünnepekre helyfoglalás, pénzbeszedés, emberek fogadása, stb.) szinte kizárólag csak nők foglalkoztak. Lehet, hogy kissé erőltetettnek tűnik ez a példa ahhoz, hogy illusztráljam a női tagok „fontosságát”, de ezt sok beszélgetőtársam felhozta példának, mikor kutatási területemről beszélgettünk. Ez tehát a közösség számára az egyenlőség megvalósításának egy fontos eleme.

Ami a „túl értelmiségi” nők imákon való szerepvállalását illeti, több nő említette, hogy a hivatalos baál korén, a Tóra olvasóján kívül csak 6-7 nő van, aki ténylegesen tud olvasni a Tórából:

„Soha nem értettem azokat a nőket, akik elfogadják a helyzetet, hogy otthon maradnak, csak a családdal foglalkoznak, stb. A zsinagógában megvan az egyenlőség, és ami vicces, hogy leszámítva Pierre-t, csak nők szoktak olvasni a Tórából” – mondta az egyik olyan nő, aki tud olvasni a Tórából.

Az a jelenség, hogy a nőknek (láttuk az imasál vagy az imaszíj rakásánál is) meg kell küzdeniük bizonyos jogokért, legtöbb esetben azt eredményezi, hogy túl is akarják szárnyalni a férfiakat, be akarják bizonyítani például, hogy ők is tudnak olyan jól olvasni a Tórából. A férfiaknak azonban nem kell semmit sem bizonyítani, hiszen rájuk mindig is vonatkoztak mind az időhöz kötött, mind a nem időhöz kötött parancsolatok, éppen ezért ők nem is igyekeznek minél jobb tóraolvasóvá válni, hogy a példánál maradjunk. Ekkor következik be, hogy a nőkről úgy tartják, túlzásba viszik a dolgokat. Nekik (úgy éreztem, hogy a nők is ezt érzik) a legjobbnak kell lenni mindenben azért, hogy tiszteljék tudásukat, hogy elismerjék tevékenységeiket. Volt, aki azt mondta, hogy csak saját magának tanul, de én is éreztem a nőkben azt a fajta hozzáállást, hogy „megmutatom, hogy vagyok olyan jó, mint egy férfi”. Mivel kultúránk alapjában véve férfikultúra, a nők teljesítményét úgy tudjuk elismerni, hogy azt a férfiakéhoz hasonlítjuk, és „férfiasnak” ismerjük el (Simmel 1996:27). Vagyis a nők küzdelme az elismerésért valószínűleg még sokáig ebben az ambivalens formában fog megvalósulni; miközben „férfiasságukat” kell bizonyítani, nőként szeretnének sikereket elérni. Simmel szerint (1996:30) a nők akkor érhetik el igazán a szabadságot, amiért küzdenek, ha új kulturális minőségeket érnek el, amit úgy tudnak elérni, ha olyat nyújtanak, amire a férfiak nem képesek. Eme felfogás szerint, jelen esetben az Adath Shalom olyan női tagja, aki tud olvasni a Tórából, joggal élheti meg ezt a tevékenységet egy olyan eredménynek, melyben túltett a férfiakon, és mellyel bebizonyította szabadságát, valamint létjogosultságát a közösségben, annak aktív résztvevőjeként. Mindez azonban azt mutatja, hogy éppen a nők azok, akik felemlegetik – indirekt formában – a két nem közötti egyenlőtlenséget, hiszen azzal, hogy deklarálják, hogy „meg kell mutatnunk, hogy vagyunk olyan jók, mint a férfiak”, éppen azt eredményezik, hogy egy kiélezettebb harc indul az alapvetően sem egyenlő férfiak és nők között. A megosztottságot ezáltal csak növelik, és nem azt fogják elérni, hogy egy kiegyensúlyozott, egyenlőségen alapuló viszony keletkezzen a két nem között.

Egy másik férfivéleményt idéznék egy interjúból a nők szerepvállalásáról, elsősorban annak negatív oldaláról:

„Úgy gondolom, hogy a nők itt túlságosan is forradalmárok. Például amikor felmennek Tórát olvasni. Szeretem, hogy nők is felmehetnek, de túlzás, amit csinálnak. Amikor olvasnak, azt nagy határozottsággal, erővel teszik. Volt, hogy feltettem pár nőnek kérdést, és túlságosan is tudományosan válaszoltak. Azt, ami meg van írva, elő van írva. Ha én mondjuk a Coca-Cola összetevőire vagyok kíváncsi, akkor hazamegyek, és megkeresem a google-ban, vagy a wikipedián. De ha én a zsinagógában kérdezek valamit, akkor az Istennel kapcsolatos, nem tudományos magyarázatokra vagyok kíváncsi, amit én is el tudok olvasni valahol. Ha valaki olvasott olyan dolgot, amit te nem, olyan tudása van valamiről, ami neked nincs, és ezt elmondja neked kedvesen, megosztja veled az élményeit, az egy jó dolog. De rengetegszer fordul elő, főleg nők esetében, hogy ha olyan dologról beszélnek, amit te nem ismersz, iszonyú gőgösek, büszkék magukra”.

Ez utóbbi interjúrészletből, és a fentebb említett példákból arra a következtetésre juthatunk, hogy többen is úgy érzik, hogy a nők „nem is igazi egyenlőségre törekednek”, hanem arra, hogy „átvegyék a hatalmat”. A rabbi a már említett korlátozásokkal megpróbálja egy kiegyensúlyozott mederben tartani a bizonyára több más közösség által feministának tartott törekvéseket. Ezt az egyensúlyt nehéz megtalálni, de véleményem szerint, ha a férfiaknak szöget üt a fejében, hogy a nők eredményesebbek bizonyos dolgokban, előrébb járnak, mint ők, akkor talán ők is törekedni fognak az egyre aktívabb részvételre a vallási és közösségi életben, ami fellendítheti a zsinagóga életét.

Úgy gondolom, az is közrejátszik a női törekvések egyre szélesebb körű megnyilvánulásiban, hogy a közösség egy modernebb hozzáállást képvisel, a nők egyre több jogot szereznek, és így egyre inkább jogosultnak érzik magukat arra, hogy úgy részesüljenek a vallás adta lehetőségekből, kötelességekből, ahogyan a férfiak. Azt láthatjuk, hogy ebben az (ortodox közösségekhez viszonyítva) megengedőbb közösségben, ha lassan is, de egyre több mindent követelnek meg a női tagok a még „élhetőbb” vallás elérése érdekében, míg nagy valószínűséggel egy szigorúbb közösségben nem tudnák érvényre juttatni ezeket a törekvéseket, hiszen ott ezeket teljes mértékben elfojtják.

