1.

Életemben néhányszor éreztem úgy igazából, hogy nyakon csípem azt a pillanatot, amikor éppen a Történelem íródik. És ideig-óráig büszke is voltam rá, hogy néhány olyan eseményt éltem át, ami fölött később majd tudós elmék fognak hosszan vitázva elkérődzni, veszekedni, pártoskodni. Ahogy az lenni szokott. És akkor előállok én, a szemtanúk egyike, aki majd elmondja az igazat a történtekről (mai zsargonban: megmondja a tutit)...

Egy ilyen történet 1968 nyarán zajlott le, s eredetileg így emlékeztem meg róla A világosító munkacímű, a kolozsvári Polis kiadónál szerkesztés alatt álló könyvemben (Azóta a könyv megjelent: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben, 2010)

„1968 tavaszán olyan gyorsan rohantunk be a romániai társadalmi ellazulás utcájába, hogy a változások szinte napról napra egy-egy újabb revelációval szolgáltak.

Június 27-én reggel alig léptem be a szerkesztőségbe (egy órányi autóbuszozás után - ennyi kellett ahhoz, hogy a város egyik végéből a másikba érjek), már várt a telefonüzenet a párt Központi Bizottságától, hogy fél órán belül legyek a főépület egyik kapujánál, mert Ceauşescu találkozni kíván a romániai magyar értelmiségiek reprezentatív képviselőivel; engem mint az Ifjúmunkás főszerkesztőjét szintén fölvettek a beléptető listára, amelynek alapján a pártszékház bejáratánál posztoló nyúlánk, belügyi egyenruhás tisztek a személyi igazolványt alaposan átvizsgálva, beengednek a széles, márványlépcsős, puha szőnyeggel borított előcsarnokba, ahonnan lifttel és gyalogosan is megközelíthettük az emeleti helyiségeket.

Az épület, a kapunál lezajló ceremónia nem volt ismeretlen előttem, hiszen valahányszor a sajtóosztályhoz eligazításra vagy egyszerűen egy kiadós fejmosásra behívtak, minden egyes alkalommal megborzongtam a felém áradó hivatalos bizalmatlanság családias procedúrájától. Pedig tudtam, hogy mindez nem személyemnek szól, hanem bárkinek, aki nem a szűk „családi” körből való, és hozzátartozik a kötelező biztonsági előírásokhoz, amelyeket a „jobb félni, mint megijedni” alapján dolgoztak ki és finomítottak minden eshetőségre gondolva.

Most viszont, mintha az ellenőrzés is oldottabb lett volna, a belügyes kicsiny politúros asztala előtt hosszú sorban várakoztak a Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Sepsiszentgyörgyről, Brassóból, Nagyváradról, Zilahról - tulajdonképpen Erdély valamennyi fontosabb településéről, illetve Bukarestből - az ismert írók, tanárok, tudósok, politikusok, szerkesztők, művészek, s alig titkolt kíváncsisággal érdeklődtük egymástól, ki mit tud ad hoc összejövetelünk céljáról. Megosztottuk a szájról szájra terjedő nem hivatalos információinkat, s néhány ismert magyar vezetőember - neveket azért nem írok le, mert az eseményről tudtommal nem jelent meg részletes és hiteles beszámoló a jelenlévők névsorával, csak egy szűkszavú újságközlemény látott napvilágot az akkori romániai - s mindenek előtt a magyar nyelvű - sajtóban, amelyből annyi tetszik ki, hogy kik szólaltak fel a pártfőtitkárral tartott találkozón.

Értekezlet az RKP KB-nál magyar nemzetiségű tudományos és kulturális dolgozókkal

Tegnap az RKP KB-nál munkaértekezlet volt országunk magyar értelmiségének képviselőivel, tudósokkal, írókkal, publicistákkal, művészekkel, tanerőkkel és más kulturális dolgozókkal.

Az értekezleten részt vettek a következő elvtársak: Nicolae Ceauşescu, Ion Gheorghe Maurer, Paul Niculescu-Mizil, Fazekas János, Leonte Rãutu, Gere Mihály, Dumitru Popescu.

A megbeszélésen az értekezlet résztvevői kinyilvánították megelégedésüket és teljes csatlakozásukat pártunk és államunk marxi-lenini nemzeti politikája iránt, az RKP következetes törekvése iránt, hogy fejlessze a szocialista demokráciát, hogy biztosítsa az összes dolgozók jogegyenlőségének tényleges megvalósítását, nemzetiségre való tekintet nélkül, a közös szocialista haza szüntelen virágzásáért. Ez alkalommal számos értékes javaslat hangzott el a munka javításáról a hazai tudományos és kulturális tevékenység különböző területein. A találkozó részvevői kifejezték a romániai magyar értelmiségnek, az összes magyar dolgozóknak azt az elhatározását, hogy fokozzák hozzájárulásukat a román nép és a magyar nemzetiségű dolgozók közötti testvéri barátság és együttműködés erősítéséhez, országunk szocialista építése nagy feladatainak megvalósításához.

A megbeszélésen felszólalt Gáll Ernő, Hajdú Győző, Szász János, Kovács György, Demeter János, Szilágyi Dezső, Domokos Géza, Csehi Gyula, Sütő András, Méliusz József, Fodor Sándor, Erdős Pál, Bodor Pál, Nagy István, Szabó Gyula, Kányádi Sándor, Fazekas János, Cseke Gábor, Jordáky Lajos, Kántor Lajos, Sisak Ernő, Balogh Edgár, Erdélyi István, Takács Lajos, Gálfalvi Zsolt, Jancsó Elemér.

Az értekezlet befejezéseként Nicolae Ceauşescu elvtárs, az RKP KB főtitkára, Románia Szocialista Köztársaság Államtanácsának elnöke mondott beszédet. (Hargita, 1968. június 28.)

A közleményt, mely láthatóan szinte semmit nem árul el a találkozón elhangzottakról, hiszen a tartalmi ismertetés tulajdonképpen csak azokat a frázisokat ismétli el, amikbe a felszólalók nem egyszer kemény és indulatos észrevételeiket és panaszaikat is megfogalmazták, kiegészíti az az eseménynaptár, melyet Vincze Gábor állított össze a romániai magyarság 1944-1989 közötti történetének legfontosabb mozzanatairól.

1968. június 27.

Váratlanul Bukarestbe hívnak több, mint száz prominens magyar értelmiségit. (Július 3-án a vezető német értelmiségieket is Bukarestbe hívják.) A Központi Bizottság főépületében megtartott találkozón Nicolae Ceauşescu mellett jelen van Ion Gheorghe Maurer miniszterelnök, Paul Niculescu-Mizil, Leonte Rãutu, Dumitru Popescu, Gere Mihály és Fazekas János, a KB titkárai. Míg a felszólalók többsége az aktuális sérelmeket hozza szóba, Takács Lajos, a Bolyai egyetem utolsó rektora beszédében "a nemzetiségi kérdést megoldottnak" tekinti és kijelenti, hogy "a legnagyobb baj az, hogy a magyarok még mindig nem tudnak elég jól románul", éppen ezért fokozni kell a román nyelv tanítását. Az egész napos tanácskozást a főtitkár záróbeszéde rekeszti be. A résztvevők legnagyobb megdöbbenésére azonban Ceauşescu a felvetett problémák döntő többségével szemben igen elutasító. A magyar nyelvű szakoktatás megszervezését azzal sepri le az asztalról, hogy „a munkásosztály egységes", és „akármilyen az anyanyelvünk, a fontos, hogy mindenki a munka közös nyelvét beszélje". Itt fogalmazódik meg nyilvánosan először az a tétel, miszerint „valójában mind románok vagyunk, ha a származásunk különböző is". Egyesek fölvetik egy nemzetiségi statútum elfogadását, bár formailag az 1945-ös, amit viszont soha nem alkalmaztak, még érvényben volt, mert mind a mai napig nem vonták vissza.

Bizonyos engedmények azért nem maradtak el: megindult a bukaresti A Hét, megalakult a TV magyar adása, a nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion, megindul az Erdélyi Szótörténeti Tár megjelentetése, egy sor erdélyi történelemmel kapcsolatos magyar mű lát napvilágot.

Az idézett „kronológia” ugyancsak szűkszavú, és ilyen minőségében ráadásul torzító is (mint majd később kiderül, egy fél mondatban olyan kijelentést idéz Takács Lajos egyetemi tanártól, amihez képest az ő hozzászólása homlokegyenest az ellenkezőjét tartalmazza!). Sajnálom, hogy azon melegében nem jegyezgettem le az ott elhangzottakat, de az egész esemény mintha valamilyen furcsa bénultság, egyfajta hihetetlen félálom légkörében zajlott le. Kezdés előtt, a találgatások és az előszobai kupaktanácsok zsongása közben feltűnt, hogy a nómenklatúrában kisebbségünket képviselők az egyik várakozó csoporttól a másikig jártak és biztató mosollyal súgták oda: itt az alkalom mindennel kitálalni, szóljatok hozzá, ne hallgassatok el semmit! Az elmúlt évtized történéseit figyelembe véve egyenesen abszurd és elképzelhetetlen volt számomra, hogy mindez igaz lehet. Azon töprengtem, mi bújhat meg e nagy őszinteségi igény mögött, mitől válhatott egycsapásra annyira fontossá a magyar kisebbség valódi közérzete, hogy arról az ismert pártvezetők előtt őszintén szónokoljunk? Érződött a levegőben, hogy a meghívottak némán töprengenek, vívódnak, egyesek már készen felépített beszéddel érkeztek, mások igyekeztek minél hamarabb feliratkozni a hozzászólók lajstromára. Egyfajta versenyfutás hangulatát is kiolvashattam a szólásra jelentkezők viselkedésében, mintha éreztük volna, hogy aki itt hozzászól, azt vagy felemeli, vagy lesújtja a történelem - középút nem látszott lehetségesnek.

Mivel a jelenlévők között ténylegesen fiatal csak elvétve fordult elő, a szervezők szuggerálták, hogy jó lenne, ha én is szót kérnék s az ifjú nemzedék szemszögéből fogalmaznék meg néhány megoldásra váró problémát. Feliratkoztam hát, s attól a pillanattól kezdve csak arra tudtam figyelni, összpontosítani, hogy vészesen fogynak az előttem felszólalók s nemsokára rám kerül a sor; vajon hogyan sikerül majd kerek, meggyőző mondatokká formálni román nyelven azokat a szaggatott gondolatokat, amiket sebtében lefirkantottam egy papírszeletre? Így aztán csak fél füllel, nagy vonalakban követtem a hozzászólásokat, s inkább csak benyomásokat őrzök egy-egy ismert írónk, szerkesztőnk, tudósunk vagy politikusunk magánszámáról; arról például, ahogyan a román nyelvet nehezen és erősen magyaros kiejtéssel gyötrő Nagy István, őszinte keserűséggel az arcán, időskori megcsalatás-élményének adott hangot, ismételten a fényes asztallapra lesújtó öklétől bántóan dübörögtek fel a beszédek fölerősítésére helyenként felállított mikrofonok membránjai; Bodor Pali okosan, elegáns gondolatmenettel érvelt a romániai magyarság szellemi fórumainak kiteljesítése mellett s az anyanyelv minden területen való használatáért; Méliusz József az ötvenes évek elején, illetve az ötvenhatos események kapcsán elkövetett önkényeskedések, koholt perek elítélését, a meghurcoltak rehabilitálását sürgette; Sütő András a hagyományápolás, a történelmi tudathoz való jog fontosságáért emelt szót, Balogh Edgár az elvekben megfogalmazott, de a valóságban durván kijátszott jogok szavatolását kérte, hogy a magyarok otthon érezzék magukat Romániában...

Tudom, ez ma már nem sokat mond az eseményről, s magam sem szeretnék illetéktelen, felületes tanúja lenni az azután soha meg nem ismételt gesztusnak, amivel a többségükben román pártvezetők türelmesen végighallgatták mindazt a panaszáradatot, ami az évek során kimondatlanul felgyűlt mindannyiunkban.

Ahogy közeledett felszólalásom pillanata, egyre idegesebb és feszültebb lettem. Mellettem egy széken, az ablak mellett azóta Kossuth-díjassá lett költőnk ült, s a hozzászólókat hallgatva, félszájjal odasúgta: olyan ez, mint gyerekkorunkban az a játék, amikor felültünk a kerítésre, majd valamelyikünk elkiáltotta magát, hogy számoljunk háromig, mire mindenki egyszerre leugrik a kerítésről. A beavatottak természetesen háromra is ülve maradtak a kerítésdeszkákon, csak a balekek vetették magukat a mélybe, a többiek gúnyos röhögése közben...

- Meglátod, mi is mekkorát fogunk huppanni ezután...

Közbevetése megriasztott és már-már pánikba ejtett. Arra késztetett, hogy még egyszer alaposan átfésüljem feltoluló gondolataimat. Eldöntöttem: nem dőlök be a pillanat varázsának, s a divatos szóhasználatot fel nem adva, továbbra is óvatoskodva, kiegyensúlyozva, finoman, hogy senkit se sértsen, teszem szóvá néhány, a román és a kisebbségi fiatalok együttélését feszélyező jelenséget, magatartást.

Az előttem és utánam elhangzott beszédek jóval hevesebbek és szókimondóbbak voltak, s miközben - talán joggal - pecsovicsnak és megalkuvónak érezhettem magam mellettük, szorongva figyeltem, mi sül ki ebből az egészből.

A pártfőtitkár beszéde, hossszú lére eresztett, elutasító következtetései és válaszai mindenkit kiábrándítottak. Engem is. A mellettem ülő költő szájából a keserű igazság, a bölcs történelmi tapasztalat szólt, amikor figyelmeztetését diszkréten megfogalmazta. Többé soha nem beszéltem vele erről, s bár az élet meglehetősen eltávolított bennünket egymástól - őt talán jobban tőlem, mint engem őtőle -, azóta is tisztelem éleslátását, realitásérzékét.

Hamarosan, a prágai tavasz augusztusi eltiprása után tanúi lehettünk ugyan a júniusi találkozón megfogalmazott igények részleges, csonka életrehívásának, de mindez úgy hatott, mint a kompromisszumok kompromisszuma. Én pedig úgy könyveltem el az eredményeket, hogy a Ceauşescu-féle heves elutasításhoz képest az engedmények egyfajta toleranciát képviseltek. Tehát mégis volt értelme a nyílt beszédnek?

1968. október 24.-25.

Az RKP KB plenáris ülésén (melyen Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár ismételten kijelenti, hogy a kisebbségi kérdést „a marxizmus-leninizmus szellemében" véglegesen megoldották, és ez egy lezárt kérdés) határozatot hoznak a Szocialista Egységfront megalakításáról, valamint a „nemzetiségi dolgozók" tanácsairól. Az október 26-i pártlapok az első oldalon közlik: „A szocialista demokratizmus fejlődésének időszerű követelményei [...], arról tanúskodnak: meg kell alakítani az együttélő nemzetiségek reprezentatív jellegű szervezeteit, amelyek aktívan hozzájárulnak majd a párt politikájának megvalósításához, a szocialista társadalom fejlesztési programjának kidolgozásához és valóra váltásához. A Végrehajtó Bizottság e célból javasolja Románia Szocialista Köztársaság Magyar Nemzetiségű Dolgozói Tanácsának, valamint Románia Szocialista Köztársaság Német Nemzetiségű Dolgozói Tanácsának megalakítását." (Az MNDT novemberben csatlakozott a Szocialista Egységfronthoz - későbbi nevén: A Szocialista Demokrácia és Egység Frontja -, amely a társadalmi és tömegszervezetek ernyőszervezete.) - áll a továbbiakban Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989 című szintézisében.

És ezzel elindul egy folyamat, amely pár évig látszólagos jogbővítést ígér, valójában azonban a további jogfosztáshoz készítette elő a terepet."

Eddig tartott A világosító eredeti beszámolója, amit a későbbiekben számomra váratlanul továbbírt az élet.

2.

Nagy József, alias Siklósi Nándi jelezte valamikor októberben, hogy nyugdíjassága dacára esti ügyeletet szokott vállalni egykori munkahelyén, s amikor éppen rá kerül a sor, kikölcsönöz az intézmény könyvtárából néhány folyóiratot, s az esti órák nyugalmában olvasgat - ha hagyják. Most éppen hagyták. Felütötte a Múltunk c. politikatörténeti folyóirat idei 2. számát, s némi lapozgatás után az alábbiakra bukkan:

"Cseke Gábor elvtárs:

Javasolja, hogy az 'Ifjúmunkás' lap úgy, ahogy ezt a Viata studenteasca és a Scinteia Tineretului lapok is megtették, növelje terjedelmét nyolc oldalról tizenhatra, hogy az össze fiatal igényeit kielégíthesse. A lapot sok helyen, például Zilahon, Brassóban, Kolozsváron, Temesváron, a KISZ-szervek segítségével terjesztik, sok esetben egy bizonyos arányszámot tartva szem előtt. Egyes helyeken a KISZ-aktivisták a magyarok által lakott településeken a magyar fiatalok által elolvasott román nyelvű könyvek száma és aránya alapján értékelik a helyi KISZ-szervezetek tevékenységét. stb."

Lábjegyzetben meg:

"Cseke Gábor (1941-) író. Kolozsváron tanult a Babes-Bolyai Egyetem magyar szakán. ... stb."

Nándi erre jobban megnézte a közleményt, amelynek a szerzője Novák Csaba Zoltán PhD-hallgató (Román Tudományos Akadémia Gheorge Şincai Kutatóintézet, Marosvásárhely). A 35 oldalas cikk címe: A "nyitás" éve. 1968. Alcíme: A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceausescuval "Izgalmas olvasmány - fűzte hozzá. - Ha mégse láttad volna, megpróbálom valahogyan rendelkezésedre bocsátani..."

Örvendtem, már csak azért is, mert reméltem, hogy a jelzettek alapján a tanulmány tartalmaz majd eredeti dokumentumokat is, egyfajta jegyzőkönyvet a találkozó lefolyásáról, illetve azt a problémakatalógust, amit az ott elmondottak alapján állítottak össze. Ezek alapján pedig könnyen levizsgáztathatom kétségtelenül romló memóriámat, ugyanakkor megtudhatom, hogyan vélekedik a fiatal kutató egy negyven éve, meglehetős titokzatosságba burkolt esemény jelentőségéről.

Pár hét múlva Nándi jelezte, hogy sikerült kifénymásoltatnia a tanulmányt és futárpostával útnak is indította a csíkszeredai főkonzulátus felé, ahová küldeménye hamarosan megérkezett; maga a főkonzul, Szabó Béla nyújtotta át szívélyes beszélgetés közben.

Mielőtt azonban elolvashattam volna, kezembe került a Korunk 2008/10. száma, amelynek központi tárgya épp ama csalókán liberális, "nyitott" 68 volt. Az anyagok között bukkantam rá a találkozó egyik résztvevője, Kántor Lajos írására (Bukaresti nyár, kolozsvári ősz), amelyben saját benyomásait és emlékeit írja meg.

"A június 27-i találkozás, egész napos, hamisítatlan bukaresti kánikulában, levegőtlen teremben megtartott szembesülés Ceauşescuval mindennek volt mondható, csak kötetlennek, barátságosnak nem. A hozzászólásra jelentkezők, Fazekas János által nevükön szólítottak – tizennyolcan voltunk, ha emlékezetem nem csal, és tizenheten a romániai magyarság különböző gondjait, kéréseit fogalmaztuk meg, természetesen kellően pártos csomagolásban (egyedül Erdős I. Pál grafikus kérelmezte, hogy a szatmárnémeti magyar színház mellé létesítsenek román tagozatot) –, szóval mi, Gáll Ernőtől a legfiatalabbig (aki tudtommal én voltam) egyre feszültebbek lettünk, egyre súlyosabbnak éreztük a Főnök még csak csendesen rosszalló nézését, de még az inggombot sem lehetett kikapcsolni, nyakkendőt megoldani. Késő délután jött aztán a két órát tartó dörgedelem, minden fölvetés visszautasítása és a jelen lévő magyarok rendreutasítása; szövegeinkkel ugyanis – kiabálta Ceauşescu – éppen a romániai magyarságnak ártanánk, gettóba kényszerítenénk a nemzeti kisebbséget. Talán szegény Nagy István kapta a legdurvább kritikát, ő ugyanis a magyar nyelvű szakoktatás visszaállítását szorgalmazta, amire N. C. azt válaszolta, hogy elképzelésünk teljesítése esetén a magyar anyanyelvű sofőr nem tudna áthajtani a Kárpátokon."

Végre! - gondoltam -, beindult az emlékezők tanúságtevése, s így van ez jól. Hiszen lám, már most is a találkozó résztvevőinek a legfiatalabbjai szólaltak meg az ügyben. Igaz, hogy Kántor néhány tárgyi tévedést is elkövet - hiszen nem ő volt a felszólalók közül a legfiatalabb, hanem jómagam; ugyanakkor a felszólalók száma, a sajtóban megjelent korabeli lista alapján is 26, nem pedig 18 -, de ez inkább a történelmi igazság ürügyén megnyilvánuló piszkálódás a részemről, mert hiszen körültekintően fűzi megállapításaihoz a "ha emlékezetem nem csal" és a "tudtommal" mindenkor mentesítő formuláit.

Kár, hogy a felszólalók névsorát végigbogarászva, lehangolóan sokan vannak, akik már nem mondhatják el, hogyan élték meg ama júliusvégi napot. Hallgat immár Gáll Ernő (akinek özvegye csak annyit tehetett, hogy a hagyatékban fellelt hozzászólás teljes szövegét a tanulmányíró Novák rendelkezésére bocsátotta), elnémultak immár rendre: Szász János, Kovács György, Domokos Géza, Csehi Gyula, Sütő András, Nagy István, Szabó Gyula, Fazekas János, Jordáky Lajos, Balogh Edgár, Takács Lajos, Jancsó Elemér - a felszólalók fele, s legtöbbjük súlyos, hiteles személyiség...

Már csak ezért is érdemes alaposabban bogarászni a Múltunk-ban közölt tanulmány és dokumentum szövegében.

3.

Amíg az Ifjúmunkásnál vezetőként dolgoztam (1967-1979), alkalmam volt rengeteg féle pártdokumentumba és jegyzőkönyvbe bepillantást nyerni, sőt nem egyszer magam is részt vettem egyik-másik készítésében, csíszolásában, olykor fordításában. Olyan társadalmi munka volt ez, amibe szívesen vonták be - igaz, csak négerként - a sajtóban dolgozó bizalmi "kádereket". Tonnaszámra készültek a dokumentumok a párt központi bizottságának épületében, de nem csak ott - valamennyi vezetőszervnél is, hiszen jelentések, beszámolók, elemzések, jegyzőkönyvek, munkatervek, javaslatok, panaszok, kérések stb. szakadatlan áradata pulzált a párt és más társadalmi szervezetek, intézmények között. Ezek felkutatása, megrostálása és tudományos feldolgozása olyan kihívás a történészek felé, aminek egyhamar aligha fognak tudni megfelelni. Az igazán fontos eseményekről ugyanis gyorsírói feljegyzések készültek - nem egyszer volt alkalmam látni, hogyan váltották egymást 10-15 percenként egy-egy megbeszélésen, élesre hegyezett ceruzáikat és jegyzetfüzetüket magukkal hozó ifjú hölgyek a diszkréten elhelyezett macskaasztalnál, s rótták szorgalmasan, kecses hajlékonysággal jeleiket a füzetlapokra. Valószínű, hogy amikor egyiknek lejárt az ideje, odakint azzal foglalkozott, hogy azonmód áttegye a gyorsírt jegyzőkönyvet olvasható, közönséges szöveggé.

(A gyorsírásban első számú szabály: a lerás befejeztével a munka nincs befejezve, a gyorsíró azonnal nekilát és amíg friss a memóriája, megfejti saját lejegyzését; a jelek természete szerint ugyanis egy-két napos halasztás is már olyan komoly megfejtési gondokat okoz a lejegyzőnek, amit a szöveghűség miatt kötelessége elkerülni!)

A párt egykori kancelláriáin dolgozók a megmondhatói annak, hogy mi lett ezekkel a gyorsírt szövegekkel. Az a dokumentum ugyanis, amit Novák Csaba Zoltán előbányászott, az ő tanulmánya szerint is a találkozó utáni hetekben készült tartalmi kivonat (lelőhelye: Arhivele Naţionale Istorice Centrale. Fond CC al PCR Secţia Organizatorică. Dos. 47/1968. 1-53.f.), amelynek alapján aztán összeállították a csatolt problémakatalógust, amely cselekvési területenként csoportosította a találkozón felvetett problémákat, majd mindenik mellett feltüntette a megoldás / válasz valamilyen formáját. Az ilyen anyagok, bár titkosaknak számítottak, igazából nem voltak azok a valódi hétpecsétes titkok, mert hozzáférési aláírás nélkül is konzultálni lehetett egy-egy illetékes osztályon - persze, nem bárkinek, csak a tágabb vezetői nomenklatúrának. Sajnálatos, hogy nem került elő a pártfőtitkár majd egy órás beszéde, amelyről így csak hangulati benyomásaink és folklorisztikus emlékszilánkjaink maradtak.

Márpedig, félretéve hangulati viszonyulásunkat, a legfőbb politikai hatalom képviselőjének a kisebbségi elittel való közvetlen konzultálásra Románia történetében se azelőtt, se azután nem volt hasonló nagyságrendű kísérlet!

Annyi azonban ennyiből is kitetszik, hogy a találkozó váratlan volt, a meghívottak, bár szegről-végről jól ismertük egymást, közösségileg felkészületlenek voltak koherens és lényegi kérdéseket előadni. Megítélésem szerint a kivonat hűen adja vissza - néha indokolatlanul túlrészletezően is! - az elhangzottakat, bár ott, ahol egy-egy felszólaló neve alatt (Nagy István, Szabó Gyula pl.) egy-két "becsomagolt" mondat szerepel, jóval több maradt a felszín alatt; a szintézist gyártók inkább a konkrétumokra összpontosítottak, kevésbé az elvi gondolatfutamokra. És igazolva láttam félelmemet, hogy bármilyen jó is a memóriánk, kockázatos és felelőtlen dolog nagy horderejű kérdésekben beérni a memóriánkkal, hiszen máris itt az elrettentő példa: a kivonat tanúsága szerint az általam Méliusznak tulajdonított gondolatokat tulajdonképpen Hajdú Győző fogalmazta meg!

Az alábbiakban, ízelítőül, néhány kiragadott idézettel jelezném a felszólalók jelzéseit, mintegy létrehozva ezáltal a "feljegyzés feljegyzését".

Gáll Ernő elvtárs: Üdvözli az oktatási intézmények egyesítését, de figyelmeztet a nemzetiségi részlegek elsorvasztásának veszélyeire. Országos szinten szükségesnek tartja egy olyan kulturális fórum létrehozását, amely koordinálni tudná a nemzetiségek kulturális életét. A szociológiai kutatásokban is jelenjen meg a nemzetiségi kérdés, például a nemzetiségek meghatározása, a nemzetiségek közötti kapcsolatok, az anyanyelv kérdése"... és esetleg hozzanak létre egy, az ezzel a kérdéskörrel foglalkozó kutatói részleget, osztályt.

Hajdú Győző elvtárs: „Egy időszakban a Maros Magyar Autonóm Tartományban24 egészségtelen légkör uralkodott el, amelynek következtében az emberek a pártrendezvényeken nem merték használni az anyanyelvüket. Még a folyóiratunk ügyeit és az irodalmi ügyeinket is román nyelven kellett megbeszélnünk." * Arra kéri Ceauşescu elvtársat, hogy rendeletben utasítsa az illetékes szerveket arra, hogy a Drăghici idejében a magyar értelmiségiekről összeállított terhelő iratanyagokat vizsgálják jelül. „Meggyőződésem, hogy csakis e fondorlatok számlájára írható az is, hogy az olyan személyiségek, mint Nagy István, Balogh Edgár, akik már 30 éve kommunisták, a megszerzett érdemeik alapján még a mai napig sem nyerték el méltó jutalmukat hazánk társadalmi életében vagy az írószövetségben. Ugyanez érvényes a kitűnő kultúrember és régi kommunista publicista, Méliusz József esetében történtekre is." * Javasolja: egy aprólékosan kidolgozott kisebbségi statútum összeállítását, ennek aprólékosan kidolgozott törvényes keretek közé helyezését az új munkaügyi törvényhez hasonlóan. Ez a törvény kodifikálná az együttélés szabályait, az együtt élő nemzetiségeknek a társadalmi, kulturális, politikai és gazdasági életben érvényes jogait és kötelezettségeit. Javasolja továbbá, hogy a pártvezetés a jelenlevőkből és a még esetleg hiányzó tagokból hozzon létre egy olyan, az együtt élő nemzetiségek összes társadalmi rétegét képviselő bizottságot, amely összeállítja és az RKP Központi Bizottsága elé terjeszti a statútumra vonatkozó javaslatait. E bizottság élére Demeter Jánost, a Babes-Bolyai Tudományegyetem prorektorát javasolta.

Szász János elvtárs: Az írószövetség keretein belül hozzanak létre egy hatékony és kompetens szervezetet, amely koordinálja az együtt élő nemzetiségek irodalmát, és amely egyenrangú lesz a szövetség más szervezeti egységeivel. Továbbá nevezzenek ki egy titkárt is, akinek a hatáskörébe tartozzanak ezek a kérdések. Ez felszámolhatná a romániai magyar irodalmi élet szét-daraboltságát, ami már csak egyfajta fiókszinten létezik. Az Utunk és az Igaz Szó folyóiratok viselik ugyan az írószövetség jelképét, gyakorlatilag viszont nem tekinthetők a szövetség orgánumainak, mivel tevékenységüket nem a szövetség irányítja és értékeli, hanem a megyei szervek. Azt javasolja, hogy ezt a két folyóiratot helyezzék az írószövetség hatásköre alá.

Kovács György elvtárs: Abban a három városban - Marosvásárhely, Kolozsvár, Bukarest -, ahol a magyar írók zöme él, hozzanak létre egy-egy magyar nyelvű szépirodalmi könyvkiadót; növeljék a létező magyar nyelvű újságok terjedelmét, és a fővárosban, ahol jelentősen megnövekedett a magyar írók száma, hozzanak létre egy új, magyar nyelvű kulturális, irodalmi, művészeti lapot. Egy másik, általa felvetett kérdés a magyar nyelvnek és irodalomnak a szakiskolákban történő oktatása volt. „Az emberek mindezt az alkotmány áthágásaként könyvelik el"... Az illető szakmák minél jobb elsajátítása megköveteli az anyanyelvi oktatást.

Demeter János elvtárs : "Mint iskolai káder elsősorban azon lepődök meg, hogy a Tanügyrninisztérium a magyar tannyelvű iskolákban nem hagyja jóvá a szülők által kért osztály számokat. Például a kolozsvári 7. számú iskolában, amely most fogja ünnepelni fennállásának 400. évfordulóját, és amelyben az én fiatalságom idején évfolyamonként négy osztály létezett, és nem is olyan rég még három, most a kilencedik évfolyamon csupán egy osztály indulását engedélyezték, holott két osztályra is elegendő gyerek jelentkezett, és az ottani tantestület három osztály indítását is garantálni tudná. Kérelmeztem a Tanügyminisztériumtól még egy osztály indítását, de visszautasították. Talán jobb lenne, ha a különböző iskolák esetében engedélyeznék a szülői bizottságoknak, hogy eldönthessék egy-egy osztály felszámolását vagy indítását, és hogy a megyei tanácsok mellé létesüljenek olyan különleges bizottságok, amelyek ismerik a magyar oktatás problémáit, és amelyeknek a véleményét, javaslatait az ilyen esetekben kötelező lenne elfogadni." Támogatja a kisebbségi statútum kidolgozására tett javaslatokat, amely jogilag is szabályozná a kisebbségek jogait és kötelezettségeit.

Szilágyi Dezső elvtárs: A káderek rekrutálásáról és azok bukaresti elhelyezéséről: „Sokban segítené és javítaná a szerkesztőségek munkáját, ha vidékről több munkatársat (szerkesztőt) lehetne toborozni és a fővárosban elhelyezni, és ha megoldanák a tartózkodási engedélyükkel kapcsolatos problémákat és a lakásügyeiket." Egy másik kérdés: a párt dokumentumait az Előrénél kell lefordítani. Jelen pillanatban erre az Agerpresnél, a Politikai Kiadónál és a Hivatalos Közlönynél kerül sor, tehát több helyen, és minket mint napilapot sürget az időben történő megjelenés kényszere.

Domokos Géza elvtárs: „A romániai magyar kulturális élet jelenlegi irányításával nem lehetünk elégedettek. A színházak, kiadók, folyóiratok, múzeumok, kulturális intézmények anyagi támogatottsága a hasonló jellegű román intézmények szintjén van, az igazgatásuk, irányításuk viszont számos kívánnivalót hagy maga után. Például nem is olyan régen a CSCA apparátusában egyetlen magyar sem dolgozott, holott hat magyar színházunk is van. A színházak vezetőségeiben, ahol eldöntik a repertoárt, senki sem ismeri a magyar nyelvet. Ugyanez a tendencia mutatkozik meg a múzeumi és a kulturális ismeretek terjesztéséért felelős igazgatóságoknál is. Ugyanez a helyzet a Kolozs, Bihar és Temes megyei kulturális és művészeti bizottságoknál is." * Az ideológiai és kulturális részlegen dolgozó aktivisták, a kisebbségi nacionalizmus elleni küzdelem ürügyén, kompromittálják az RKP marxi tanok alapján működő kisebbségpolitikáját. Abban a reményben, hogy bizonyos előnyökhöz juthatnak, sok esetben az anyanyelven való kommunikációt is elutasítják.

Csehi Gyula elvtárs: Arról beszélt, hogyan tanítják a magyar tannyelvű iskolákban a román nyelvet és irodalmat. Felelevenítette a magyar nyelv és irodalom szakiskolai oktatását is. Azt is megemlítette, hogy a román tannyelvű iskolákban négy nyelvet tanulnak, míg a magyarokban ötöt. „Úgy vélem, hogy elégséges lenne, ha az iskolában legalább egy nyelvet jól elsajátítanának."

Sütő András elvtárs: „Úgy gondolom, hogy a magyar nyelvű szakiskolai hálózatnak a deji időszakban történő megszüntetése csorbítja az alkotmány előírásait." Meggyőződése, hogy a beiskolázásoknál a román nyelv ismeretének (ami teljesen reális történelmi-etnikai követelmény) erőltetett követelése átcsapott egy olyan jellegű kampányba, amely semmi jót nem eredményez. Azok a fiatalok, akik a román irodalom egy adott kérdéséből négyes osztályzatot kapnak, elesnek attól a lehetőségtől is, hogy sofőrökké, asztalosokká, eladókká válhassanak. Kéri, hogy azokon a vidékeken, ahol a lakosság kérelmezi, hozzanak létre magyar tannyelvű szakiskolákat. Kéri, hogy a román tannyelvű iskolákban, ahol magyarok is tanulnak, ha van megfelelő magyar létszámú csoport, tanítsák a magyar nyelvet és irodalmat is. * Megkérdezi: hogyan lehetséges, hogy ebben az évben egyetlen olyan fiatal magyar írót sem találtak, aki méltó lett volna az írószövetség kitüntetésére? Kéri, hogy az együtt élő nemzetiségek számára hozzanak létre egy külön díjazási rendszert. Új magyar nyelvű folyóirat beindítását is kéri, mivel szerinte a meglevő kettő már nem felel meg a szükségleteknek.

Méliusz József elvtárs: A pártvezetés fontolja meg egy, a romániai nemzetiségek kérdéseivel foglalkozó kutatóintézet létrehozását. Ez a Román Akadémia bukaresti fiókjaként működhetne, és a következő kérdésekkel foglalkozna: szociológia, történelem, nyelvészet, irodalomtörténet, kultúrtörténet, egy központi könyvtár létrehozása, dokumentáció és levéltári kutatások, valamint egy román, magyar és német nyelven megjelenő szaklap kiadása.

Fodor Sándor elvtárs: Kéri, hogy Bukarestben hozzanak létre egy új, magyar nyelvű irodalmi és kulturális lapot. Rámutat arra, hogy a román lakosság számára a romániai magyar írók tevékenysége nem is létezik, mivel az illető román szaklapokban alig esik erről szó. * "A román nyelv tanulása nem jelenti azt, hogy lemondok a magyar nyelvről". A magyarnyelv- és irodalomtanárok félnek a csíkszeredai eset miatt irodalmi köröket szervezni a diákok számára. Ezért az a kérése, hogy vizsgálják felül ezeket a pereket, mert ez visszaállítaná a jó hangulatot a magyar tannyelvű iskolákban.

Erdős Pál elvtárs: A szatmári zene- és képzőművészeti általános iskolát szervezzék át középiskolává, mert az ehhez szükséges feltételek adottak. A helyi napilapban hozzanak létre egy irodalmi mellékletet, amely a helyi Művelődés- és Művészetügyi Állami Bizottság égisze alatt működne. A szatmári színháznál hozzanak létre egy román tagozatot, mivel csak magyar tagozat létezik.

Bodor Pál elvtárs: Az utcanév-átkeresztelések során a temesvári Bem tábornok és a kolozsvári Asztalos István utcák nevét is megváltoztatták. Rámutat arra, hogy az Ifjúsági Kiadónál az elvtársak egy szót sem tudnak magyarul, nem ismerik egyáltalán a magyar kultúrát, és emiatt a magyar nyelvű kiadás stagnál vagy visszaesett. Éppen ezért lenne szükséges egy vagy több, a nemzetiségek számára létrehozott kiadót működtetni, amelyekben minden vonalon magyar és német értelmiségiek dolgoznának. * Javasolja, hogy az együtt élő nemzetiségek kultúráját érintő területeken nevezzenek ki új szakkádereket. Például az RKP KB Sajtóosztályán nincs egyetlen magyar szakember sem. Ilyen problémák miatt történt meg, hogy Szabó T. Attila magyar erotikus népköltészeti antológiáját a mai napig nem adták ki, pedig még 1967-ben elküldték a sajtóigazgatósághoz, és az RKP KB Sajtóosztálya megvitatta a kérdést. Az elutasítást azzal magyarázták, hogy ebben a válogatásban nem tükröződnek román hatások... "Beszélhetnék a tudományos, technikai, mezőgazdasági szakkiadványok visszaeséséről vagy megszűnéséről is, vagy akár az Akadémiai Kiadó vagy a Zenei Kiadó magyar szerkesztőségének megszűnéséről."

Nagy István elvtárs: Egy, a kisebbségiek helyzetét szabályozó törvény szükségességéről beszélt. Hangsúlyozta, hogy a valós helyzetből kiindulva újra kellene gondolni a beiskolázást és a tízéves szakiskolai képzést. A középiskolákban Románia történelmét és földrajzát anyanyelven kellene oktatni.

Szabó Gyula elvtárs: Teljes mértékben támogatja a kisebbségi statútum megalkotását, az alkotmány előírásainak betartását és egy, a kisebbségi kérdéssel foglalkozó szerv létrehozását.

Kányádi Sándor elvtárs: Javasolja, hogy tanulmányozzák a magyar nyelvű televíziós műsorok lehetőségeit is (heti három alkalommal négy-öt óra).

Fazekas János elvtárs: Az orvosok kihelyezésénél vegyék figyelembe az illető vidék etnikai összetételét is. Ne legyen semmiféle negatív következménye annak, ha az állampolgár egy bizonyos nyelvet beszél, vagy annak, hogy egy magyarnak román főnöke van vagy fordítva. A magyar szakemberek munkáit, amelyeket a határon túl gond nélkül lefordítanak, fordítsák le román nyelvre is.

Jordáky Lajos elvtárs: „Egy dolgot kell hangsúlyoznunk... éspedig azt, hogy attól függetlenül, hogy a különböző román közösségek hol éltek az elmúlt századok folyamán, a románok büszkék arra, hogy egy kultúrát képviseltek. Hasonlóképp a magyar kultúra is egységes." * Azt gondolom, hogy egy nemzetiség kulturális életét nem lehet leszűkíteni pusztán az irodalomra és a művészetekre. Országunkban a magyar kisebbség életét az irodalom és a művészetek uralják. Talán azért, mert az íróink és művészeink több lehetőséghez jutnak. A tudományos életünk általában az Akadémia, az egyetemek, intézetek keretén belül működik, ahol azonban a magyar nyelvű tudományosság nehezebben érvényesül. Nemcsak azért, mert nincs kellő számú magyar kutató, hanem azért is, mert a párt igazságos irányvonalát helytelenül alkalmazzák. Úgy vélem, hogy az Akadémia kolozsvári fiókjában és az egyetemen több lehetőséget kellene biztosítani a magyar tudósoknak és kutatóknak. * "A jövő generáció tanárainak képzése is nehézségekbe ütközik... Ha a jövőbeli perspektívákat nézem, a magyar iskolákban nem tudunk majd felhasználni egy csomó olyan embert, akik román nyelven végzik el az egyetemet, és aztán elfelejtik a magyart (a helyzet Jugoszláviában is hasonló)... Javasolom, hogy Kolozsváron és az összes olyan településen, ahol népes magyar közösség él, az esti egyetemeket, az általános műveltségi konferenciákat szervezzék meg magyar nyelven is."

Kántor Lajos elvtárs: Az irodalmi életben fennáll az a veszély, hogy a magyar irodalmat nem a valós érdemei alapján fogják megítélni, hanem valamiféle protokolláris szempontok alapján... Azt javasolja: az írószövetségi üléseket hívják össze rendszeresen abból a célból, hogy megvitassák a nemzetiségiek irodalmi életét érintő kérdéseket. Nagyváradon, Ady Endre városában, évek óta nincs semmiféle kulturális tevékenység: éppen ellenkezőleg, minden ilyen kísérletet ellehetetlenítettek. A váradi regionális lapban hosszú időn keresztül, országos szintű egyedi jelenségként, a települések elnevezése román nyelven jelent meg.

Sisak Ernő elvtárs: Az alsóbb tagozatokon a magyar gyerekek tanuljanak anyanyelven, aztán a felsőbb tagozatokon alapozzák meg a román nyelvtudásukat. Úgy gondolja, hogy Temesváron nagyobb figyelmet kellene szentelni a múlt feltárásának, a történelmi emlékek ápolásának. A műemlékeket a szebeni emléktáblák mintájára feliratozni kellene.

Balogh Edgár elvtárs: A mezőgazdasági, a politechnikai és az orvosi egyetemeken és főiskolákon létrehozandó magyar nyelvű lektorátusok ügyével foglalkozott (ez már régebbi javaslat). „Rendelkezünk francia, orosz, angol és német nyelvű lektorátusokkal, de meggyőződésem, hogy a magyar nyelvűt is sokan választanák nemzetiségüktől függetlenül főleg olyanok, akik magyar nemzetiségű mérnökökkel, orvosokkal, agronómusokkal anyanyelvükön szeretnének beszélni." Azt javasolja, hogy a Romániában létező magyar intézmények és a magyar nyelvű kiadványok közötti együttműködés megszervezése érdekében hozzanak létre egy állandó bizottságot.

Erdélyi István elvtárs: „Az utóbbi nyolc évben nem láttam és nem tapasztaltam, hogy létezne országos koncepció, szakirányítás az olyan nagy múltú könyvtárakban, mint az Akadémia könyvtára, a jászvárosi, kolozsvári (Bethlen Kollégium, a múzeum) értékek hasznosítására. Romániában a könyvtárakban őrzött ősnyomtatványokról nem készült katalógus. Az akadémiai könyvtár ősnyomtatványairól külföldön készítettek katalógust. * Úgy véli, hogy a Teleki-Bolyai Könyvtár ertekéit szabaddá kellene tenni a kutatók számára. Arról is beszámolt, hogy az általa képviselt könyvtárat a legelemibb biztonsági intézkedésekkel sem óvják.

Takács Lajos elvtárs: „Az iskolaüggyel kapcsolatosan igazolódni látszanak azok az előfeltevések, amelyek azt mondták, hogy az iskolaegyesítéssel fokozatosan elhanyagolják a magyar nyelvű oktatást. A magyar szülőkre nyomást gyakoroltak (ebben a milícia is részt vett), hogy ne vigyék a gyerekeiket magyar iskolákba." Kézdivásárhelyen már egyetlen magyar felirat sem létezik. Az összes utca-, város- és falunevet lecserélték, akárcsak az útjelző táblákat. A politikai és tudományos propagandában elhanyagolták a magyar nyelvet (Kézdivásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre, Marosvásárhelyre gondoltam, ahol a hallgatóság 99%-a magyar). Miután hangsúlyozta a román nyelv elsajátításának fontosságát, a felszólaló kérte, hogy az általános és középiskolákban a magyar gyerekek külön, az ő részükre készült tankönyvekből tanulják a román nyelvet.

Gálfalvi Zsolt elvtárs: "Egyes kádereknél teljesen hiányzik az együtt élő nemzetiségek kultúrája iránti érzék, fogékonyság". Ezzel kapcsolatosan „a Művelődés- és Művészetügyi Állami Bizottság tevékenységéről szeretnék beszélni... Úgy velem, biztosítani kellene, hogy az ország magyar színházainak igazgatói időként találkozzanak, és megvitassák a közös gondokat. Mindez azért is fontos, mert a repertoárokat egyeztetni kellene, ugyanis ugyanazokon a településeken turnéznak. Jelen pillanatban nem rendelkezünk megfelelő számú rendezővel, mivel a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen nincs rendezői szak." Úgy véli, hogy az ebbe az intézetbe felvett diákok száma nem kielégítő (évente hat-hét ember, közülük kettő-három nem megfelelő). Azt javasolja, hogy a jó színészek számára tegyék lehetővé a filmezést, a tévézést, a szinkronizálást és a külföldi utazásokat.

Jancsó Elemér elvtárs: Nagyon sok személy, mint például Szabó T. Attila, számos jó kézirattal rendelkezik, de azokat nem jelentethetik meg. A kolozsvári kiadások száma kicsi. Ezelőtt 100 évvel több könyvet adtak ki. A tudományos kiadványok különösképpen hátrányos helyzetben vannak.

4.

Izgalmas olvasmány, különösen az esemény közvetlen átélőjének, végigbogarászni a problémakatalógust (teljes elnevezése: Problémakatalógus a magyar és német nemzetiségű értelmiségiek és az RKP Központi Bizottsága közötti találkozón elhangzott kérdésekről és azok megoldási lehetőségéről), amelyet akkor állítottak össze, amikor hasonló jellegű találkozó zajlott le a német kisebbség hivatalos "krémjével" is. A búvárkodás persze, időt vesz el, de lépésenként nyomon lehet benne követni, hogy egy-egy javaslatnak mi lett végül a sorsa. Egy tény: akkor, abban a történelmi pillanatban egyetlen felvetett problémát, kérést, javaslatot sem mertek "elásni", viszont olyan szervekre, intézményekre bízták a megoldását, vagy olyan anyagi feltételekhez kötötték, amelyek sokszor megkérdőjelezték a megoldás szándékának őszinteségét.

Személy szerint egyetértek Novák Csaba Zoltán következtetéseivel, amiket a találkozó hozadékához fűzött:

"A tanácskozás sikerét vagy kudarcát az adott történelmi-politikai kontextusból kiindulva ítélhetjük meg. A követelések közül nagyon kevés valósult meg; néhány csak részlegesen. Pár magyar tannyelvű osztály indításától eltekintve nem változott a szakiskolai képzés. A nyelvhasználat, az utcanevek, a kétnyelvű feliratok ügyében sem történt változás, általában a vidéki párt- és állami bürokrácia miatt. Románia történelmét és földrajzát ezek után sem oktatták a kisebbségek anyanyelvén, valamint nem készültek speciális román nyelv- és irodalomtankönyvek a nemzetiségi diákok számára. Az 1970-es évek második felétől a részleges vívmányok is fokozatosan eltűntek

Mindezek ellenére a találkozónak akkor és ott számos pozitív hozadéka is volt. A pártvezetés újra szembesült a romániai magyarság legégetőbb, főleg kulturális jellegű problémáival. A romániai magyar elit mindezt hivatalos fórumon előadhatta. A tanácskozás utáni időszakban hozták létre a Kriterion Könyvkiadót és A Hét kulturális közéleti napilapot, valamint ekkor indult be a román televízió magyar és német nyelvű műsora is. Nemcsak a két székely megyében, hanem máshol is lehetőség nyílt a helyi magyar kultúra ápolására, magyar vonatkozású szobrok, emlékművek, emlékházak felállítására a hatvanas évek végén, hetvenes évek legelején."

Igen, ha építő szellemben tekintjük a kérdést, a találkozón elhangzottak valóban pluszt jelentettek, mindenek előtt azok lelkiismeretében, akik akkor, abban a pillanatban úgy érezték, hogy végre, eljött az alkalom, amikor a hallgatás és a falazás helyett, ha udvariasan, ha kását kerülgetősen is, de kimondhatják azt, amiről egy egész kisebbség éveken át - legalább is hivatalosan - hallgatott. Úgy érezhettük, hogy megszabadultunk az addigi kussolás nyomasztó terhétől. Ilyen értelemben akár történelmi is lehetett az a pillanat.

De végül mégis csak kollektív ugrás volt a kerítésről - és ezt most, a részletes feljegyzések megismerése után is fenntartom -, mert tulajdonképpen nem történt más, mint a pártvezetés részéről kiprovokált, nyilvános bevallása annak, hogy még a legmegbízhatóbb és legreprezentatívabb romániai magyar "személyiség-elvtársak" is többé-kevésbé megbízhatatlanok, nacionalista beütésűek, követelőző siserehad, akit hosszab távon jó lesz leültetni, hogy örökre megemlegesse...

Ez volt, azt hiszem, a találkozó totális sikere: azóta is emlegetjük.

Cseke Gábor

Forrás: urszu2.blogspot.com