Méltóságlevéltől rang-osztásig, hírnévtől a karrierig
Magyar középkorászok gyűjteményes forrásközléseiről
Sokat firkálgató recenzensként, de egyúttal még önmagára néha „reflektálni” is képes szerzőként olykor azért el-elgondolkodom: mennyire írom én túl könyvismertetőimet…? Önképem szerint rendszerint igen, de nemegyszer épp az indokolja, hogy áthat, „megérint”, talányok közé kerget az olvasott mű, vagy sokszor olyan sokszínű (például tanulmánykötet vagy alapos monográfia sokszáz oldalon…), hogy elkerülhetetlen néhány szegmensének megmutatása akkor is, ha az eszi a sorokat.
Vannak persze esetek, amikor e rejtőzködő „visszafogottság” mégis érvényesülni tud, s az alábbi könyv is ilyen. Amivel „megfog”, az nem egyéb, mint gazdag adat-anyaga, s amivel ez kevesebb, mint a magyarázatok szélesedő köre, annyival kevesebb ajánló szót is igényel. Címe szerint bár talányos, de belelapozva a lényeg egyhamar előviláglik: Magyarország világi archontológiája 1458–1526. I. Főpapok és bárók. A szerzői kör ehhez méltó: C. Tóth Norbert, Horváth Richárd, Neumann Tibor és Pálosfalvi Tamás jegyzik.i S mert messze nem közismereti tárgykörről van szó, már a bevezető is alapos eligazító érvénnyel világosít fel arról (is), miben rejlik az arhaikusan szépen hangzó, varázslatosan sugárzó kifejezés: mi is az archontológia…?!
A szótári bóklászás révén annyi világossá válik, hogy a kifejezés messze nem olyan ismeretlen, mint talányos előfordulása a könyvpiacon, s kétségtelenül nem oly régi, hogy középiskolai tanulmányaink közben fölvilágosultunk volna létéről. Ettől azonban még nem tudunk többet. A bevezető oldalak eligazító szándéka ugyanakkor kettős célú is: áttekintve a szakmai előzményeket (Engel Pál, Fügedi Erik, Kubinyi András és nyomukban még többek munkáira utalva is), valójában annyi világosodik meg, hogy a történészek egyik bevált „segédtudományáról” van szó, melynek művelése kevesek „szakmai hobbija”, de amelyhez végül is társtudományi oldalról jogászok, gazdaságkutatók, egyháztörténészek, államelméléncek vagy politikatudósok is akaratlanul hozzájárultak a maguk állami igazgatási rendszerleíró és rangokat, posztokat, kinevezéseket, bürokratikus vagy életszervezeti hierarchiákat megjelenítő munkáival. Rövidebben tehát olyan történeti segédtudomány ez, melyben a társadalom adott időszakban regnáló uralmi szervezeteinek tisztségviselői és hivatali reprezentációs státusai érhetők tetten…, olykor maguk az életpályák és élethelyzetek, lakóhelyek és térbeli mozgások is már önálló tanulságokkal bírnak tehát a „puszta” idő-intervallumok mellett. Méltóságsorok, privilégiumok, speciális adományozások, jóváhagyó okiratok, kinevezési levelek, kancelláriai dokumentumok, udvari jegyzékek és számos egyéb forrásnem szolgál alapul mindeme tudástár gazdagításához. A Szerzők tíz oldalas szerény előszava részint a kutatási előzményekre utal részletesebben is, kiemelve a „cédulázás”, a látszólag másodlagosnak tetsző hivatalviselési és ceremoniális formaságok aprólékos rögzítése mellett az on-line térben elérhetővé vált forráskutatás új korszakát is (2010-től), részint elismerően részletezi egyes „alapozó atyák” (pl. Zsoldos Attila, Engel Pál, Borsa Iván, Kollányi Ferenc, Benda Kálmán és mások) hasonló témájú munkáinak fontosságát, de rávilágít arra is, hogy a közel két évtizedes múltra épülő mai összegzés immár a befejező szakaszhoz érkezik. A több kötetben közzétett gyűjtés (az első az 1000-1301, a második az 1301-1457 közötti időszakra fókuszál) a szerzői négyes 1458-1526 közötti időszakra vonatkozó és a világi archontológiát vállalva jóval nagyobb forrásmerítést végzett el, mint remélhető volt: „a bő ötszáz éves magyar középkorból az utolsó, alig több mint fél évszázadban keletkezett a fél évezred forrásainak majdnem fele”, s ennek adatsoraival a befejezett és szerkesztett gyűjtés teljes anyagát majd több kötetnyi kiadvány teszi csupán lehetővé. Ebben a kötetben tehát „elsőként a Magyar Királyság legfőbb egyházi és világi tisztségviselőiről, a fontosabb katonai méltóságviselőkről és az archontológiai szempontból fontos méltóságsorokról tájékoztató kötetet” kellett összeállítani, s ezt vállalta a szerzői kör – ahogyan az a könyv hátoldali szövegében szerepel.