Népszerűség

Arra, hogy mit szeretnek a tagok ebben a közösségben, már láthattunk példát, amikor a maszorti mozgalom helyét definiálták a franciaországi zsidóságon belül. De az „egalitárius hozzáállás” nyilvánvalóan nem az egyetlen érv arra, hogy olyan sokan választják ezt a zsinagógát. Elszakadva tehát a női témától, ebben a fejezetben a közösségi élet egy olyan aspektusát szeretném bemutatni, mely kutatásomhoz elengedhetetlenül szükséges volt, mely az egész mozgalmat, de még inkább az Adath Shalomot egy népszerű és egyre bővülő közösséggé teszi.

Terepmunkám során, ahogy egyre jobban megismertem a közösség tagjait, egyre több interjút készítettem, rádöbbentem, hogy nem ismerek olyat, aki nem betért, vagy nem betérni készül. Ez a felismerés vezetett arra, hogy jobban megvizsgáljam népszerűségének okait, hiszen nem véletlenül választja ezt a közösséget ennyi nem, vagy csak részben zsidó származású személy, a halákhikusan zsidó emberekről nem is beszélve. A betérés és általában a mai vallásos viselkedés Tank-Storper megfogalmazásában (2007:13-14), az ma a „keresés, és nem a kézhezvétel, az elsajátítás folyamata a feltétel nélküli odaadás helyett. Ami értelmet ad, az maga a kutatás, melyet egy „autentikus” eljárás kísér. A betérés gyakorlata a modernségbe vetett hit egyfajta módját szimbolizálja, melyet a szubjektivitás, az önkéntesség és a mobilitás jellemez.” Útkeresésről van tehát szó, mely az állandó kérdésfeltevéssel közelebb juttatja az egyént ahhoz a közösséghez, mely megoldást tud nyújtani problémáira, amelyet nem kényszerből kell látogatnia, ahol nem mondják meg, hogy így vagy úgy kell hinnie, hanem szabad akaratából dönt mellette, és ahol megtalálja saját, egyéni válaszait. Az, hogy az Adath Shalomnál ilyen nagy arányú a betérők létszáma, a közösség „élhetőbb” vallási hozzáállásán kívül azt is mutatja, hogy – elsősorban fiatalok körében – az esetlegesen bizonytalan világban az ember folyamatos identitásbeli gondokkal küszködik, szeretne valami biztos pontot találni az életében egy vallási közösség keretein belül. Természetesen az egyes emberek esetében az egyéni életutak figyelembevételével lehet csak pontosabb képet kapni szándékairól, jelen dolgozatban ilyen életutak komplex bemutatására és elemzésére nincs lehetőségem. Csupán egy nő identitáskeresését, a hit kérdéséhez, a közösséghez, a zsidósághoz való viszonyát szeretném feltárni, és ezen keresztül bemutatni, hogy én magam miképpen illettem bele az Adath Shalom közösségébe.

Mikor arról kérdeztem a tagokat, hogy mit szeretnek ebben a közösségben, szinte kivétel nélkül említették, hogy nagyon befogadó, a közösség tagjai a világ számos pontjáról jöttek ide, így többek között algériai, marokkói, kongói, lengyel, német tagja is van a zsinagógának. A sokszínűség nem csak a különböző származásban jelenik meg, hanem a valláshoz való viszonyulásokban is. Többen említették, hogy ebben a közösségben van ortodox, modern ortodox, szinte már reform tag, van, aki hisz, van, aki nem hisz, de lejár, van, aki a közösség erejében hisz, van, akinek csak apukája zsidó, van, akinek az egész családja, van, aki zsidó neveltetést kapott és van, aki egyáltalán nem. Természetesen ez más zsinagógákra is igaz lehet, ami azonban eltérő ebben a közösségben véleményem szerint, az az, hogy ezekkel a különbségekkel tisztában vannak, de nem ezek alapján ítélnek meg embereket. Ami igazán számít, az az, hogy milyen módon és mennyire vesz részt a közösség életében, legyen az illető halákhikusan zsidó, vagy sem. Itt szeretném bemutatni annak a női tagnak az identitáskeresését, a közösségről, a hitről alkotott véleményét, aki többek között a női tefillinrakás kezdeményezője volt. Fontosnak tartom részletesebben megismertetni gondolatait, mert az ő útkeresésén keresztül megérthetjük, hogy hogyan juthat el valaki az Adath Shalomhoz, hogy milyen értékrendet képvisel ez a közösség a hittel, a vallásossággal kapcsolatban. Az a felfogás, melyet legfőbb adatközlőm képvisel, csupán egy alkotóeleme a sokszínű közösség rendszerének, de fontos összefüggésekre világítanak rá az interjúrészletben elhangzott gondolatok.

„Édesapám vallását nem gyakorló zsidó volt. […] Részt vettem egy csoportterápiás kezelésen, amit az aushwitzi túlélők gyermekeinek tartottak. Egyáltalán nem volt vallásos a dolog, de ebben a csoportban jött meg a kedvem ahhoz, hogy fölfedezzem a zsidóságot, még ha nem is tudtam pontosan, hogy mit jelent ez a kifejezés számomra. Mindig nagy gondot okozott, hogy zsidónak éreztem magam, de mégsem tudtam teljes mértékben felfedezni a zsidóságot a vallás miatt. Ennek a csoportnak köszönhetően döntöttem el, hogy rendszeresen le fog járni zsinagógába. Egy lépés a visszatéréshez, de tudtam, hogy ez még nem jelenti a vallásosságot. Amikor elkezdtem az órákat Rivonnal, és amikor eldöntöttem, hogy „legalizálom” a helyzetemet, az ennél azért többet jelentett, inkább egyfajta honosodást. Ezt most mondom csak. Akkor azt gondoltam, hogy arról van szó, hogy meg akarom oldani az identitásbeli és „felismerési” problémáimat a betérés által. Meg kellett oldani ezt a dolgot, szabályossá kellett tennem a helyzetemet, olyan volt ez, mint egy formalitás, papírmunka. Hogy megoldjam azt a problémát, hogy ha megkérdezik tőlem, hogy zsidó vagyok, akkor ne kelljen magyarázkodnom, hogy igen, de maguknak nem számítok zsidónak, bla bla bla. Vagy semmit nem mondok, és akkor úgy érzem, hogy félig hazudok. Ezért tettem meg az első lépést. Kerestem valamit, de nem tudtam, hogy mit. Beszéltem elég sok nyelven, jógáztam, tai-chiztam, és ezek olyan dolgok amik – bár nem vallások – nem csak fizikai tevékenységek, hanem spirituális gyakorlatok, de ugye nem feltétlenül arról van szó, hogy hiszel valamiben, valakiben. Ekkor úgy éreztem, hogy világkörüli utat tettem meg azért, hogy észrevegyem, hogy amit kerestem, az itt volt mindig is az orrom előtt. De amíg ezt a világkörüli utat jártam, nem tudtam észrevenni, hogy mindig itt volt előttem, és megvolt mindenem, mint egy embernek, aki nem ismerte a papírpénzt, és örökölt egy láda papírpénzt, és hirtelen felfedezi, hogy ez mennyit is ér”.

Az a fajta kutatás, keresés, amiről Tank-Storper fentebb idézett gondolatában beszél, itt összekapcsolódik a zsidó származással. Mivel édesapja zsidó, és már kisgyerekként találkozott a judaizmussal, főként annak kulturális aspektusaival, interjúalanyom számára – ahogy a következő részletekben láthatjuk – egy idő után egyértelművé vált, hogy csakis a zsidó vallásban találhatja meg önmagát, mindazt, amit eddig keresett. Ennek a keresésnek az eredménye azonban, ami először talán furcsának tűnhet, nem az „igaz hitben” keresendő, a zsidóságba való betérés sokkal inkább egy életmódot, egy kulturális hovatartozást adott beszélgetőpartneremnek. Azért gondolom, hogy furcsának tűnhet ez első pillantásra, mert pont a betért, a „kívülről jött” emberekkel kapcsolatban tapasztaljuk általában a legbuzgóbb magatartást, a legaktívabb és legautentikusabb viselkedésre való törekvést. Egy vallással kapcsolatban bizonyára ez elsősorban a hitet jelentené, de jelen esetben inkább magába a közösségbe vetett hit jelenik meg.

Az a tény, hogy interjúalanyom zsidó származásúnak vallja magát,³³ mint láttuk, nem befolyásolta keresésének elején, de arra a kérdésemre, hogy rátalálhatott-e volna más vallású közösségre, a következő feleletet adta:

„Nem hiszem, nem valószínű, mert úgy éreztem, hogy ez mindig is ott volt az orrom előtt, hogy ez jelez, jelent valamit. Nem hiszem, hogy választhattam volna egy vallást, a hit és a vallásosság értelmében. Mint például a kereszténységet, ahol az első, hogy higgy Istenben, és arra épül az összes többi dolog. És más gyakorlatok, mint például a tai-chi, vagy a jóga érdekes volt, sok mindent adott nekem, de nem volt meg soha az az érzésem, hogy egy bizalmas, meghitt helyen vagyok. A judaizmus különbözik a tai-chitól, és a jógától, ahol minél többet gyakorolsz, annál többet kezdesz megérteni, mégis érzed, hogy ez kapcsolódik egyfajta világlátáshoz, ami teljesen más, és amit én nem ismerek. Az egzotikum világában vagyunk, ami azt jelenti, hogy nem ismerünk valamit, le vagyunk nyűgözve azoktól a dolgoktól, amik teljesen különbözőek, és amiket nem ismerünk, nem ismerjük a normális kontextusát. Persze ez ugyanúgy igaz a judaizmusra is, de abban találtam értelmet, még ha megfoghatatlan is volt számomra, mert amikor Franciaországba jöttem, nem ismertem senkit, nem volt kapcsolatom, nem ismertem a liturgiát. Mégis idegenként az volt az érzésem, hogy van egyfajta „emlékezetem”, ami megvilágít sok olyan dolgot, amit már előtte hallottam. Ez lehet, hogy az én agyszüleményem, nem tudom. Ez az, ami szerint éltem”.

Láthatjuk, hogy interjúalanyom döntését nem csak a származás befolyásolta végül, hanem a zsidóság azon egyedülálló mivolta is, hogy az is beletartozik a zsidó vallás szerint a zsidóságba, aki nem hívő, nem vallásgyakorló, csak származását tekintve zsidó. Jelen esetben a betérés szándékát, mint fentebb olvashattuk, az ortodox szempont befolyásolta, vagyis az a tény, hogy számukra az a zsidó, akinek édesanyja zsidó, illetve az, aki betért. A legszigorúbb irányzat elveit követve kizárhatja, hogy bárki is kétségbe vonja ezentúl identitását, és ezáltal feloldódik a belső és a mások által vélt identitás közötti ellentmondás. Azáltal, hogy a zsidóság egészébe a nem vallásosak is beletartoznak, és így nem csak a vallási, hanem az intellektuális, kulturális aspektusa is önmagában felfedezhető, tulajdonképpen elválasztható e két rész egymástól, azok is részesülhetnek az alapvetően vallásos közösség életéből, akik a második tényező miatt járnak egy zsinagógába. A hit eme összetett és bonyolult mivoltát interjúalanyom személyes érzésein keresztül így fogalmazta meg:

„Vannak olyan emberek, akik ismertek engem előtte és most is, akik azt mondták, hogy hirtelen úgy ébredtem egyik reggel, hogy hiszek valamiben. Persze ez nem egy reggel történt, nem is egy nap alatt, hogy elkezdtem hinni valamiben. Nem Istenben, ez a kérdés nem érdekelt, nem is tettem föl magamnak ezt a kérdést. Azt vettem észre, hogy magában a vallásban hiszek. A vallásban, mint egy gyakorlat, egy tudás, és amin más emberek dolgoztak, alakítottak, finomítottak, és ami nekem egy életmódot kínált, amit egyedül nem tudtam volna kidolgozni, kitalálni. És egy csapásra találtam értelmet az életemnek, előtte úgy gondoltam, hogy az élet értelem nélküli, csak egy vicc.

Ami a naiv, vak hitet illet, azt gondoltam régen, hogy a zsidóságban ez nem létezik, és hogy őszintén megmondjam, azt hittem, hogy ez egy keresztény dolog. De egyszer voltam önkéntes szolgálaton Izraelben, ahol felfedeztem ezt az oldalát is a zsidó vallásnak, hitnek. Az emberek azért imádkoztak, hogy jöjjön a busz hamarabb. Érted? A buszmegállóban azért imádkozni, hogy jöjjön a busz! Vagy a parkolóban, hogy legyen hely. A francia társaim túl liberálisnak tartottak, én pedig azt gondoltam róluk, hogy a babona világában élnek. Milyen gondolat az, hogy ha imádkozom, akkor Isten majd hamarabb odaküldi a buszt, és hogyan teszi? Gyorsabban gurultatja, miközben három balesetet okoz ezzel, mert átmegy a piroson?! Na ne!

