Bár azt hittük, ez nem lehetetlen. Volt, s nincs már. Vagy mégsem? Hihettük-e, hogy megmarad, sőt megerősödik? S ha most azt mondom: „arra” gondolok, majdnem kitalálod, mi az! Induló képzetként a megnevezhető ellenségek rejtekező gyűlöletére gondolsz (kulturális-etnikai-történeti-uralkodói csoport majdnem biztosan!), de szólj, ha máris tévedek!

S amikor már nyílpuskával, később kővetővel, tankkal vagy bombázó drónnal jön az ellen, esetleg csak csahos ideológiával – akkor sem tévedsz nagyot, jobbára csak mutogathatsz, súghatsz bizalmasan: „ezek ugyanazok”, csak álruhában, álfegyverrel, ál-eszmékkel. De aztán egyszer mégis ki kell mondanod, jóllehet akkor már majd nem kell még szégyellened sem.

A publicisztikus cím nem költői túlzás, nem sunyi sejtetés. Csak indirekt utalás. Sőt, valamelyest kalauz is ahhoz a kötethez, melynek előzményei még címeikben sem térnek el nagyon. Az sem mindegy, hogy ki mondja, ki gondolja, kiknek, miért és mikor. És sokszorosan nem mindegy, amikor az állapotok csak romlanak. Ez mint életvezetési impresszió, „rossz közérzet a kultúrában”, félelmi alapkészlet, előjelzés vagy megemlékezés – szinte mindegy is, egyre megy – éppen azt sugallja: mennyire nem mindegy. S hogy még „azon belül is” vannak még rosszabbak. Bár ez csupán egy könyv ismertetése, de nem első előjele valaminek, aminek már utójele se szabadna legyen.

A futó impresszió tehát nemcsak az: tévedni történelmi eset, hanem az is: sosem mentek el, sosem haltak ki, s ellenfél mindaddig marad, amíg fél van. Ez első impresszió a könyvről, melyet nemcsak nem lehet „végigolvasni”, de drámáját nem is nagyon lehet lapozni… Csak vetődni, döbbenni, sodródni, ámulni lehet, alkalmasint föllázadni is…

„Mint az 1990 utáni évtizedek politikai fejleményei mutatják, ezek a számítások nem voltak alaptalanok. Mindazonáltal a későbbi fejleményekből nem következik magától értetődő válasz arra a kérdésre, hogy a rendszerváltás idején miért is volt vevő a társadalom egy nem elhanyagolható kisebbsége a politikai antiszemitizmus ideológiai kínálatára. Miért is értette meg azonnal sok ember a „zsidó kérdés” nyelvét azután, hogy nyilvános használata évtizedek óta tiltott volt a kommunista rendszerek mindegyikében?

A rendszerváltás éveinek antiszemita politikusai ugyanis nem csak képzelt közönséghez beszéltek. A kommunista rendszer bukása utáni években végzett szociológiai kutatások azt mutatták, hogy a kilencvenes évek elején Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország felnőtt lakosainak minimum 10%-a volt kifejezetten antiszemitának tekinthető. Ez az arány nyilvánvalóan magasabb annál, mint amit az akkoriban még meglehetősen kicsiny és marginális antiszemita csoportok hatása magyarázna.

Ez a közeg, amit a zsidóellenesség mozgósító erejében bízó politikusok ekkor megcéloztak, nem a rendszerváltás időszakában jött létre. Úgy látszik, túlságosan is optimisták voltak azok a társadalomtudományi elemzések, amelyek azt várták, hogy a Horthy-rendszer összeomlása és a holokauszt okozta társadalmi megrázkódtatások, valamint a világháború utáni évtizedben lezajló hatalmas strukturális átalakulás az antiszemitizmus fokozatos visszaszorulásához vezetnek…”

Jelzem csupán: ez a Bevezető bevezetője. A további 439 oldal ennél zúzósabb, szégyenletesebb, fenyegetőbb is. Kovács András: A Kádár-rendszer és a zsidók kötetéről van szó, még mielőtt számos másra (is) gondolhatnánk.ⁱ A tematikus alcím annyit sugall a kötet fejezeteiből, hogy aprólékos, nem blog-értékű hozzászólásról van szó, hanem alapos kutató évtizedek eredményeiről, ha ugyan „eredmény” a velünk élő borzalom megnevezése, megmérése, állapotként leírása. A Zsidók, politika és „zsidópolitika” a kommunista rendszerben mint tematikus fogalmi kör itt arra szolgál, hogy Kovács rámutasson néhány alapkörülményre, melyek nem a mai kocsmában, hanem a régmúlt esendőségeiben keresendők: át akarja látni (és láttatni), milyen körülmények igazították úgy, hogy fennmaradjon a latens antiszemitizmus, a bármikori zsidósággal kapcsolatos bármiféle sztereotípiák köre, a burkolt zsidóellenesség lassú nyitása, az antiszemita nyelv „divatossá” vagy politikailag megtűrtté válása, ma már a PC elleni felhanggal még jogképes formába is önthetősége, a politikai antiszemitizmus (száz-száznegyven évvel a tiszaeszlári per utáni) újraéledése, „felforgató” célú külföldi támogatással vádolás – mindez a holokauszt utáni évtizedekben, majd „Sorosozás” címen akár mindmáig.

„Az első közeg, amelyben ez a felszín alatti folytonosság nyomon követhető, a hétköznapi élet és kommunikáció, a habitusok és mentalitások világa. Nemcsak önéletrajzi regények és visszaemlékezések egész sora idézi fel a zsidókkal kapcsolatos régi történelmi sztereotípiák és a modern antiszemitizmus nyelvének és világképének jelenlétét a mindennapokban a második világháborút követő négy évtizedben, hanem bizonyítják ezt olyan elsődleges források is, mint a politikai rendőrség archívumaiból előkerült anyagok, amelyeket rendszerellenes és egyúttal antiszemita nézeteket hangoztató csoportosulások megfigyelése során titkos eszközökkel gyűjtöttek” – írja A „zsidókérdés” a kommunista rendszer társadalmában folytatástörténetben. A Kunt Gergely által írott Kamasztükör című monográfiára is utal, melynek naplóelemzései a hitleri háborús céloktól az 56-os megtorlásig ívelő történeti korban is láttatni tudja a megmaradó gyűlölet emlékeit, tényanyagát, rejtettségét, lopakodó természetrajzát. S mintegy látszólag lakonikus idézetből ki is derül, a múlt világait túlélők, akik neveltetésüktől adottan mindig meg tudták különböztetni a prolit a kispolgártól, az „úriembert” a „zsidótól”, egykönnyen belementek abba, hogy a törvény, alkotmány, hivatalos emlékezet tiltotta emberellenes érzületeket nem szabad ugyan kifejezni, de átélni mégiscsak lehet, éppenséggel „fölfelé” is mutogathattak: ha ez valóban a nép választott kormánya lenne, nem lennének benne a zsidók…!

„A szocializáció során megismert és megtanult sztereotípiák, előítéletek, idiómák önmagukban még nem képeznek ilyen koherens értelmezési keretet. Bármily közismertek és elterjedtek voltak is ezek, a régi zsidókép továbbélő sémái még nem lettek volna elegendők az antiszemitizmus, mint világnézet hosszú távú fennmaradásához. Karády Viktor joggal feltételezte, hogy az 1945 előtti antiszemita politikai és társadalmi rendszer dicstelen bukása, a korábbi vezető elitek kompromittálódása, a holokauszt okozta társadalmi megrendülés, és új, a zsidóellenességet deklaráltan elutasító ideológiák és normák nyilvános dominanciája akár meg is rendíthette volna az érzékelt világ antiszemita értelmezésének kereteit. Ez azonban nem történt meg, és ennek okát abban kereshetjük, hogy a túlélő zsidók és nem zsidók között új konfliktusok alakultak ki, amelyek megnyitották a lehetőséget az antiszemita értelmezési keretek átszabására, a régi sztereotípiák és diszkurzív sémák felhasználásával. A háború és a holokauszt utáni években az összes közép-európai országban jelentős feszültség keletkezett az üldöztetéseket túlélő zsidók és a nem zsidók között a két világháború közötti korszak antiszemitizmusa, a zsidók diszkriminációjáért és üldözéséért való felelősség kérdése, a zsidóüldözésekben való részvétel jogi számonkérése, a zsidók elkobzott és elrabolt tulajdonának restitúciója, az örökös nélkül maradt zsidó vagyonok sorsa és az üldöztetésekért való jóvátétel kérdése miatt”… – szól a folytatás (18. old.). Hiszen „számosan ’zsidó hatalomként’ tekintettek az új rendszerre, látván zsidó származású politikusok szembetűnő jelenlétét a közép-európai baloldali és kommunista pártok vezetésében, a háború utáni kormányokban, az új hadsereg és az erőszakszervezetek tisztikarában…”. S hát mi kell jobb a népnek, mint rejtetten, titkolva, személyesen, bizalmasan, sőt félhivatalosan is (ha csak kocsmai légkörben mondhatta, de) bátran gondolhatta, hogy akár a helyi tulajdonviszonyok kérdésében, akár a megkülönböztetett funkciók kiutalásában mélyen jelen van az a kompenzáció, melyre párt- és állami szinteken is ráerősítettek. Sőt, az erősítést a pártbizalmi beszámolók is megszolgálták a maguk módján: akár az MTA intézményén belüli konfliktusok, de az értelmiségi elitben sok helyen jelen lévő további rejtett vitatémák (lásd urbánus-népies vita, pártbizalmi kiváltságok, csoporthatárok megtűrt és félig-támogatott megfogalmazásai, irodalmi-művészeti kiváltságok és díjak, intézményvezetési rangok kiutalásai), de a szélesebb társadalmi miliőben is ott rejtekezik a kimondhatatlan konfliktus-forrás, az előítéletes szereptulajdonítások, a társadalmi tanulásból vagy családi puttonyban megkapott gyanakvásokból, majd az elhallgatási spirál révén a származási titok értelmezési játszmaként elfedése révén a mélyebbre húzódó antiszemitizmus feloldódása a politikai beszéd andalító cseleivel. „Bár az antiszemita valóságérzékelés és értelmezés tartalma részben átalakult – a Zsidó Bankár helyét a Zsidó Párttitkár vette át –, struktúrája változatlan maradt. A politika ezeket a folyamatokat ugyan a nyilvánosság felszíne alá szorította, de nagyon is számon tartotta, és közel sem ártatlan naivitással kezelte” (20. old.).

Kovács talán legvilágosabb kulcskérdése a kötetben elsőként egyfajta minősítés, másképpen tapasztalati érv, s azon túl eddig föl nem tárt forrásdokumentumokkal igazolt állítás, jelesül a „kommunista antiszemitizmus” lehetségessége és módozatainak működésmódja (20-23. old.). Még az Eichmann-per alkalmával is generális probléma maradt, hogy az izraeli hatósági eljárás és ítélkezés támogathatósága mennyiben lehet pártpolitikai támogatással jóváhagyott esemény: Kádár akkor (1960) a Politikai Bizottság ülésén utasított a nemzetközi jelentőségű ügy kezeléséről: „Nem jó ezekből a nyomorult, fasiszta ügyekből kizárólag zsidókérdést csinálni. Ha ebben a dologban fellépünk, a döntő az legyen, hogy ez az Eichmann a magyar állampolgárok ezreit gyilkolta meg. Ennek a vonalnak kell erősnek lennie, ne az a vonal legyen, hogy zsidókérdést csinálunk ebből az ügy-ből. Eichmann nem csak zsidókat gyilkolt meg, mások is voltak ott. Ez nem zsidókérdés, ez a fasizmus és antifasizmus kérdése. Elismerjük az izraeli bíróság jogát ebben a dologban. A zsidókról csak ennyit. Erre vigyázni kell”. Így a tabusítási megoldás mellett – melyről alaposabb áttekintést ad a témakör szempontjából hasonló kérdéskörben kutató történész, Standeisky Éva a Demokrácia negyvenötben című kötetébenⁱⁱ – az úgynevezett „judeobolsevik” élcsapat belátni engedi, hogy ha törvényi szabályozás köti is, a „lélek mérnökeinek” sztálini programja 1956 után már kevéssé működtethető, a „gazdagoktól vegyük el” uszításnak egykor meglévő tónusa már szinte senkire nem jelenthet veszélyt, de tartalmában mégis megmaradt „az olyanoktól” (értsd: a másság jegyeivel bélyegezhetőktől, a nemzetközi imperializmust elvben vagy érzelmileg támogatóktól, a „többlet”-követelésekkel előállóktól, a fasizmus hazai és helyi attrocitásait fölemlegetőktől, stb.) elvárható távolságtartás, így példaképpen az első fejezet (Izrael és a magyar politika, 39-101. old.) számos dokumentuma is érzékletesen szól a zsidó állam mint „imperialista báb” szerepét, az arab országokkal való kereskedelmi és külpolitikai „barátság” jegyében folyó külpolitikát és a kényszerhelyzeteket teremtő izraeli kapcsolatok (jóvátételek, kivándorlási és útlevél-kérvények, rokonlátogatások) nehézségeit kialakult vitát dokumentálva, az egész „izraeli felekezet” bonyodalmasságát elítélő véleményeket is csokrokba szedve, a központi pártvezetési vitákról vagy széthúzásról, megosztottságról vagy rejtett, tabu-veszélyeztető hangok problematikáiról is kellő részletességű belső anyagokat közzétéve. Ebben tekinthető további nehézségnek az Eichmann-ügy kezelése (II. fejezet, 103-160. old.), a hatnapos háború és a szovjet külpolitikai vonal kényszerei (III. fejezet, 161-248. old.), majd a Nemzetközi zsidó szervezetek Magyarországon kérdés (IV. fejezet, 249-300. old.) az Állami Egyházügyi Hivatal „zsidópolitikájának” bemutatásával együtt, majd az „bonus” erre az V. fejezetben (301-420. old.) alaposan kitárgyalt „elnyomás mechanizmusai és a zsidók” kérdésköre, beleértve a zsidó intézményekre, hitközségekre, érdekképviselőkre nehezedő pártállami nyomás eszköztárát, „a represszió különböző formáit”, a közösségek és személyek megfigyelését, beépített emberek jelentéseit, a megfigyeléseket, a megvásárlásokat, a kedvezmények osztogatását és a konfliktusok előidézését, egyszóval a pártállam és a maradék zsidóság totális belső háborújának eddig rejtett tudásanyagát.

S ahogyan Sztálin az oroszországi zsidóságot föláldozhatónak tekintette a szovjethatalom céljainak elérése érdekében, majd a totális kiirtásukról is egyezkedett Ribbentroppal, s a tényleges „orosz Endlösungot” csupán halála akadályozta meg, úgy Kádár sem rejtegette Izraellel kapcsolatos gyanakvásait, az orosz külpolitika arab-pártiságának vállalható szolgálatát, s magát a „zsidópolitikát” sem érzékelte elintézhetetlennek, viszont regnálása alatt mindvégig a „vallásfelekezet” vagy „népcsoport” dichotómia jellemezte a párt meghatározta szempontokat, ezenfelül a holokauszt után évekkel lezajlott pogromok, perek és „leleplezések” ugyancsak hosszú távra behatárolták a belpolitikai mozgásteret minden zsidó intézmény vagy autonóm törekvés körül. Olybá tűnt még a háború végén vagy közvetlenül utána, hogy a túlélő zsidóság talán egy új világban nem kell elszenvedje már a viselkedés, a nyelv, a megítéltetés sztereotip nyomását, avagy újfajta konstrukciót alakíthat majd ki a többségi társadalom és a zsidóság között, de ennek megvalósulása mintegy államhatalmi eszköztárral is biztosítottan reménytelen maradt. A „gyökértelenséggel”, „titkos összetartozással”, „nemzetrombolással”, „keresztényellenes” vagy „szabadkőműves összeesküvéssel” vádolás, „a nyugati imperializmus ügynökének tekintés” otromba közhelyei azonban vigécen megmaradtak a Kádár-korszak teljes hosszán át, s azután is, akár az „örök rendszerellenes” vagy „a párhűség álruháját öltő kozmopolita zsidó” képében (25. old.), akár még a hetvenes évek végéről származó rendőrtiszti jelentés alapján, melyben „az izraelita egyházi reakció” folyamatos megfigyelését indokló politikai közhelyek teszik indokolttá a „zsidópolitika” továbbélésének szükségességét.

Persze, az „ezek ugyanazok” élménye nem minden lapon sugárzik elő Kovács kötetéből. De a rejtekező antiszemitizmus továbbélésének egészen biztos garanciáit olvashatjuk ki a kötetből, mégpedig olyan belső vagy zárolt vagy ismeretlen források alapján, melyek nem pont ezt kívánják alátámasztani, hanem sokszor az ellenkezőjét inkább. Kovács viszont az ellenkező ellenkezőjét állítja, s hihetőbben, mint az elvtársak.

Fontos könyv. S mert hiába hittük/hihettük, hogy majd amaz a rendszer változik, s akkor majd más lesz, majd hogy emez rendszer változásával már tényleg más lesz, ez a más még ugyanaz. Sőt, egyre ugyanazabb. Kovács ismét szólt, s már régóta meg-megszólal, de még az ugyanazok sem okvetlenül olvassák, amit tudni lehet saját magunkról. S jó az is, hogy Kovács tudja, érteni és mutatni tudja, mi az, ami köztünk élt, köztünk maradhatott, s ezután sem igen fog változni. Ezt pedig a kötet posztszocialista körképével, az egykori pártállami garnitúrák szemléletmódjával, az ellenségképekkel, a túlélő ostobaságokkal és a kimódolt gyanakvások megmaradásával teszi átláthatóvá – sőt, „megfigyelhetővé” is. Mert nemcsak a zsidóság nem szűnt meg, nemcsak az antiszemitizmus lehetett közöttünk kora-feudális korszakaink óta, de maradandóságát a kötet megmaradóan emberi megnyilvánulásai is igazolják…

A. Gergely András

i Corvina Kiadó, Budapest, 2019., 440 oldal

ii lásd erről itt: http://zsido.com/tabusitva-a-magyar-zsidosag-a-holokauszt-utan/