Az elődök egy része főképp egyházi anyagra épített, példaképp Kollányi Ferenc: Esztergomi kanonokok 1100–1900, vagy Fallenbüchl Zoltán A Szepesi Kamara tisztviselői a XVII–XVIII. században (1967) és a Tiszticímtárak története Magyarországon (1977), Chobot Ferenc–Csáky Károly Emánuel A váci egyházmegye történeti névtárát formálta meg, de önálló kötetként értékelhető a Magyarország főméltóságai (1988), a Mária Terézia magyar hivatalnokai (1989) és a Magyarország főispánjai (1994) forrásmű, vagy a Szent István Rend alapításának 150. évfordulójára elkészült Névjegyzéke az 1764. évtől az 1914. évig a magyar Királyi Szent István Renddel kitüntetetteknek (1914), s komoly becsben áll Hellebront Kálmán A magyar testőrségek névkönyve. 1760–1918 című műve (1940), vagy Kovács Lajos: Pest szabad királyi város vezetői (bírái és polgármesterei) 1687-től 1790-ig (1943), Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata. 1540–1690 (1980) – és a lista oldalhosszan folytatható.
Mármost e kötetből csupán „mustraként” néhány villanatot érdemes szemezgetni, már csak azért is, mert a fennebb utalt források sokszor inkább újkoriak, a középkorászoknak más forráskritikai aspektusa kell legyen a hamis adatok, képzelt személyiségek, álnevek, név nélküli funkcióviselők köreit illetően: más-más adatok és forrásközlések utalnak az egyes tisztségviselők „hivatali időszakára”, s más források magára a személyre, annak életútjára. Egy név írásmódja, feltüntetett vagy átírással használt változata néha félrevisz… Egy érseki főkancellár, egy zágrábi püspök, szepesi prépost budai szolgálata, egy királynő udvarának gyermekfelügyelő titkára, egy erdélyi vajda tárnokmesteri szolgálata név és rang is egyben, de kellő „rácsozatba” illesztve a funkciók néha átfedőek, néha hiányosaknak mutatkoznak… A kötet szerkezetében önálló fejezetbe illeszkednek a főpapok, a kancelláriák, a bárók, a bánok (mint nem bárói katonai tisztviselők), az egyéb udvari méltóságviselők és a „méltóságsorok” (utóbbi Mátyás és Ulászló személye, nem más). Mindezeket névmutatók, rövidítésjegyzék is követi, valamint fejezetenként is másfél-kétszáz lábjegyzet, hogy adatsoros forrásjegyzékként immár ez is része legyen a középkori anyag feltárásának…
Rövid ismertetőt ígértem… Itt abba is hagyom. Megeshet, hogy akad, aki számára a középkor már erősen régmúlt, s másvalakinek épp forrásértéke miatt kincs egy ilyen gyűjtemény. Kortárs „haszna” talán igen csekély… – ám szépsége épp abban van, hogy mögötte sok szakmai igyekezet szép eredményei láthatók, mindez alapos és korhűen dokumentált formában. Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának történészei olyasmit kezdtek meg, végeztek el és zártak le, amit előttük sokan és sokszor próbáltak, de sikerülnie most volt lehetséges. Méltósággal tárták föl a méltóságok rendjét, s munkájuk még több hasonló opuszban folytatódik. Ha hírnévvel nem is okvetlenül jár mindez, a szakmai karrier mellett a tudományos munka eredménye is rang-osztó hatású lesz majd egykoron…
A. Gergely András
i MTA Történettudományi Intézet, 2016., 357 oldal
A kiadvány letölthető az alábbi hivatkozásról: