Összeállítás

Soha nem jártam Torbágyon, de még a környékén sem, viszont majd mindent elolvastam már, amit csak összeírtak róla. Többször végignéztem Várkonyi Zoltán Merénylet c. filmjét, a főszerepben Básti Lajossal, majd az 1983-as Simó Sándor-féle koprodukciós változatot, a Viadukt-ot is láttam (ez utóbbi meglehetősen szabadon kezelte mind a témát, mind a tényeket), de semmi nem tett rám olyan erős hatást, mint az 1931-es nagyszabású, nemzetközileg is nagy visszhangot kiváltott vasúti terrorakció korabeli sajtója.

Nemzetközi szerelvény zuhant ugyanis a mélybe szeptember 13-án éjjel a biatorbágyi völgyhídról – mint később kiderült, a lélekjelenlétét megőrző főmozdonyvezetőnek köszönhetően csupán 6 vagon (+ a mozdony) a tizenkettőből, mert az utolsó pillanatban még sikerült valahogy megállítania a kisikló vonatot. Ő maga viszont meghalt, alig bírták ujjait lefejteni a fékezőszelep fogantyújáról... A zuhanás robaja akkora volt, hogy eleinte az emberek robbantásos merényletre gondoltak, legalábbis az első tudósítások még erről szóltak. Csak az alapos nyomozás derítette ki, hogy a merénylő csupán a síneket lazította meg s ezáltal kisiklatta a Budapestről Bécsbe tartó nemzetközi gyorsot. A lezuhant vagonok között, a magyar mellett, egy-egy osztrák, belga, olasz, román és angol tulajdonú vagon is a mélybe került, összesen 22 halottat és 17 sebesültet hagyva hátra.

Engem elsősorban az apokaliptikus képek foglalkoztatnak. Az a kaotikus nyüzsgés, amit egy ilyen esemény percek alatt kivált. Mert bár éjszaka volt, alig múlt el éjfél, a Pestről nem olyan rég elindult gyorsvonat lezuhanásának hírére a közeli Torbágy népe egyemberként megindult menteni, de özönlöttek Budapest irányából is az akkor már javában hódító katasztrófa-turizmus képviselői. „Egyszerre száz meg száz taxiautó, motorkerékpár, biciklista indult el Biatorbágy felé, vagy 3-4000 ember özönlötte el a Budaörs felé vezető utakat” - olvashatni egy helyszíni beszámolóban. S mert a meglazított sín mellett kézírásos üzenetet is találtak, amit gondosan rögzítettek két kődarabbal, nehogy lába keljen s az illetékes nyomozó hatóságok föltétlenül elolvashassák, már kész is a következtetés: a robbantást a kommunisták, Moszkva ügynökei hajtották végre. Mert ugyan ki hagyhat hátra ilyen politikai üzenetet, ha nem ők?

,,Munkások, nincs jogotok, hát mi majd kierőszakoljuk a kapitalistákkal szemben. Minden hónapban hallani fogtok rólunk a mi társaink mindenütt otthon vannak. Mindent a kapitalisták fizetnek meg! Ne féljetek, a benzin nem fogy el!”

Ehhez képest elég hamar kiderült, hogy a tényleges merénylőnek semmi köze a kommunistákhoz: magányos, mániákus őrültről van szó, aki Matuska Szilveszter névre hallgat, s előtte már robbantásos merényletet hajtott végre Németországban és Ausztriában. Lebukását az okozta, hogy közvetlenül a baleset után úgy bukkant fel a vonat környékén, mint aki maga is a völgybe zuhant egyik vagonban utazott s csodával határos módon, alig néhány karcolással megúszta azt a kalandot, amelyben a vagon többi utasa kivétel nélkül szörnyethalt...

Gyanakodó leleplezője az a Pálffy-Daun József gróf, egykori háborús pilóta volt, aki valami rejtett ösztönének köszönhetően a végzetes pillanatban, a vonat lépcsőjéről kirepülve, sikeresen landolt a domboldalon. A nyomozóknak aztán készséggel beszámolt Matuskával szembeni gyanújáról…

Azt lehetne mondani, hogy a merénylet, amekkora veszteséget okozott, annyi hasznot is hajtott Magyarországnak. Igaz, hogy a viaduktot ma már nem használják vonatközlekedésre, de jelentős idegenforgalmi látványosság és olyan patinás műtárgy, amit kegyelettel őriznek a helyiek. Az 1883-84-ben épült műemléket a huszadik század elején megerősítették, majd a merénylet után kicserélték a hídszerkezetet. A háborúban csak úgy menekült meg a felrobbantástól, hogy egy magyar pályaőr biztosította a visszavonuló németeket: menjenek nyugodtan, ő elvégzi a „piszkos munkát”. Hittek neki, s a viadukt megmenekült...

Nemrégiben megemlékeztek az esemény 75. évfordulójáról, s korabeli hírben olvashattam, hogy kiemelt eseményként nemzetközi vasútmodell-kiállítást rendeztek a helyi faluházban, az egykori vasútállomás épületében. A Biatorbágyi Vasútbarátok Köre keskeny nyomtávú vonalat épített a viadukt hídfőjétől háromszáz méter hosszúságban, amelyen hajtányozás, kisvonatozás várt gyerekekre, felnőttekre egyaránt. Végül az elhunytak tiszteletére a viadukt lábánál emléktáblát avattak. Azóta a nyolcvanadik évfordulót is megülhették... S ez most már így megy, az idők végeztéig?

Forrás: Cseke Gábor internetes naplójából: Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből /14/–Biatorbágy

Korabeli sajtóközleményekből

A borzalmak színhelyén - Biatorbágy

1931 szeptember

Tizennyolc halottja és negyven sebesültje van a biatorbágyi pokolgépes kommunista merényletne

Vasárnap éjszaka szörnyü, embertelen gaztett hire terjedt el futótüzként a fővárosban. Kávéházakban, vendéglőkben, mulatóhelyeken, klubokban, csupa megrendült ember: annyit tudtak csupán: hogy a Budapestről éjjel 11 óra 30 perckor elindult bécsi gyorsvonatot katasztrófa érte Biatorbágy alatt.

És egyszerre száz meg száz taxiautó, motorkerékpár, biciklista indult el Biatorbágy felé, vagy 3-4000 ember özönlötte el a Budaörs felé vezető utakat. A vasárnap reggeli lapok rövid jelentéseiből azután a főváros közönsége megtudta, hogy tervszerüen előkészített kommunista bombamerénylet történt a gyorsvonat ellen, amelynek vagy 18, de talán több utasa is halálát lelte az iszonyatos éjjeli zuhanásban és 4-5 utason kívül a többiek mind sulyosan megsebesültek.

Alább beszámolunk a borzalmas merénylet részleteiről. Itt e rendkívül külön kiadás első oldalán csupán annak az iszonyatnak akarunk kifejezést adni, amelyben egy ma az ország népe. A rendőrhatóságok megkezdték nyomozó munkájukat és a délelőtt ˝ 11-ig való helyszini nyomozás ténymegállapításai szerint a Magyarországon példa nélkül való merényletet gyakorlott, Oroszországot járt kommunisták követték el.

Rohan velünk az autó a hajnali szürkületben. Előttünk, mögöttünk autók, motorkerékpárok rohannak, biciklisták légiói, akik, mint a csirkék, ugy nyüzsögnek a vijjogó, tülkölő, dübörgő autóáradatban. Mentőautók és közönséges teherszállító automobilok jönnek Torbágy felől. Katonai gépkocsik és rendőri autók, bizottságokkal és magasrangu állami és rendőri tisztviselőkkel utánunk. Utolérünk egy század lovasrendőrt, amint vágtatnak Torbágy felé. Néhány perc és bekanyarodunk egy dombon:

előttünk áll a halálviadukt. A 40-50 méter mély szakadékban pozdorjává törve fekszenek a vagonok, ezernyi tömeg feketéllik a töltésen a vagonok roncsaitól keresztben elzárt uttesten s a töltésdombok oldalain.

Katonaság, csendőrség, tűzoltóság dolgozik, vezényszavak röppennek a levegőben, - már meg is állunk s ki a kocsiból. Szörnyű látvány! A viadukt alatt egyetlen tömkelegben hat-hét személykocsi, a mozdonyé és a szerkocsi apró szilánkokra törve. Egy hálókocsi romjai előtt állok. Mintha egy papendekli skatulyára egy halom követ ejtettek volna: a vagon két fala a szó szoros értelmében egymásra ragadt és ebből a kocsiból mennyei véletlen folytán egyetlen ember mégis megmenekült, egy MÁV főintéző, a többiek mind meghaltak, nagyobbrészt még ott fekszenek összelapítva a luxuskocsi fényes, színes mahagóni koporsójában.

Utászok kezdik ásni a földbefuródott vagon alatt a földet. Az egyik katona egy fekete szalmakalapot lobogtat a kezében, dobja a levegőbe keresztül hátra.

- Itt egy kalap, hátha majd meg tudják róla, hogy kié volt. A hálókocsira kerekeivel égnek álló egy másik vagon roncsa borul. Előbb ezt kell eltávolítani, hogy a hálókocsihoz hozzá lehessen férni. Már feszülnek a kötelek a levegőben, két század utász és három-négyszáz falusi ember fogódzkodik a kötelekbe, az utásztiszt fölemeli a karját és ütemesen vezényli: Huzd meg! A legénység ismétli a vezényszót s a két szótagból álló parancs második szavára zengve feszülnek meg a kötelek.

A vagonroncs a levegőbe emelkedik és füstölve és mennydörögve robajlik le a mélységbe.

Már csákányosok lepik el a hálókocsi tetemét, amely, mint egy fölboncolt szörny, fekszik előttünk föltépett lószőrmátrácbelivel, elegáns berendezésnek sárgaréz ereivel a lepedők, a takarók s a zöld bársony tapétaburkolat szörnyű színes rongyaiban.

– Nézze, szerkesztő úr, ott egy halott! – mutatja valaki. Odanézek. Az egymásra tapadó két hálókocsi fal közül tényleg egy barna fürtös fej látszik ki csupán, azt igyekeznek kiszabadítani ágyastól együtt.

Jean Renard belga mérnök, a papírjaiból kiderült, hogy a feleségével együtt utazik, a felesége még nincs sehol, nem is találják. Igy fekszik előttem fölpuffadva, megdermedve, a halál irtózatos ölelésébe ájulva.

A másik oldalon egy kisfiút hoznak, nyolc-tíz éves lehet. A homlokán a két szeme között ökölnyi lyuk s homlokára rászáradva az agyveleje, a teste megmerevedett, karjai összegémberedve, lábai tele vérrel.

Tovább. Wappel Antal MÁV segédtiszt elmondja, hogy a robbanásra, amely oly erős volt, hogy lefordult az ágyáról, fölébredt és az ablakhoz rohant - Azt hitte, hogy szerencsétlenség történt.

- Az éj sötétjében láttam, amint a kivilágitott kocsik egyik a másik után zuhannak le a hídról. Hirtelen azt hittem, hogy elvesztettem az eszemet. Odaordítottam a feleségemnek, hogy hullanak le a kocsik a szakadékba. ,,Meg vagy őrülve?” – kérdezte a feleségem. Percegik nem akartuk elhinni, amit láttunk. Magamra kaptam valamit és rohantam.

Egymásután két ujabb női halottat hoznak. Az egyik 16-17 éves leány, a másik egy elegáns pizsamás nő. A hordágy után egy utász utánadob egy csipkés rózsaszínű selyemkombinét. A kombiné mint egy pillangó, ugy röpdös egy másodpercig a levegőben. - Ez is odatartozik, kiáltja az utász a mentők után.

Vadonatuj sárga aktatáska , gyönyörű nagy női utazóretikül kerül ki a csákányok alól egyik a másik után. Hivatalos és magánautók, elegáns kétüléses kocsik, estélyiruhás hölgyekkel és urakkal, amúgy kialvatlanul, ahogy a hír hallatára nekirobogtak a torbágyi országutaknak, szinte mintegy parádét, látványosságot nézni.

Valaki Pálffy Dan József gróf csodálatos megmeneküléséről beszél. A gróf a legutolsó személykocsiban ajtón keresztül ledobta a 40 méteres szakadékba. Semmi baja sem történt. Pálffy gróf, amikor föltápászkodott, ez mondta:

- A háborúban pilóta voltam, zuhantam is nem egyszer, de ekkorát még röpülőgéppel sem!

A hivatalos személyiségek összegezik a merénylet valószínű lefolyását. Megérkezik Hetényi főkapitányhelyettes, Egy perc alatt körülötte van mindenki, akinek a nyomozáshoz köze van. Pattogva, géppuskatüzelészerűen teszi föl egyik kérdést a másik után: Hány órakor történt a merénylet? Mikor ment el a merénylet előtt a legutolsó vonat? Melyik volt ez a vonat? Ki találta meg a pokolgép roncsait? Ki az, aki a levelet megtalálta, azonnal hozzák őket! Gyerünk a merénylet pontos színhelyére! S már huzzák is ki két bot segítségével a 40 méteres meredek töltésen fölfelé Hetényit, akit odavezetnek a vagon alá, amely alatt a pokolgép részeit megtalálták. Két villanytelep fekszik a föltépett sínek mellett, fölírásuk a következő:

King Batterie G. O. G. H. Light, Long Lasting Use. A másik kép: Marka Fabriena, Wirlob Fabr. W. Kraju.

Az egyik tehát angol, a másik cseh gyártmány. Az elemekhez hosszú zsinór van erősítve, a zsinór végén sárga, két centiméterész, olyan, amilyent az ácsok használnak, a centiméterrészek után pedig egy vulkánfiberkoffernek egy darabja, eben volt a pokolgép. Jelentik, hogy nem tudják megállapítani, hogy ekrazittal robbantották-e föl a vonatot vagy puskaporral ?

Állítólag másfélkiló puskaporral röpítették föl az egész vonatot. Bebujok a vagonok alá és mutatom a zöldre festődött köveket, ami tipikusan ekrazitra mutat.

- Na és orosz csekarobbantóayag, fulmikoton nem lehet ? - kérdi Hetényi. Liheg , lehajol, megnéz minden kődarabot.

Hozzák a vasúti tisztviselőt, aki a levelet megtalálta. Král Ferencnek hívják, fiatal fiu, 23 éves, vasúti üzletgyakornok. Katonásan elmondja ,hogy a levelet mintegy

40 méterre találta a robbanás színhelyétől egy kábelerősítő kőlapon

A levél szövege a következő:

,,Munkások, nincs jogotok, hát mi majd kierőszakoljuk a kapitalistákkal szemben. Minden hónapban hallani fogtok rólunk a mi társaink mindenütt otthon vannak. Mindent a kapitalisták fizetnek meg! Ne féljetek, a benzin nem fogy el!

A fordító.

A levél ott feküdt s két kőnehezékkel volt biztosítva az ellen, hogy a szél el ne fujja. Kezembe kerül egy pillanatra a barna selyempapirbélelésű boriték, amelyre rossz helyesírással és primitív kaligrafiával van írva a szöveg. Mintha még sorvezetőt is használtak volna írás közben.

A kihallgatást már be is fejezik, két utász ordítja egy telefonpózna tetejéről Hetényi nevét. A vezetékbe belekapcsolt kis telefonon összeköttetést teremtettek Pesttel, a vizsgálóbíró van a telefonnál.

Filmoperatőrök, bámészkodók, publikum... Közben egyre hordják a halottakat.

A katasztrófának 23 halálos áldozata és 18 sulyos sebesültje van

A halottak névsora:

Simon Lajos postaaltiszt, biatortágyi lakos,

Pintér Lajos napszámos, Biatorbágy,

Deák Domokos, 37 éves MÁV-segédtiszt, Budapest,

Nemes Lajos, a gyorsvonat fűtője.

Fowis Hildegard, 40 éves angol hölgy, londoni lakos, aki vitéz Suhay Imre tábornok családját jött Budapestre meglátogatni és két hétig a Gellért-szállóban lakott.

Nagy László asztalos, a dunakeszi főműhely alkalmazottja,

Borza Ferenc, Tatbánya 44 éves főjegyzője,

Borza Ferencné, a főjegyző neje és

Borza Lilly, a főjegyzőék 17 éves leánya. (A Borza-család a halálvonattal Ausztriába akart utazni, hogy ott töltsék el a főjegyző négyhetes szabadságát.)

Kanyó Sándor délivasuti hivatalnok,

Gulyás János vonatvezető,

dr. Herczok-Jakubovic Ottó, 36 éves budapesti ügyvéd.

Morvay Lajos mozdonyvezető,

Krecsmarik József MÁV-segédtiszt,

Iváncsles József kalauz,

Jean Leopold Renard, 33 éves mérnök, a belga légiforgalmi hivatal igazgatója,

Madame Jean Leopold Renard, a belga mérnök 25 éves felesége,

Hermann Wallers belga mérnök.

Feidl Lőrincné, Bátaszék,

Feldl Bálintné, Bátaszék,

Tóth Endre, a HÉV tisztviselője, Budapest, (Szász Károly- utca 5).

Egy ismerelten nő, akinek életkorát sem tudták megállapitani és egy körülbelül 10 éves magyar kisfiu.

A sebesültek névsora:

Simon Sándor kőműves, Bia, életveszedelmes belső sérüléseket, fején zuzott sebeket és több helyen lábtörést szenvedett.

Rosenthal Jenő kereskedő, halálmágyesnesi lakos, agyrázkódást, belső sérüléseket szenvvédett. Állapota sulyos.

Clemments Harry kereskedő, London, 27 éves.

Koponyaalapi törés, agyrázkódás, belső sérülések. Állapota életveszedelmes.

Nichtmann Ferenc hálókocsikalauz, bécsi lakos. A balkezén és a mellen zuzott sebek.

Hértley Lipót 58 éves étkezőkocsikalauz, Budapest (Páva-utca 37). Állapota életveszedelmes. Koponyalapi törés, agyrázkódás belső sérülések.

Ferenxzy Lajos 53 éves szegedi állomásfőnök, zuzott sérüléseket szenvedett.

Medveczky Aranka 53 éves leány, Clementts Harry menyasszonya, arcán zuzott seb, mindkét lába három helyen eltört. Állapota sulyos.

Májer Jánosné 22 éves bátaszéki lakos. Belső sérülések, állaptoa sulyos.

Novotny Rudolfné, 35 éves amerikai asszony Newjersey Alpha városából. Jobb arcán és szemén zuzott sebek, bokatörés csontrepedéssel,

Ruff Istvánné, 25 éves bátaszéki asszony, belső sérülések és zuzott sebek,

Ruff Miklós 3 éves. Mindkettőnek állapota életveszedelmes. Sulyos belső sérüléseket szenvedtek.

Feidl Margitka, 3 éves bátaszéki kisleány, zuzott sebekkel.

Korafein Károly bécsi lakos, kereskedő. Fején és gyomrán sérült. Állapota sulyos.

Hanke Richárd 55 éves budapesti lakos, a ,,Pesti Hirlap” nyugalmazott levéltárosa arcán és lábán sebesült meg.

Maluska Szilveszter 39 éves, MÁV irodai segédtiszt.

Rothaus Jenő párisi lakos.

Serlig József, 20 éves torbágyi napszámos, aki a mentési munka közben sebesült meg.

A MÁV hivatalos jelentése a biatorbágyi merényletről

A Budapestről szombaton éjjel 22 óra 31 perckor indult 10. számu wieni gyorsvonatot a biatorbágyi viaduktnál katasztrófa érte. Eddig még ismeretlen tettesek közvetlenül a viadukt előtt robbanóaknát helyeztek el, amely a vonat alatt fölrobbant.

Ennek következtében a mozdony- és a szerkocsi kisiklott és a 26 méter magas viaduktról lefordultak, magukkal rántva a kalauzkocsit és öt személykocsit. Öt kocsi a vonattól elszakadva a vágányon maradt. Vasárnap délutánig a halottak száma 22, a sérülteké 14.

A mentési munkálatok vasárnap éjfél után 1 – 2 óra között teljes erővel megindultak és az államrendőrség a csendőrséggel karöltve a nyomozást azonnal megindította. A katasztrófa a bécsi utirányt véve alapul, a bal viadukton történt. A forgalom a másik érintetlenül maradt viadukton át bonyolíttatik le. A vonatszemélyzet közül a mozdonyvezető, a fűtő, a vonatvezető és az egyik jegyvizsgáló meghaltak. A romok eltakarítása 48 óra mulva várható.

A sulyos merényletre való tekintettel az államvasutak igazgatósága a vasúti vonalak fokozottabb őrzéséről a csendőrség igénybevételével hathatósan gondoskodott, és a forgalom biztonságának megóvása érdekében minden lehető intézkedést megtett.

Pállfy-Daun József gróf elmondja csodálatos megmenekülésének történetét

Délben a helyszínén ujra megjelenik egy csodálatos módon megmenekült utas: Pálffy- Daun József nagybirtokos. Így mondja el nekünk borzalmas élményét:

- Budapestről Bicskéig akartam csak utazni, itt van a birtokom a közelben, Tükrös pusztán. Egy kicsit elszundikáltam és megijedtem: már azt hittem, tul vagyunk Bicskén. Kinyitottam a mozgó vonat ajtaját, félig előreléptem a lépcsőre – amit nem lett volna szabad ! -, hogy kinézzek: hol járunk…Egy irtóztató detonációt hallottam, abban a pillanatban már röpültem is nagy ívben, ki a nyitott kocsiajtóból és a domboldalba zuhantam. Nem történt semmi bajom!

A gróf mosolyogni igyekszik, de a mosoly ideges rándulásba vész…

- Hihetetlen a dolog… nem is értem! Maga az egész, ilyen nagy mélységben …Én pilóta voltam a háborúban, szitává lőttek, ismerem a veszedelmet, de ilyesmi!... egészen hihetetlen!... Nem…nem értem.

A gróf autója mellett magas, karcsu, fiatal hölgy áll, halálsápadtan: a grófné…Eljött megnézni azt a helyet, ahol a férje oly csodálatosan menekült meg.

A grófhoz hasonló módon menekült meg, majdnem sértetlenül Matuska Szilveszter gyárigazgató, aki csantavéri születésű és Bécsben lakik. Neki az volt a szerencséje, hogy árment a vonaton, ismerősöket keresni és éppen a végén volt, amikor a robbanás bekövetkezett és ő kirepült a domboldalra…

A bécsi rendőrség vasárnapi nyomozása nem igazolta azt a gyanut, hogy Matuska a biatorbágyi merénylő!

1931 október

Wahl udvari tanácsos: ,, Óvatosságra van szükség! Nem merem azt állitani, hogy Matuska a tettes!

Pozitív bizonyítékok kellenének, de ilyenek nincsenek!”

Az érdeklődés középpontjában a Bécsben letartóztatott Matuska Szilveszter áll, akit azzal gyanusítanak, hogy ő követte el szeptember 13-án a biatorbágyi vasuti merényletet. A kihallgatás és a nyomozás egész vasárnapon át tartott, a bécsi rendőrség valóban bámulatra méltó energiával dolgozott és minden nyomnak és adatnak utánamentek, a nyomozás eddigi eredményei alapján azonban semmi estre sem lehet a valószínűségnek azzal a határozottságával sem állítani, hogy Matuska a tettes, mint amilyennel azt az első jelentések közölték.

Matuska a leghatározottabban megmaradt amellett, hogy semmiféle kapcsolatban nem áll a merénylettel.

Magatartása mindenesetre egy megrendült ember benyomását kelti: valósággal álmodozva és víziószerűen hallgatja meg a hozzáintézett kérdéseket. A viselkedése egyáltalán olyan, hogy különösen a szigorú őrizet mutatkozott szükségesnek, mert a zavaros magatartású embernél fölmerült az a gyanú, hogy esetleg öngyilkosságot kísérel meg.

Az eddigi adatok alapján nem is annyira azért, mintha mégis köze lenne a merénylethez, mint inkább olyan okokból – amint ez az alábbi tudósítás adataiból némileg igazolódik – amelyek talán

az elmegyógyászat kutatáskörébe tartoznak.

Vasárnap délben fölkerestem a bécsi rendőrség bűnügyi osztályának vezetőjét, Wahl udvari tanácsost, aki a bombamerénylet ügyében a nyomozást vezeti. Az előszobában sokáig kellett várakoznom, mert előttem vitték hozzá Matuska Szilvesztert. Két detektív hozta a sápadt, tántorgó férfit, aki alig állt a lábán. Első tekintetre nehezen hinné az ember, hogy ilyen gaztettre képes volna. Nőies vonásai vannak, szinte ábrándos kék tekintete. Most riadtan néz szét maga körül, mint az üldözött vad. Magas borotvált arcu férfi, de szerda óta nem látott beretvát, gallér, nyakkendő és cipőzsinór nélkül úgy hat most, mint egy züllött csavargó.

A küszöbön megtorpan.

-Nem megyek! Nem megyek! -kiáltja

Jöjjön, ne okoskodjék! - szól rá az egyik detektív – meglátja, nem lesz semmi baja, nem fogja bántani senki. Ezzel már el is tűntek Wahl dr. párnázott ajtaja mögött. Amikor egy óra múlva kijött, sokkal nyugodtabb volt. Maga elé bámult és egy pillanatra mintha elmosolyodott volna.

Wahl udvari tanácsos igen kedvesen fogadott:

Elöször is egy tévedést kell korrigálnom – kezdte-, egyes lapok azt állították, hogy Matuska 10 kilogramm ekrazitot és 100 csomag patront vásárolt. Ez így nem igaz! Az igazság az, hogy Matuska a 10 kilogramm ekrazitot 100 tekercsben vásárolta Möllersdorfban összesen 73 schillingért. Ezt az ekrazitot Tallendorf község előljárásának engedélyével vásárolta bányarobbantás céljaira. Tessék csak idenézi – mondta Wahl és kezembe adta az egyik tekercset. - Ne tessék félni – szólt mosolyogva -, nem robban.

Kezembe veszem a parafinpapirosba csomagolt tekercset, amely 10 centiméterhosszú és 3 centiméter átmérőjű. Az ujjam hegye azonnal sárga lesz tőle.

- Látja – mondta Wahl -, az ekrazit erősen fest, még a papíroson keresztül is. Amikor átvizsgáltuk Matuska ruháit, amelyeket a merényletkor viselt, azt találtuk, hogy bricseszének zsebei tele vannak ilyen sárga foltokkal, aminek most az ön kezén vannak. Matuska beismerte, hogy valóban ez a bricsesz volt rajta a szerencsétlenség alkalmával, de a foltokra vonatkozóan azt állította, hogy azok nyilván onnan erednek, hogy Budapestről való elutazása előtt hipermangánnal mosta meg a kezeit. A hipermangán azonban nem sárga, hanem piros és kézről egyáltalábanNem fest tovább. Matuska vallomását később úgy módosította, hogy a sárga foltok mégis ekrazittól származnak.

Egyszer ugyanis Tattendorfban kísérleteket akart végezni az ekrazittal és akkor az egyik tekercset a zsebébe dugta. A nadrágot mindenesetre kémiai vizsgálatra adtuk ki, hogy szakértő állapítsa meg a sárga foltok eredetét.

A leggyanusabb körülmény az egész ügyben mindenesetre az, hogy az ekrazit és a hiányzó gyutacsok és gyujtótöltények hollétéről nem tud semminemű fölvilágosítást adni.

Tegnap azt állította, hogy az ekrazitos láda tartalmát a gyár mellett elfolyó patakban ürítette.

A patakot ma kora hajnalban a gyár közelében jókora darabon elvezettük medréből.

Azután egy bizottság Böhm rendőrtanácsos vezetésével átkutatta a patak egész ágyát, jó pár száz méter hosszuságban, ekrazitnak azonban semmi nyomát sem fedezték föl.

Matuska később azt vallotta, hogy az ekrazitot nem dobta a patakba, hanem a gyár mögött, a petróleumraktárnál egy verembe hajította. A bizottság azt a vermet is átkutatta, de ugyancsak minden eredmény nélkül. A gyutacsokat és gyujtó töltényeket Matuska Blumauban vásárolta a Böhler- műveknél, ezeknek egy részét megtalálták a veremben.

A bizottság gondosan átvizsgált mindent és a gyár egy anyagraktárában körülbelül félméter hosszuságu drótot talált, amilyet villamoslámpáknál szoktak használni. Hasonló drótot találtak a merénylet színhelyén is, erre volt erősítve a két battéria.

A drótot ugyancsak szakértőknek adták át pontosabban vizsgálat céljából. Még egy rejtélyes körülmény teszi Matuska szerepét gyanussá, nevezetesen az, hogy nem volt semmiféle poggyásza;

7- től 13- ig tartózkodott Budapesten, de nem vitt magával más csomagot, csak egy kis táskát, amelyben egy ing és egy törülköző volt és ezeken ugyanazok a gyanus sárga foltok voltak láthatók.

Ezt a táskát egy trenskottal együtt 7-én, amikor megérkezett Budapestre, a Keleti- pályaudvar ruhatárában helyezte el és azok még mindig ott vannak. Arra a kérdésre, hogy a koffert és kabátot miért nem vitte el a szállodába és miért nem vitte el Bécsbe, amikor elutazott, azt válaszolta, hogy ezekről egészen megfeledkezett. Azt hiszem azonban, hogy ha egy ember egy kabátot és egy koffert visz el, nem felejti el, hogy volt valami csomagja. Összefoglalva azonban még egyszer kijelentem, amint már tegnap is hangsulyoztam: óvatosságra van szükség! Nem merem azt állítani, hogy Matuska a tettes!

Mielőtt egy becsületes ember hírében álló, büntetlen előéletű családapát ilyesmivel vádolni lehetne, pozitív bizonyítékra van szükség – és ilyenek nincsenek.

Egyelőre csak gyanuokok vannak, amelyek a letartóztatást indokolttá teszik, de ezek még korántsem jelentik azt, hogy bűnössége meg volna állapítva.

Arra a kérdésemre, hogy a jüterbogi, illetve ansbachi és neulenkbach vasuti merénylettel való kapcsolatban is gyanakodnak-e Matuskára, dr. Wahl azt válaszolta, hogy ezek egyelőre szóba sem kerültek.

Grauau doktor, Matuska ügyvédje a következőket mondotta:

Két és félév óta ismerem Matuskát – mondta az ügyvéd – és vezetem összes üzleti ügyeit. Őrültségnek tartom azt a föltevést, hogy Matuska bármily kapcsolatban állna a merénylettel: Jóravaló, derék kereskedő, vagyonos ember, aki bálványozásig ragaszkodik családjához. Kislányáért él- hal, minden nap ő kíséri el az iskolába és ő megy érte. Amellett vallásos, jámbor ember, aki minden vasárnap templomba jár. Elképzelhetetlen, hogy ilyen ember ilyesmire vetemedjék.

Sikerült néhány percig beszélnem Matuska feleségével is, aki Bécsben a család egyik barátjánál, Darvas Elemér lakásán tartózkodott. Csinos külsejű, 30éves asszony, tüdőbajos. Elmesélte, hogy ura állandóan egy kis Szent Antal- szobrocskát hordoz a zsebében és amikor a merénylet után hazajött Bécsbe, elmondta, hogy ez a Szent Antal- szobor mentette meg a haláltól. Az asszony különben azt állítja, hogy az egész hajszának a házmester az oka, akit lopás miatt följelentettek.

A budapesti rendőrség nyomozásának adatai Matuska Szilveszter ügyében

Matuska Szilveszter, akit a biatorbágyi merénylet sulyos gyanuja alatt napok óta faggatnak a bécsi rendőrigazgatóságon, 1927 február 17- től 1928 május 3- ig A Kertész- utca 42. számu házban lakott, mint főbérlő. Ez volt utolsó főbérleti lakása Magyarországon. Háziurnak mondotta magát és azt állította, hogy a Józsefvárosban van bérháza. Háromszobás polgári lakásban lakott az uj bérpalotában, amely a Belvárosi Takarékpénztár Rt. tulajdona. Felesége és kisleánya volt vele. A lakókkal nem érintkezett, csak a házfölügyelővel és a liftkezelőnk és ilyenkor mindig azt emlegette, hogy ő is nagyon szegény sorban volt, tudja, mi a szegénység...

Gyermeke mellett német nevelőnőt tartott. Amikor a lakás bérletét fölmondta, a házmester előtt azzal indokolta ezt, hogy józsefvárosi házát eladta és az árán Bécsben vett bérházat, ezért odaköltözik. A Kertész- utcai házban még azt tudják Matuskáról, hogy nagyon kevés látogatója volt, de sűrűn utazgatott üzleti ügyekben.

A bécsi nyomozás ennél jóval jelentékenyebb adatokat produkált az elmult tiz napban. Az első bécsi jelentés, amit a főkapitányság kapott, negatív volt. Így szólt: „Matuska jómódú és gyanun fölül áll”. Hetényi főkapitány helyettest azonban ez nem elégítette ki. Bécsbe küldte a detektívjeit és ezzel a nyomozás uj aldetiumba lépett. Ekkor állapították meg, hogy Matuska 10 kiló ekrazitot vásárolt- amint ő mondja: gyárkéményrobbantásra – és találtak a lakásán különböző, gyanus csöveket is, amelyekről azt vallotta, hogy robbantási kísérletekhez volt rájuk szüksége, mert bányát vásárolt és azt akarta robbantani. Ezzel szemben a rendőrség föltevése az, hogy a rendkívül óvatos Matuska azért vásárolt kőbányát, mert az ekrazitvásárlást akarta igazolni.

Nagyon gyanussá teszi Matuska szerepét az is a budapesti rendőrség föltevése szerint, hogy Klein dr. robbantási szakértőhöz fordult még szeptember elején, aki határozottan lebeszélte arról, hogy kőbányában ekrazittal robbantson, mert az ekrazit pozdorjává töri a követ. Matuska azonban- aki nyilván alibit akart bizonyítani a nyílt ekrazitvásárlással és a robbantási szakértővel való konferenciák által- mégis megmaradt az ekrazit mellett.

Érdekes, hogy Matuska milyen magyarázatát adja örökös ide-odautazgatásának. Azt vallja, hogy kóborlási ösztöne van, időnként ellenállhatatlan kényszer hajtja, hogy vonatra üljön és utazzon. Kóborlásaiból visszatérve, nem is emlékszik arra, hol járt és mit csinált?

Szeptember 3-án Budapestre utazott, egy hétig volt itt, minden nap más- más hotelben lakott- más- más nő társaságában. A robbanás előtti napon ismét Budapesten látták. Amint mondja: hentesárugyárat akar alapítani és tanulmányuton járt itt! A tétényi sertéshizlalót szerette volna megnézni. Miután a detektíveknek, hogy nem járt a tétényi hizlalóban, már azt mondta: nem engedték be a vezérigazgatóhoz és eredmény nélkül tért vissza Budapestre. Itt folytatta „ tanulmányutját”, bement több hentesüzletbe, mintákat vásárolt, amelyeket azonban megevett.

A nagytétényi fogadóban is látták a merénylet előtti napokban. Késő este állított be ide csuromvizesen, kis táskával a kezében. Előadása szerint kiránduláson volt és megázott.

Pálffy–Daun grófnak már a merénylet órájában föltűnt Matuska különös viselkedése

Matuska Szilveszer letartóztatásáról beszéltünk gróf Pálffy -Daun József nagybirtokossal, aki- amint annak idején megírtuk- csodával határos módon sértetlenül menekült meg a biatorbágyi katasztrófából.

Matuskára vonatkozóan már kihallgatott a rendőrség- mondotta gróf Pálffy- Daun. - Ez alkalommal előadtam azt, ami a katasztrófa éjszakáján is föltünt és érthetetlennek látszott előttem. Miután kizuhantam a vonatból egy darabig kábultan feküdtem a földön. Magamhoz térve két- három embert láttam magam mellett, akiknek egyike Matuska Szilveszer volt.

Matuska nagy bőbeszédűséggel adta elő, hogy a vonat elülső részén lévő harmadosztályu kocsiban utazott. Ez a vasuti kocsi, amint később láttam, tetejére zuhanva, és felé fordult kerekekkel összezuzva feküdt a mélységben és romjai alól, úgy tudom, élve nem menekült meg senki. Mindjárt föltünt nekem, hogy Matuska miért mászott föl a 26 méteres mélységből a viaduktra a katasztrófa után és hogyan került ki szinte hihetetlen gyorsasággal a romhalmaz közül?

Azt is mondotta akkor, hogy megsebesült, de én, amikor cigarettára gyujtva, jól az arcába néztem, olyan karcolásokat láttam, amelyekről az volt az első benyomásom, hogy talán önmagát sebesíthette meg, mert ha a romok között érte volna a sebesülés, az kétségtelenül sokkal sulyosabb lett volna.

Pontosan visszaemlékszem, hogy Matuska ruhája nem volt elszakítva és még nagyon sárga sem volt.

Matuskát vasárnap átszállították a Landesgericht fogházba

Először Ausztriába ítélkeznek fölötte, azután döntenek a Magyarországnak való kiadatása felől.

Matuska Szilvesztert, az ansbachi jüterbogi és biatorbágyi vasuti merényletek tettesét a rendőrség bűnügyi osztályáról vasárnap átszállították a Landesgericht fogházba. A bécsi rendőrség szerepe most már mindössze annyi, hogy ellenőrizze Matuska vallomásának adatait. Matuska vallomásában elmondotta, hogy az amsbachl merénylet után 1930 szilveszter éjszakáján egy ottani vendéglőben vidám táncmulatságon vett részt.

A kiküldött detektívek megállapitották, hogy ez az adat megfelel a valóságnak, sőt a táncmulatság végeztével Matuska néhány órára nem egyedül szállt meg egy neulenbachi szállodában. A szállodából 11 szavas sürgönyt adott föl Bécsbe feleségének!

A jüterbogi merénylettel kapcsolatban Matuska azt vallotta, hogy a ruhákat, amelyeket a tett elkövetésekor viselt, Budapesten vásárolta. Azt vallotta továbbá, hogy a merénylet elkövetése után Bécsbe jött, a Strozzigasseban szállt meg egy szállodában és a szálloda hátulsó udvarában elégette a ruhákat. A vizsgálat ezt az adatot is megerősítette és a szálloda személyzete a kihallgatás folyamán előadta, hogy a hátulsó udvarban csakugyan találtak elégett ruhafoszlányokat, sőt egy alig sérült prémbekecset is.Augusztus elején Matuska egy wellsi hotelben lakott, ahol éppen úgy, mint a strozzigassei szállodában, saját neve alatt jelentette be magát. A biatorbágyi merényletben szereplő koffert csakugyan egy V. kerületi kereskedőnél vásárolta Bécsben.

Az az állítása is beigazolódott, hogyTattendorfban a gyujtótöltényekkel és egy sindarabbal előzetes kísérleteket végzett. E kísérletezés közben egy szilánk a közeli ablakba vágódott és betörte azt.

Matuska most már a Landosgerieht fogházban fogja megvárni a kiadatási eljárás lefolytatását. A rendőrségen közölték A Reggel tudósítójával, hogy először az ansbachi merénylet miatt fog felelni az osztrák esküdtszék előtt, amely, tekintettel arra, hogy a merénylet nem sikerült, valószínűen csak rövidebb börtönbüntetéssel fogja sujtani. A büntetés kitöltése után kerülhet sor Matuska kiadatására.

A rendőrségen hivatkoznak arra, hogy Magyarország és Ausztria között kiadatási szerződés nincs és ezért a téren a nemzetközi jogszokás az irányadó. A nemzetközi jogszokás szerint a kiadó hatóságnak jogában áll kikötni, hogy a kiadott ne kapjon nagyobb büntetést, mint amely a kiadó állam törvényeinek maximális büntetése vagy, hogy a kiadott ne rögtönítélő, hanem rendes bíróság elé kerüljön.

A hátborzongató Matuska rejtélynek egyetlen derűs jelensége dr. Gennath, a berlini bűnügyi rendőrség főnöke, aki a bécsi rendőrséggel ellentétben, egyedül Hetényi és Schweinitzer myomozási rendszerétől várja a még minden részletében ki nem bogozott példátlan bűnügy teljes tisztázását.

A berlini ,,Sherlock Holmes” e képen tréfásan megfenyegeti botjával tudósítónkat, aki pár perces sziesztájában háborgatja. Dr. Gennath a Schotteuring egyik padján fujja ki magát. Olyan kövér, hogy bár szállodája alig néhány lépésre van a bécsi rendőrfőnökségtől, mégsem tudta egyfolytában megtenni az utat...

Mivel Ausztriában a legfőbb kiadó hatóság az igazságügy-miniszter, Matuska élete vagy halála az osztrák igazságügy-miniszter döntésétől függ.

Arra a kérdésünkre, hogy Németország nem tart-e igényt Matuska kiadatására a jüterbogi merénylet miatt, azt a választ kaptuk, hogy a nemzetközi jogszokások értelmében Matuskát Magyarországon kell felelőségre vonni a jüterbogi merénylet miatt is.

A balkezes Wahl hattyudala

Már napok óta köztudomásu, hogy Scweinitzer, Gennat és Wahl vitái a nyomozás során gyakran viharosan elmérgesedtek. Annyira, hogy a magyar és német rendőrtisztviselők nem egyszer hagyták el izgatottan a tanácskozást. Pénteken már-már úgy állt a dolog, hogy az egész Matuska -ügy holtpontra jut, mert az együttes tanácskozások, amelyeknek ,,harmonikus egységét” a kommünikék nem győzték eléggé hangsulyozni, nem kecsegtettek eredménnyel.

Wahl udvari tanácsos, a bűnügyi osztály főnöke azon az állásponton volt, hogy pozitív bizonyíték nem szól Matuska bűnössége mellett, csak gyanus okok vannak, amelyek mindenesetre eléggé sulyosak, de nem elegendők a bűnösség megállapítására.

Viszont Schweinitzer az első perctől kezdve Matuskában látta a merénylőt és fölfogását a bécsi rendőrség vezetői is osztották.

Brandl, a bécsi rendőrség alelnöke, nyilatkozataiban és interjuiban valósággal bizalmatlanságot szavazott Wahlnak és szinte pontról pontra cáfolta meg a nyilvánosság előtt a bűnügyi osztály főnökének kijelentéseit. Az ujságolvasó közönség sokat mulatott rajta, hogy Wahl állandóan a legnagyobb tartózkodással beszélt az ügyről és még néhány nappal ezelőtt is egy ujságíró előtt azt a kijelentést tette: nincs meggyőződve arról, hogy csakugyan Matuska a tettes. Ugyanakkor

Brandl, a rendőrség alelnöke, is nyilatkozott és hangsulyozta, hogy mindhárom nerényletet Matuska követte el.

Brandl nyilatkozatai amelyek napról-napra megjelentek, annyiban is föltűnést keltettek, mert teljesen példa nélkül áll, hogy a rendőrség egyik legfőbb vezetője, aki maga sem vesz részt a nyomozásban, olyan kijelentéseket tett, amelyek homlokegyenest ellenkeznek alantasának jelentéseivel. Wahl tartózkodó álláspontját általában azzal magyarázták, hogy a bűnügyi osztály főnöke nem áll valami szerencsés kezű ember hírében és annak idején, amikor Fellner Andrást vádolta a lainzi gyilkosság elkövetésével, valósággal céltáblája volt a napi és vicclapok gúnyolódásainak. Brandl energikus cáfolataiból, amelyekkel, minden nap helyre igazította Wahl információit, arra következtetnek, hogy a Matuska-nyomozás volt Wahl hattyudala a bűnügyi osztály élén, rövidesen szabadságra megy és többé nem tér vissza. Helyét a salzburgi bűnügyi osztály főnöke fogja elfoglalni.

A nyomozás során Brandl ugyan az első perctől fogva állította, hogy Matuska a tettes, de hangsulyozta minden alkalommal, hogy Matuskát egyedüli tettesnek tartja, viszont Schweinitzer azon a nézeten volt, hogy Matuskának megbízói voltak és téves fölfogás Matuska gaztetteit sexuál- patológiai vágányokra terelni.

Forrás: huszadikszazad.hu

Négy esztendő bírósági eljárás után – halálos ítélet

… Több mint négy esztendővel a biatorbágyi merénylet után született meg harmadfokon, vagyis a Kúria előtt is a halálos ítélet. Mindenki tudta azonban, hogy ez csak formalitás: az osztrákok nem engedik Matuskát kivégezni. Jogilag úgy oldották meg a dolgot, hogy Horthy Miklós kegyelmet adott neki.

A fogságának első esztendeiben gyakran dühöngő Matuska a steini börtönben fokozatosan lehiggadt. Az ottani börtönigazgatóság méltónak találta rá, hogy még a hatesztendős büntetés teljes kitöltése előtt, 1936 szeptemberében szabadon engedje. Ez azonban ismét csak formalitásnak számított, hiszen a szabadult rabot életfogytiglani börtön várta Magyarországon. Miután Steinben kezébe nyomták a szabadulólevelét, azonnal őrizetbe is vették. , s Győrnél átadták a magyar fegyőröknek Matuska rövid időt töltött a pestvidéki fegyházban, aztán a rabomobil Vácra szállította, hogy élete végéig a börtön lakója legyen. A vonatrobbantónak azonban ismét szerencséje volt. Nyolc esztendőt töltött magyar börtönben, tizenhárom esztendőt raboskodott összesen, amikor valamikor 1944 végén, 1945 elején a háborús zűrzavarban sikerült kiszabadulnia. Azóta nyoma veszett, biztos hírt senki nem tud róla. Némelyek Svédországban vélték látni, s olyan hír is érkezett, hogy ott is halt meg...

Forrás: Pintér István: Botrányok a XX. században. Gondolat, 1969, 199. old.

Magányos tettes volt?

A biatorbágyi merénylet csak ürügy volt a statáriumra, amit aztán a hazai és külföldi tiltakozások hatására a Gömbös-kormány 1932. október 10-én hatályon kívül helyezett. Nemes képtelen volt elfogadni, hogy Matuska zavart elméjű ember volt, aki maga hajtotta végre a merényletet, ugyanúgy, mint előzőleg a jüteborgi és ansbachi vonatrobbantásokat is. Megrögzött merénylő volt, mint Marinus van der Lubbe, aki előzőleg már megpróbálta felgyújtani Berlinben a neuköllni városházát, csak nem sikerült neki. Ő viszont aktívan politizált, és bár kizárták a Holland Kommunista Pártból, egy „tanácskommunista frakció” tagjaként jelet akart adni a „nemzetközi munkásosztálynak”, amit be is ismert Lipcsében, a bíróság előtt.(Az 1960-as években Fritz Tobias és Hans Mommsen kutatásai megdöntötték azt az elméletet, hogy a Reichstag felgyújtása előre megszervezett provokáció volt. Azóta a történészek többsége elfogadja, hogy a tűz mögött Lubbe, mint magányos tettes állt.)

A biatorbágyi merénylet politikai visszhangja nem is volt hasonlítható a Reichstag felgyújtásához és a lipcsei perhez. Utóbbit a kommunisták által szervezett „ellenper” előzte meg, és a nácikat elmarasztaló „Barna könyv” állításai gyökeret vertek a közvéleményben. Nemes Dezső, aki fontos szerepet játszott az 1956-os forradalmat „leleplező” Fehér Könyvek szerkesztésében, úgy gondolhatta, hogy visszamenőlegesen is sikerül bizonyítania egy nagyívű koncepciót, mellyel a marxizmus-leninizmus igényeinek megfelelően átírhatja a magyar és az európai történelmet. Erőfeszítéseit, hogy Matuskából „politikailag manipulált bábot” faragjon, már a nyolcvanas években sem vették komolyan.

Forrás: Pelle János: Nemes Dezső és Matuska Szilveszter. 2017. figyelo.hu

Bozsik Péter : Az attentátor

Matuska Szilveszter regénye (részletek)

„Ha jő az este, leszáll a csillag,

Matuska lopva a hídhoz ballag.

Csokorba gyűjti a dinamitot,

úgy várja lopva a bécsi gyorsot.

Matuska, édes, Matuska, drága,

robbantsa fel a mi iskolánkat!

Nekünk a lógás, neked a foglár,

ez az igazi jó!"

(gyermeknépdal)

Adatközlő: Heller Ágnes

Álommerény 0.

Tépett páfrányok közt aludtam, egy csőszkunyhóban, a vasúti töltés mellett. Mikor felkönyököltem, azt kérdeztem, ki meri zavarni az igazak álmát. Furkósbotokkal fölfegyverkezett parasztokat láttam magam körül, meg egy testes asszonyságot, akiben a Harmadik Rend egyik tagját véltem fölismerni. Az asszonyság a botomra taposott, nem értettem, miért van botom álmomban. De amikor fölkeltem, nagyon hiányz… [A kézirat nagy része átnedvesedett, és megette a penész.]

…egy fogadáson vagyok, csupa gazdag, finom úr, grófok, bárók, hercegek, magas rangú katonatisztek, politikusok és mágnások között. Egyszerre csak menetbe rendeződünk, és a kastély kertjébe vonulunk egy nyitott sírhoz, valaki kipenderít a sír széléhez, a kezembe nyom egy papirost, és mutatja, hogy olvassam föl. Elkezdem olvasni, hangom előbb gyámoltalan, halk, de egyre ércesebbé válik:

„Hölgyeim és Uraim!

Elősegíteni az emberek helyváltoztatását a térben, tehát az időben is, fennkölt és tiszteletreméltó feladat, mert éppen nekik, az utas számára szinte láthatatlan kísérőszemélyzetnek köszönhető az, hogy Önök, Hölgyeim és Uraim, gond nélkül száguldanak hóborította síkságokon, sűrű erdőkön, magas hegyláncokon, folyókon és völgyhidakon át, robognak az éjszaka sötét alagútjaiban, esőben és hóban egyaránt, méghozzá mintegy százhúsz kilométeres sebességgel óránként, hogy mielőbb távoli szeretteik karjába vessék magukat; szárnyas vaskeréken (ez a vasút jelképe) sietnek szeretteik elébe, ki a hálókocsik puha fekhelyein vagy a kényelmes plüssfotelekben elnyúlva, ki pedig – a legrosszabb esetben – a másodosztály fapadjain vagy éppenséggel a csomagtartón elhelyezkedve, de senki sem az álom ölelésében, hanem a Vasút, korunk e csodálatos találmányának meleg anyaölében ringatózva, s amíg így melegednek a plüssfotelekben vagy ülnek a vasanya ölében összegömbölyödve, miként a foetus, s a helyüket változtatják térben és időben, kényelmesen, mint valami orosz regényben (talán abban, amelyet az első osztályú fülkékbe beszerelt Mercur-lámpák vakító fényében olvasnak), ekkor tehát nem is gondolnak mindazokra a szorgos és lelkiismeretes emberekre, akik ott virrasztanak az állomások irodáiban a morzegépek és telefonkészülékek mellett, méghozzá nemcsak a nagy vasúti csomópontokon, hanem a kis vidéki őrházakban is, az isten háta mögött, azokra tehát, akik fent virrasztanak, fogadják az erős mozdonyokat, etetik és irányítják e szörnyetegeket, oly ügyesen és könnyedén, akár a fiákeros a lovát… Igen, Hölgyeim és Uraim, aki itt előttünk fekszik kiterítve, egyike volt azoknak, akiktől az Önök biztonsága függött, egy azok közül, aki – mint tisztességben megőszült tábornok, sok háborút látott veterán – közkatonaként kezdte majd’ negyven évvel ezelőtt, egy szinte névtelen kis vasútállomáson, hogy aztán munkájával és szorgalmával, áldozatkészségével és a Vasút iránti odaadásával meghódítsa magát a csúcsot, tábornoki rangig vigye, hogy úgy mondjam, hogy aztán abban a tisztjében, amelyet betöltött, miután győzedelmesen került ki minden veszélyből, megismerte a vasutashivatás összes fény- és árnyoldalait, egy végzetes balesetben fejezze be gyümölcsöző és a társadalomra nézve hasznos életpályáját. Igen, Meine Damen und Herren, nemegyszer állt ott a vagonok életveszélyes ütközői között, forgolódott a gyilkos kerekek körül, járta a síneket keresztben és hosszában, felkapaszkodott a mozdony hágcsóján, és soha, soha nem érte semmi baj, a vasszörnyeteg nem rúgta meg kemény patkóival, mintha csak ismerte volna, mintha barátok lettek volna, olyan viszonyban, mint ló és gazdája, a kezes jószág és a jószívű gazda között szokott lenni… s íme, most mégis, az emberséges gazdát elérte a halál, s a szolgálatban, csatatéren, nem békés, nyugdíjas korban, s úgy, hogy halálának pillanatában nem választhatta meg annak nemét. Ám a Vasút éli a maga békés életét, vagy legalábbis azt kellene élnie, exterritoriálisan, hogy úgy mondjam, semlegesen, mint Svájc, mert a Vasút, mindennek ellenére, továbbra is ellátja, vagy legalábbis el kellene, hogy lássa feladatát a nemzetközi szállítóforgalomban, hűen ragaszkodva kódexéhez, annak ellenére, hogy bizonyos politikusok el akarják tántorítani ettől, fel akarják használni alantas és gyilkos céljaikhoz, hogy e nemes hivatását és feladatát betöltő Vasúttal mint a jóakaratú emberek összekapcsolásán ügyködő nemzetközi szervezettel visszaéljenek, hogy kivetkőztessék mivoltából, hogy erkölcsi kódexét teljesen elvessék, hogy a Vasút örök elvét, az összekapcsolást, fejtetőre állítva, a szétválasztással, a közeledést az eltávolodással cseréljék fel; márpedig, Hölgyeim és Uraim, Önök jól tudják, hogy a vasutasok, akárcsak a tűzoltók, mindig felette kell, hogy álljanak, és felette is állnak, az egyéni, sőt az államérdekeknek is, mert az ő feladatuk az orvosokéhoz vagy a papokéhoz hasonlóan személyek feletti, nemzetek feletti; Istentől eredő, ha úgy tetszik. Igen, tisztelt gyászoló gyülekezet, ez a szerencsétlen sorsú férfi, mint mondtam, csatatéren esett el, nem forgalmi szerencsétlenség áldozata lett, nem önszántából ölelte magához a sínek hideg vasát, az értelmetlen robbanás pedig elvégezte rajta azt a véres mészárlást, melyet az ilyen dicstelen tettek végeznek el az ember fián. Adjuk meg neki, Hölgyeim és Uraim, adjuk meg neki a katonának kijáró végtisztességet, mert érdemes rá; dördüljön el hát a díszszázad sortüze, harsanjon fel karban a váltókezelők sípszava, dübörögjön a mozdony orgonája, hosszan elnyújtva, mint a jajkiáltás. És béke hamvaidra, Márkus Miksa barátom."

Önmegszólító biográfia 1.

1892. január 29-én (vagy 30-án) születtél, reggel 6 és 7 óra között, a Vízöntő jegyében, abban a jegyben, amely arra rendelt, hogy egyéniséged sötét oldala domborodjék ki, úgymint agresszivitás, túlzott büszkeség, kevélység, hiszékenység, ingerlékenység, erőszakosság, korlátozhatatlanság és az ebben való szívósság és makacsság. Csantavéren születtél, ebben a Szabadka melletti faluban, amelyet úgy adtak-vettek különféle gazdái, mint barmokat a vásáron, talán ezért van az, hogy annyi kereskedő sehol nincs, mint ott… A falu első írásos dokumentuma is, amely 1462-ből maradt fönn, kereskedelmi célt szolgált: Mátyás király édesanyjának adományozta Chontafeyer falut fényesebb udvartartás végett.

Ebben a faluban volt édesapád papucskészítő mester, nagyapád templomszolga és harangozó a csantavéri római katolikus templomban, nagyanyád, akire legjobban ütöttél, alkoholista, titokban cserélte a kukoricát bácskai whiskey-re (ahogyan az Amerikát jártak mondták), vagyis kukoricapálinkára. Öt elemi iskolát jártál szülőfaludban. Tízéves voltál, amikor édesapád meghalt. Később édesanyádat Kőmíves Sándor, egykori segédetek vette nőül. Nem szeretted ezt az embert, aki apád helyét bitorlotta, bár azt készséggel elismerted mindig, hogy taníttatásodról gondoskodni igyekezett, igaz, anyád nyomásának eleget téve. Leveleidben ezért szólítottad „atyámnak". Anyád papnak szánt, mostohaapád pedig azt szerette volna, ha magad is a műhelyben maradsz és kitanulod a papucskészítő mesterséget. Pap ugyan nem akartál lenni, de – hogy otthonról távol lehess – látszólag elfogadtad anyád akaratát, ezért az 1903. év őszén a kalocsai jezsuita gimnázium I/b. osztályába beíratást nyertél. Szándékosan tanultál rosszul, nehogy pap váljék belőled, ez a cselekedeted az ingyen koszt megvonásával járt. Édesanyád és mostohaapád az elégséges bizonyítvány okán átíratott a szabadkai gimnáziumba. Itt sem tanultál valami jól, mert még mindig a fejed fölött lebegett, hogy pappá kell lenned, amit mindenképp szerettél volna elkerülni. Csak mikor keresztapád, aki egyben a csantavéri plébános is volt, azt mondotta, hogy rossz tanulmányi eredményeid miatt nem lehetsz pap, akkor nyugodtál meg kissé. Hogy anyádat ne keserítsd el nagyon, és mostohaapád nehogy megvonja tőled az apanázst, elhatároztad, kántortanító leszel. Édesanyád támogatta elképzelésedet, mostohaapád, vonakodva bár, de szintúgy beleegyezett, hogy a kalocsai érseki tanítóképzőben tanulj tovább. Mindig is jó fejed volt, bármit vissza tudtál mondani emlékezetből, ha azt egyszer is hallottad vagy olvastad. Úgyhogy a képezdében jól tanultál, stipendiumot is kaptál, amelyet teljes joggal vontak meg tőled, mikor társaidat cukkolva elcsaltad őket egy bordélyházba, ami kitudódott. Már akkor roppantmód szerettél hetvenkedni, adni a nagyot társaid előtt, és ha csak rövid időre is, meggyőzni önmagad, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb a szabadságod és hatalmad, mint a valóságban, egyszóval mulathatsz, garázdálkodhatsz, bebizonyíthatod, hogy mindent megtehetsz, magyarán: komikusan és naivan túlbecsülted magad.

Tulajdonképpen ezzel kezdődött balszerencsés életed tragikus regénye. Csak akkor ezt te még nem tudtad.

Már gyerekkorodban vonzottak a vonatok. Sokszor álmodtál azzal, hogy látod, amint a sötét éjszakában fölrobban egy vasparipa. Gyönyörűségesebb látványt elképzelni sem tudtál, mint a tűzcsóva ég felé ívelését. Mágikus erővel vonzottak a pályaudvarok. Ugyanakkor rettegtél is tőlük. Sokszor bolyongtál a vasútállomásokon, és a beérkező vonatokat igyekeztél minél közelebbről bevárni, miközben féltél, de ez a félelem kéjes borzongással párosult, és nem tudtad legyőzni. Sokszor elmentél a sínekhez, és a füledet a fémre téve előszeretettel hallgattad a kattogást. Köveket és kénport is helyeztél rájuk, és nagy megelégedéssel nézted, hogyan szikráznak, amikor átgázol rajtuk a lokomotív acélkereke.

Az oklevél megszerzése után három helyre is kineveztek tanítónak, a püspökhatvani kinevezést fogadtad el. Nem emlékszel, miért döntöttél így. Lehet, hogy a neve miatt. Ha már nem leszel püspök (hisz kétségtelen, hogy azzá váltál volna, ha anyádra és keresztapádra hallgatsz, és papnak mégy), legalább olyan helyen dolgozz, amelynek nevében hallható a „püspök" szó.

Elég jó tanító voltál, ezt Mindák Béla, az iskola igazgatója is elismerte. A gyerekekkel iskolán kívül is foglalkoztál: katonai gyakorlatokra okítottad őket, mert azt gondoltad, a hazának szüksége van katonailag jól képzett polgárokra, akik megvédik a hazát a külső és belső ellenséggel szemben. Most is ezt gondolod. Mindák Bélának igaza van abban, hogy nagyon szeretted a női nemet. Illatuk, szoknyájuk suhogása, mozdulataik, beszédjük, leheletük, egyáltalán: a jelenlé-tük mindig is (már gyerekkorod óta) különös izgalmat váltott ki belőled. Az viszont nem igaz, hogy a faluban nem akartál nemi viszonyt kezdeni, avégből máshova utazni meg sajnáltad volna a pénzt. Már akkor elhatároztad (ebben segítségedre volt rossz emlékű kalocsai tapasztalatod is), hogy p…-ért pénzt ki nem adsz, bordélyokba nem fogsz járni. Ezt a fogadalmadat egyszer szegted meg, Erdélyben, a háború alatt, akkor is kankót kaptál. Az özvegyasszonyok és a férjes asszonyok voltak a gyöngéid, meg a kalandra vágyó külföldi, magányosan nyaraló nők. Nem dicsekvésképp, de Püspökhatvanban is több özvegyasszonynak csaptad a szelet, nem kevés sikerrel, ám ezeket megmagyarázhatatlan férfiúi büszkeségből titkoltad, és eltitkolod most is, a tárgyaláson sem hozakodtál elő velük, mert nem akartad kényelmetlen helyzetbe hozni eme kiéhezett és (általad) boldoggá tett asszonyokat (akik között, mellesleg, ott volt Mindák Béla felesége is). Igaz, hogy az igazgató úr önfertőzésen kapott. Néha oly erővel tört rád a nemi vágy, hogy kibírhatatlan fizikai fájdalmat éreztél a heréidben, és mielőbb ürítkezned kellett. Többször nyúltál később is magadhoz az iskola vécéjében, csak körültekintőbben.

1913 októberében, mint egyévi önkéntes, bevonultál a szabadkai 6. honvéd gyalogezredhez. Tény, hogy tartalékos tiszt akartál lenni, azt gondoltad, ez emeli majd mind családod, mind környezeted előtt a tekintélyed. Az iskola után áthelyeztek Zomborba, a háború kitörésekor már mint őrvezető vonulhattál a szerb harctérre. Nem igaz, amit Ozsvár Péter, az egyik ellened beidézett tanú állított: „maga lőtte meg magát", hogy így felmentést kapj a katonai szolgálat alól, valóban megsebesültél, ezért elő is léptettek. 1914. december elején vagy november végén kerültél a szabadkai kórházba, már hadapródőrmesterként. A kórházból kikerülve mint zászlós, az altiszti iskola parancsnoka, majd a tiszti iskola parancsnokának helyettese lettél. A szolgálati szabályzatot és a tereptant adtad elő igen kitűnő eredménnyel, majd géppuskás tanfolyamra vezényeltek, ennek elvégzése után pedig, az 1915. év végén, az orosz harctérre. Részt vettél a Topo-ruc-Rarance-i harcokban mint a géppuskásosztag parancsnoka. Igaz annak a tanúnak az állítása, miszerint „élvezted a srapnelek süvöltését", és hogy az „különös zene tenéked". Az ilyen zene a dolgok még alakot nem öltött sűrűjét, a dolgok szívét adja vissza.

Ekkor érezted először, hogy olyan lettél, mint akiben hirtelen megpattant valami, mint aki késsel rohan ellenségének és leszúrja őt, ami háborúban végül is érthető és megmagyarázható bűn, de utána már elveszti a mértéket, öl egy rossz szóért, mulatságból, egy félreértett tekintet miatt; mint aki örül, hogy egy csapásra átléphet minden törvényt meg hatalmat, mint aki élvezi azt az émelyítő undort, amelyet másokban ébreszt, mint akit lidérces láz gyötör, s megrészegíti embertársai rettegése, miközben tudja, hogy ezért szörnyű megtorlás vár…

Később a pécsi 19. honvédezredhez helyeztek át. Itt ténylegesíttetni akartad magad, de visszautasítottak. Hogy miért, nem tudod, nem indokolták. Rosszul esett. Ezután kerültél Erdélybe, ahol egy trachomás század parancsnoka voltál, hadnagyi minősítésben. A mezőgazdasági munkálatokat felügyelted, parasztkatona lettél, rangon alulinak érezted, jobban kedvelted a frontszolgálatot, a srapnelek süvöltését, a gépfegyver kattogását, e zenéről szóló zenét. Az összeomláskor már főhadnagy voltál, kis ezüst vitézségi érem és bronz katonai érdemérem (Signum Laudis) büszke tulajdonosa.

(…)

Bizony, igaz Ozsvár Péter, egykori bajtársad azon tanúsítása, miszerint fokozott külcsínnal öltözködtél volna, és hogy kitűnő kereskedőnek és nagy vagyonú embernek tituláltad volna magad. Szeretsz hencegni, elképzelt történeteidet átéled, úgy érzed, megtörténtek veled az események. Szeretted, ha megcsodálnak, ha mindenkinél különbül nézel ki. Hol van az előírva, hogy a harctéren egy tiszt, még ha tartalékos is, úgy nézzen ki, mint egy disznó?!

Az összeomlás után valóban elárvereztétek a kincstári holmikat, mert „silány erkölcsi felfogású" vagy, és bizony vagyonszerzés céljából. Bár erről tájékoztattad felettesedet, aki viszont – megrándítva a vállát – csak annyit mondott, „főhadnagy úr, tegyen úgy, ahogy jónak látja, itt a vég". Ezt beleegyezésnek vetted, és engedtél századod (és a magad) óhajának. Az árverezésben nem vettél részt, de a befolyt összeget, mint felettes, magad osztottad szét. Vittél haza kincstári holmikat, de nem hatezer korona értékben, hanem csak négy. Igen, mondtad azt: „ha én nem hoztam volna el, ellopták volna a zsidók." Irigy voltál mindig is a zsidó kereskedőkre és iparosokra, mert talpraesettebben, okosabban üzleteltek, mint a családodból bárki. Hazatérve Csantavérre elfoglaltad tanítói állásodat, amelyre még önkéntesi éveidben választottak meg. Itt szervezted meg a polgárőrséget, embereid közül sokan vettek részt rablásban, amely rablásokat az ún. „zöldkáderesek", a frontról hazaszökött katonák számlájára írtak később. Ugyanakkor a fosztogató rác katonáktól megvédtetek jó néhány jómódú polgárt. Goldsmann Géza kereskedő üzletét és lakását a te embereid rabolták ki, a zöldkáderesek. Goldsmann Géza Meidinger-kályháját Kocsis Jánostól vásároltad (aprópénzért), aki hamarosan meghalt, és nagyon jól tudtad, hogy az a fűszerkereskedő tulajdona és rablott holmi. Hogy hírbe hoztak, öccsével megegyeztél: megvásárolod a speceráját és Goldsmann Benedek házát, jóval a vételár alatt egyeztél meg a rettegő fivérekkel, legyen irgalmas hozzád az Úr! Adósságodat viszont hamarosan kifizetted.

A tanítói fizetésed nem volt elegendő a kicsapongó életmódodhoz, kénytelen voltál hát kereskedelmi tevékenységet folytatni, annál is inkább, mert házasságot szándékoztál kötni Dér Irénnel, aki szintén tanítónő volt.

Ekkoriban kezdett el szekálni Gáspár Dezső igazgatótanító, és nem csak téged, de jövendőbeli anyósodat, apósodat és feleségedet is, akik ez idő tájt szintén a csantavéri iskolában tanítottak. Gáspár Dezső hiányzásaid miatt szorgalmazta eltávolíttatásodat, bár az is igaz, hogy irigyelte anyagi gyarapodásodat, mert ő összeegyeztethetetlennek tartotta a tanítói hivatást a kereskedelmi tevékenységgel. Elbocsáttatásodat megelőzendő írásbeli feljelentéssel fordultál a szerb tanfelügyelőséghez, midőn ezen feljelentéssel a szerb tanfelügyelőség nem foglalkozott, és midőn már igen szép haszonnal járt az Újvidékről, Szabadkáról, Belgrádból, Bulgáriából nagy mennyiségben behozott só, petróleum, cukor, gyufa és festék, amely árukat jóformán csak nálad lehetett beszerezni, úgy döntöttél, kiutasíttatod magad a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területéről. Mezőtúron 1.200.000 koronáért 120 kataszter hold földet vásároltál, melynek egyhatodát apósodra és anyósodra írattad, és gazdálkodásba kezdtél. Döntésedet nagyban befolyásolta Gabriella lányod születése, és az, hogy tanítói állásodban bizonytalanná váltál. 1922 júliusában optáltad a magyar állampolgárságot. A gazdálkodás kellő forgótőke hiányában nem sikerült, ezért Pestre, a Rottenbiller utcába költöztél családoddal egyetemben, majd a birtokot eladván a Visegrádi utcában még egy házat vettél, amelyet hamarosan eladtál, és a Szabolcs utcában vetted meg egy ház 7/8-ad részét. Az eladók itt feljelentést tettek ellened, miszerint a szerződésben utólag a „koronáért" helyett „korona értékben" szavakat írtad be. Hosszas pereskedés vette ezzel kezdetét. Mindenesetre sikerült megőrizned hidegvéredet, lelkierődet, tettrekészségedet. Kedélyállapotodat, lelki rugékonyságodat, szellemi erődet semmi irányban nem érintette a perek sorozata, és az sem, hogy előtted tátongott az anyagi csőd. Fűszerüzletet nyitottál feleséged nevére, megkaptad az italmérési engedélyt, arra hivatkozván, hogy „hazafias magatartásodért" utasítottak ki az SZHSZ Királyságból, beléptél társként egy fa- és szénkereskedésbe, tőzsdéztél és egyéb kereskedelmi tevékenységet folytattál. Másodfokon megnyerted a pert az 1926. évben, így ismét a siker útjára léptél, ekkor már részvényes voltál a „Házkezelési r. t."-nél, amely Rt. részvényeinek nagy részével is rendelkeztél.

Mivel arra számítottál, hogy Ausztriában a képviselőválasztások után az ingatlanok ára föl fog emelkedni, úgy döntöttél, hogy a Budapesten értékesített házadból több házat vásárolsz ott. Többek között a Dempscher gasse 3. sz., a Kloster gasse 12. és az Eszterházy gasse 4. számú házakat vetted meg, sajnos jelzálogostul, amit aztán nagyon megbántál. Borkereskedéssel is foglalkoztál, „Tigris tej" néven próbáltál édes kadarkát eladni, de nem sikerült, pedig zseniális nevet fundáltál ki. 1928 májusában végérvényesen Wienbe költöztél. 1930 tavaszán részt vettél a „Házépítési és Gazdasági Szövetkezet" korlátolt felelősségű társaság megalapításában, azzal a céllal, hogy köz- és magánépítkezésekhez hozzájárulásokat közvetíts. Az egyik házadat akartad ezáltal újjáépíteni, és később értékesíteni, mert mint magánszemély nem kaphattál állami építési hozzájárulást. Evégből fölmondtál a ház lakóinak, de a fölmondást azok nem fogadták el, aminek folytán per keletkezett, amit elvesztettél. Hogy pénzhez juss, a ház tetőzetét fölgyújtottad, bocsássa meg neked a Mindenható, így 180.000 schilling kártérítést kaptál. A királyi törvényszék később élt a gyanúperrel, hogy te követted el a gyújtogatást, de bizonyítani nem tudta. Közben 1929-ben feleséged, Irénke súlyos tüdőbajt kapott. A kezelési költségek, a szanatóriumok, a perek és sikertelen vállalkozásaid következtében vagyonod felét már az 1929. évben elvesztetted. 1930-ban több mint hússzor foganatosítottak ellened kielégítési végrehajtást, úgyhogy ez év őszén vagyontalansági esküt kellett tenned. Vagyonleltárod 3 schilling készpénzt, 2 arany jegygyűrűt, néhány ruhadarabot és a Hoffgasse 9. sz. házat mutatta ki.

Wieni tartózkodásod alatt nagy előszeretettel foglalkoztál patentek értékesítésével, amelyeket magad ötöltél ki. Ilyen volt például a lassú folyású víz által hajtható turbina, amellyel villamosságot lehet előállítani. Ezáltal lehetett volna az összes vasutat villamosítani. Egy másik találmányod ugyancsak a vasúthoz kapcsolódik. Ez egy olyan készülék, amely a mozdonyvezetőt már nagyobb távolságról figyelmezteti, ha valami akadály van a vonalon. A mozdonyra felerősítendő alkatrész, amely önmagától működésbe hozza a légféket, ha az valamilyen akadályba ütközik, szintén a te találmányod.

Feleséged tárgyalásokat folytatott a wieni városi képviselőkkel a gázelzáró készülék ügyében. Ez a patentod kitűnően bevált volna a háztartásokban, mert a lényege abban állt, hogy a gáz a csőből csak abban az esetben ömlik ki, ha a gáz ég. A találmányi hivatalban csak „Orlisó" nevű találmányodat hagyták bejegyeztetni, ami egy olyan anyag (összetételét most sem árulhatod el), amelyet a benzinbe kell önteni, amitől annak hatásfoka 25%-kal emelkedik. Ekkor már minden erőddel azon fáradoztál, hogy patentjeid zöld utat nyerjenek, és a teljes anyagi csődtől megmentsed önmagad és családod. Drága gyermeked és feleséged, akik gondjaidról mit sem tudtak, felhőtlen élete lebegett lelki szemeid előtt. Meg a szégyen, ha kiderül, hová süllyedtél. A mai kor az arany középszer és az érzéketlenség kora, a lustaságnak, a tudatlanság dicsőítésének, a munkára való alkalmatlanságnak, a készen kapott eszmék és eszmények fogyasztásának a kora. Senki sem gondolkozik; ritka az olyan ember, aki valamiféle eszmét termel ki magából. Mind rohannak, sietnek, de ki tudja, hátha csak álmodja valaki az egészet, nincs itt egyetlen igaz, valódi ember, sem egyetlen valóságos cselekedet? Hátha fölébred az, aki mindezt álmodja – és egyszerre eltűnik ez az egész.

Mivel zseniális találmányaid ügye lassan haladt, gondoltad, meggyorsítod, és a tettek mezejére lépsz. Majd megmutatod te, ki vagy! Az érzésnek benned eleinte nem volt határozott és világos tárgya: csak utóbb alakult ki. Bizonyos zenei hangulat járt elöl, ezt követte az eszme, majd a gyakorlat.

Álommerény I.

Egy ágyon fekszem, pontosabban nem is fekszem, hanem egy nagyobb párnának dőlve ülök. A szürke pokróc alól, amellyel takarózom, csak a fejem és a kezem kandikál ki. A kezemben egy vékony könyvet vagy folyóiratot tartok. A címlapon különféle mozdonyok fantasztikus rajzai láthatók, nagy, stilizált betűkkel keresztben: „A jövő vasparipái". A címet szürkészöld alapra, nagyobbfajta betűkkel nyomtatták a füzet felső harmadán keresztül. A lapok zsírosak, és sok helyen be vannak hajtva, talán véletlenül, de az is lehet, hogy valami fontos adat megjelölése céljából. Nem tudom ezt, és emiatt furcsa szorongás vesz erőt rajtam. Hüvelykujjammal pergetem a susogó lapokat, amitől meg-meglobban az éjjeliszekrény márványlapján álló petróleumlámpa lángocskája. A lánggal együtt, mintha megindulnának, rezegni kezdenek a falikárpit szánjai… Álmomban elszenderedem. Mikor fölébredek, egy vonat kupéjában vagyok, tiszti egyenruhában, lovaglócsizmában. Kezemben az Új Nemzedék egy száma. A vonat fékezni kezd, kipillantok az ablakon, elsuhan előttem a sárga állomásépület, nem látom jól a várost vagy falut jelző táblát. Zotam vagy Zotmaz. Mikor a vonat megáll, már leszálláshoz készülődöm. Az állomáson tisztek és altisztek várnak, tisztelegnek és egy iskola melletti kertbe vezetnek. Enyhe cefreillat terjeng. A tisztek kulacsból pálinkával kínálnak. A szilvafákon sorban akasztott emberek lógnak, tízen, húszan is lehetnek. Oldalt egy férfit vezet a kabátujjánál fogva egy tiszthelyettes. Épp szólni akarok, hogy mért nem kötözi meg, mint szokás ilyen gonosztevőknél, ne úgy vezesse, mint egy vizslát, amikor a férfi, meglátva a felakasztott embereket, elugrik (miként a felriasztott nyúl, gondolom) a tiszthelyettes mellől, aki száját tátva tehetetlenül bámulja. A férfi kétségbeesett futásában sarkokat vágva, nehogy a golyók eltalálják, a közeli kukoricás felé menekül. Revolverlövéseim, melyeket utánaeresztek, már csak mögötte porzanak a szántáson, miután nagy lett a távolság, mire fegyveremet tokjából elő tudtam kapni. Két másik tiszt, az egyik valami Bibó nevű (álmomban még konstatálom, hogy honnét ismerős nekem ez a fickó), őrült futásban iparkodik a szaladót elérni. Igen ingerült leszek a történtektől, pálinkát kérek, és miután meghúzom a kulacsot, nyugszom meg kissé. Dacára a sok lövésnek, melyek a kukoricások felől hallatszanak, már le is mondok a gazember kézrekerítéséről, és már messziről szidni kezdem a visszatérőket, különösen azt a tiszthelyettest (Hermann?, villan át agyamon), aki a delikvenst az akasztófához oly trehány módon akarta vezetni. A Bibó nevű erősen lihegve jelenti: „Kapitány úr, alássan jelentem, megvan a zsidó, épp oldalt szaladt nekem a sűrű kukoricásban, fültövön lőttem, azonnal vége lett." „Hiszi a fene nektek, üvöltök rájuk, hát akkor hoztátok volna el mutatónak legalább azt a konya fülét ennek az imposztor zsiványnak." Tisztem nem szól semmit sem, elsomfordál.

Amikor már elfogytak az elítéltek mind, és nem volt több akasztanivaló – tisztem ismét mellettem terem. Kezében egy összegöngyölt lapulevelet tart, amelyet diszkréten széthajt, és megmutatja benne a frissen levágott emberfület. Miután személyesen ellenőrzöm, hogy a felakasztott hullák közül nem félfülű-e valamelyik, azt mondom neki: „Jól van, hát csak tedd el most már spirituszba talizmánnak."

*

Egy üzletben viseltes felsőkabátot vettem álmomban, egy pár sárga cipőt, két tartalék inget, borotvakészletet, egy trencskó felsőkabátot és ruhakefét. Összecsomagoltam. Vásároltam még egy vulkánfíber-utánzat bőröndöt, amelybe hatvanhárom darab ekrazitpatront tettem, egy tucat gyújtógyutacsot, ugyanannyi izzóhengert és vagy húsz darab 6-8 méteres gömb-villanyzsinórt. Gyorsvonatra szálltam, előtte még gyönyörködtem a vasútállomáson, hogyan ranzsíroznak a vonatok, Budapestre váltottam jegyet, harmadosztályú kupéban utaztam, törte a fenekem a fapad. Elővettem a pénztárcám, megszámoltam a pénzem, ötszáz schilling, ennyi az összes, gondoltam. Amikor a vonat a határ felé közeledett, az ekrazitot térdnadrágom száraiba dugtam, a gömbzsinórt pedig a derekamra tekertem. Hegyeshalomnál találkoztam egykori katonacimborámmal, Horváth Ernővel, akiből időközben detektív lett. Milyen jó színben vagy, mondta a detektív. Arra célzott, hogy kövérebb vagyok, mint mikor utoljára látott. Rapidul leráztam. Budapest határában a vonat vécéjében kiszedtem nadrágomból az ekrazitot, lecsavartam derekamról a gömbzsinórt, és a bőröndbe raktam, gúnyáimat papirosba csomagoltam. A pályaudvaron megismerkedtem egy külföldi, magányos, svéd fiatalasszonnyal, a hotelszobában lábait szorosan összezárta hátamon, nehogy gyorsan ejakuláljak. A szájában élveztem el. Szeretem az emancipált, északi, szopós nőket, gondoltam.

Hálából, magamnak is váratlanul, megcsókolom. Csókja nedves, érzem ajkán a spermám szagát.

Pizsamám nyáktól nedves, mikor fölébredek. Nedves ujjam a számban.

1. Melyben egy kis történelmi leckével traktáljuk az olvasót: Károlyi Gyula kormányzata (1931–32)

Gróf Károlyi Gyula, az aradi-szegedi ellenkormány volt miniszterelnöke, konzervatív arisztokrata a kormányzó bizalmából (akivel rokonságba is került) és Bethlen azon feltevéséből kapott megbízatást, hogy a gazdasági szanálás népszerűtlen feladatát elvégezve hamarosan lemond. Kinevezésével a hagyományos módon történő útkeresés maradt napirenden. Kormánya a különböző politikai erők kompromisszumára épült, amit az is jelez, hogy Keresztes-Fischer Ferenc – Horthy tekintélyes és tapasztalt bizalmasa – ült a belügy-, míg Gömbös a hadügyminiszteri székben. A bethleni út továbbvitelét mutatta, hogy a pártelnöki széket a volt miniszterelnök megtartotta magának, így a háttérből a konzervatív politika jelentékeny befolyásolására volt képes, s mint a kormányzóhoz igen közel álló politikus annak döntéseit is nagy mértékben befolyásoló személyiség maradt.

A Károlyi-kormány a minden szinten meghirdetett takarékossági gazdaságpolitikát abszolutizálta, amelyet hamarosan jelentős antiszociális intézkedésekkel volt kénytelen kombinálni. A kormány első intézkedése a pénzügyi rekonstrukció népszövetségi felügyelet alatt történő megindítása volt. Megkezdődött az állami kiadások befagyasztása, a beruházások visszafogása, és hamarosan a fizetések csökkentése is. Mindezt hamarosan követte a nyugdíjak és más szociális ellátmányok lefaragása. Mindez természetesen valódi gazdasági jelentőségén túlmenően rombolta a kormányzat és a rendszer társadalmi támogatottságát. A miniszterelnök szigorú monetáris (pénzügyi) politikája és az elsősorban a közalkalmazottakat érintő megszorítások hamarosan megosztották a kormányt is. Ugyanis a gazdasági válság nemcsak az alsóbb néprétegek elégedetlenségét növelte, hanem kiélezte a hatalom agrárius és merkantil érdekcsoportjainak szembenállását is. Egyre tragikomikusabb színezetet öltött, hogy a puritán Károlyi a gazdasági bajok egyetlen gyógyszereként a spórolást ismeri, s mindezt kifejezendő maga is gyalog járt a miniszterelnöki hivatalba, korlátozta az állami vezetők gépkocsihasználatát, a hivatalok papírfogyasztását.

A valóságos problémát azonban nem ezek az intézkedések, hanem az időközben megváltozott nemzetközi pénzügyi helyzethez való alkalmazkodás kérdése vetette föl. Miután London bejelentette, hogy letér az aranyalapról, a font hatalmas árfolyamzuhanása szerte Európában megingatott egy sor valutát. Mindeközben Anglia kereskedelme felélénkült, ami mutatta, hogy a nálunk is követett pénzügypolitikából van kiút. Károlyi kormánya kitartott a francia-amerikai mintájú ortodox valutavédő politika mellett. A Népszövetség pénzügyi tanácsai és elvárásai lehetetlen feladatot róttak volna az országra. Egyre világosabb lett, hogy élni kellene a nemzetközi moratórium bejelentésével és az inflációs eszközök élénkítő hatásával. Ehhez persze nemzeti egységkormány illett volna. A kormány sem erre az útra nem lépett, sem a hazai tőke rövid távú érdekeit nem szolgálta ki.

Károlyi helyzetét nehezítette, hogy erősen befolyásolható volt, s főként az, hogy a kormányzópárt élén továbbra is Bethlen István állt. Maga az Egységes Párt pedig egyre kevésbé állt a bizonytalankodó kormányfő mögé.

Nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen politika erős ellenállást fog kifejteni, és a mögötte álló kormány csak átmeneti lehet. Hamarosan megmutatkozott, hogy a képzelt és valódi elégedetlenséggel szemben erőteljesen föl kell majd lépni. 1931. szeptember 13-án Biatorbágyon Matuska Szilveszter merényletet követett el a bécsi expressz ellen. A kormány a hisztériát a radikális csoportok, elsősorban a kommunisták ellen használta fel, mert bevezette, pontosabban kiterjesztette a gyakorlatilag a 20-as évek óta érvényben lévő statáriumot. A köztörvényes bűntényt a jogállamiság és a szabadságjogok erőteljes visszaszorítása követte. A szeptember 19-én kelt kormányrendelet a gyülekezési jogot nyirbálja meg, majd egy másik a „rögtönbíráskodás" kihirdetését teszi nyilvánvalóvá. 1932-ben letartóztatták, majd a statáriumot alkalmazva kivégezték Sallai Imrét és Fürst Sándort, a két kommunista vezetőt.

Az általános elégedetlenség lehetőséget nyújtott a szélsőjobboldali szervezeteknek, hogy tömegbázisukat növeljék. Az 1931-ben létrejött, Böszörményi Zoltán vezette Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt jelentős bázisra tett szert korábbi elszigeteltségéhez képest. A nemzeti szocializmus országos zászlóbontására is hamarosan sor került, mikor is Meskó Zoltán, kilépve a kormányzó Egységes Pártból, megalakította a Magyar Nemzeti Szocialista Földműves- és Munkáspártot. Ez a párt már egyenesági elődje a későbbi nyilas mozgalomnak.

A kormánnyal szembeni bizalomvesztést Bethlen arra akarta felhasználni, hogy visszatérjen a kormányzatba, ám 1932 szeptemberében a lemondott Ká-rolyi helyett Horthy váratlanul az eddigi hadügyminisztert, Gömbös Gyulát nevezte ki miniszterelnökké.

Álommerény II.

Hallgattam a láthatatlan vonatok zokogását az éjszakában. Gyötörtek jajongó dübörgésükkel; rozsdaszínű falevelek zörögtek a fagyos, kemény talajon. Különös, zavaros előérzetem volt álmomban: féltem robajló vonításaiktól. Kiéhezett, borzas kutyafalkákkal találkoztam mindenütt. Sötét kapualjakból sompolyogtak elő, és keskeny léckerítéseken bújtak át. Némán, nagy csapatokban kísértek. Néha-néha rám sandítottak, borongó, szomorú szemmel. Furcsamód tisztelték nesztelen járásomat. Egy fekete fáról, melynek ágai áthajoltak a sövényen, kék őszi szilva potyogott az útra. Sohasem hittem volna, hogy késő ősszel is van ilyen kemény és kék szilva, gondoltam álmomban. Egy régimódi autó lámpájának váratlanul fölvillanó fényében észrevettem, hogy az utánam kullogó kutyafalka hangtalanul, majdnem áhítattal eszegeti a szilvát a kavicsos útról meg az árok sarából. Rögtön megértettem, miért ilyen némák és levertek ezek a kutyák: az őszi vadszilva összehúzza hangszálaikat, mint a timsó. Hallottam, hogy ropog foguk alatt a mag. Úgy látszik azonban, hogy maguk is szégyenkeztek emiatt; hogy így verik el éhségüket. Mikor a reflektorfény hirtelen fölcsapott, meglapultak az útmenti árokban, s amelyiknek nem volt ideje eltűnni, kővé meredten állt az úton. A bőrkabátos sofőr hirtelen fékezett. „Furcsa", mondta, de nem láthattam, kihez beszél. Azt hiszem, senki sem ült a kocsiban: nem égett benne lámpa. A bőrkabátos a két tetem mellé guggolt, és hosszan nézte őket. „Furcsa! Furcsa!", hajtogatta. Lélegzetvisszafojtva lapultam a repedezett falnál, az árnyék-ban. Láttam, ahogy a férfi visszaül a kocsiba; a fényszórók kigyúltak. Az autó már legördült az utcán, amikor fölbúgott a motor. Most értettem meg, miként sikerült a bőrkabátosnak meglepnie a kutyákat. A kocsi világítás nélkül ereszkedett lefelé az utcán, motor nélkül, egy vadállat furfangjával; a szél ellenkező irányban fújt.

Átugrottam az árkot, és megálltam ott, ahol nem sokkal előbb az autó lefékezett. Mindkét kutya a jobb oldalán feküdt, majdnem szimmetrikusan egymás mellett. Majompofájú öreg bulldog volt az egyik, pofáját a kerék még jobban szétlapította, a másik kis kínai pincsi, éremmel a nyakában. Lehajoltam, hogy megnézzem a nyakörvét. A körömnél nem nagyobb sárga éremre ez volt vésve: Márkus Miksa.

Abban a pillanatban a talaj könnyű remegéséből megéreztem a vonat közeledését. Aztán magát a vonatot, mint már annyiszor, egyszerre láttam kívülről és fülkénként: a férfiak mellény nélkül, elkékült állal terpeszkedtek az ülésen; az asszonyok poros neccbe rakott haja épp olyan volt, mint a hálóba föltett fonott kosarak, a szoknyájukat szorosan maguk köré hajtogatták, és maguk is mindenféle alakzatban nyúltak el az ülésen, a hatalmas keblek és apró combok reménytelenül összekeveredtek az apró keblekkel és hatalmas combokkal.

Sohase tudtam megmagyarázni, mi megy végbe ilyenkor bennem: furcsa férfihevület, valamilyen félelem, valami érthetetlen nyugtalanság tört rám, s arra ösztökélt, hogy puszta kézzel rohanjak a mozdony ellen. Amikor a vonat eldübörgött mellettem, fölkavarva a hervadt faleveleket, az eszméletlenség határán reszkettem, majd hirtelen és megmagyarázhatatlanul fölzokogtam.

*

Érdi telkem bekerítéséhez kell a vascső, mondom a zsidó kereskedőnek, bár nem kérdi.

Gondosan méricskélek, majd veszek tizenkét darab 5/4-es, 140 cm-es vascsövet. A vaskereskedésben nincs csomagolópapír, ezért átmegyek és hozok a szomszédos specerájból, becsomagoltatom, és a Nyugati pályaudvar indulási oldalára szállíttatom. Ezután egy közeli hajrígerbe megyek, hátra-hátranézek, mert folyton azt érzem, követnek; megiszom két spriccert. Fölszedek egy prostituáltat. Őzbarna szeme szomorú, megcsordult rajta a festék. Száján vastag rúzs, undorodom a rúzs ízétől; úgy teszek, mint az üzletemberek szoktak üzleti úton, gondolom. Hangja rekedt a sok cigarettától. Hátulról teszem magamévá, gyorsan és erőszakosan. Mint egy tág guminő, gondolom közben. A szopásért többet kér (jóval az árfolyam fölött), ezért kidobom. Lent a portás aranygombos uniformisában kommunista tüntetésről beszél a halkan sírdogáló lift-boynak. Ez jól jönne nekem, egy kis tüntetés, morfondírozok magamban. Ismét vonatozom. Nagytétény. Megállok a kandeláberes ház előtt. Unzsenírt benyitok a díszes nagykapun. Átvágok az udvaron, és egyszerre a szalonban találom magam. Furcsa a szobát elborító félhomály. Néhány gyertyaszál pislákoló fénye világít meg egy groteszk tábornoki egyenruhába öltözött figurát. Az egyenruhakölte-ménybe a tervező belevegyített csipetnyit Mátyás fekete seregének uniformisából, Rákóczi kurucainak romantikus öltözékéből, a díszmagyar barokk pompájából, a régi osztrák tábornoki egyenruha biedermeieréből, de figyelembe vette az egzotikus trópusi országok múlt századbeli hadvezéreinek, sőt rikácsoló madarainak színes öltözékét is. Drága nyusztprémből készült a kucsma és a panyókára vetett nehéz ezüstfehér selyemmente szegélye. A kucsma kócsagforgójához legalább húsz madár farktollát kötötték csomóba. A legfinomabb posztóból szabott dolmányán és nadrágján valódi aranyfonal a dús sujtás, paszománt és zsinórzat. Szintúgy aranyfonálból készült a széles, derekát átfogó kardkötő is. Sárga szattyáncsizmája igazi remekmű. A szófán ül, és némán magához int. Most ismerem föl: ő Hargittay G. Gyula, a hadúr. A szófa mellett egy asztal, közepén feszület, előtte meg vastag könyv, a Biblia, jobbra tőle koponya vigyorog, balra meg keresztbe tett tőr és a Monarchia hadseregében rendszeresített Frommer-pisztoly. Nevethetnékem támad, de bizarrul kongó hangja megrémít:

Ismered-e a kötelességed?

Igen, válaszolom magamnak is váratlanul.

A feszületre és a Bibliára hűséget esküszöl-e a szövetségnek? Engedelmeske-del-e vakon a legfőbb vezetőségnek? Soha meg nem tudakolod nevüket, s ha véletlenül megtudod, soha el nem árulod őket; amit a szövetségben megtudsz, sem jószántadból, sem kínvallatásra soha el nem mondod; minden parancsot teljesítesz, véget vetsz még önmagad életének is, ha erre kapsz parancsot; teljes erőddel és minden tehetségeddel támogatod mindenben a vezéreidet, akik majd segítenek rajtad, előmenetelednél is érdemed szerint. Tudod, hogy halál vár az árulóra, megesküszöl?

Igen.

2. Melyben Matuska feltételezhető ismeretségi körét vesszük számba, és közöljük egy levelét

Mint az Matuska Szilveszter (enyhén szólva) különös önéletírásából is kiderül, jobbára feleségének családjával tartotta a kapcsolatot. Többnyire apósától kért kölcsön pénzt, a legtöbb levelet neki írta, és az ünnepeket is (ha Csantavérre látogattak ilyenkor) rendszerint ott töltötték. Hogy ez azért történt-e így, mert szégyellte származását, nem tudni. Erre nézvést nem rendelkezünk dokumentumokkal.

Tudjuk viszont, hogy felesége öccsénél (a későbbi Dér doktornál, aki az ötvenes évektől haláláig, azaz a hetvenes évek közepéig a háziorvos szerepét töltötte be családunkban) maradt fenn levelezésének nagy része, amely levelezés kalandos módon menekült meg az enyészettől. Dér doktor halála után derült ki, hogy a felesége (név) morfiumfüggő. Ideig-óráig még el tudta látni magát, de később már segítségre szorult. Haláláig (cserébe a házáért) néhai barátnénk anyja vállalta a gondozását. Igen ám, csakhogy ő is rákapott a morfiumra. Dér doktor feleségének a halála után, már Szabadkáról, fölhívta Vékony doktort (aki másodállásban a csantavéri történeti dokumentumok szenvedélyes gyűjtője), nem segítene-e a leszokásban. Vékony doktor igent mondott, a sikeres kúra után az asszony megkérdezte, mivel tartozik, ő meg azt válaszolta, ha nincs szüksége Dér doktor orvosi szakkönyveire, azokat szívesen elvinné. Mikor elment a könyvekért, azokat bepakolván, a szokásos török kávé után, már elmenőben, rossz szokásból a verandán megemelte egy cipősdoboz fedelét. A fedél megbillent, és utánakapott, hogy le ne essen. Ezzel a hirtelen mozdulattal viszont légáramot generált, és a légáram kisodort egy levelet a cipősdobozból. Lehajolván, hogy fölvegye, automatikusan bele is olvasott, gyanús tartalma miatt meg is fordította, vajon ki írhatta, mikor meglátta a Sylvi aláírást, rögtön tudta, mit talált. Elkérte ezt is. Úgyis kidobtam volna, mondta a nő. Tőle kaptam a következő levelet, melyet betűhíven közlök. A levélből kiderül, hogy Matuska gondos családapa, aggódó férj stb. stb.

W. 2. okt. 1929.

Kedves Apus!

Névnapja alkalmával fogadja a legőszintébb szerencsekívánatomat. Kívánom, hogy továbbra is k. családja szemefénye, a társaságának büszkesége és a hazafiasság kiemelkedő vezéralakja legyen. Kívánom, hogy azzal a megérdemelt megelégedéssel nézzen a jövő elé, mint amit kiérdemelt az elmúlt pályafutásán. Isten sokáig éltesse!

(Ürítem poharamat, egyelőre vízzel telt, de majd újratöltöm…)

Kezeit csókolja Sylvi

Kedves Anyus, Apus és Ferike!

Úgy tudom, Ferikém, hogy a te névnapod decemberben lesz, így még kéthónapi időm van.

Irénke épp most írt, és írja, hogy most már a darázscsípés nyomai teljesen eltűntek, most már lelappadt a daganata. 63 és fél kgr-os. Ez igazán szép teljesítmény. Jól is néz ki Irénke, szép piros az arcza, okt. 28-án akar hazajönni, bár az orvos még ezt korainak tartja. Én is, ahogy legutóbb meggyőződtem a szükségességéről, még legalább 1 hónapot ajánlanék Irénkének. A szíve ugyanis rendkívül gyönge. Ha pár lépést tesz, már szívdobogása van. Azonkívül a víz még mindig nem távolodott el a mellhártya alól. Ott van kb. 6 dl. víz, amelynek a sorsa bizonytalan. Lecsapolni nem lehet, mert akkor a tüdőben támadt üreg ismét felnyílik. Talán a vese fokozottabb működésre való késztetése segít a bajon.

Természetesen, ha van egy eshetőség, hogy itthon épp úgy kezeljék, mint ott, akkor hazahozom. Hisz látom róla, érzem a beszédjéből, kicsillan minden sorából, hogy végtelenül vágyódik közibünk jönni. Talán itthon majd a szíve könnyebben helyrejön.

Gabika is már a második napja fekszik kis lázzal. Úgy látszik, egy nátha van nála kialakulóban. Ezt természetesen Irénkének nem szabad tudnia. Most még csak nekem kellene valami kis meghűlés, hogy kiegészítsem a létszámot.

A múlt héten Makón és Orosházán jártunk. Vettem hét waggon hagymát és 1/2 waggon mézet. Most ezt árulgatom váltakozó szerencsével.

Az építkezést, dacára, hogy megvan minden engedély, megvettem minden anyagot, egyelőre nem kezdjük meg. Míg el nem dől az a kérdés, hogy jogom lesz-e az egész épületet lebontani és újból felépíteni az új lakástörvény alapján. Ha ezt az engedélyt nem kapom meg, akkor kezdjük meg az emelet ráépítést.

Ugyanis, ha új házat építtet, akkor az építési összeg 60%-át az állam adja, 1%-os évi kamatra. Ezt szeretném elérni. Természetesen az újjonan épített lakások mind szabad bérmegállapodás szerint lennének kiadhatók. Ha ez nem sikerül, kezdjük a ráépítést.

Ami az új lakbért illeti, ebből ott, ahol renoválás van, semmi haszna a háztulajdonosnak. A lakbér a békebelinek 2000-szerese. Apusnál most, míg a renoválás nincs kifizetve, 2400-szeresét fizetik már most is a lakók. Ha ez a renoválási összeg ki van fizetve, és más nem jön (renoválás) közbe, a bér teljes összegében a háztulajdonost illeti. 1930. aug. 1-től 2300-szoros, azután 2700-szoros 1931. nov. 1-ig. 1931. nov. 1-től újból rendezendő a lakbér törvényileg. Tekintve, hogy itt most minden oldalon a polgári elemek törtek elő (Hiszen, a Heimwehr fenyegetőzései következtében, egytől-egyig teljesítik a polgári pártok kívánságait.) Magában a kormányban 2 Heimwehr vezető foglal helyet (két miniszter). Maga Schaber, a miniszterelnök a teljes garancia a szocialisták ellen. Ez egy rendkívül erélyes ember, aki a diktatúra átvételére is alkalmas. Ő volt az, aki 2 évnek ezelőtt a tömegbe belelövetett. Ezt a szocialisták rendkívül respektálják. Ilyen politikai atmoszférában fognak az új (a szocialistákból mindenki kiábrándult, még a munkásságnak is nagy része) választások 1931-ben lezajlani, és az a parlament lesz hivatva megoldani az új lakástörvényt. Ez a lakástörvény csak azért jó, hogy végre megtört a jég, de ez még olvadáshoz nem vezet.

Jelen soraimmal egyidejűleg írok haza is, az én szüleimnek. Eddig Irénke is informálta apusékat mindenről, épp ezért nem írtam én. Irénkét, mikor a darázs megcsípte, mindenfelé, mindenfelé az egész testén apró piros foltok lepték el és feldagadt az egész teste, a haját pedig egy hétig felkötve hordta.

De most már, hála Istennek, jól van.

Kezüket csókolja

Sylvi.

*

A merénylet után azonban különös fény vetült a kettős életű férjre. Mindenféle mendemondák, újságcikkek jelentek meg a mintaférj múltjáról. Ezek sokszor ellentmondanak egymásnak, cáfolatok és ellencáfolatok jellemzik, akik meg tudnának valamit (az újságírás már csak ilyen felületes, mihaszna műfaj volt e tájékon a múltban is), azokat vagy nem kérdezik, vagy hallgatnak, mint kriptában a koporsószeg.

Különösen tisztázatlanok Matuska múltjában az 1920-21-es évek. Valószínű, de nem egyértelműen bizonyított különítményes volta.

A bécsi Arbeiter Zeitung 1931. október 15-én és 17-én közölte értesüléseit, melyek szerint Matuska fehérgárdista volt, a hírhedt Héjjas-különítmény Babarczy-féle csoportjához tartozott. Az Est október 17-i száma szerint Matuska nem a Héjjas-különítménynek, hanem „minden valószínűség szerint" az Ostenburg-századnak volt a tagja. Az 1921. év őszi burgenlandi „felkelésben" is részt vett a „Tizler-féle rohamcsapat" tagjaként. Ostenburg, akinek egysége a burgenlandi bandaharcokat követő 1921. évi őszi királypuccs alkalmával átállt IV. Károlyhoz, Az Est október 18-i számában cáfoló nyilatkozatot közöltetett, amelyben kijelentette: „Matuska sohasem volt tagja az én századomnak." Ugyanitt nyilatkozott Prónay is, igen, az a Prónay, akinek a „Sopron, a hűséges város" állandósult, ambivalens értelmezői szerkezetet köszönhetjük: „Matuska sohasem volt felkelő." Az Arbeiter Zeitung október 21-i száma bizonyított tényként ismerteti Matuska szerepét Héjjasék Ehmann-telepi csoportjában. (Az Ehmann-telep egy barakktelep volt, ahová az I. világháború alatt hadifoglyokat helyeztek el, de 1920-ban különítményes csoportok is tanyáztak ott.)

A Matuska fehérgárdista múltjáról szóló közlések kínosak lehettek a horthysta kormány és hatóságaik számára, ezért a budapesti rendőrség cáfolatot adott ki, amelyet a budapesti lapok október 22-én közöltek. A cáfolat szerint az Arbeiter Zeitung október 21-i közlései helytállóak, de nem Matuska Szilveszterre, hanem Matuska Károlyra vonatkoznak, aki a rendőrség bejelentőhivatalának a tisztségviselője. Az Arbeiter Zeitung arcátlan csalásnak tekintette ezt a cáfolatot, a budapesti lapok viszont nem vonták kétségbe a cáfolat helytálló voltát. Október 30-án az Arbeiter Zeitung fényképet közölt, amelyen egy nagyobb társaság fehér asztalnál ünnepel valamit. Egy részük egyenruhás katonatiszt, közöttük legelöl jól látható egy ezredes; ezek aktív vagy nyugdíjazott hivatásos tisztek, míg a civilek valószínűleg tartalékosok. Közöttük látható Matuska Szilveszter is. Ő a fénykép publikálása előtt már magára vállalta a biatorbágyi és a többi vasúti merényletek „egyedüli tettesének" szerepét, a fénykép közlése miatt viszont sajtópert indított az újság ellen. Sérelmezte, hogy a lap az ő hozzájárulása nélkül közölte a képet. Senki más nem tiltakozott a felvételen szereplők közül a publikálás ellen. Könnyen lehetséges, azért nem, mert nem akarták fölhívni magukra a figyelmet, hogy „egy tálból cseresznyéztek" a biatorbágyi rémmel.

Külön figyelmet érdemelnek Matuska bécsi kapcsolatai. A magyar belügyi nyomozótisztek 1967-1968-ban, amikor rekonstruálni próbálták a merényletet és megpróbálták kivizsgálni (nem minden ideológia nélkül), nos, ezekben a vizsgálódásokban sok érdekes adatra bukkantak. Különösen érdekes Gömbös Gyulához fűződő viszonya, mondhatni köteléke. (Csak úgy mellékesen jegyezzük meg, hogy ahhoz a Gömbös Gyulához, aki 1921-ben menedéket adott Erzberger birodalmi pénzügyminiszter gyilkosainak, Hinrich Schulznak és Heinrich Tillessennek, akiket a Germán Rend egy titkos összejövetelén sorshúzással jelöltek ki a merényletre. „…Gömbös Gyula szélsőjobboldali politikus díszvendégként fogadta, majd hamis papírokkal látta el őket, és így Spanyolországba utazhattak" – írja Jörg von Uthman Merényletek könyve című művében.)

E rekonstrukciós nyomozás során belügyi nyomozótisztek meghallgatták Enyedy Balázst, a két világháború közötti szélsőjobboldali mozgalmak egyik, széleskörű ismeretséggel rendelkező résztvevőjét. Tudott arról, hogy Gömbös Gyula első felesége (akitől két fia és egy lánya született) bécsi asszony volt, s Gömbös gyakran utazott oda. „Bécsi tartózkodása alatt – mondotta Enyedy – szoros barátságban volt Matuska Szilveszter magyar származású osztrák állampolgár, volt főhadnagy, gyárossal." (Most tekintsünk el attól a piciny hibától, hogy Matuska soha nem vette föl az osztrák állampolgárságot.) Vallomását így folytatja: „Az 1920-as évek végén többször megfordult Budapesten, hogy Gömbössel találkozott volna, azt csak feltételezem. Annyi azonban tény, hogy a biatorbágyi merényletet (viaduktrobbantás) közösen agyalták ki. Az egész Matuska-féle ügy Hitler-Göring Reichstagjának felgyújtásához hasonló manőver akart lenni." (Krónikánkat meg kell akasztanunk itt egy pillanatra, hiba történt, elvtárs, hogyan lesz kijavítva? A hasonlító megelőzte a hasonlítottat. Ugyanis a Reichstagot később gyújtotta föl Van der Lubbe, mint ahogy a biatorbágyi merénylet megtörtént. Hogy Enyedy úr szenilitása okozta-e ezt a malőrt vagy a nyomozótisztektől való félelmében keverte össze az időpontokat, nos, ezt már valószínűleg sohasem fogjuk megtudni.) „Gömbösnek alibire lett volna szüksége – mondta még –, hogy a világ közvéleménye előtt igazolva legyen a magyarországi baloldal jogos felszámolása."

Fölhívta a nyomozók figyelmét Varga Ferencnére, aki 1926-27-ben telepedett le Bécsben, és ott „magyar éttermet" nyitott. „Az asszonytól tudom – mondotta –, hogy Gömbös a magyar konyhája végett nála szokott volt étkezni, s szavaiból ítélve talán intim kapcsolatok is fűzték egymáshoz őket." Varga Ferencné nem tagadta Gömbössel való kapcsolatát: „1936-ban ismerkedtem meg vele nagytétényi birtokán. Sokszor jártam nála Budapesten az Úri utcai lakásán, és Bécsben is több alkalommal találkoztam vele, szerelmi kapcsolatunk Gömbös haláláig tartott."

Van itt egy aprócska ellentmondás Varga Ferencné „vallomásában" is. Nézzük csak, egy helyütt ezt mondja: „Magyar éttermünk törzsvendégei közé tartoztak a magyar emigráció legkülönbözőbb rendű és rangú emberei. Gömbös Gyula is gyakori vendégünk volt, nem csak a viszonyunk miatt, hanem mert Bécsben élő feleségét rendszeresen látogatta. Ilyen alkalmakkor mindig bejött az éttermünkben tanyázó magyar urakhoz, és azokkal tárgyalt. 1927-ben tűnt fel éttermünkben Matuska Szilveszter. Rendszeres látogatója volt üzletünknek, s mint ilyen, alkalmam volt tapasztalni, hogy ugyanannak a baráti társaságnak a bizalmát élvezte, amelyikhez Gömbös Gyula is tartozott. Ez a társaság mindig valami tervet készített elő. Férjem állandóan óvott tőlük. Határozottan állítom, hogy Matuska letartóztatását követően az étterem vendégei egyértelműen tárgyalták, hogy Gömbös Gyula és Matuska Szilveszter szoros kapcsolatban álltak egymással." Majd valamivel később: „1931 nyarán egy alkalommal egy lokálban szórakoztunk, amikor egy férfi lépett az asztalunkhoz, és Gömböst köszöntve néhány mondatot váltottak németül. Amikor Matuskát elfogták, az újságokban közölt fényképeken felismertem a férfit, aki az említett lokálbeli találkozón a társaságomban levő Gömbös Gyulával néhány mondatot beszélgetett. Ezt a felismerésemet Gömbös Gyulának nem mertem megmondani, ő maga pedig kapcsolatairól soha nekem említést nem tett." Ha ismerte Matuskát, hiszen 1927 óta rendszeres látogatója volt üzletének, akkor miért nem ismerte föl ott rögtön, a lokálban, ahol a szélsőjobboldali vezérrel szórakozott? Mi az, hogy az újságokból ismerte föl a férfit? Miért beszéltek németül? Vargáné akkor már négy éve Bécsben élt, nyilván értette őket. Itt bizony minimum két olyan állítás viszonya áll fönn, amelyek egyidejűleg, illetve ugyanabban a vonatkozásban állnak egymással ellentmondásban, tehát kizárják egymás igaz voltát – hogy rátermettségünket bizonyítandó némi bölcseleti ízt vigyünk krónikánkba.

(...)

Álommerény V.

Figyelem, milyen ügyesen dolgozik a szőke német, akiről egy másik álmomból tudom, hogy Feiner Rudolfnak hívják. Úgy látom, mintha moziban ülnék.

A colstokból letör két részt, olyat, amelyek csuklószerűen vannak egymáshoz illesztve. Ezt nyitja szét, de nem az élek, hanem a lapok irányába, és a két szár közé (úgy középtájon) kisebb követ helyez be (a töltésen van ilyen bőven), amelyet spárgával kötöz oda. Mindkét szár végére lukat fúr (szöggel), és ide erősíti egy bőrönd zárjait. Ezekhez pedig egy-egy gömbzsinórt, a két gömbzsinór másik végére pedig a zseblámpaelemet drótozza, úgy, hogy közbeiktat egy gyújtógyutacsot. Mindig is utász szerettem volna lenni, gondolom, esetleg flakos. Egy fa mögé bújva próbálja ki. Összenyomja a colstok elálló végét, hogy egymáshoz érjen a két bőröndzár, ezzel bezárja az áramkört. Működik, a gyutacs fölrobban.

Ugyanezt fogja csinálni a mozdony első kereke is, gondolom.

*

Elrobogott egy személyvonat. Orromban még érzem a mozdony füstjét.

Ez volt a grazi személyvonat, mondta Bergman, most mi jövünk.

Az órámra néztem, háromnegyed tizenegy van, mondtam magamban félhangosan, segítettem a völgyhídra vinni a vascsöveket, az ekrazitot, a tégla alakú köveket, a huzalokat és a többi tárgyat. Kesztyűben dolgoztunk, mert az ekrazit nyomot hagy, nehogy sárga színű maradjon a kezünk. A színhelyet a mindennapos rémálmaimból ismert Bergman Leó jelölte ki: a baloldalt lévő völgyhíd Budapest felőli hídfőjének jobb sínszálát választotta ki. A csöveket a sínszál belső oldalához helyeztük, majd a szőke német ezek tetejére rakta (egymás utáni sorrendben) a kb. öt-hat kiló ekrazitpatront. Hogy a patronok le ne guruljanak, markunkban, sapkánkban vittünk föl sarat, és azzal ragasztottuk oda azokat. A német a szétnyitott mérőlécet úgy erősítette a sínszál oldalához, hogy az összecsukott vége Budapest felé nézzen. Kövekkel is kitámasztotta, és biztos, ami biztos, azokat is a sínszálakhoz kötözte. Végül a gyújtógyutacsot (az izzóhengerrel együtt) a Budapest felőli patronba dugta.

Ezt szögezze ki, mondta Bergman, és egy borítékot nyomott a kezembe.

Hová?, kérdeztem.

Ahová akarja.

Tanácstalanul körbenéztem a gyér fényben. Elindultam a torbágyi állomás felé, megálltam, és végül az ellenkező irányba gyalogoltam vagy ötvenméternyit, és az ott álló betontalapzatra erősítettem a borítékot, amelyet rossz szememmel alig tudtam elolvasni a zseblámpa gyönge fényénél: „Munkások! Nincs jogotok, hát majd mi kierőszakoljuk a kapitalistákkal szemben. Minden hónapban hallani fogtok rólunk, mert a mi társaink mindenhol otthon vannak. Nincs munkaalkalom, hát majd mi csinálunk. Mindent a kapitalisták fizetnek meg. Ne féljetek, a benzin nem fogy el.” Aláírás: „A fordító”.

Lementünk a kalyibához. Intettem a két férfinak, hogy maradjanak kint. Julis, a tarlótündér, ahogy más álmaimban neveztem, aludt, de az ajtónyikorgásra fölkapta a fejét. Mondtam neki, hogy maradjon csöndben, aztán hasra fordítottam, fölhajtottam a szoknyáját, lecibáltam elnyűtt alsóneműjét, és villámgyorsan magamévá tettem. Miután összeszedte magát, kituszkoltam az ajtón, és mindhárman az országút egy távolabbi részére mentünk. Alighogy leültünk az út szélére, láttuk, hogy jön egy gyors. Üvölteni kezdtem.

Ez személyvonat, maga gazember!, és azzal Bergmannak ugrottam, de ő elhajolt, kétszer gyomorszájon vágott, azután pedig a hajamba markolva lenyomta a fejemet, és néhányszor végigszántotta vele a nedves, kövecses földet.

Most pedig csöndben elvegyülünk a túlélők között, aztán meg fölszívódunk, megértetted?, szorult helyzetemben is megdöbbentett, hogy letegezett. Csak a robbanásnál engedett el. Fölkaptam a fejem, a három vagon mint három zeppelin zuhant a mélybe. Borzongatóan gyönyörű volt a látvány.

Megtapogattam sajgó arcomat.

Melyben néhány furcsa rendőrségi bejelentéssel foglalkozunk

A lapok hírt adtak egy falusi lányról, aki a Matuska-ügy egyik homályos figurája. A falusi lány, Habli Júlia – „némiképp terhelt” – Budapestre került, s itt prostituált lett. Az adatok szerint Matuska egy-két nappal a biatorbágyi vonatrobbantás előtt szedte fel, s Nagytétényben ugyanabban a szállodában vettek ki szobát. A lány vallomása szerint Matuska magával vitte őt a viadukt közelében lévő csőszkunyhóba.

A Népszava szeptember 19-i száma rendőrségi értesülések alapján megírja, hogy Habli Júlia – állítása szerint – „férfiismerőse társaságában a merénylet éjszakáján kiment Torbágyra, és végignézte a merénylet előkészítését, a vonat felrobbanását és mélybe zuhanását”. Társaságukban volt még két férfi, akikkel Matuska németül beszélt, s akikkel együtt készítették elő a robbantást. Közlését a rendőrség komolytalannak nyilvánította, miután kiderült, hogy Habli előzőleg az Angyalföldi Elmegyógyintézet ápoltja volt.

A Pesti Napló szeptember 19-i száma a Habli-vallomásról hallottakat így adja vissza: „A három fiatalember lent hagyta őt a viadukt végében levő hegy lábánál, ők maguk pedig felkapaszkodtak a lejtőn. Hosszú ideig foglalatoskodott ott a csomagokkal a három fiatalember, majd amikor visszaértek a várakozó asszonyhoz, sápadtak voltak, remegtek, és elcipelték az asszonyt az országút egyik távolabbi részére, majd leültek

az út szélére. Félóra múlva egyszerre csak látni lehetett, hogy gyorsvonat közeledik. A fiatalemberek minden porcikájukban reszkettek, amikor a vonat dübörögve ráfutott a viaduktra. A következő pillanatban irtózatos robbanás zaja hallatszott, a vonat lángnyelvek fényében lezuhant a mélységbe. Ő felsikoltott, de a fiatalemberek lefogták, a száját befogták, és megfenyegették, hogy az életével játszik, ha bárkinek szólni merészel a dologról. Kényszerítették, hogy velük együtt a robbanás színhelyére rohanjon, és szótlanul kellett végignéznie, amíg a fiatalemberek úgy tettek, mintha ők is a sebesültek segítségére lennének. Kétségbeesetten, gyalog vágott neki az útnak, hogy visszatérjen a fővárosba.” Pesten utcáról utcára kóborolt, s elfogta a razzia.

A tudósítás stílusa, a „lángnyelvek fénye” stb. nyilván nem Habli Júliáé, de feltehetőleg az ő vallomásának lényegét adja vissza, viszonylag jól. Egyébként a helyszínre kivitt Habli Júlia ismerte a terepet. „Péntek délután – írja a Pesti Napló –, amikor az asszonyt a detektívek magukkal vitték a biatorbágyi merénylet helyszínére, meglepetésükre a parasztmenyecske, aki nem Biatorbágyra való, elvezette őket mindazokra a helyekre, amelyeket Budapesten tett vallomásában megnevezett… Akárhogyan is kételkedik a rendőrség a különös vallomás valódiságában, pénteken este az a felfogás alakult ki, hogy a parasztasszony vallomása, akármennyire valószínűtlennek hangzik is, megfelel a valóságnak.”

A Pesti Napló következő, szeptember 20-i száma ismét említi Habli vallomását: „A parasztasszony kijelentette, hogy hajlandó mindent elmondani, de kéri, hogy biztosítsák számára a büntetlenséget, és részesítsék a kitűzött jutalomból.” Ekkor korábbi vallomását kiegészítve – feltehetően rákérdezésre – azt mondta, látta, amint a férfiak „egy hosszú csőbe helyezték el a robbanóanyagot”. Azt is mondta, hogy „még egy parasztasszony volt velük a biatorbágyi vasúti töltés alatt”. Korábbi elmegyógyintézetbe vitelének oka pedig, állítása szerint, makacs öngyilkossági szándéka volt.

„A detektívek megállapították – írja a lap –, hogy a szenzációsnak látszó vallomás megbízhatatlan, mert a dunántúli parasztasszony régebben két hónapig elmegyógyintézetben volt.” Ennek ellenére vallomása azt sejteti, mintha „valóban tudott volna a merényletről”.

A Belügyminisztérium nyomozói, akik 1967–68-ban kísérletet tettek a bűntény sötét szálainak felderítésére, eljutottak a már említett Pál Elek volt biatorbágyi csendőr szakaszparancsnokhoz, aki az 1967. augusztus 22-i meghallgatásakor beszélt Habli Júliáról is. Akkor Pál Elek azt közölte, hogy a lányt a helyszínen őrizetbe vették, és kihallgatásakor elmondotta, hogy ő falazott a csőszkunyhóban, „azoknak, akik a robbantást előkészítették”. A nőt átadta Schweinitzernek, aki „többé nem adta ki a kezéből”. Október 30-i meghallgatásakor viszont jobban visszaemlékezve azt közölte, hogy a rendőrségi nyomozók vitték ki Habli Júliát Torbágyra, s ekkor beszélt ő is vele. Habli Júlia a toloncházba került, majd onnan 1931. november 7-én, négy héttel Matuska bécsi letartóztatása után, elmegyógyintézetbe vitték, ahol 1932. március 2-án meghalt. A halál okául „szívhűdést” jelöltek meg. Említett vallomása szerint a három torbágyi merénylő megfenyegette, hogy „életével játszik, ha bárkinek szólni merészel a dologról”. S élete az elmegyógyintézetben véget ért.

*

Nem adtak hírt a lapok Márkus Miksa nyugdíjas torbágyi vasutas és Veress Károly pályafelvigyázó bejelentéséről.

Márkus Miksát a viadukttól nem messze lévő lakásán az ágyból keltette fel a katasztrófa robaja. A viadukthoz sietett, ott találkozott Matuskával mint a szerencsétlenséget épségben túlélt utassal, s beszélgetni kezdett vele. Gyanút ébresztettek benne Matuska elbeszélésének ellentmondásai, mégis lakására hívta. Mint kíváncsi személy, elkérte útlevelét (ha Bécsbe utazik, nála kell lennie, gondolta), s vendége megmutatta. Márkus abból megállapította, hogy az illető Matuska Szilveszter csantavéri születésű (még meg is kérdezte tőle, hol van ez a Csantavér, mire ő azt válaszolta, Jugoszláviában, Szabadka mellett), katolikus, nős, részvénytársasági igazgató. Biztatására Matuska megmosdott és megborotválkozott, s reggelizés után eltávozott – olvasható a MÁV budapesti Üzletvezetősége baleseti vizsgálatának jegyzőkönyvében a 47–57. oldalon.

Másnap Márkus olvasta a lapokban Matuska nyilatkozatát szerencsés megmeneküléséről, s abban arról, hogy „Márkus vasutastiszt és Veress pályafelvigyázó mentette ki őt a roncsok közül”. Mivel ez nem felelt meg a valóságnak, gyanúja ismét feléledt, gyanakvását csak serkenthette az 50 000 pengő jutalom. Elment a pesti rendőrségre feljelentést tenni, de ott kinevették. Egy-két hét múlva behívatták Veress Károlyt is Schweinitzer tanácsos úrhoz: „Kihallgatás közben bejött Hetényi főkapitány-helyettes, s kérdezte a tanácsos úrtól, hogy fénykép alapján ráismerek-e Matuskára. Schweinitzer azt válaszolta, hogy már csatolta is a vallomási jegyzőkönyvhöz a Pesti Hírlapban megjelölt fényképet, melyben Matuskát felismertem. A továbbiak során Hetényi még megjegyezte: Ezeknek még igazuk lesz, ez lesz a gazember.”

Álommerény VI.

Háború van, fölnőtt vagyok, de fapuskám van, fakardom. Feladatunk a csantavéri vasútállomás elfoglalása. Csantavéren zsákvasút van, tovább nem megy a vonat, Nagyfénynél leágazik egy sínpár a nemzetközi vágányok mellől. Hajnalban rohamozunk, elfoglaljuk a bakterházat, a javítóműhelyt és a töltőállomást. És mivel a parancsnokság további intézkedésekig szünetelteti a közlekedést, megvalósíthatom régi álmom: kedvemre játszadozhatok a vasúttal. Gyorsan kiismerem a gépezetet, nem véletlenül neveztek a bíróságon technikai zseninek, megyek vele előre-hátra, bezakatolok a javítóműhelybe, többször is megfordulok vele egymás után a fordítókorongon; fütyül a mozdony, tódul a gőz minden szelepén, szebben eregeti a füstöt, mint amikor a lelketlen, hivatásos masiniszták kezelték; le-föl furikázok Csantavér és Nagyfény között, rendkívül élvezem, amint kinyílik az etetőnyílás ajtaja, s egy pillanatra kicsap a hőség és a tűz fénye a kazánból, és amikor kinyitom a szabályzószelepet, s a platform megrázkódik a kocsik súlyától, még a nap is szebben süt, aztán amikor a mozdony egyenletesen húzni kezd, visszazárom a szelepet, mivel az adagoló már zárva, a mozdony kis gőzzel szabadon vágtat. Mint egy skarlátszínű bogárraj, amelyet az éjszaka csal ki a levegőre, a vonat fölött szikrafelhő úszik; a szikrák lehullnak, a parázs megérinti a sínek menti leveleket, ágacskákat, selymes fűszálakat, aztán pernye lesz belőle. Kisebb szállítmányokat is elfogadok megfelelő borravaló ellenében. Egy-egy kosár szilva, néhány korsó pálinka, kukorica, búza, krumpli, árpa zsákszámra, végig egy cigányzenekar muzsikálja a Kicsiny falu, ott születtem én… kezdetű nótát, a kedvencemet, és amikor tökéletesen elsajátítom a kazánetetés, a vezetés, a gyorsítás, az egyenletes sebességtartás minden csínját-bínját, és úgy tudok fékezni, hogy a vagonok pontosan a peron mellett állnak meg, akkor meghívom a falu értelmiségét (a preferánszjátékosokat) egy kirándulásra. Legnagyobb meglepetésemre a Kormányzó, a Hadúr, azaz a hadügyminiszter, ahogy magát nevezni szerette szűk baráti körben és István gazda (szájában cigarettával) jelennek meg. Hiába erőlködtem, nem tudtam beindítani a masinát.

*

A roncsokból borzalmas kiáltások hallatszanak, jajgatás és gyereksírás. Szörnyű. Befogom a fülem. Megpillantok egy vasutast, aki lámpáját letéve egy túlélőt próbál kimenteni a roncsok alól. Nadrágomba tűröm trencskótomat, és segítek neki, na ez már megmarad, nem fullad meg, mondja a vasutas, téblábolok még ott egy ideig, aztán továbbállok, egyre több ember terem elő, mintha a semmiből, váratlanul a saját hangom hallom, „micsoda disznóság, itt rakásra döglenek az emberek, nincs semmi világítás, és nem jön segítség”, az arcomba világítanak, megkérdik, ki vagyok, mi vagyok, mondom, hogy az első kocsiban utaztam, ezen csodálkoznak, „abból eddig csak egy kislányt sikerült kimenteni”, válaszolja valaki, segítek a kocsi roncsaiból máglyát csinálni, hogy jobban lehessen látni, lábam nehéz a ráragadt sártól, tegnap késő estig esett az eső, gondolom, egy kocsmában látom magam újra, előttem pálinka, kérdik tőlem, kérek-e még, mondom, igen, szívesen fizetnék én is, mondom, de bőröndömben maradt a pénztárcám, kétszáz pengőnyi schilligem volt, teszem még hozzá, megsérültem a hasamon, számomra is váratlanul kigombolom a kabátomat, mellényemet, koszos ingemet, letolom a nadrágom, mutogatom magam, mintha cirkuszi porondon lennék, a lányomról beszélek, sírok; egyszer csak sebesülteket segítek a váróterembe cipelni, leülök a fapadra, a sarat kapargatom kisbicskámmal a cipőmről, megnyugszom, fölnézek, látom Bergman Leót, a félig ájult Julist támogatja, int, odamegyek hozzá, mondja, most ők hárman Pestre mennek, én menjek Győrön át Bécsbe, eltűnnek, akkor jut eszembe, elfelejtettem pénzt kérni tőle, uram, mi ebben a merényletben a ráció, kérdi mellettem egy vasutas, zokogni kezdek, kérdi, mi bajom van, mondom, eszembe jutott a kislányom, vasúti kocsik mellett szédelgek, mellettem egy köpcös férfi, kereskedőféle, megtaláljuk a zsinórt, a talpfa és a sínvas közül kiveszem a zseblámpa-batériát, ne bántsa, még fölrobbanhat, mondja a köpcös kereskedőféle, ez már nem robban föl, mondom, és elmagyarázom, hogyan történt a robbanás, tegye vissza, mindjárt jön a vizsgálat, szól rám egy odaérkező vasutas, templomba akarok menni, mondom neki, hálát akarok adni Istennek, hogy megmenekültem, orvosok előtt vetkőzöm, mutatom, hol fáj, mondom, kimentettem egy gyereket a roncsok alól, fájdalomcsillapítót kérek, föl kéne írni a halottak meg a sebesültek neveit, mondom, ceruza után kotorászok a zsebemben, majd fölírják Pesten, mondja az egyik orvos, magának semmi baja, mondja az, aki vizsgál, menjen a fenébe, azokkal kell törődni, akik súlyosabban megsérültek, rendőrök vesznek körül, igazoltatnak, mondom, hogy gyárigazgató vagyok, Wienbe akartam utazni a családomhoz, lefényképeznek, megint a szerencsétlenséget mesélem, borotválkozom közben, früstökölünk, előttem egy férfi ül, egy tenyeres-talpas asszony hoz kenyeret, túrót, hagymát, szalonnát, mondom, hogy a legelső vagonban utaztam, az ajtóban álltam, a vagon ajtaját kinyitottam, mert büdös volt, épp rá akartam gyújtani, amikor hirtelen zuhanni kezdtem, mintha siklón mennék lefelé, mondom, nagy fényt is láttam, mondom, Istennek hála, megmenekültem, mondom, kik tehették, kérdi egy másik nő átsétálva a szobán, a kommunisták, mondom, már túl vannak a határon, újból a kocsmában vagyok, szilvóriumot fizetnek nekem, iszom, megint az állomás, vasutasok faggatnak, hogy volt, hová utazik, hol a jegye, kér-e kártérítést, civilek közt lökdösődöm, váratlanul mellettem terem egy vasutas díszuniformisban, hány viadukt van még Győrig, kérdezem, erre a hangra ébredek.

Melyben közöljük két törvényszéki elmeszakértő véleményét

Mit lehet elmondani egy merénylő jelleméről. Hogy erre született? Hogy a körülmények ördögi cselszövésének áldozata? Hogy már gyerekkora is erre predesztinálta? Nem tudjuk. Hogy elmebeteg volt-e Matuska Szilveszter vagy sem, nos erről is megoszlottak (és megoszlanak ma is) a vélemények, mi magunk (mivel kontárkodás lenne) nem foglalhatunk állást, ám közreadhatjuk, némileg tömörítve, két elmeszakértő hivatalos véleményét, melyet a tárgyalás során mondtak el:

Dr. Németh Ödön, a törvényszék elmeszakértője:

A vádlott elmeállapotát 1933. július 4-től augusztus 5-ig 18–20 esetben figyeltem meg (dr. Tóthpál Lászlóval együttesen) a Pest vidéki törvényszéken, s mindenkor órákon át tanulmányoztam.

A vádlott 177 cm magas, jól fejlett, jól táplált egyén, aki 1933 nyarán mindenesetre jobb kondícióban volt, mint most, amikor a steini letartóztatási intézetből ideszállították. Izomzata elég erős; mindazonáltal bizonyos mértékben nőies típusnak mondható. Arcizmait jól idegzi be, látása, hallása, szaglása, ízlése (sic! – B. P.) zavartalan. A szív és a nagyvérerek hangjai tiszták. Vérnyomása 118. Hőmérsékletét hosszabb időn át mértük, de semmiféle hőemelkedést nem tapasztaltunk. Testtartása egyenes, járása kissé imbolygó, testmozgása azonban szabatos. A jobb lapockáján, kisebb területen srapnelszilánktól eredő sérülés elszíneződése; a bal láb negyedik ujján lövésbemenet, a talpon vonalszerű sérülés nyoma.

Nem ejtettünk meg a vádlottnál szemfenék-vizsgálatot, s vérbaj szempontjából sem néztük meg, mert ezeken Bécsben, kevéssel az itteni vizsgálat előtt, átment; az eredmény szerint a vádlott jobb szemén homályos látásban szenved; a vérvizsgálat és gerincvelő-folyadék-vizsgálat negatívnak bizonyult. Vádlott maga is azt adta elő, hogy csak kankója volt, vérbajban sohasem szenvedett.

A vita sexualis (vastag ceruzával aláhúzva, mellette kézzel írva: „Zárt tárgyalásra való!” – B. P.) kérdésével kapcsolatban vádlott elmondta előttünk, hogy diákkorában önfertőzött; a rendes nemi életet 20 éves korában kezdte el. A házassági hűséget kezdettől fogva nem tartotta meg, állítása szerint azért nem, mert felesége tüdővészes volt, s kímélni akarta. Előfordult, hogy nappal is pollúciói voltak, megtörtént, hogy 2-3 nőt vitt föl szállodai szobájába, az egyikkel közösült, a másik kettő csak izgatta, ám ha éppen kedve támadt, a második, harmadik nővel is érintkezett. Azt mondta, arra nem emlékszik, hogy a merényletek alkalmával a természete elfolyt volna.

Továbbá elmondta vádlott, hogy az utóbbi időben mind kevesebb lett a pénze, s ekkor gondolt arra, hogy jönnének a vasúti merényletek, s ekkor alapítaná meg a vallásos kommunista pártot. Fel akarta állítani a turbinamodelljét, odahívni a munkásokat, hogy megmutassa, tud munkát adni, ha belépnek a pártjába. Előadta még, hogy 1931. október havára tervezte az amsterdami vasúti híd karfájának a felrobbantását, evégből térképeket is szerzett be. 1931. november vagy december havára vette tervbe a marseille-i, illetőleg a ventigliai vonatrobbantást, az ehhez való térképeket azonban csak kirakatban nézegette.

(A bíró itt elébe tárta a vádlottnak, hogy egyszer előbb már azt vallotta, hogy még Berlinben beszerezte ezeket a térképeket.

Vádlott: Úgy van.

Bíró: Akkor mért mondott mást az elmeszakértők előtt?

Vádlott: Mert nem tudom még most sem, mi a valóság, hogy tudniillik álmodtam-e vagy így történt.)

Arra nézve, hogy megbánta-e tettét, úgy nyilatkozott, hogy „igen, megbántam, de csak a halálesetek miatt, különben nem”. Tagadta, hogy felforgató elemekkel állott volna összeköttetésben, s hogy merényletei valamelyes összefüggésben lennének szemafortalálmányával, hogy a vasutakat a merényletekkel akarta volna rábírni: találmánya valamelyikét megvegyék.

(…)

A vizsgált egyén tekintete élénk, fürkésző. Hangulata a fiziológiás határokon belül kissé labilis, kóros színezést nem mutat. Helyre, időre, körülményeire és viszonyaira nézve jól tájékozódik. Helyzetével teljesen tisztában van. A kérdéseket felfogja, s előre elkészül a második kérdésre is. Az utóbbi időben bizonyos érzelmi momentumok is mutatkoztak a vádlotton, különösen amikor feleségére került a szó. A helyzete által kiváltott enyhébb fokozatú nyugtalankodás dacára vádlott rendezetten viselkedik. Okoskodó, tudálékos; rapszódiás (sic! – B. P.), ismereteit fitogtatja. Sokat fecseg, minden törekvése oda irányul, hogy a társalgást az általa kívánt irányba terelje. A keze – íráskor – nem remeg, holott az ilyen súlyos váddal illetett egyéneknél ez a remegés rendszerint megnyilvánul. A fejbeli számműveleteket gyorsan és jól megoldja. Szeretettel beszél különböző találmányairól, különösen technológiai ismereteiről, amelyek azonban nem elég rendszeresek. Jól ismeri a földrajzot. Az általa elkövetett és tervezett merényletek útvonalát, a főállomásokat pontos egymásutánban felsorolja. Vallásos és jogi fogalmai eléggé kifejlődöttek. Belátja, hogy ilyen szörnyű dologért meg kell őt büntetni; de meggyőződése, hogy nem józan ésszel csinálta. Minden egyes esetben kényszer alatt állott, mert híres („berühmt”) akart lenni; ez a kényszer pedig akkora volt, hogy nem tudott ellent állni (sic! – B. P.), mindig a kopasz embert (Leó) látta maga előtt.

Feltűnő a vádlott erkölcsi életének és kedélyének durvasága. Erkölcsi fogalmai nagyon alacsony fokon állnak. Bár feleségéről és leányáról mindig szeretettel emlékezik meg, de semmi megvetendőt nem talál abban, hogy házasember létére futólagos utcai ismeretségeket kötött. A maga részéről ezt a dolgot elintézettnek tartja azzal, hogy a feleségét kímélte. A leghatározottabban tagadja, hogy a bűncselekmény tervezésekor, végrehajtásakor magömlése lett volna. Annyit koncedál, hogy a cselekmény előkészítése idején – „természetszerűleg idegesebb lévén” – nemi érintkezés útján vezette le feszültségét.

Szociális érzéke kitűnő. Bántotta az a felismerés, hogy az 1-2 évig szolgált miniszternek, államtitkárnak nyugdíjat adnak; szerinte nyugdíj csak annak jár, aki hosszabb ideig szolgált. Elítélte, hogy Oroszországban 1928-ban egy csomó püspököt kivégeztek. Túlzott egoizmusa ellenére általában altruistának iparkodik feltüntetni magát. Emlékezete kifogástalan. Ennek ellentmondani látszó nyilatkozatai nélkülözik az emlékezetbeli csalódás színezetét, s magukon viselik a szándékoltság, a védekezési jelleg bélyegét. Kérdésünkre, hogy járt-e Franciaországban szabadalmai ügyében, azt felelte: „Azt sem tudom, hogyan költöztünk Bécsbe; csak annyit tudok, hogy a Kertész utcából költöztünk oda, de a részletekre nem emlékszek. Passzusomban nem látom, hogy Párizsban jártam volna.” Önmagával szemben elfogult, modora fölényes, de figyelmeztetésre meghunyászkodik. Ítéletei összefüggők. Érzékcsalódások, téveszmék, kényszerképzetek, nehéz kóros vagy szédüléses rohamok nem észlelhetők nála. A házirendet állandóan betartja. Úgy tudjuk, fogházi viselkedése ellen sem a vizsgálat tartama idején, sem a főtárgyalás alatt kifogás nem merült fel; még akkor sem, amikor egyébként itt, a főtárgyaláson feltűnően viselkedett. Álma és étvágya a viszonyokhoz mérten jó.

(Bíró: Mért morog magában állandóan? Ez itt a főtárgyalás.

Vádlott: Azon gondolkozok, mit fogok majd mondani.

Bíró: Ha továbbra is morog, megvasaltatom.

Vádlott: Bocsánat. Sokszor nem tudom elválasztani, mi a valóság, és mi nem az. Nappal is álmodom…

Bíró: A múltban voltak-e olyan érzései, hogy ha valamit nem csinál meg, meghal valaki a hozzátartozói közül?

Vádlott: Mindig féltettem a családomat mindenféle ismeretlen veszélytől. Például ha Lucakor nem ültettem búzát, rettegtem, hogy baja esik valamelyiküknek.)

Dr. Tóthpál László, a másik törvényszéki szakértő, mindenben egyetértett dr. Németh Ödön szakvéleményével, azonban azt közvetlen megfigyelésein alapuló adatokkal egészítette ki:

Matuskával a háború alatt, mintegy hat hónapon keresztül egy csapattestben szolgáltunk. Ebben az időben – 1917 vége tájától 1918. május 10-ig – nap mint nap beszélgettünk a tiszti étkezdében. Egy alkalommal egészen közelről ismerhettem meg Matuskát, két héten át ugyanis állandóan együtt kellett lennünk, mert egy különös feladattal ellátott csapatot kísértünk ki a harctérre. (Ő a feladatot azért kapta, mert kedvence volt a parancsnoknak.) Sokat beszélgettünk, toalettdolgainkat is egymás előtt végeztük. Kérésére tüzetesen meg is vizsgáltam, nemcsak elsődleges panaszát illetőleg (trachomája és gonorrhoeája volt), hanem a tüdejét, szívét, egész szervezetét, semmiféle elváltozást nem észleltem rajta. Ami a nőkhöz való viszonyát illeti, még a naplómban is följegyeztem, hogy 1918. február 3-án egy kocsmában egyszerre csapta a szelet a korcsmárosnénak, a leányának és a felszolgálólánynak. „Laza pacák”, írtam. Egyébként szerelmi életében semmiféle defektust nem észleltem.

Rendkívül elegáns, mozgékony tisztként magára vonta felettesei figyelmét. A viccek előadásában pedig olyan sikereket ért el, hogy egyszer azért kapott szabadságot a parancsnokától, mert hosszabb ideig megnevettette őt.

A szakértők végső konklúziója: „Minden kétséget kizáró módon megállapítható, hogy vádlott degenerált, rafinált, etikailag fogyatékos, kedélybelileg sivár jellemű egyén ugyan, de az elmebetegséget kitartóan színleli csupán, s határozott véleményünk és meggyőződésünk szerint az akaratbeli szabadelhatározási képességet kizáró, korlátozó elmezavarban vagy öntudatlanságban sem jelenleg nem szenved, sem a terhére rótt cselekmény elkövetésekor, 1931. szeptember 13-án nem szenvedett.”

Álommerény VII.

A barakkban, ahová beléptem, félhomály és iszonytató bűz uralkodott. A szanaszét szórt szalmán, mint afféle istállóban, két csontsovány nő hevert. Az egyik hason feküdt, és egy szalmaszálat rágcsált, a másik épp fölült a szalmán, vállával a hideg barakkfalnak támaszkodott. Lepedőt szedett elő egy rongycsomó alól, és kétfelé hasította. A nagyobb felével becsomagolta a rongycsomót, a másikat pedig apró csíkokra szaggatta, megtörölgette nedves ujjait, az egyikből pedig hengert formált, guggolóállásba helyezkedett, és földugta magának. Akkor láttam meg, a bejárati ajtó szélesebbre táruló fényében, hogy a keze, a combja csurom vér. Havibaja van, gondoltam undorodva, de még mindig nem láttam a vérző nő arcát, amelyet eltakart csapzott haja. Ekkor (valószínűleg e fény hatására) hirtelen fölvetette tekintetét, ahogyan csak a nők tudják, még ily kiszolgáltatott állapotban is, és akkor megláttam, hogy ő az, az én kislányom, akit – ez abban a pillanatban jutott eszembe – már hosszú idő óta reménytelenül keresek. Gabyka, Gabykám, kiáltottam zokogva, de ő védekezőn fölemelte a rongycsomót, amelyből egy már több napja halott csecsemő püffedt arca nézett vissza rám.

*

Civil ruhában látom magam, mint oly sokszor. Az őrökkel beszélgetek. Hangom halk, már-már bizalmas. Huszonöt évig dolgoztam ezen az egyenleten, hallom a hangom, most a kézelőmre másolom, a jegyzeteket pedig megsemmisítem. A börtönfolyosón látom magam, a rabok éljeneznek, csókokat dobálnak felém, némelyek sírnak. Az elnöki szobában néhány képet csinál rólam Petőfi, az újságíró; egy hivatalnok leszámolja a keresetemet: két fahúszast és 39 kavicsot; ez a pénz most, mert ez a legolcsóbb.

A kavics az apró. Nem tudom eldönteni, milyen színűek. Monopolszínnek nevezik, mondja az elnök, csak az államnak szabad használni, különleges eljárással festik be a fát és a kavicsokat, gyakorlatilag nem kopik; ha valakit rajtakapnak az utánzáson, a halál fia. Nehogy megpróbálkozzon vele, ez az utolsó jó tanácsom, Isten magával. A kapuig kísérnek, kezet fognak, megéljeneznek, megtapsolnak, és utamra bocsátanak.

Künn az utcán nagy a nyüzsgés. Mindenki rohan, mindenki kopott, elnyűtt ruhát hord, a kocsik rozsdásak, rozogák. Nagyon hiányzik egy ismerős arc, rosszulesik, hogy nem vár senki. Dühömben eldobom a fahúszasokat és a kavicsaprót. Egy kör alakú padra ülök, ahol már ül néhány idősebb hölgy és úr. Megáll előttem egy koldus, és pénzt kér tőlem. Engem az egyén nem érdekel, mondom neki, csak a tömeg, az egyénnel az egyes országok miniszterei foglalkozzanak. Meghallják ezt az idősebb hölgyek és urak, fölháborodottan mondogatják, hogy egy ilyen finom öltözetű úr, aki bizonyára nagyon gazdag, a ruhájából ítélve legalábbis annak látszik, még csak egy koszos kavicsot sem képes adni a szerencsétlennek. Most, hogy alaposan megnézem, látom, hogy pap, ezredes (sarkantyúban), sőt tábornok is van a padon ülők között, de mindegyik ruhája szakadt, nyűtt. A hölgyeké különösen. Még egy koldus jön hozzám, ugyanazt mondom neki is, mint az elsőnek, csak már dühösebben. Különben meg mit akarnak a kavicsokkal! A börtön előtt eldobáltam az összeset! Fölugrik erre az egész társaság, lobog a reverenda, peng a sarkantyú, suhognak a foltos, fakó szoknyák, és futnak

a börtön kapuja felé. Keresgélnek, meg is találják a kavicsok egy részét, megkérdezik tőlem, mennyit dobtam el, mikor megmondom, visszamennek, tovább keresgélnek, baromfik a trágyadombon, gondolom, megint hozzám jönnek, arcukon látszik, elmebetegnek tartanak, de nagyon hálásak így is, undorodom tőlük, fogom magam, és átülök egy másik körpadhoz, ahol nem ül senki.

Most fölülről látom magam. Egyre magasabbról, először ellipszis leszek, aztán pont, utána pont se.

Melyben közreadjuk (általunk sűrítve) az ellenőrző szakértő véleményét, és részletesebben tanulmányozzuk Matuska találmányait

Dr. Gartner Pál ellenőrző szakértő, ideggyógyász szakorvos állásfoglalása (akiről a periratokból megtudhatjuk, hogy „43 éves, szakorvosi képesítését 1928-ben kapta, 1926 óta praktizál, 1932-ben a Pesti Izraelita Kórház idegosztályán dolgozott mint segédorvos, elmegyógyintézetben 1925 májusától 1926 végéig folytatott gyakorlatot, éspedig a Schartzer-szanatóriumban, majd a Siesta szanatórium ideggyógyászati osztályán, ideggyógyászati és elmegyógyászati pacientúrával rendelkezik” – ez azért érdekes, mert a másik két szakértőről nincsenek ilyen részletes életrajzi adataink, csak ennyit lehet tudni, hogy dr. Németh Ödön „30 éves tapasztalatával” támasztja alá állítását):

Határozottan állítom, hogy Matuska Szilveszter a vádbeli bűncselekmény elkövetésekor akaratbeli képességét kizáró nagyzásos, világmegváltó, feltalálási, befolyásoltatásos és megmérgeztetéses téveszmékben szenvedő, paranoiás elmebeteg volt, azóta is ebben a betegségben szenved; de sem a vádbeli bűncselekmény elkövetésekor nem volt öntudatlan, sem jelenleg nem tekinthető annak. Elmebaja a közre nézve a legnagyobb mértékben veszélyes, míg önveszélyességének mértéke sokkal kisebb.

Megpróbálom alátámasztani véleményemet.

A magyar néplélek a jelenségek mélyébe hatoló csudálatos észrevevő képességével, a népszólás sűrített és kifejező készségével „okosbolondnak” nevezi azt az elmekórképet, amelynél a beteg feleletei, felfogása, logikája, ítélőképessége, emlékezőtehetsége nemcsak elmebetegséget nem sejtet, hanem higgadt megfontolást és józan okosságot árul el. Az okosbolond elmebetegséget szaknyelven paranoiának nevezik. A legszabatosabban talán Kraepelin határozta meg az elmebaj kórképét, szerinte „a tébolyodottság egy belső okból kifejlődött, állandó, megrendíthetetlen téveszmerendszer kialakulásában nyilvánul meg, ami mellett rendes, világos gondolatmenet, céltudatos akarat áll fenn”.

Matuska Szilveszter karakterében, mint egykori tanulótársai és igazgatója vallották, bizonyos hiú, nagyzoló, sőt hazudozó vonások voltak és vannak. Emellett azonban vallásos, sőt a vallásnak bizonyos, inkább babonaszerű gyakorlása nyilatkozott meg nála, pl. tudjuk, hogy mellénye kifényesedett a zsebben hordott Szent Antal-szobrocska állandó fogdosásától. Ezekben az időkben járkálás közben lépcsőket, köveket, fákat kellett számolnia, bizonyos kényszerű érzés vitte ezekre az egyebekben jelentéktelen cselekedetekre.

A vita sexualis kvantitatíve túlzott s néha exhibicionisztikus onániában mutatkozott meg. Poligám természetű, s a rendezett gyakoriságú vita sexualisa dacára időnként onániát is végzett. Perverz exhibicionisztikus hajlandóságai vannak, olykor több nőt vitt fel a lakására, nézték, míg ő koitált. A megemlített emberi gyarlóságai mellett ambiciózus, sokat ad külsejére, igyekszik látszani valakinek. A Csantavéri Újságban mostanában is arról cikkeznek, hogy Matuska Szilveszter nem lehetett a biatorbágyi tettes. Expanzív természetű ember, az expanzív természet jó és rossz tulajdonságával egyaránt. Találmányai goromba elgondolások csupán.

Karakterében váratlanul különös változás áll be. Régi személyi tulajdonságai: hiúsága, nagyzolása különös méreteket ölt. Hajszolja a pénzt, habzsolja a nőket, alkalmazottait kihasználja. Bécsben olyan lelki baj tünetei is mutatkoznak nála, amelyet az orvoslélektan kényszerbetegség néven ismer. Ha Luca napján elfelejt búzaszemet ültetni, ami kicsírázik, s a karácsonyfa alá kerül, az az érzése, hogy felesége vagy gyermeke meghal. Ötször körül kell járnia a schönbrunni templomot, mert ha nem teszi, hozzátartozói közül valakinek baja esik. Mikor ötször körbejárja, úgy érzi, talán kevesebbszer ment, ezért megismétli, végül ötvenötször teszi meg a kört, míg megnyugszik.

A kényszerbetegség tünete, hogy a pácienst olyan képzetek üldözik, melyek számára idegenek, s a kényszercselekedeteket az ellenállhatatlan benső hang hallatára, halálzáradék terhe alatt kell végrehajtania. Például ha az állítólagos Leó szellem óhaját nem teljesíti, az feleségét megmérgezi. Szerintem helytelen az a megállapítás, miszerint „a családját nagyon szerető férj bizonyára figyelmezteti feleségét”. Még a lelki betegségben nem szenvedő sem figyelmezteti a közelgő veszedelemre; annál kevésbé teszi ezt az elmeháborodott. A küzdelem és a szenvedély a lélekben zajlik le; az ilyen egyén igazi veszedelem esetén is egészen nyugodt. Ezért volt nyugodt, mint ahogyan dr. Rohrböck Ferenc tanú is vallotta, gyermeke betegágyánál. Nem árult el aggodalmat, sőt ő csitította feleségét. A paranoiás beteg az ismeretlentől félti nagyon családját, de nyugodt valós veszély esetén.

Matuska Szilveszter hosszú időn át mindig otthon töltötte idejét. Az utóbbi időben kezdett elkalandozni; zárkózott lett, mogorva. A kényszergondolatokkal küszködő beteg lesz ilyen. Kikorrigálhatatlan tévedéseket találunk nála téveszmék alakjában. Ilyeneket mondott nekem: „Ha félórás prédikációt engedne tartani a fogházigazgató úr, száz kommunistából hatot-tízet megtérítenék, és misére járnának.” Nagyzási téveszméje mérhetetlen. „Hátatok mögött hatalmas egyén áll” vagy: „Eljön az ideje annak, mikor kilétemet föl fogom födni.” Különös nyomatékkal és öntelten mondja: „Eisenbahn Attentátor vagyok” (…) „tehetséges vagyok”. Minden sanszot megjátszik; ha egyik németországi merényletéről nem írnak az újságok, akár háromszor vagy többször megismétli.

Technikai zsenialitás mutatkozik meg a biatorbágyi merénylet előkészítésének és elkövetésének minden mozzanatában. Viszont ugyanitt, a már teljesen kibontakozott nagyzási téveszméje ellenállhatatlan erővel kényszerítette a legcélszerűtlenebb viselkedésre. Tizenhárom embernek bemutatkozott, elmagyarázta a bomba szerkezetét, négy embernek bemondta a pontos lakáscímét, foglalkozását, perelni akarta a vasutat; szereplését annak elbeszélésével kezdte, hogy az „első kocsiból”, ami pozdorjává tört, „sérülés nélkül esett ki”. Ezzel egyszerre a csodálat középpontjába került. A szereplés fontosabbá vált számára, mint a biztonság. Igazi merénylők nem így járnak el, és nem is 39 éves korukban kerülnek először az igazságszolgáltatás elé. Feltűnő viselkedésével annyira exponálta magát, hogy három év múlva is, noha lefogyott, és frizuráját is megváltoztatta, mindenki ráismer. „Ezzel a pörrel elértem – mondja –, amit az összes attentátokkal elértem volna: a világ összes újságjai írnak rólam, és harc indul az ateizmus ellen.” Egy egész ország diáksága zengedezi a nevét.

A Leó-illúziókat mintha feladná. Tudnunk kell, hogy az illúziók elmosódhatnak, nem képezik téveszmék forrását, legfeljebb alátámasztják azokat. Téveszméit azonban egy pillanatra sem adta fel. Bécsi fogságában rádió-, hangosfilmszerepre készült, 400 oldalas biográfiát írt egyes szám második személyben, „mert így pergőbb”. Mindenhez nagyszerűen ért, gyönyörű verseket ír, a főtárgyaláson szeretné elmondani. Nekem elszavalta egy ilyen versét, véleményem szerint közönséges tákolmány.

Tévesnek tartom azt a törvényszéki szakértői véleményt, miszerint „a kényszerképzetben szenvedő egyén teljes erejével küzd a cselekmény végrehajtása ellen”. Éppen ellenkezőleg: paranoiás volta miatt képtelen arra is, hogy a szakvélemény igényeihez képest értelmi képességeinél fogva most, amikor már nem áll az állítólagos Leó szellem befolyása alatt, megbánja tettét. A paranoiás elmebeteg a téveszme területén belül eső cselekedeteket éppen téveszméi miatt nem tudja korrigálni. Mindent megtettem, hogy a törvényszéki szakértők által feltételezett szimulációt leleplezzem. Egyszer megkérdeztem tőle: „Mit választ? Visszalépjek a védővel, vagy a rádióban akar beszélni?” „Inkább a fényképes rádiót”, hangzott a válasza. Végül odáig mentem, hogy azt mondtam Matuska Szilveszternek: „Én csak úgy tudom önt megmenteni, ha a főtárgyaláson szakértői véleményemben

előterjesztem, hogy elmebeteg.” Azt mondta: „Akkor nincs szükségem önre.”

*

Még valamit fűznénk hozzá a fentiekhez. Teljesen véletlenül (isteni koincidencia?) olyan cikkre bukkantunk a weissbrunni Elnapoló című újságban, amely rávilágít Matuska egy – a szakértők által nem tárgyalt, de véleményünk szerint fontos – személyiségjegyére:

Az írás címe: Egyre több az önimádó, szerzője dr. K. Klára pszichológus:

„A narcisztikus személyiség saját fontosságát, teljesítményét, tehetségét eltúlozza, és elvárja a környezetében élőktől, akiket alattvalóinak tekint, hogy kiválónak ismerjék el minden megnyilvánulását, még akkor is, ha teljesítmény nincs mögötte. Saját éleselméjűségükben bízva óriási sikerről, hatalomról, szépségről fantaziálnak. Különlegesnek élik meg magukat, és elvárják a környezetüktől, hogy az is ilyennek lássa őket. Jogosnak érzik a különleges bánásmódot, a megkülönböztető figyelmet. Emberi kapcsolataikban másokat (ki)használnak saját céljaik elérése érdekében. Mások érzésein, szükségletein átlépnek. Úgy érzik, riválisaik mélyen irigylik őket, pedig általában fordítva történik. Képesek a környezetükkel elhitetni, hogy méltóan képviselik majd őket, lelkesnek, harcosnak és odaadónak tűnnek, és maguk is hiszik, hogy életüket és vérüket adják majd másokért. A narcisztikus személyiségek első látásra általában tünetszegény képet mutatnak, a környezetükhöz képesek alkalmazkodni, talán az a feltűnő, hogy aránylag sokat foglalkoznak saját magukkal. Aztán, ha alaposan megismerjük őket, kiderül, hogy a másokhoz való viszonyuk súlyos zavarokat mutat. Önértékelésük szélsőséges, a nagyra törő ambíciók és grandiózus fantáziák kisebbrendűségi érzésekkel váltogatják egymást. A külső megerősítés, a SIKER mindennél fontosabb számukra. Ennek elérése érdekében nem riadnak vissza az ellenfél meggyalázásától, megsemmisítésétől sem. Sóvárgásuk a hatalom, gazdagság, csodálat és szépség iránt mindent elsöprő lehet. A szeretet, mások szempontjainak megértése szinte ismeretlen számukra. A szociális alkalmazkodóképesség csak a felszínen működik, valójában hiányzik az empátiás képesség. Ha veszélyben érzik magukat, ha helyzetük elbizonytalanodik, kíméletlenül gázolnak át másokon. Környezetük úgy élheti meg, hogy kivetkőznek magukból, teljesen más emberré válnak. Érzelmi állapotaik hirtelen változása nagyon megterheli a környezetet. A narcisztikus személyiség spontán pozitív változásának nem sok esélye van, terápiájában sem igazán rózsás a prognózis. Híres szakemberek úgy vélik, hogy a narcisztikusokat akkor is kezelni kellene, ha sikeresek, ha életkörülményeik szinte tökéletesek.”

Álommerény VIII.

Mintha filmvásznon látnám magam, amint a börtönszoba egyik sarkában ülök; számolok, könyveket forgatok idegesen, majd elégedetten le-föl kezdek sétálni a szobában. Sápadt vagyok, meglátszik rajtam a huszonöt év raboskodás, gondolom. Miért menjek ki az életbe, mondom hangosan, feleségem, lányom és fiam (álmomban fiam is van) már bizonyosan rég elköltöztek az élők sorából, mit keressek hát hatvanöt évesen az emberek között…

*

Tehát bűnösnek érzi magát?, kérdi a bíró.

Igen.

Miben?

Huszonkét ember vigyázatlanság folytán elkövetett meggyilkolásában.

És?

Másban nem.

Az esküdtek fölkapják papírcsomóikat (melyekben, tudom, a megválaszolatlan kérdések vannak), és bevonulnak egy másik tanácsterembe. Látom magam:fess vagyok, frissen borotvált, üde. Mikor hátranézek, látom tizenhat éves kislányom és feleségem. A fiam nincs jelen a tárgyaláson. A feleségem nagyon sápadt, tébécés, nem sok van neki hátra, hasít belém a felismerés. Könnybe lábad a szemem, torkom elszorul, de erős maradok. Beszédet kell tartanom, az utolsó szó jogán. A hallgatóság jelentős része izeg-mozog, mint a sülő töpörtyű, gondolom, vitatkozik, és láthatólag értem lelkesedik. Mikor elkezdem a beszédemet, síri csönd lesz a tárgyalóteremben, nem hallom, mit mondok, de érzem a tömeg lelkesedését. Érzem, hogy roppant férfiasnak tartanak, mert nem mentegetem magam a cselekedetemért. Valami világszenzációról sustorognak, amelyet állítólag én: árultam el a főtárgyaláson, ám én nem emlékszem semmi különös dologra. Mindenki tisztelettel és áhítattal néz rám. Bejön az esküdtszék, és megállapítja, bűnös vagyok, hat igen és öt nem szavazattal, mire a bíró fölolvassa az ítéletet: harminc év. Ahány halott, annyi év, plusz két-két év a más országokban elkövetett merényletekért. Az indoklásban elmondja, csak azért ennyi, mert az esküdtszék véleménye erősen megoszlott. Mindenki tudomásul veszi az ítéletet, csak a védőügyvédem nem: ugrál, hevesen gesztikulál, kiabál. Leintem, a hallgatóság megéljenez. Elbúcsúzom leányomtól és feleségemtől. Sírnak. Én erős vagyok. Mikor kimennek, egy rendőr behozza a rabruhát, és ott a tárgyalóteremben átöltözöm. Megbilincselnek, és őrizőimmel együtt elindulunk a börtönbe.

*

Mit kezdek magammal, ha kijutok innét, ez jut eszembe, a világ annyira modernné vált, hogy majd csak tengek és lengek benne. Nyikorog a kulcs, nyílik az ajtó, egy foglár jelenti, hogy a fegyház elnöke (így, elnöke, nem igazgatója, ezen álmomban is csodálkozom) vár az irodában. Látom, hogy egy férfival társalog, aztán, mivel belátok a sűrű rácsos ablakon, leolvasom a szájukról, mit beszélnek. Megtudom, hogy a férfi újságíró, és azt is, hogy a családom nem halt meg. Az elnök meséli el az újságírónak, miközben én foglárommal a soromra várok, hogy a lányom egy bankban osztályvezető, a fiam pedig híres tudós lett. Nagyon híres és gazdag volt, négy évvel ezelőtt fölfedezett egy szérumot, amelynek csodás hatása van. A neve: Matuschek-szérum. A kísérleteknél azonban több ember életét vesztette, ezért gondatlanságból okozott gyilkosságért hét évre ítélték. Mikor az ítéletet kihirdették, a feleségem, mondja az elnök, összeesett, azonnal megőszült és megtébolyodott, azóta ágyban fekszik, és csak egy gondolata van, hogy férje és fia egyugyanazon évben szabaduljanak meg a rabságból. „Ma, hogy lejött a köztársasági elnök úr kegyelmi leirata, hivatalosan is értesítettük a beteg asszony jogtanácsosát és gondnokát, lehet, hogy a kapuban várni is fogja valaki az öreg Matuscheket a rokonai vagy ismerősei közül. Matuschek úr úgy tudja, hogy a családja meghalt egy szerencsétlenségben” – olvasom le az elnök szájáról. Belülről ujjongok, kívülről nem mutatok semmit. Megtudom azt is, hogy a fiam a mellettem lévő cellában van elhelyezve, és mindennap lát is engem séta közben, de nem akarta, hogy megtudjam, ő is börtönbe került. Ettől meghatódom, majdnem elsírom magam. Hogy leplezzem sírásomat, köhögni kezdek, és engedélyt kérek a zsebkendő használatára. Miután a foglártól megkapom az engedélyt, megtörlöm az orrom és titokban a szemem is.

Mikor végre bebocsátást nyerek, már visszanyerem büszke tartásomat. Így hallgatom végig a kegyelmi végzést, amelyet az elnök olvas föl. Úgy teszek, mintha egykedvűen venném tudomásul, mindenesetre megköszönöm. Az újságíró bemutatkozik, Petőfi Zoltán, hallom, és engedélyt kér, hogy lefényképezhessen. Csak civilben, mondom neki. A foglár fölkísér a cellába, ahol mollban énekelni kezdek. Búcsúzkodom a falaktól, a küblitől, a priccstől, a mosdótáltól… „Isten veled, szép fehér szobám / Isten veled, fehér rab szobám….” Egyszerre a fiam hangját hallom, aki dúrban válaszol: „Viszontlátásra drága apukám / Hoz még tavaszt a napsugár…” A küblin megcsillan a hajnali fény, és én hangosan zokogva ébredek.

Önmegszólító biográfia

Vettél egy viseltes felsőkabátot, egy pár sárga cipőt, két tartalék inget, borotvakészletet, egy trencskót és ruhakefét. Összecsomagoltál. Vettél egy vulkánfíber-utánzat bőröndöt, amelybe a hatvanhárom darab ekrazitpatront tetted, egy tucat gyújtógyutacsot, ugyanannyi izzóhengert és vagy húsz darab 6-8 méteres gömb-villanyzsinórt. 1931. szeptember 3-án a wieni Ostbahnhofról gyorsvonattal Budapestre utaztál harmadosztályú kupéban. Ötszáz schilling készpénzt vittél magaddal, összes pénzedet. Amikor a vonat a határ felé közeledett, az ekrazitot térdnadrágod száraiba dugtad, a gömbzsinórt pedig a derekadra tekerted. Fátumod az erők bősége, feszültsége és felgyülemlése volt. Szomjúhoztad a villámlást és a tetteket; a gyöngék boldogságától vagy attól, hogy megadd magad, a lehető legtávolabb maradtál… Hegyeshalomnál találkoztál egykori katonacimboráddal, Horváth Ernővel, akiből időközben detektív lett. Milyen jó színben vagy, mondta a detektív. A hangjáról ismerted meg. Arra célzott, hogy kövérebb vagy, mint mikor utoljára látott. Amikor a vonat átment a biatorbágyi völgyhídon, arra gondoltál, milyen jó hely ez, itt kéne valóra váltani terveid netovábbját. Budapest határában a vonat vécéjében kiszedted nadrágodból az ekrazitot, lecsavartad derekadról a gömbzsinórt, és a bőröndbe raktad, ruháidat pedig papirosba csomagoltad. Kezed remegett, gyors egymásutánban elszívtál három cigarettát, némi lelkiismeret-furdalással, mert magadnak is váratlanul eszedbe jutott feleséged szüleihez címzett levele: „Szilvi önmagának csak akkor vesz valamit, ha már égető szüksége van rá, de Gabikának és nekem mindig megvan mindenem. Ő magának esernyőt vesz félévenként, amit a kávéházban ott felejt a következő héten, vagy kicserélik neki olyan rosszra, hogy nem tudja használni. Egyik sem néz jól ki. Alig várom már, hogy Gabikát egy kicsit helyrehozzam. Szilvi kövér, de nagyon színtelen a sok cigarettától. Ha hazamegyek, talán tudom mérsékelni a dohányzásban, hiszen azelőtt 2-3-at szívott egész nap. Pedig tudja, hogy az méreg neki, csak le tudnám szoktatni.”