A zsidóknál sosem kérdezik meg, amikor valaki betér, hogy hívő-e. Teljesen más, mint a keresztényeknél, mert ott ha valaki felveszi a kereszténységet, az vallásos. Míg a zsidó betérést én sok esetben a honosítási eljáráshoz hasonlítanám. Sokszor mondják, hogy „Mivel Isten a Tórát adta.”. Sokkal fontosabb volt mindig is, hogy a Tórában higgyenek, mint Istenben. Ebben különbözik két nagy irányzat, hogy az egyik szerint emberek írták a Tórát, a másik szerint pedig ez egy kinyilatkoztatott szöveg. Számomra egyáltalán nincs jelentősége. Ha emberek írták, jól írták meg, jó lenne, ha nekem is sikerülne egy ilyen dolog. (nevet) Az igaz, hogy amióta ehhez az irányzathoz tartozom, felfedeztem magamban egyfajta optimizmust, ami előtte nem volt meg. Talán ez a hit.

Az a ’jelenség’, hogy még a betérésnél sem számít igazán, hogy hívő-e az illető (hiszen hogyan is lehetne definiálni a hitet), hogy nem kérdez rá senki, valóban jelen van a közösség mindennapjaiban is:

„Mindegy, hogy ateista, laikus, fekete, fehér, kicsi, erős, szép, csúnya, okos, nem okos stb., a lényeg, hogy minden egyes tagnak van egyfajta funkciója a közösségben, valamit mindenki hozzátesz a halákha emlékének létrehozásához!”

„Egy Isten van, ez Izrael istene, de hogy ki hogyan hívja, az mindegy. Izrael istene többféleképpen megnyilvánult, ő az, aki a Tórát adta, meggyógyítja a betegeket, befogadja az árvákat, mindenkinek segít, a nemzetek istene”.

Olyan felfogást láthatunk itt, mely a más vallások iránti nyitottságot mutatja, többen gondolják úgy, hogy igazából mindegy, hogy hívja az ember azt, amiben hisz, ha követ egyfajta erkölcsi értékrendet, szabályrendszert, és alapvetően jót tesz embertársaival. Az Adath Shalomon keresztül a maszortit egy olyan irányzatnak ismertem meg, mely nem a különbségeket keresi zsidók és nem zsidók között, hanem az összekötő kapcsokat.

Ehhez kapcsolva szeretném bemutatni a tereppel kapcsolatos saját élményeimet, azért ebben a részben, mert szerettem volna, ha az olvasó már ismeri a közösség alapvető elveit, befogadó jellegét, a nőkhöz való hozzáállását, és így talán világosabbá válik, hogy miért váltott ki belőlem ez a közösség bizonyos érzéseket. A másik érv, mely emellett szólt, az magához a témához való illeszkedése. A hit kérdését, a tagok hithez való viszonyulását mindenképpen dolgozatom végére szántam, mivel csak a már bemutatott jelenségeken keresztül érthetjük meg ezeket, és kaphatunk egy átfogóbb képet a vallási elképzelésekről. Elsősorban azt szeretném bemutatni, hogy ebben a közösségben milyen módon éltem meg „zsidóságomat”, melyet leginkább egy esettanulmányra és az adatközlőim gondolataira alapozok, hozzákapcsolva saját élményeimet.

Ahogy Borsányi mondja Malinowski egy beszámolójával kapcsolatban (Borsányi 2000:81) az antropológus „miközben átveszi a helybeliek gondolkodásmódját és szokásainak nagy részét, az érvényes viselkedésformákat „beépíti” a saját magatartásába”. Ez a gondolkodásmód elengedhetetlen az eredményes terepmunka végzéséhez, hiszen akkor válik befogadottá az antropológus, ha a tagokhoz hasonlóan cselekszik és nem hívja fel állandóan figyelmüket azzal, hogy külső szemlélőként szokatlanul, a közösség tagjaitól eltérő módon viselkedik. Egy zsinagógában, és főleg ebben a zsinagógában egyáltalán nem éreztem magam kívülállónak, tudtam követni a héber imát, valamennyi jártasságot szereztem az évek során abban, hogy mikor hogyan kell viselkedni, mit kell énekelni, mondani, stb. Próbáltam természetesen hű maradni saját gondolkodásomhoz, és nem akartam senkivel elhitetni, hogy én mint hívő veszek részt az imákon, így az is előfordult, hogy nem tettem bizonyos gesztusokat, amit ha megtettem volna, „álszentnek” éreztem volna magam. Ez a kettős érzés, hogy szeretem is a liturgiát, a közösségi létet, de közben nem akarok senkit sem becsapni azzal, hogy „úgy csinálok”, mintha hívő lennék, a következőkben bemutatott eset megtörténte után értelmét vesztette. Személyesen tapasztaltam meg mindazt, amiről kutattam, engem is magával ragadott az az érzés, hogy itt bárki a közösség tagja lehet függetlenül gondolkodásmódjától, hitétől, származásától. A történet leírása személyesebb hangvételű, nem tudom teljes mértékben objektíven szemlélni az eseményeket, hiszen saját élményt mutatok be.

Egy szombati nap volt, a zsinagógában az a szokás, hogy reggel az ima elején kiosztanak kis kártyákat azoknak, akik az ima alatti szerepeket, funkciókat betöltik majd. Ilyen funkció maga a Tóraolvasás, a Tóra-tekercs összetekerése, felöltöztetése, az előimádkozó szerepe, van aki megáldja a felhívottat stb. Amikor a rabbi osztotta ki a sárga kártyákat, nekem is adott egyet. Próbáltam tiltakozni, látta rajtam, hogy félek egy kicsit a dologtól, mondtam, hogy nem tudom mit kell csinálni. Először nem is láttam, hogy mi szerepel a kártyán, azt sejtettem, hogy nem hív fel a Tórához olvasni, de így is megijedtem, hiszen még sosem vettem részt közvetlen módon a szombati szertartásokban. Azonban a rabbi erősködött, mondta, hogy ne aggódjak, segíteni fognak. A gállél szerepére kért meg, vagyis, hogy a Tóraolvasás után öltöztessem fel a Tórát. Nem jutott eszembe akkor egy pillanatig sem, hogy nem zsidó származásom gondot okozhat, annyira ideges voltam, hogy ki kell mennem, és az egész közösség előtt kell valamit tevékenykednem, hogy nem kérdeztem meg a rabbitól, hogy baj-e, hogy nem vagyok zsidó. Azt hittem, hogy ezt tudja, hiszen odaérkezésemkor ezt is mondtam, de valószínűleg elfelejtette, vagy én nem emeltem ki nagyon ezt a tényt. Az igazat megvallva nagyon örültem a feladatnak, tudom, hogy ez nem olyan kis dolog, és ezzel tényleg a közösség tagjának érezhettem magam. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem ugyanaz, mint hogy valakit felhívnak olvasni, de nagyon jó érzéssel töltött el, hogy megtisztelnek ezzel a szereppel. Mivel nem tudtam pontosan, hogy mivel jár ez a szerep, odamentem az egyik nőhöz, hogy megbeszéljük a feladatomat. Ő azt mondta, hogy sajnos a rabbi valószínűleg tévedett, mert ezt nem végezheti nem zsidó. Hozzátette, hogy inkább hagyja, hogy megtegyem, mert látta rajtam, hogy elszomorodtam, de azért, hogy biztosan minden kóser módon történjék, kértem, hogy inkább kérdezze meg a rabbit. Így kiderült, hogy valóban nem lehetek gállél, és a rabbi üzente, hogy nagyon sajnálja, és ő azt gondolta, hogy zsidó vagyok, hiszen mindig itt vagyok, többet, mint bárki más, és nagyon sajnálja, hogy ilyen helyzetbe hozott. Emellett ha szándékomban áll betérni, nagy szeretettel fogad, járhatok a betérésre felkészítő csoportba.

Ugyanezen a szombaton volt egy fiú bar micvája. Ő is olvasott a Tórából, és ő kezdte a drósét. Ebben elmondta, hogy annak ellenére, hogy ő maga és a családja zsidó, de nem vallásos, egyértelműnek gondolta mindig is, hogy lesz bar micvája, hiszen zsidó, és ez hozzátartozik az életéhez. Számomra meglepő volt, hogy ezt egy szombati napon, amikor sokan is voltak a zsinagógában, egy dróse alatt kimondja. Eddigi tapasztalataim alapján nem gondoltam volna, hogy ezt ilyen nyíltan fel lehet vállalni. Természetesen ezt befolyásolja, hogy milyen irányzathoz tartozik a közösség, és hogy maga a zsinagóga milyen sajátos elveket, szokásokat követ, azonban a liturgiában, a közösségi életben itt egy inkább szigorúbb, ortodox hozzáállást figyeltem meg. Az egyének gondolatában már az elejétől kezdve éreztem, és tapasztaltam a sokszínűséget, de a közösség szintjén eddig nem. Miután a rabbi átvette a szót, két mondást fűzött ahhoz, hogy a fiú és családja nem vallásos. Az egyik így szól: „Minden zsidó vallásos, csak nem tudja”, a másik pedig így: „Minden zsidó, zsidó”. Nagy „újító ötlet”, tette hozzá a rabbi viccesen, de mondta, hogy mindegy, hogy vallásos zsidó, vagy bélyeggyűjtő zsidó, vagy megfázott zsidó az illető, akkor is zsidó. Vagyis mindenkit szeretettel fogadnak, még ha nem is vallásos – ezt kifejezetten a fiúnak mondta.

A kidduson³⁴ beszélgettem legfőbb adatközlőimmel, és szóba került, hogy fel akart hívni a rabbi gállélnek. A beszélgetés során elgondolkoztam azon, hogy jó lenne betérni, mire mondta egyikük, hogy amint láttam a bar micvával kapcsolatban, nem kell ehhez hívőnek lenni. Ezt a rabbi is hozzátette. Mondtam akkor inkább viccesen, mint komolyan gondolva, hogy sose lehet tudni, lehet, hogy jobb, ha megragadom az alkalmat. A többiek helyeselve hozzátették, hogy nézzem meg a közösség egyik oszlopos tagját, aki 67 évesen tért be.

Az igazat megvallva komolyan is elgondolkoztam a betérésen, mert úgy éreztem ebben a közösségben, hogy nem az a fontos, hogy mennyire hisz az ember, vagy sem, lehet pusztán kulturális érdeklődése, a lényeg az, hogy a közösség aktív tagja-e, jár-e, részt vesz-e az életében. Teljesen mindegy, hogy honnan jött, mit/miben hisz, zsidó-e vagy sem, be akar-e térni, vagy sem. Nyilvánvalóan számít, hogy zsidó-e a Tóraolvasásnál, meg a körülötte lévő tevékenységeknél, de akkor is szívesen fogadnak mindenkit, ha nem akar ezekben részt venni, csak lejár. Mutatnak bizonyos irányokat, követendő példákat, felfogásokat, véleményeket, de sohasem egy félét, és megváltoztathatatlant. A tagok döntése, hogy mely utat választják. Ezt a gondolatot az egyik nő így fogalmazta meg (szintén egy másik irányzathoz viszonyítva):

„Az a különbség az ortodox közösségek és az Adath Shalom között, hogy ott az emberek egy igazságot fogadnak el, bezárkóznak, nem is gondolják, hogy egy bizonyos dolgot lehet másképp is magyarázni. Az Adath Shalomban az emberek folyamatosan feltesznek magukban kérdéseket, kételkednek, keresik a megfelelő válaszokat. Ide sokan vegyes családból, házasságból jönnek, sok betért is van, ami mind ezt mutatja”.

Ez a gondolat foglalja legjobban össze, hogy miért érezheti magát teljes értékű tagnak ebben az alapvetően vallási közösségben az, aki nyíltan kimondja, hogy nem Istenben hisz, hanem magában a vallásban, vagy a Tórában, vagy csupán abban az erkölcsi értékrendben, melyet a zsidó vallás képvisel, vagy éppen az, aki nem hívőként részt vesz az alapvetően a vallási életet meghatározó szertartásokban. Számos példát lehetne még hozni a sokszínűség érzékeltetésére, melynek alapja az, amelyet a közösség tagjai a zsinagóga egyik legnagyobb értékének tartanak, hogy „befogadó”, „nyitott” mindenki felé. Ez a szellemiség az, amely a mai embert közelebb tudja hozni a valláshoz és a zsinagógához, ahogy beszélgetőpartnereim mondták, és ez az Adath Shalom legfontosabb célkitűzése is.

Záró gondolatok

Jelen dolgozatban alapvető célom az Adath Shalom ’női szempontú’ bemutatása volt, melyet a közösségben megnyilvánuló jelenségekre és az ezekre adott magyarázatokra igyekeztem felépíteni. Úgy érzem vezérfonalam nem egy önkényesen kiragadott aspektusa a közösségnek, mivel maguk a tagok is a nők helyzetének, szerepének értelmezésére fektetik a legnagyobb hangsúlyt mikor a közösséget definiálják. A gyakorlati jelenségeken keresztül szerettem volna feltárni a közösségben megnyilvánuló modernizációs törekvéseket, az egyenlőség megvalósulását biztosító tényezőket. Ahogy a bevezetőben is említettem, választásom egyik oka a zsinagóga nők szerepéről alkotott véleménye volt, melynek valamely aspektusa szinte minden beszélgetésben előkerült. Elsősorban az ortodox közösségektől való elhatárolódásban jelent meg a nő egyenlő státusának fontossága, melyet a mehica, a minján, a tóraolvasás, a tallit- és a tefillinrakás gyakorlati példáin keresztül ismerhettünk meg. A vallásgyakorlat eme formái megmutatták, hogy a nők törekvései az abszolút egyenlőségre sok esetben negatívan csapódnak le elsősorban a férfiak körében, de bizonyos esetekben a női tagok számára is, és úgy értelmezik azokat, mint a nők „hatalomra való törekvését”. Az a tény, hogy ebben a közösségben a nők mind a vallási életben, mind az adminisztrációs ügyekben nagy arányban képviseltetik magukat, és sokszor többet tanulnak, több órára, foglalkozásra járnak a zsinagógában, azt mutatja, hogy a mai modern társadalom fokozatos átalakulása mindenképpen hatással van a zsinagógai életre is. A nők „kint” betöltött szerepét nem lehet figyelmen kívül hagyni a vallási közösség működése során sem, ez az, amit a maszorti mozgalom, és az Adath Shalom is megpróbál érvényre juttatni, és elsődleges célkitűzései között szerepel, hogy a nők egyenlő partnerként vegyenek részt a zsinagóga életében. Feltehetően a párizsi közösség következő ez irányú fejlődése a tefillinnel kapcsolatban fog megvalósulni, hiszen ennek kezdeti lépéseit láthattuk egy nő törekvéseinek bemutatásán keresztül. A nők szerepe nem csak előfeltevéseim alapján bizonyult meghatározónak, a közösség tagjai is (férfiak és nők egyaránt) rendszeresen szóba hozták a nők státusát annak illusztrálására, hogy ez egy „nem diszkriminatív”, „haladó szellemiségű”, de mindemellett „hagyománytisztelő” zsinagóga, amely reflektál a kor változásaira és együtt halad azokkal.

Az utolsó fejezetben az Adath Shalom népszerűségét egy másik szemszögből szerettem volna bemutatni, hiszen a női vonatkozását láttuk már az azt megelőző részekben. Népszerűnek tekinthetjük ezt a zsinagógát, hiszen (terepmunkám alatt) minden szombaton 80-100 ember vett részt az imán, az ünnepeken természetesen ennél sokkal több. Nem csak az állandó tagok létszámán lehet lemérni azt, hogy a közösség egyre inkább meghatározó szerepet tölt be a párizsi zsidó életben, jól mutatja ezt az is, hogy folyamatosan működik Talmud Tóra, a gyerekeknek külön tanulás, rendszeresen tartanak zsidó-keresztény-muszlim kerekasztal-beszélgetéseket, konferenciákat, kórust szerveznek, filmklubot, stb. és a betérésre felkészítő csoportban is évről évre egyre több tagot számlálnak, terepmunkám alatt hozzávetőleg 70 tagja volt a csoportnak. Annak bemutatására, hogy miért népszerű a zsinagóga, segítségemre volt az egyik legaktívabb női tag identitásproblémáiról szóló interjúja, mely során egy fajta megközelítést láthattunk a betérés folyamatára. Célom itt nem a betérések bemutatása volt, hanem annak illusztrálása, hogy a közösséget milyen fokú sokszínűség jellemez, milyen különböző olvasatai lehetnek a hit és a vallásosság kérdésének. Saját tapasztalatomat is érdemesnek találtam arra, hogy leírjam ebben a dolgozatban, hiszen nem csak megérthettem, de át is élhettem azt, hogy mi az, ami megragadja az újonnan érkezőt ebben a közösségben, azt, hogy milyen könnyű bekerülni a zsinagóga mindennapi életébe, miközben a tagoktól folyamatosan pozitív visszajelzést kap az illető, és azt, hogy milyen könnyű „zsidóvá válni” ebben a közösségben.

A betérés és az identitáskeresés vizsgálatát szakdolgozatom témáinak szánom, mivel sok értékes és érdekes beszélgetést folytattam, interjút készítettem ezekben a témakörökben, de úgy érzem, hogy ez még további terepmunkát, és egy elmélyültebb kutatást igényel. Az egyéni életutak értelmezése elengedhetetlenül szükséges az identitáskeresés különböző formáinak bemutatására, melyre jelen dolgozatban nem nyílt alkalmam. Terepmunkámat ebben a közösségben folytatom majd, mely az eddigi tapasztalataim alapján rengeteg lehetőséget rejt magában a fent említett két témában való kutatáshoz. Nem csak a betérők magas aránya, de az eddig megismert útkeresések, és annak problémái vezettek rá arra, hogy ebbe az irányba folytassam majd kutatásomat. Célom többek között feltárni, hogy hogyan talál rá az Adath Shalomra ma egy betérni készülő, vagy halákhikusan zsidó ember, milyen szempontok befolyásolják döntését, melyek azok a személyes vonatkozások, amik identitáskeresését alapvetően meghatározzák, hogyan élik meg zsidóságukat ebben a közösségben beilleszkedésük során.

Emellett természetesen még számos más aspektusa feltárulhat az identitáskeresés és a betérés kérdésének a terepmunka során, hiszen a terep esetleges változásaira, átalakulásaira az antropológus(hallgató)nak reflektálnia kell, és amennyiben szükséges, át kell értékelnie prekoncepcióit. Annyi azonban bizonyos, hogy kutatásomat ebben a dinamikusan fejlődő, modern, „egyenlőségre törekvő”, de emellett hagyománytisztelő zsinagógában szeretném folytatni.

Könyvészet

Ausztrics Andrea 2008 A zsidóság Magyarországon egy budapesti ifjúsági szervezet tükrében. Kulturális Antropológia Szakcsoport. Kézirat.

Azria, Régine 2008 ’1970: le tournant communautaire’. Le Monde des Religions, 27:30-32.

Bebe, Pauline 2001 Isha. Dictionnaire des femmes et du judaïsme. Calmann-Lévy, Paris.

Benbassa, Esther 1997 Histoire des Juifs de France. Éditions du Seuil, Paris.

Bíró Tamás é.n. A zsidóság irányzatai.

http://www.pestisul.hu/zsido_iranyzatok.htm (Letöltés ideje: 2009.04.06.)

Boglár Lajos 2005 A tükör két oldala. Bevezetés a kulturális antropológiába. Nyitott Könyvműhely Kiadó, Budapest.

Borsányi László 2001 A megfigyelés az antropológiai terepmunkában. Kultúra és közösség: művelődéselméleti folyóirat, 2000-2001; 3(5)-4(1):77-83.

Cohen, Eric 2007 Heureux comme Juifs en France.

http://www.akadem.org/sommaire/themes/liturgie/11/2/module_2233.php (Letöltés ideje: 2009.06.02.)

Comeau, Geneviève 1998 Catholicisme et judaïsme dans la modernité. Cerf, Paris.

Cseh Enikő 2006 Nők a Károli Gáspár téri zsinagógában. Kulturális Antropológia Szakcsoport. Kézirat.

Dalsace, Yeshaya 2006 La place de la femme dans le rituel synagogal. http://www.massorti.com/La-place-de-la-femme-dans-le.html (Letöltés ideje: 2009.06.01.)

Donin, Hayim Halevy 2003 Zsidónak lenni. Göncöl Kiadó, Budapest.

Duranti, Alessandro 2006 Linguistique Anthropology. In „Így kutatunk mi…” – az antropológiai terepmunka módszereihez IV. (szerk. Hajnal Virág – Papp Richárd), Szimbiózis, Budapest.

Emet Ve’emunah: Statement of Principles of Conservative Judaism. http://www.scribd.com/doc/3491343/emet-veemunah-statement-of-principles-of- conservative-judaism (Letöltés ideje: 2009.04.07.)

Eriksen, Thomas Hylland 2006 Kis helyek – nagy témák. Bevezetés a szociálantropológiába. Gondolat Kiadó, Budapest.

Frankel, Zacharias é.n. On changes in Judaism.

http://www.ucalgary.ca/~elsegal/363_Transp/ZFrankel.html (Letöltés ideje: 2009.04.06.)

Geertz, Clifford 2001 Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Osiris, Budapest.

Goldberg, Sylvie Anne szerk. 1996 Dictionnaire encyclopédique du Judaïsme. Robert Laffont, Paris.

Goldberg, Sylvie Anne 2008 ’2000 ans d’histoire’. Le Monde des Religions, Vol. 27:24-26.

Gordis, Robert 1990 Introduction: The Commission, the Statement, the Mouvement. In Emet Ve’emunah: Statement of Principles of Conservative Judaism. http://www.scribd.com/doc/3491343/emet-veemunah-statement-of-principles-of- conservative-judaism (Letöltés ideje: 2009.04.07.)

Jólesz Károly 1993 Zsidó hitéleti kislexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Krygier, Rivon szerk. 1993 La tradition du nouveau: Charte des principes du mouvement massorti (conservative). Publication de la communauté massorti Adath Shalom, Paris.

Krygier, Rivon szerk 1999 La loi juive à l’aube du XXI^e siècle. Éditions Biblieurope, Paris.

Oláh János 2005 Judaisztika. Bookmaker, Budapest.

Papp Richárd 2004 Van-e zsidó reneszánsz? Kulturális antropológiai válaszlehetőségek egy budapesti zsidó közösség életének tükrében. Múlt és Jövő, Budapest.

Simmel, Georg 1996 A kacérság lélektana. Atlantisz, Budapest.

Susskind Goldberg, Monique 2004a La Mehitsa à la Synagogue. Apprendre et enseigner. Numéro1. Institut Schechter des Etudes Juives, Jerusalem.

Susskind Goldberg, Monique 2004b Les femmes et la lecture publique de la Torah. Apprendre et enseigner. Numéro 2. Institut Schechter des Etudes Juives, Jerusalem.

Tank-Storper, Sébastien 2007 Juifs d’élection. Se convertir au judaïsme. CNRS Éditions, Paris.

Unterman, Alan 1999 Zsidó hagyományok lexikona. Helikon, Budapest.

Internetes források:

http://www.jtsa.edu

http://www.massorti.com

http://www.massorti.com/adathshalom/ http://www.massorti.com/adathshalom/IMG/pdf/Dossier_Presse_20ans.pdf

http://massorti.com/-Le-reseau-Massorti-en-France-.html http://www.ucalgary.ca/~elsegal/363_Transp/05_Conservative_Judaism.html http://www.zsido.com

1 Közvetett megfigyelés: A kutató a külsődleges nyomokra, a közvetett úton fellelhető információk begyűjtésére törekszik. A feltűnést kerülő megfigyelés már a közösségben történik, ekkor az antropológus az egyént, a közösséget figyeli meg, de elsődlegesen a külsőségeket, metakommunikációt, nyelvhasználatot. A részt vevő megfigyelés Borsányi megfogalmazásában: „A terepen, a tanulmányozandó közösségben való jelenlét, mozgás, ismerkedés. (…) a terepmunka célja, lányege a tartós együttéléssel elérhető megismerés, megtanulás és megértés (…) miközben meg kell tanulni kívülről szemlélni a belülről való részvételt”.

2 A héber eredetű szavak egységes magyar átírásához Alan Unterman (1999) Zsidó hagyományok lexikona című könyvét használtam dolgozatomban. A dróse vallási tanítást, hitszónoklatot jelent, melyet általában a rabbik mondanak szombatonként, és ünnepnapokon. (http://www.zsido.com/konyvek/A+zsid%F3s%E1g+sz%F3t%E1ra/102/1536)

3 Minden olyan embernek, akinek édesanyja nem zsidó, de szeretne a zsidó közösségbe tartozni, be kell térnie. A betérés folyamata egy hosszú procedúra, mely során a betérni készülő mélyebben megismerkedik a zsidó kultúrával, a vallási előírásokkal, és mindezeket kötelező érvényűnek tekinti magára nézve (Donin 2003:258).

4 A bar micva jelentése: a parancsolat fia. Minden 13. életévét betöltött fiú már saját maga felel tetteiért, felnőttnek tekintik a legtöbb vallási ügyben. A bar micva ünnepén a fiút felhívják a Tórához, általában a születésnapját követő első szombaton. Innentől kezdve a fiúnak be kell tartania a Tízparancsolatot, viselnie kell a tefillint, valamint beleszámít a minjánba (Unterman 1999:39).

5 A bat micva jelentése: a parancsolat lánya. Minden 12. életévét betöltött zsidó lány már felnőttnek számít, így kötelessége betartani a Tízparancsolatot. A konzervatív, maszorti közösségekben a lányokat is felhívják a bat micva ünnepén a Tórához (Unterman 1999:40).