A pályaudvaron, még mielőtt a csomagodat a megőrzőbe helyezted volna, megismerkedtél egy svájci illetőségű magányos fiatalasszonnyal, akit később szobára vittél. Biztos szemmel ismered föl a kiéhezett, egyedül utazgató nőket, akiket szívesen vigasztalsz meg. Büszke vagy erre a tehetségedre, mindig is büszke voltál. A vonatok és pályaudvarok valóságos vadászterületek, mondhatni, a közép-európai vasúti hálózat csak azért üzemel, hogy az ágyadba szállítsa ezeket a lelkes teremtményeket.

Másnap (pénteken) Kohn Adolf Váci utcai kereskedésébe mégy vascsöveket vásárolni. Gondos méricskélés, válogatás után veszel tizenkét darab 5/4-es, 140 cm-es vascsövet, bár nem kérdezik, azt mondod, érdi telked bekerítéséhez kell. A vaskereskedésben nem volt csomagolópapír, ezért te hoztál a szomszédos üzletből, becsomagoltattad, és a Nyugati pályaudvar indulási oldalára szállíttattad. Ezután két napig bolyongtál, mert úgy érezted, követnek. Amikor Pest utcáin őgyelegtél, kétségkívül már kitört rajtad valami, ami más emberré tett, nevezheted láznak, őrületnek, akárminek, de jól emlékszel, tudatosan cselekedtél; azokban az órákban érezted, hogy bizonyos eszme- és fogalomkör bezárul előtted, hogy az egyik gondolatot még tudod gondolni, de a másikat vagy a harmadikat semmiképp sem. Ugyanúgy némely elhatározásod is nyilván teljesen híjával volt a logikának, noha világos öntudattal tetted, amit tettél. Mi több: emlékszel rá, hogy olykor magad is teljességgel tisztában voltál egy-egy elhatározásod helytelen, ostoba voltával, s mégis teljesen öntudatlanul hozzáfogtál a megvalósításához. Igen, a legnagyobb bűn küszöbön állt azon az éjjelen… Értelmed sajátos rendet teremtett az összekuszált dolgok között. A Bristolban fölszedtél egy elvált asszonyt is. Úgy tettél, mint az üzletemberek szoktak üzleti úton. Közben a német újságban olvasott értesülésedet próbáltad ellenőrizni, lesz-e kommunista tüntetés szeptember 6-án. Tervednek kimondottan jót tett volna egy ilyen tüntetés. Közben Óbudára is kiutaztál, hogy megszabadulj a túl sok vascsőtől, a MÁV óbudai vasútállomásának raktárépületével szemben lévő gyors folyású patakba dobtad a fölösleget. Ötöt hagytál meg, ennyi éppen elég lesz, gondoltad. Szombaton este kiutaztál Torbágyra. A vasútállomástól elindultál a völgyhíd felé, túlmentél a hídon, és amikor már minden utas eltűnt, hozzáfogtál az előkészületekhez. A pályatesttől pár lépésnyire leraktad csomagjaidat, előszedted az ekrazitpatronokat és a vascsöveket. A patronokat próbáltad belecsúsztatni a vascsőbe, ám azok az istennek se passzoltak bele. Szitokkal árasztottad el a „mocskos zsidót”, aki (ebben biztos voltál) keskenyebb csövet adott ugyanazért a pénzért. Ám amikor megmérted, kiderült, hogy 5/4-es. Ennyire hülye volnál, elfelejtetted a méretet? Arra gondolsz, hátha a rozsda miatt nem fér bele a patron. A közeli akácosban gallyat törsz, azzal próbálod kipiszkálni a rozsdát. Ingedből is kitépsz egy darabot, hogy azzal tisztíthasd, de a nyílást nem sikerül megnagyobbítanod. Ekkor elhatározod, hogy a sínszál mellé hosszában rakod le az ekrazitot, ráteszed a vascsöveket, hogy a szükséges ellenállás meglegyen. A hídra fölmenve látod, hogy annak egész hosszában két másik sínszál is vezet, az úgynevezett terelősín. Úgy döntesz, a kettő közé helyezed a robbanószert. Szerelés közben hibázol, felrobban a gyújtógyutacs. Megijedsz. Lehet, hogy valaki észlelte a robbanás hangját vagy fényét. Gyorsan összeszeded a cuccot, és egy fa mögé rejtőzöl. Itt mindent a bőröndbe gyömöszölsz, és Budaörs irányába futsz. De később visszamész, a töltés oldalában gödröt kaparsz, és abba rejted el a robbanószert és a csöveket. Az egészet fűvel takarod be. A zseblámpaelemeket, a gyutacsokat, az izzóhengereket és a gömbzsinórt a vulkánfíberben hagyod. Gyalog indulsz el a töltés mentén Budapestre. Melletted elhúz egy személyvonat, háromnegyed óra múlva egy tehervonat, majd egy gyorsvonat. Reggel hatkor érkezel a fővárosba, holmidat a Keleti pályaudvar ruhatárába teszed. Ismerősökbe botlasz, egyikük alkalmazottad volt a tattendorfi bányában. Azt hazudod nekik, Csantavérről jöttél, apósodnál jártál kölcsönt kérni.

7-én (hétfőn) ismét Torbágyra mentél. Ellenőrizted, megvannak-e még az elásott vascsövek és patronok. Figyelted a vonatok járását, és egy új módszert eszeltél ki terved végrehajtására. Egy vityillóban töltötted az éjszakát, de fáztál, mert zuhogott az eső, hajnalban Téténybe gyalogoltál, átázva, a hidegtől reszketve érkeztél az Export Szállodába, szeptember 9-ig voltál ott. Nem szereztél be könnyűvérű lányokat, pihentél, olvasgattál és főleg aludtál. „A valóságtól szenvedni annyit jelent, hogy balul sikerült valóság vagy. Ez följogosíthat arra, hogy a szó szoros értelmében kirobbantsd magad a valóságból” – olvastad egy interjúban. Hogy miért maradt ez az idézet a fejedben, fogalmad sincs. Tele a fejed mindenféle életbölcsességgel, idézettel, viccel és anekdotával, mindig is tele volt.

Tétényből Budapestre utaztál, és megszabadultál a fölöslegessé vált tárgyaktól. A bőröndöt és a gömbzsinórt a Dunába dobtad (csak a fém zárószerkezetet tartottad meg). Este ismét Torbágyra mentél terepszemlét tartani, semmit sem akartál a véletlenre bízni. Vettél egy jegyet Győrbe is, amelyen a dátumot elmaszatoltad. Közben följegyezted a vonatok járását. Szeptember 10-én Budakeszire mentél, nehogy a kunyhóban, ahol az éjszakát töltötted, meglássanak. Itt élelmiszert vásároltál (festőművésznek adtad ki magad), majd visszamentél Torbágyra. A közeli erdőben összeállítottad a „zollstock-bombát”, a „nagy leleményességgel kieszelt zollstock-bombát”, ahogy majd később a bíróság nem kis elismeréssel nevezi.

Még Wienből hoztál magaddal mérőlécet, amelyből letörtél két részt, olyat, amelyek csuklószerűen vannak egymáshoz illesztve. Ezt nyitod szét, de nem az élek, hanem a lapok irányába, és a két szár közé (úgy középtájon) kisebb követ helyezel (a töltésen van ilyen bőven), amelyet spárgával kötözöl oda. Mindkét szár végére lukat fúrsz (szöggel), és ide erősíted a Dunába dobott bőrönd zárjait. Ezekhez erősítesz egy-egy gömbzsinórt, a két gömbzsinór másik végére pedig a zseblámpaelemet drótozod, úgy, hogy közbeiktatsz egy gyújtógyutacsot. Kipróbálod egy fa mögé bújva. Összenyomod a colstok két elálló végét, hogy egymáshoz érjen a két bőröndzár, amivel bezárul az áramkör. Működik, a gyutacs fölrobban. Ugyanezt fogja csinálni a mozdony első kereke is, gondolod. Úgy képzeled: csábító varázs rejlik e harcban, hogy aki csak nézi, az is menten fegyvert ragad!

1931. szeptember 12-én, amikor a grazi személyvonat elhagyja a torbágyi állomást (úgy háromnegyed tizenegy körül), a völgyhídra viszed a vascsöveket, az ekrazitot, a tégla alakú köveket és a többi tárgyat. Kesztyűben dolgozol, mert az ekrazit nyomot hagy, nehogy sárga színű legyen a kezed. A terv színhelyéül (a torbágyi állomás felé nézve) a baloldalt lévő völgyhíd Budapest felőli hídfőjének jobb sínszálát választod ki. A csöveket a sínszál belső oldalához teszed, ezek tetejére rakod (egymás utáni sorrendben) a kb. hatkilónyi ekrazitpatront. Hogy a patronok le ne guruljanak, kalapodban sarat hozol föl, és azzal ragasztod oda azokat. A szétnyitott mérőlécet úgy erősíted a sínszálra, hogy az összecsukott vége Budapest felé nézzen. A kövekkel is kitámasztod, biztos, ami biztos, azokat is a sínszálakhoz kötözöd. Végül a gyújtógyutacsot (az izzóhengerrel együtt) a Budapest felőli patronba dugod. Ezután elhelyezed a mintegy ötvenméternyire lévő betontalapzatra a borítékot, amelyen a következő szöveg áll: „Munkások! Nincs jogotok, hát majd mi kierőszakoljuk a kapitalistákkal szemben. Minden hónapban hallani fogtok rólunk, mert a mi társaink mindenhol otthon vannak. Nincs munkaalkalom, hát majd mi csinálunk. Mindent a kapitalisták fizetnek meg. Ne féljetek, a benzin nem fogy el. (A fordító)”

Ahogyan előre eltervezted, Törökbálint irányában indulsz el. A végzet számodra az egyedüli és örök igazságszolgáltatás, villan át agyadon.

A töltésen mégy, amikor elhalad melletted a vonat, Úristen, kiáltasz föl hangosan, ez nem tehervonat! Legnagyobb örömödből kicsendül a rémület kiáltása, a pótolhatatlan veszteség fölötti jajszó. Utánaszámolsz: csak szeptember 3-án, 4-én és 7-én jött előbb a tehervonat a gyors személyvonatnál. Gyorsan végiggondolsz mindent, most aztán benne vagy a pácban, itt hullahegyek lesznek! Vissza fogsz menni, és úgy teszel, mintha te is utas volnál, túlélő, gyorsan az arcodba karmolsz, csak folyjon piros véred, nem fogsz hangoskodni, nem szidod a vasutasokat, nem méltatlankodsz, semmivel sem hívod föl a szervek és a rendőrök figyelmét, minden feltűnést igyekszel elkerülni. Hallod a robbanást, megfordulsz, látod a fényeket. Látod, amint a mozdony még egy ideig fut a völgyhídon, aztán a mélybe zuhan, magával rántva néhány kocsit. Visszafutsz a helyszínre, és leereszkedsz a völgybe a lezuhant kocsikhoz, és mint szerencsétlenül járt utas keveredsz el a robbanás zajára érkező emberek között.

Mindent ellenkezőleg csináltál, mint ahogyan eltervezted. Hangoskodtál, vitatkoztál a vasutasokkal, lefényképezkedtél, sőt interjút adtál az újságíróknak, kártérítést követeltél, szidtad a vasutat, boldog-boldogtalannal beszédbe elegyedtél, segítettél menteni a sebesülteket, míg el nem zavartak, nyüzsögtél, fontoskodtál, mindenhol a feltűnést kerested. Még Wienben is a várakozó utasokat azzal szórakoztattad, hogy elmesélted a biatorbágyi kalandodat, tetszelegtél az áldozatszerepben. A mindig is jól működő fantáziád beindult. Olyan dolgokra emlékeztél, amelyek nem történtek meg. Letépett gyermeklábakról beszéltél az állomáson, halott feleségéről érdeklődő apának, akit valószínűleg sosem láttál, és úgy vigasztaltad, hogy a lánya legalább megmaradt neki. Furcsa zenéket hallottál, amelyek mintha, úgy érezted, megmintázták volna az időt, fölhasadt kényszerek közül bújtak hozzád, a tartam pályaudvarain bolyongtál, elhozták neked a föld fölött soványan lebegő szántást, az éj számozott példányait, megszólították a szád, a mindenkit fölszólító mondatot, fölfutottak a kötőszavak zsinórjára, benőtték a házak falát, egyetlen kiáltássá virágoztak a tetőn, az asszonyok nyújtott karral futottak el a templomoktól, a harangtorony hasadékaitól, és megérkeztek a férfiak esetlen, földszagú válaszaihoz, az égetett mezők riadt követeléséhez, a fáradtság fölé ereszkedő énekhez, nyomozati jegyzőkönyvvé vált agyad, az emberiség méretlen múltja és jövője vagy, azt gondoltad, kifényesíted a mondatokat, áthúzod a hibás szavakat, lefényképezed a vasutasok és rendőrök futkosását, talpfák közt számolod fejben a köveket, egy vörös betűs újság részlete kísértett folyamatosan, akár az agyvelődbe ütött pecsét: Biatorbágyra érkezett a statárium vonata. Matuska Szilveszter hálóköntösben, bágyadt léptekkel sétál a töltés mellett, a vonat föléje csúszik, megáll a hajánál, a kocsik kigyulladt beteg nyirokcsomók…

Minden cselekvésedet az álmodás lenge áhítata vonta be…

Álommerény IX.

Újságot lapozgatok, Szív Újság, ez a neve. Egy cikkben azt olvasom, hogy spórolási szempontból (stabilizáció, így írják) minden egészséges tüdejű embernek kioperálják a gyomrát, a beleit, az epéjét, a máját, a veséjét, a húgyhólyagját. "Csupán a tüdővel és a pórusokkal táplálkozom, desztillált ételeket", mondja az egyik megszólított kísérleti alany, "bár én a látásomat, a lábamat és az emésztőszerveimet a háborúban vesztettem el". Matuschek-szérummal oltatta be magát, így nem gondol szerencsétlen sorsával.

Telefonálok. Bedobok két kavicsot (monopolszín, jut még eszembe az előző álomból), az automata ellenőrzi a különleges színt, aztán kapcsol. A telefonból megtudom, hogy kötelezővé akarják tenni mindenkinél a műtétet, nincs elég étel, a stabilizációs programot végre kell hajtani; a megszállóknak kell szállítani az összes gabonát és aranyat. Ha nem szállítunk, ránk szabadítják a sárgalázjárványt. Ennek a járványnak csak ők ismerik az ellenszerét, lakosaik be vannak oltva, immunisak rá. De én tudom a megoldást, mondom, a megszállókat arannyal fogjuk kifizetni, és megvan az ellenszérum is, a börtönben megálmodtam. Akkor menjek el a miniszterek gyűlésére, és hozzam mindenki tudomására a képletemet, mert különben meghozzák a törvényt. Leteszem a kagylót, rohanok a parlamenthez, karzati jegyet kérek, észreveszem, a portás meg van ijedve, sietek föl, mikor visszanézek, látom, a portás telefonál, egy pillanatra megállok, hallom, egy gyanús alak jött a karzatra, vigyázzanak, valószínűleg kém, nagyon szép ruhát hord. Egy lépcsőfordulónál három kihívóan viselkedő fiatal nőbe botlok. Egyikük ajkát nyalogatja, a másikuk a harisnyatartóját igazgatja, miközben azt figyeli, látom-e, amit csinál, a harmadik hátával a lépcső korlátjának támaszkodva lengeti csípőjét. Egy emlék hasít belém, amikor három nőt vittem föl szállodai szobámba, meztelenül keresztbe feküdtem az ágyon, egyiküket magamra ültettem, a másik kettőnek meg azt parancsoltam, térdeljenek mellém, egy kistányérról vajat vettem az ujjaimra, majd a szőrzetükbe és a fenékvájatukba dörzsöltem. Egyiknek a vaginájába dugtam három ujjam, a másiknak pedig az ánuszába, miközben a harmadik "oh, Szilvió, oh, Szilvió" kiáltással (előre megmondtam neki, mit mondjon) lovagolt rajtam. Egész idő alatt engem kellett hogy nézzenek. Láttam a három nőn, ismerik ezt az emlékemet, és újra meg akarják ismételni velem. De most fontosabb dolgom volt. Futottam tovább a karzatra.

Mikor elkezdődik a tanácskozás, és a nagy szegénységre meg az adósságra hivatkozva törvényesíteni akarják a műtétet, leüvöltök, hogy nem, mi vagyunk gazdagabbak, a vasútjukat is aranyból építjük meg, ha kell, itt van a sárgaláz elleni szérum képlete, mi vagyunk az erősebbek. Mindenki fölismer, mindenki engem éltet, a ruhám szegélyét akarják elérni, miniszterelnöknek kiáltanak ki, de én azt mondom, eleget éltem a tömegért, most végre a családomért akarok élni. Közben elönt a víz, pánikba esem, azt hiszem, széttépnek örömükben az emberek...

*

Hajnalban, az asztal alatt, hasító fájdalomra ébredtem álmomban. Pőre, elgyötört test nyúlt el közöttünk, gyermeki ártatlansággal aludt, ahogyan a nagy írók mondanák; karja a feje fölött. Szeme félig nyitva. Melle lelöttyedt a piszkos, összeköpdösött padlóra, mellbimbója a porba ért. Lassan eszembe jutott minden. Emlékszem, valami kisváros koszos vasúti restijében részeg vasutasoktól ragadtuk el egy földimmel közösen, akinek sehogyan sem jutott eszembe a neve. Erre a fejem búbjának lüktetése és a barátom (talán Péter?, de milyen Péter?) kék, véraláfutásos szeme emlékeztetett. Először ököllel verekedtünk, aztán egy vörös hajú vasutas sörösüveggel fejbe kólintott. Átverekedtük magunkat a söntésig. A lány először a vasutasoknak drukkolt, de amikor mi is felkaptunk egy-egy üveget, és kikészítettük a részeg vasúti dolgozókat, akkor kétrét görnyedt a nevetéstől, és minket biztatott. A végén szájon csókolt bennünket, és rendelt egy-egy sárgalázat (narancslé, konyak, pálmabor, maraschinó, gin, bourbon whisky, kubai rum és orosz vodka), természetesen a számlánkra. "A győztesekre", mondta és fölemelte a poharát. "Kurva", szaladt ki földim (Péter?) száján. Erre, miután kiittuk poharainkat, leütöttem, mert milyen dolog az, gondoltam, még mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, hogy így beszél egyetlen leányommal.

7. Melyben hősünk tárgyaláson tanúsított magatartásáról nyújtunk képet

Matuska Szilveszter tárgyalása 1934. november 5-én kezdődött, és november 20-án hirdettek ítéletet. A tárgyalás folyamán a terem megtelt érdeklődőkkel, csak külön engedéllyel, illetve - mint valami színházi előadásra - belépőjegyekkel lehetett "megnézni őt", ahogy Kosztolányi írta. A kívül rekedt kíváncsiak a terembe jutottak többszörösét tették ki; a törvényszék folyosóit is ellepték az emberek, hogy megpillanthassák a "rémet", akinek bécsi "szerepléseiről" már hallottak. Nyolc külföldi újságíró tudósított a világra szóló szenzációs tárgyalásról, s természetesen a hazai sajtó jeles képviselői, még Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső és Márai Sándor is írt a "zseniális őrültről".

A vádat dr. Götz Károly, a Pestvidéki Ügyészség helyettes elnöke képviselte. Matuska megbízott védője dr. Lévai Tibor kormánytanácsos; rajta kívül jelen volt a törvényszék által kirendelt két védő, két törvényszéki elmeorvos-szakértő, a védelem által megbízott ellenőrző orvosszakértő és a merénylő bécsi védője. A bírósági tanácselnök dr. Márton Albert volt, akit a merénylet évében a Pest megyei statáriális bíróságok élére neveztek ki, s nagy gyakorlatra tett szert halálos ítéletek hozatalában. Öt fegyőr kísérte a vádlottat "megvasalva" a terembe, ahol a bilincseket levették róla. A Pesti Hírlap tudósítója szerint "frissen vasalt, jól szabott sötétkék ruhában, ragyogó lakkcipőben" állt a bíróság elé. A félhivatalosnak számító Magyar Országos Tudósító közleménye megállapítja: "Matuska kihallgatása kezdetén mókázó jellegű, félhülyét tettető válaszokkal kezdi feleleteit. A tanácselnök rászól: "Ne feledje el, hogy Ön intelligens ember, és így is beszéljen!" "Erre büszke is vagyok" - jegyzi meg a vádlott. A továbbiakban elmebajt mímelő magatartása miatt a tanácselnök megjegyzi: "Maga nem védekezett azzal, hogy elmebajos." "Nem - mondja a Matuska - , ha ezt tenném, akkor mókákat kellene csinálnom." És már a következő kérdésre ("Ezt a merényletet saját akaratából követte el?") elkezdi végtelen "Leózását", hogy egész életében nem hagyták békén a Leók, hogy az egyik hipnotizálta, a másik becsapta, a harmadik maga volt a sátán és így tovább, olykor annyira fölbosszantva a tanácselnököt, hogy az megvasaltatja, és több napi sötétzárkára ítéli. Ilyenkor a vádlott meghunyászkodik, bocsánatot kér, cserébe dr. Márton megoldatja bilincseit, és többnyire a sötétzárkát is elengedi.

A bíró többször is fölteszi a kérdést, "miből fedezte a költségeit?" Említi, hogy a fogházból Matuska aggodalmas leveleket írt feleségének, ám ő megnyugtatta, ne aggódjon, van elég pénze, s "maga se vonjon meg önmagától semmit letartóztatásában". Matuska "erről nem tud".

Bíró: Honnan volt pénze arra, hogy a bécsi főtárgyalásra két védőt fogadjon?

Vádlott (önérzetesen): Engem, kérem, mind a két védő morális alapon, teljesen ingyen védett.

Bíró: Berlinben is akadt védője. Az is morális alapon védte?

Vádlott: Igen!

Bíró: Most honnan telik magának ellenőrző szakértőre?

Vádlott (a védőre nézve): Ez se kerül pénzembe, a védőnek...

Bíró: Hagyja a védő urat! Szóval altruizmus az egész vonalon! Mivel magyarázza, hogy három országban is ilyen fontos személyiségnek tartják magát, hogy ingyenesen vállalkoznak ügyeinek vitelére?

Vádlott: (vállát vonogatja)

Bíró: Ki adoptálta a maga lányát?

Vádlott: Egy ismeretlen. Amikor engem letartóztattak, dr. Schmidt bécsi miniszteri tanácsos lett a kislányom ausztriai gyámja.

Bíró: Szóval Ön azt állítja, hogy a merényletnek semmiféle politikai okai nem voltak. Anyagi támogatást, ígéretet, biztatást senkitől sem kapott?

Vádlott (önérzetesen): Nem! A magaméból áldoztam erre a célra, az utolsó srófig mindent...

Bíró: Semmiféle társa nem volt a merénylet véghezvitelében?

Vádlott: Nem!

Bíró: Szóval kizárólagos hatóokként maga csakis Leó tanácsát tekintette?!

Vádlott: Leó parancsát tekintettem annak...

E már-már novellaszerű epizódot nem véletlenül idéztük a Hivatásos Történetíró könyvéből. Szerinte ez az összegzés összhangban van azzal, amit Schweinitzer 1931. október 13-án mondott Matuskáról mint a merénylet egyedüli tetteséről és cselekedetének anyagi érdek nélküli voltáról. A merénylet hátterét ködösítő, Matuska megbízóit és segítőtársait leplező eme beállítás újabb tehertétele az a furcsaság, amire a tanácselnök rátapintott, miszerint "olyan fontos személyiség, hogy három országban védik ingyen". A Hivatásos Történetíró szerint Dr. Márton arra akarta rábírni Matuskát, hogy vallja be, a nemzetközi kommunizmus áll mögötte, ami megmagyarázná gaztettének indítékát, az ingyenes védelmet, valamint a családjáról való gondoskodást. Matuska viszont utalt arra, hogy lánya ausztriai gyámja egy osztrák miniszteri tanácsos lett, s ez is olyan tény, amely nem kommunista kapcsolatot sejtet.

Nem tudunk erre mit mondani. Bölcsen idézzük Déry Tibort: "Hm."

*

A korabeli újságok, akár a bíróság, indítékok után kutattak. Ám az indítékok megtalálása nem tűnt egyszerű feladatnak. A Hivatásos Történetíró szerint azzal, hogy Matuska elvállalta az egyedüli tettes szerepét, a bíróság nem is igazán kutatott indítékok után, nekik a tettes kellett, a közvélemény megnyugtatása végett.

Álommerény X.

A kórház tiszta, modern épület. A folyosó padlója gumiból van, visszafogja a lépés hangját. Cipőm sarokvasa puhán, erőtlenül dadog. Megállok a széles, nyitott ablak előtt. Vastag drótháló van eléje feszítve, egészen a padlóig ér. Nem zavarja a szememet, csak apró négyzetekre osztja a villanyszínű foltokat, a sötét várost. A pályaudvar csarnokából vonatok indulnak, érkeznek. Hangjukat alig hallani innét. Apró villanymozdonyok csúsznak kékeszöld, rövid villámok alatt, és a gőzmozdonyok fölött, mint menekülő, szakállas vénemberek, groteszk, hajlott felhők futnak hátrafelé.

Sohase tudtam vonatot rajzolni. Szétnyomott négyzeteket írtam mindig egymás mellé. Azt hittem, vonatokat rajzolok. Pedig nagyon szerettem volna. Anyám kis, kék vonatokról mesélt, amelyek a szobában is elférnek. Kaptam egyszer én is karácsonyra kis vagonokat és üres, drapp mozdonyt. Nem voltak kékek. Nyárfából készültek, és nem voltak befestve. Apám segédje készítette őket.

A folyosó sötétkék, egyszínű.

Amikor állomások, pályaudvarok mellett megyek el és látom a vakvágányokra tolt, hosszú kocsisorokat, mindig arra kell gondolnom, mennyivel több az igazi vonat, mint a játékvonat, a gyerekek milyen kevéssel beérik.

Akkor még ateista voltam, mint a legtöbb istentagadót, engem is az onanizálás tett ateistává, gondolom reggel értetlenül.