6 Bővebben a következő oldalon olvashatunk a közösségről: http://maszorti.hu/index.php?paged=4

7 10 felnőtt férfiból álló csoport, mely a nyilvános istentiszteletek alatt elmondott bizonyos imákhoz, valamint a Tóraolvasáshoz szükséges (Jólesz 1993:134-135)

8 A férfiak ezzel fedik be fejüket imádkozás közben.

9 Imasál, melyet a férfiak viselnek a reggeli imák alatt, általában fehér színű fekete vagy bíbor csíkokkal. Eredete a Bibliában található: „készítsenek maguknak rojtot ruháik szögleteire… hogy lássátok azokat és megemlékezzetek az Örökkévalónak mind a parancsolatairól” (Unterman 1999:232).

10 A tefillin imaszíjat jelent, melyet csak hétköznap kell rakni, szombaton és ünnepnapokon nem. Egy-egy fekete dobozkát kell rakni a bőrszíj segítségével a kézre és a fejre, melyek pergamentekercsekre írva 4 tórai szakaszt tartalmaznak. Ez emlékezteti a zsidókat arra, hogy ne felejtsék el a parancsolatokat a mindennapi teendők közt sem (Donin 2003:135-136).

11 Zacharias Frankel (1801-1875): Tudós, rabbi, a németországi zsidóság egyik vezető személyisége. Prágában született, Budapesten tanult filozófiát és filológiát. Drezdában, 1836-ban lett rabbi, majd 1854-től a breslaui Zsidó Teológiai Szeminárium vezetője lett (Goldberg 1996:379-380).

12 A szó jelentése: út, ösvény. A Talmudban található törvényeket nevezik így, gyakran szembeállítják az aggádával. A halákha a jogi és a rituális ügyekről szól, míg az aggáda az etikával, teológiával, népművészettel és a legendákkal foglalkozott (Unterman 1999:15, 86).

13 http://www.jtsa.edu/About/History.xml (Letöltés ideje: 2009.04.06.)

14 http://www.massorti.com/adathshalom/IMG/pdf/Dossier_Presse_20ans.pdf (Letöltés ideje: 2009.06.01)

15 Bővebben a következő oldalon olvashatunk róluk: http://massorti.com/-Le-reseau-Massorti-en-France-.html

16 A következőkben mind a „maszorti”, mind a konzervatív zsidóság kifejezést használni fogom, hiszen ezek az alapelvek mind az Egyesült Államokban, mind Franciaországban érvényesek. Ahol eltérés van, azt egyértelműen jelzem.

17 Mivel minden beszélgetés, interjú franciául zajlott, ezért az ebben a dolgozatban megjelenített összes részlet saját fordítás, melyek során törekedtem minél pontosabban fordítani adatközlőim gondolatait.

18 A szó elkülönítést jelent. Ortodox zsinagógákban a férfiak és nők külön ülnek, a nők vagy egy karzatról, vagy függöny mögül követik az imát a férfiaktól hivatalosan is elválasztva (Unterman 1999:156).

19 A hagyomány, vagy szokás (héberül minhág), mely zsinagógánként változhat, sokszor nagyobb hatalommal bír egy közösségben, mint a halákha. A közösségbe újonnan érkezőnek kell alkalmazkodnia a helyi szokásokhoz, nem pedig fordítva (Unterman 1999:162).

20 Az Első Szentélyt, melyet Salamon épített, és a babiloniak romboltak le, Ezra, a babiloni fogság után újjáépítette. Ezt a rómaiak rombolták le (Unterman 1999:236).

21 Sátoros ünnep, egyike a három zarándokünnepnek. A sátor jelképezi az Egyiptomból való kivonulás utáni, 40 évig tartó vándorlást, hiszen akkor is sátrakban laktak a zsidók (Oláh 2005:43).

22 A Misna a rabbinikus irodalom egyik legkorábbi emléke. Összeállítását a 3. század elején fejezték be, ez gyűjti össze a szóbeli hagyomány törvényeit (Unterman 1999:163).

23 A Talmud a szóbeli tan legjelentősebb műve, melyet az 5. század folyamán állítottak össze. Két változata van: a palesztinai és a jeruzsálemi (Unterman 1999:232).

24 A geonim (egyes számban gáon) a babiloni bölcsek megszólítása volt a 6. századtól a 10. századig (Unterman 1999:77).

25 I. e. 5. századi pap és írástudó, aki hazavezette a babiloni fogságból a zsidó népet, hogy újjáépítsék a Templomot” (Unterman 1999:71).

26 A rabbinikus parancsolatok közül (tehát a tórai előírások mellett) a nőknek nem kell betartaniuk az időhöz kötött parancsolatokat. Ennek okát a Talmud úgy magyarázza, hogy a nő elsődleges feladata a gyermeknevelés és a háztartás vezetése (Oláh 2005:122).

27 A ruha alá vehető kisebb méretű tallit (Unterman 1999:232).

28 Parancsolatot jelent. A Tóra 613 micvát tartalmaz, emellett léteznek rabbinikus micvák is, de ma már bármilyen jó cselekedetre vonatkozik (Unterman 1999:160).

29 A luláv pálmaágat jelent, mely a szukkoti ünnepi csokor egyik elemét képezi (a négyből), de így hívják magát a csokrot is összefoglaló néven. A négyfajta növényt a négy égtáj felé rázzák, ezzel elismerve, hogy Isten mindenhol jelen van (Oláh 2005:180-181).

30 Talmudi iskola, melybe eredetileg a nőtlen férfiak jártak (Unterman 1999:115).

31 Hétfőnként és csütörtökönként a reggeli ima során a Tórából is felolvasnak, így ezeken a reggeleken általában közös ima van a zsinagógában, ilyenkor a közösség tagjai tefillint raknak (Unterman 1999:202). Az Adath Shalomban csak csütörtökön reggel szoktak közös imát tartani, „hétfőnként nem lenne meg a minján” – ahogy egyik beszélgetőtársam mondta.

32 A bima azt az emelvényt jelenti, amelyen a Tóratekercsekből olvasnak, és ahonnan az imát vezeti általában a rabbi. Az ortodox zsinagógákban középen helyezkedik el, míg a reform közösségekben elől, a Tóraszekrény előtt áll (Unterman 1999:44). Az Adath Shalomban is elől található, a rabbi a közösséggel szemben helyezkedve vezeti az imát.

33 Amennyiben a zsidóságot mint etnikumot tekintjük, interjúalanyom zsidó származású, halákhikusan azonban nem tekintik zsidónak, mert édesanyja nem zsidó.

34 Borra és kalácsra mondott áldás, melyet az istentisztelet után szoktak tartani. A közösségi kidduson általában borral és süteményekkel kínálják a közösség tagjait (Unterman 1999:132). Az Adath Shalomban péntek este nem tartanak kiddust, csak a szombat reggeli imát követően.