*

Sokan látogatnak meg álmomban. E roncs kadáverektől rettegek legjobban:

Morvay Lajos 41 éves MÁV-főmozdonyvezető, holttestén szakított, zúzott sérülések mellett különféle csonttörésekkel, különösen a koponya darabos törésével, a végtagok leforrázására utaló égési sérülésekkel, halálának okával: agyroncsolással és agyhűdéssel; Nemes Miklós 41 éves MÁV-fűtő a testén talált számtalan sérülésével, melyek valamely nagy tömegű tárgynak a behatolására jöhettek létre, halálának okával: koponyatöréssel és agyhűdéssel; Gulyás Sándor 46 éves MÁV-kalauz, elszórt sérüléseivel, bordatörésével és mellkasának lelapulásával, mely nagy súlyú tárgynak reázuhanása miatt jöhetett létre, halálának okával: légzőmozgások megakadályozásával, következményes fulladásos halállal; Ivanics József MÁV-kalauz elszórtan talált zúzott és szakított sérüléseivel, bordatöréseivel, melyek szűk helyre szoríttatás útján jöhettek létre, halálának okával: következményes fulladással; Borza Ferenc 43 éves tatabányai főjegyző és neje, Borza Ferencné született Berkovics Mária és leányuk, Borza Ilona, 11 éves, ők hárman mindig együtt, kézenfogva, haláluk okával: összeroncsolódással; Deák Domonkos 37 éves HÉV üzemi segédtiszt combcsonttörésével, szétroncsolt bal lábával, feje tetején látható bőrrepedéseivel, melyek súlyos, kemény tárgyak behatására keletkeztek, halálának okával: sértési sokkal; Faidt Lőrincné 20 éves, néhai szövőmester-feleség, szigetes hámsérüléseivel, felületes és bőrt szétválasztó szakított sebeivel és bordatöréseivel, melyek a test összenyomása folytán jöttek létre, halálának okával: következményes fulladással; Faidt Bálintné 40 éves, egykori napszámos-feleség, szigetes hámsérüléseivel, zúzott, repesztett sérülései mellett csonttöréseivel és koponyatörésével, amely sérülések szűk helyre szoríttatás útján jöttek létre, halálának okával: agyroncsolással, agyhűdéssel; Fowlds Hilda 40 éves angol tanítónő, londoni lakos, szigetes hámsérüléseivel, zúzódásaival és repesztett sebeivel, halálának okával: mellkas összenyomatása következtében beállott halállal; Faidt János, Faidt Bálintné 9 éves fia, többszörös nyílt koponyatörésével, szétroncsolt agyával, amely súlyos tárgynak a testre zuhanása útján keletkezett, halálának okával: agyhűdéssel; dr. Herzog Jakubovics Ottó 37 éves ügyvéd, szigetes zúzódásaival, szakított sebeivel, hámhorzsolásaival, bordatöréseivel, halálának okával: a mellkas összenyomatása következtében előállott fulladással; Clements Harry 31 éves szerelőmérnök, londoni lakos, felismerhetetlen testével, halálának okával: összeroncsolódással; Kanyó Sándor 57 éves nyugdíjas, leszázalékolt vasúti hivatalnok, zúzott, szakított sérüléseivel, az izomzatba terjedő roncsolásaival és különféle csonttöréseivel, melyek a testnek összenyomatása folytán jöttek létre, halálának okával: sértési sokkal; dr. Krecsmarik József 27 éves, HÉV irodasegédtiszt, zúzódásaival és horzsolásaival, többszörös bordatörésével, jobb tüdejének szakadásával, lépének repedésével, mely sérülések kemény tárgyak dörzsölése, illetve nagy erőkifejtéssel kapcsolatos nyomása folytán jöhettek létre, halálának okával: következményes fulladással; Nagy László 42 éves MÁV-asztalos, nyílt lábszártörésével, széttöredezett arccsontjaival, ellaposodott arcával, mely kemény tárgyak nagy erőkifejtéssel kapcsolatos nyomása folytán jöhettek létre, halálának okával: koponyatöréssel, agyhűdéssel; Pintér Lajos 29 éves napszámos, zúzódásaival, bőr- és izomszakadásaival, csonttöréseivel, melyek a test összenyomatása következtében jöttek létre, halálának okával: sértési sokkal; Renald Leopold mérnök, belga légiforgalmi igazgató, brüsszeli lakos, többszörös bordatörésével, leszakadt jobb tüdőszárnyával, halálának okával: fulladással; Renald Leopoldné, az előbbi felesége, szintén brüsszeli lakos, többszörös bordatörésével, májroncsolásával, halálának okával: részben vérvesztéssel, részben a légzés megakadályozásával kapcsolatos fulladással; Simon Lajos 37 éves postaalkalmazott, fejbőrén lévő kiterjedt szakadásával, hiányzó arcával, többszörös bordatörésével, halálának okával: fulladással; Thott Endre 32 éves HÉV-tiszt, zúzott, szakított sérüléseivel, roncsolt belső szerveivel, melyek kemény tárgyak nyomása, dörzsölése folytán jöhettek létre, halálának okával: sértési sokkal.

Járkálnak ki-be, ki-be. Mintha egyik szobából a másikba.

8. Melyben az ítélettel foglalkozunk, és számba vesszük azokat az ellentmondásokat, amelyeket a Hivatásos Történetíró gyűjtött össze

Nem sokat ért dr. Lévai Tibor védőbeszéde (mellesleg: Matuska a védőbeszéd alatt "hol az egyik, hol a másik lábát nézte, topogott, általában úgy viselkedett, mintha a legkevésbé őt érdekelné mindaz, ami a védő emelvényről elhangzott" - írta a Pesti Napló, ugyanakkor az utolsó szó jogán kijelentette: "Meg vagyok győződve róla, hogy az én ügyemben a királyi törvényszék már határozott"), mert másnap, 1931. november 20-án elhangzott a halálos ítélet, amelynek magyarázata déli tizenkettőkor kezdődött, és az előírt szünetekkel este hét óráig tartott. Aprólékos részletességgel ismételte meg a vádlott életútját Csantavértől Biatorbágyig, egy sereg tanú vallomását Matuska jelleméről, Matuska különféle vallomási jegyzőkönyveit, s a bécsi bíróság megállapításait. ("A rendkívül hosszú indoklás - sűrű köd, amely a merénylet igazi mozgatórugóit, s a Matuska mögött álló, nyilvánvalóan a szélsőjobboldali felső körökhöz vezető szálak rejtését szolgálta. A bíróság a cselekmény indítékául a bécsi törvényszék variánsát fogadta el. Eszerint az indíték: anyagi haszon reménye találmányainak értékesítése révén" - jegyzi meg a Hivatásos Történetíró.) Az ítélet indoklásába bevették, hogy a vádlott "kommunista érzésű, felfogású és nézetű, de cselekedeténél szorosan vett politikai motívum nem állapítható meg, és nincs adat arra, hogy államfelforgató célokat szolgált, vagy hogy a kommunista párt érdekében működött." Azt, hogy Matuskát kapcsolatba hozták a kommunistákkal, a Hivatásos Történetíró "förtelmes hazugságnak" nevezte, és megállapította, hogy Matuska jellemét a "fehér terror alakította."

A tárgyalás után az Új Nemzedék c. újság a következőket írta: "Matuskáról a tárgyalás első napjaiban azt írtuk, hogy tárgyalási ripacs, aki a főtárgyalás termet színpadnak tartja, és mint aki úgyis tudja, hogy mindent elvesztett, ott akarja eljátszani szerepét. Nos, az történt, hogy Matuska idegeinek szinte páratlan teherbíró képességével végig színészkedte a főtárgyalás valamennyi izgalmát, és mire arra került sor, hogy elmondja nagy monológját, alighanem végére érkezett ripacsi képességeinek is. Egész éjszaka fel és alá járt cellájában, készült a nagy jelenetre, de reggel már olyan üzenetet küldött a védőügyvédnek, hogy meggondolta magát, nem akar nagy beszédet tartani."

A Matuska-pör jelentős sajtóvisszhangját két tényező gyöngítette. Az egyik Horthy háromnapos ünneplése volt, ugyanis tizenöt éve, 1919. november 16-án vonult be híres-hírhedt fehér lován Budapestre, fölváltva az addig a fővárosban garázdálkodó román csapatokat. A másik, jelentősebb, hosszabban ható ok, amely röviddel a Matuska-per megkezdése után csökkentette iránta a figyelmet: a jugoszláv kormány akciója a magyar kormány ellen Sándor jugoszláv király meggyilkolása miatt. 1934. október 9-én ölték meg a horvát nacionalisták Marseille-ben a jugoszláv uralkodót és Barthou francia külügyminisztert. A jugoszláv hatóságok olyan adatok birtokába jutottak, melyek szerint Magyarországon, konkrétan Jankapusztán képeznek ki merényletek elkövetésére horvát terroristákat, s azok onnan is érkeztek Marseille-be. Ennek alapján a jugoszláv kormány 1934. november közepén a Népszövetség elé terjesztette a magyar kormány elleni vádjait, amelynek mind a nemzetközi, mind a hazai visszhangja messze túlszárnyalta a Matuska-ügyet. A tárgyalás kezdete után hamarosan ez került a magyar és külföldi lapok tudósításainak homlokterébe.

Különféle fellebbezések után 1935-ben a Tábla, majd 1935 decemberében a Kúria is helybenhagyta a halálos ítéletet, amelynek végrehajtására nem került sor, mert a kormányt kötötte a kiadatási egyezmény. ("Matuska Szilveszter magyar állampolgár kiadatását az 1931. évi szeptember hó 13-án éjjel elkövetett súlyos vasúti merénylet miatt az osztrák kormány a pestvidéki kir. törvényszék részére már engedélyezte, de azzal a kikötéssel, hogy a Matuska Szilveszter ellen hozott halálbüntetés nem lesz végrehajtható." - olvasható a M. Kir. Igazságminisztérium Bi1018/5-ös számú beadványában.) A kormányzó 1936. február 28-án adott kegyelmet Matuskának, aki ausztriai büntetésének letöltése után, 1937 végén került a váci fegyházba, 1939-ben Horthy még előveszi a Matuska-ügyet, és halálra akarja ítéltetni ("nehogy ez az emberszörnyeteg bármely előre nem látható okból kiszabadulhasson"), de végül a kormány elutasítja indítványát ("az államfői aktus kegyelmi jellegűnek minősíthető csupán, ez pedig vissza nem vonható, ez a büntetőjog történetében egyetlen államban sem fordult még elő").

Matuska Szilveszter a Vörös Hadsereg bevonulása után pár nappal tűnt el a váci börtönből.

*

Túl sok a véletlen egybeesés, a sejtelmes titok, a megválaszolatlan kérdés ebben a históriában, ugyanis a bécsi gyors katasztrófáját sajátos momentumok kísérték:

1. A vonat megcsappant utaslétszámmal indult a Keleti pályaudvarról, mindössze 105 utassal, s közülük csupán három volt I. osztályú. Valamilyen értesülés folytán - írja a Hivatásos Történetíró - az utasok egy része tétovázott, hogy felszálljon-e a vonatra, vagy jobb lesz egy másikkal menni. Két személy vált ismertté azok közül, akik az éjjeli bécsi gyors helyett a következővel mentek: egy nyugalmazott tábornok és a MÁV elnökének titkára.

2. Egy tehervonatnak 1/4 órával a katasztrófát szenvedett bécsi gyors előtt kellett volna Biatorbágyra érkeznie, de késéssel érkezett Budaörsre, s ott félreállították. Ez feltétele volt, hogy a bécsi gyors alatt robbanjon a bomba.

3. A bécsi gyors mozdonyvezetőjét, fűtőjét és a vonatvezető főkalauzt is helyettesítőként osztották be erre a vonatra. (Mindhárman áldozatai lettek a katasztrófának.)

4. A budaörsi forgalmi tiszt is helyettesítő volt, a Nyugati pályaudvarról helyezték át erre a napra.

5. Nem kell írásszakértőnek lenni ahhoz (lásd e könyv borítóját), hogy megállapíthassuk, nem ő írta a "Munkások!" kezdetű felhívást, amelyet a biatorbágyi merénylet színhelyén találtak.

Az említett momentumok, írja a Hivatásos Történetíró, mind olyanok, amelyek külön-külön nem keltenek feltűnést, de együttvéve annál inkább. Óhatatlanul felvetődött a katasztrófa szándékos megrendezésének gyanúja, bár a körülmények közül csupán az utaslétszám feltűnő megcsappanásáról értesültek az egyik pesti lap, Az Est olvasói, míg a többi pontban említettek a közvélemény előtt teljesen ismeretlenek maradtak.

Matuska, mikor 1931. október 10-én beismerte a merényletben való részvételt, hangsúlyozta, hogy azt hárman követték el, s az "irányító egy Bergman Leó nevű egyén volt, aki őt becsapta, mert azt mondotta, hogy tehervonatot fognak fölrobbantani, s íme, a bécsi gyors zuhant a mélybe". A Hivatásos Történetíró szerint miután Matuskát rászorították a "magányos merénylő" szerepének vállalására, a félrevezető triófőnök ködbe veszett, a "becsapás" megszűnt, de megmaradt Matuska védekezésének elemeként, hogy ő nem tudott a tehervonat félreállításáról, s a bécsi gyors előreengedéséről.

Szeptember 17-én, amikor Márkus Miksa biatorbágyi nyugdíjas vasutas a pesti rendőrség politikai osztályán bejelentette a gyanúját Matuska Szilveszterrel szemben, "ott kinevették őt." Néhány nappal később, mikor Veress Károly pályafelvigyázót behívták a politikai rendőrségre, és ő megerősítette Márkus Miksa közlését, mégpedig Schweinitzer rendőrtanácsos előtt, már komolyan vették azt.

Amikor kiküldték az egyik nyomozótisztet (Hain Pétert), hogy hallgassa ki Matuskát mint gyanúsítottat, a bécsi rendőrség vonakodva, de beidézte a bérháztulajdonost, akinek ekkor még sikerült tisztáznia magát. Október 6-án maga Schweinitzer utazott Bécsbe, és néhány napi kihallgatás után rávette Matuskát, hogy elismerje, részt vett a merényletben. Nem tartható kizártnak, így a Hivatásos Történetíró, hogy Schweinitzer már előbb, akár szeptember 13-án gyanította: Matuska részese a bűnténynek, csak "felsőbb utasításra" útjára kellett engednie, hogy időt nyerve érvényt szerezzenek a statáriumnak.

Álommerény XI.

Valamilyen zárt térben vagyok, ahol nincsenek sem ajtók, sem ablakok, de nincs mennyezet sem, és nincsenek falak; a helyiség valószínűleg gömb alakú vagy elliptikus, nem tudtam rájönni, pontosan milyen. Bizonytalan, lebegő szürke fény töltötte be, amilyen téli reggeleken szokott lenni, közvetlenül napkelte előtt. Azt álmodtam, hogy mély álomból ébredek; lágy szőnyeghez hasonló puha padlón feküdtem, jóleső melegség töltött el, és ernyedt elégedettség. Néhány méterrel arrébb Ilonka feküdt (vagy Gabyka?), és aludt mozdulatlanul. Hálóinge a combja közepéig fölgyűrődött, és tudtam, hogy alatta meztelen. Rémisztően valóságosnak tűnt minden, nem szabad megijednem, gondoltam hirtelen, csak akkor van veszély, ha pánikba esem, ha megpróbálok kitörni innen, ha sírni kezdek, vagy kiáltozni, vagy dörömbölni. Elhatároztam, nyugodt maradok. Ilonka (ha ő volt az) lassan fölébredt. Megpróbáltam beszélni hozzá, de nem vett rólam tudomást. Kinyújtottam érte a kezem, és magamhoz húztam. Lágysága és közönye felkorbácsolta bennem a vágyat, szeretkezni akartam vele, de elhúzódott, egyetlenegyszer sem bírtam beléhatolni. Ilonka félig lehunyt szemmel nézett rám, mosolygott, és a nyelve hegyével megnedvesítette ajkát. Megütöttem, amit életében sosem tettem, mire ő nevetni kezdett, de egészen némán. Tébolyult düh tolult föl bennem, el kellett húzódnom tőle, nehogy megöljem, úgy éreztem, megfojt a harag és a rémület. Meg kell őriznem a nyugalmamat, nem szabad félnem és kiszámíthatatlanul viselkednem. Most minden a visszájára fordult. Hallottam, hogy Ilonka beszél hozzám, de nem értettem, hogy mit. Tombolt dühében, sosem láttam ilyennek, ordított, arca egészen közel volt az enyémhez, és olyan szavakat kiáltozott, amelyeket nem értettem. Úgy megütöttem, hogy elterült, ám nyomban fölpattant, és rám rontott. Birkóztunk, verekedtünk, meg akartuk ölni egymást. Végül térden állva néztünk egymással farkasszemet (nem vagyok biztos abban, hogy Ilonka volt az: a haja, a homloka az övé volt, de hangja, a szeme Gabykáé). A dühtől és kimerültségtől zihálva leroskadtunk a földre. Megpróbáltunk beszélni egymáshoz, de valami érthetetlen nyelven gagyogtunk, tartalmatlan, torz szótöredékek buggyantak ki a szánkból. Minden szürkének, megalázónak és értelmetlennek látszott, ugyanakkor mindent élesebben lehetett látni, mint a valóságban. Innentől csak elmosódó töredékekre emlékszem. Emberek tükörképei jelentek meg, arcok meredtek ránk lázas és kíméletlen érdeklődéssel, sápadt, könyörtelen, gunyoros arcok, majd távoli zeneszót hallottam, nagyon egyszerűt dúrban, a szürkeség eloszlott, s a finom nappali fény barátságosan simította végig sebzett testünket, kinyújtottuk egymáshoz kezünket (talán mégis inkább Ilonka volt), tétován kerestük egymást, megérintettük egymás sebeit, lágyan megcsókoltam, édes angyalbögyöllőm, suttogtam a fülébe, fölhúztam a hálóingét, és ebben a ringató bensőségességben lágyan beléhatoltam. Ekkor következett be a fordulat: az iszonyatos, a felfoghatatlan, a visszavonhatatlan. Ilonka (vagy inkább mégis Gabyka volt) egyszer csak holtan hevert mellettem, és tudtam, hogy én öltem meg valamilyen kegyetlen és fájdalmas módon. Rémületemben üvölteni kezdtem, fölébredtem. Ilonka ott feküdt szétterpesztett lábbal egy műtőasztalon, véres hálóinge a derekáig fölcsúszott, lábán végig égett és szúrt sebhelyek. Megöltem, üvöltöttem, megöltem, ekkor egy ajtó nyikorgását hallottam, na, mi van, Matuska úr, csak nem beteg, kérdezte nevelőtisztem. Nem, kutyabajom, mondtam neki bambán, csak rosszat álmodtam.

9. Melyben hősünk börtönéveire világítunk némi sárgás fényt (amely nem több egy húszwattos égő fényénél), és számba vesszük a szabadulásáról, hazatéréséről és eltűnéséről szóló legendákat

A História 1995/7-es számának Nyílt tér című rovatában jelent meg egy olvasói levél, a váci illetőségű P. László írta (ugyanez az írás megjelent a Biatorbágyi Krónika 1995-ös decemberi számában is, Matuska mint "művész" címmel). Érdekes szemléletmódja miatt (mintegy bizonyságul, mi módon maradt meg, mi módon mitizálódott Matuska egyes emberek emlékezetében) idemásoljuk az egészet:

"Matuska Szilveszter nevét eredeti alkotása, az 1931 szeptemberében felrobbantott biatorbágyi vasúti híd tette halhatatlanná. Igazi perfomance-művész volt, és mindenki által ismert művére is sokáig készült. Aprólékos műgonddal dinamitrudakat helyezett vascsövekre, s ezeket összekötötte egy általa megálmodott óraszerkezetes detonátorral. A konstrukciót egy vulkánfíber bőröndbe helyezte. A hatás leírhatatlan volt... A felrobbant és a mélybe zuhant szerelvények rendkívüli élvezetet nyújtottak számára. A huszonkét halott, tizenhét sebesült között egy kiegyensúlyozott, elégedett ember téblábolt: Matuska Szilveszter, aki művében gyönyörködött. Megmenekült utasnak adta ki magát. Majd tizenkét év nyugalmat jelentett számára a mű befejezése a váci fegyházban. Volt szerencsém találkozni olyan váci fegyőrökkel, akik ismerték, és a nevelőtisztjével, aki e nem kevés együtt töltött év után emberi karakterét is megrajzolta számunkra.

Művészetet szerető ember volt, hangszeren játszott, énekkarban énekelt és írt. Álommerény címmel álomnaplót vezetett, ahogyan nevelőtisztjének mondta. A váci fegyházban a művészek fensőbbségével nézte le rabtársait. Nem barátkozott senkivel, a politika nem érdekelte, a köztörvényes bűnözőkkel nem állt szóba. Egyéniségét, nyugalmát a festészettel és az írással tudta egyensúlyban tartani. A század eleji romantika állt hozzá legközelebb, a láda mélyéről felbukkant képek is ezt igazolják.

Képein a rációval szemben az érzelmek hangsúlya a domináns, de közel állt hozzá a misztikus transzcendentális iránti fogékonyság is. A nemrégiben felbukkant két eredeti képet is ez jellemzi. Könnyed ecsetvonásokkal, már-már aprólékos precizitással festette meg a tengerparti glorietteket. Az alkotások egy romantikus lélek tükörképei, az álom és a tudatalatti világának kifejezői, melyek egyben elvágyódást és menekülést jelentettek számára a múltba, az egzotikumba. Ezért állt hozzá közel regényes hangulatú tájaival a romantika, ezért tanulmányozta azokat az irodalomból merített műveket, melyeken megfestették a féltékeny Othellót és Desdemonát, a gyötrő kétségek közt vergődő Hamletet és az alvilágba utazó Dantét. Minden vonzotta, ami nem hétköznapi, és alkalmas arra, hogy felkavarja érzelmeit.

Ezeket a felkavart érzelmeket az ecset és a festészet szelídítette meg, nála így győzött a jó és a rossz, az angyali és az ördögi ellentéte. De jellemét inkább beteges hiúsága irányította. Csak tökéletes alkotást tudott elképzelni, képeit hosszú hónapokig festette, minden egyes falevelet külön árnyékolt (mert volt rá ideje), jól megtanulta: a tervezés és az apró részletek nagyon fontosak. Képei egyértelműen arról ismerhetők fel, hogy az aláírását is mérnöki pontossággal aláfestette, betűinek nemcsak egyénisége, hanem külön tónusa van. Soha nem adott ki a kezei közül olyan képet, melyet ne ilyen műgonddal írt volna alá. Ez ideig mindössze három ilyen hiteles képről tudunk, melyeket egy katonaládában szabadulása után a nevelőtisztjére hagyott.

1944-ben az orosz csapatok váci bevonulása után szabadult, és utolsó epizódként betért a váci főtéren a gyógyszertárba, mert fájt a feje. Míg Tomor István gyógyszerész kiszolgálta őt, az üzletben beszélgető Péteri József püspökhöz és titkárához odament bemutatkozni ezekkel a szavakkal: "Matuska Szilveszter vagyok, a biatorbágyi rém". Ezek után többé nem tért vissza Vácra. Hiába várta vissza az a nevelőtiszt, kire katonaládájában ráhagyta személyes holmijait, azt ígérve neki, visszajön értük, csak előbb Csantavérre megy.

A ládát sokáig némi tisztelet övezte, nem merte senki megközelíteni vagy ne adj' isten fölnyitni. Mert ugye sose nem lehet tudni... Végül egy bátor ember mégis lefeszítette a lakatot és óvatosan felemelte a láda tetejét.

Ekkor kerültek elő Matuska újabb bombái, hiszen legszebb képeit itt találták meg, és alkotásai ezáltal is halhatatlanná tették nevét. A kéziratait, úgy látszik, magával vitte, vagy elkallódtak. Sajnos, közel egy évtizedes kutatómunka után sem kerültek elő újabb Matuska-alkotások sem régi fegyőröktől, sem a fegyházból. A História hátsó borítóján most bemutatott képeken még a keret is eredeti, hiszen a váci fegyház asztalosműhelyéből kerültek ki."

A Biatorbágyi Krónikában egy csillaggal jelölt szerkesztői jegyzettel bővül e cikk:

"*Munkahelyemen, a História tördelőszerkesztőjeként alkalmam volt még a megjelenése előtt találkozni egy szenzációs anyaggal. Az írás(ok) és képek számunkra is érdekesek, ezért a szerzőktől megkértem közlésük jogát. Így az országos folyóirattal szinte egy időben jelenhettek meg a fenti írások és a hátlapon elhelyezett képek.

Papp László, a két kép tulajdonosa szól egy harmadik képről is. Ez egy virágcsendélet volt. Sorsáról ő sem tud többet. Egy időben megpróbálta egy kiállításra összegyűjteni Matuska alkotásait, eddig nem túl nagy sikerrel, de nem tett le végleg szándékáról. Ellenben el kívánja adni a tulajdonát képező képeket. Remélem, nem külföldre." Aláírás: (A szerk.)

Ugyanitt olvasható Sáli Erika A merénylő grafikái c. írása (a Históriában ugyanez - keretben - Matuska Szilveszter grafikái címen jelent meg). Idézzük ezt is:

"A bécsi levéltár anyagában kutatva bukkantam rá arra az iratcsomóra, amely Matuska Szilveszterre vonatkozó dokumentumokat tartalmaz.

A nagy merénylő először az ausztriai Anzbach mellett rongálta meg a sínpályát 1930 decemberében, illetve 1931 januárjában, s bár személyi sérülés nem történt, tettéért 6 évi szabadságvesztésre ítélték.

Az osztrák, majd a magyar fegyházakban készítette alkotásait, bizarr filmforgatókönyveit - A vöröslobogós templom, A postagalamb, A császár mint paraszt, A rendőr barátsága címmel - és grafikákat. Pálmákat ábrázoló, már-már pointilista rajzát hőn szeretett kislányának, Gabriellának szánta Mikulásra.

Művei közül a leghíresebb valószínűleg az az önarcképe lett, amely az Est 1932. június 12-i számában jelent meg és tükörben önmagát nézegető madarat ábrázol. Börtöncellákban vetette papírra további merényleteinek terveit is, precíz és művészien önkifejező rajzok születtek így. Néhány vázlat, tintával vagy grafittal elgondolt skicc szerepel még a Matuska-aktában, különleges találmányainak dokumentumai. Ábrák és vázlatok, valósággal megfestett turbinák, fényszórók, faágyúk, kukoricamorzsolók, egy felfokozott állapotban lévő elme termékei. Munkái mind művészi, mind pszichiátriai szempontból figyelemre méltóak."

Miután a Vörös Hadsereg elfoglalta Vácot, Matuskának valahogyan sikerült meggyőznie nevelőtisztjét, hogy hazamehessen Csantavérre. Több, kevesebb időt már valószínűleg előtte is töltött a börtönön kívül, ha nem is a fronton, de a front közelében, ahol különféle munkákat végzett. Nincs adat arról, milyen módon sikerült elérnie a nevelőtisztnél a szabadulást. Az utolsó magyarországi dokumentum P. László anekdotája a váci patikából.

Az adatok az eltűnéssel kapcsolatban még kuszábbak. A híres merénylők c. könyvben a szerző azt állítja, hogy miután ismeretlen körülmények között kiszabadult a börtönből, hazament Csantavérre, ott fölismerték és agyonverték. Más szóbeszéd szerint amikor az oroszok bevonultak Csantavérre, valaki följelentette, és azok Szibériába hurcolták (az ötvenes-hatvanas években még szállingóztak hírek, hogy Ázsiában látták, és hol Kínát, hol Koreát emlegették), megint mások azt állítják, hogy a partizánok végezték ki a Csantavér és Nagyfény közötti pusztán, bosszúból az 1941-ben elkövetett újvidéki vérengzésért. Dr. Vékony kutatásai mindkét feltevést igazolni látszanak. Ő több szemtanú egybehangó "vallomása" alapján azt állítja, hogy Matuskát a Kuszu nevű kocsma elől hurcolták el. Matuska ott szónokolt (hogy milyen rezsim mellett vagy ellen, erről nem lehet biztosat tudni), egyszer csak megjelent egy orosz katonai dzsip, a kocsiba tuszkolták, és elszállították Nagyfény irányába. De hallani lehetett azt is, hogy visszament Ausztriába, és ott ismét üzleteléssel foglalkozott. A legmorbidabb hipotézis szerint Németországba szökött, ahol találkozott a lányával, és 1967-ben bekövetkezett haláláig együtt élt vele, álnéven. Ebből annyi igaznak tűnik, hogy a lánya (aki Kuti Gabriellára változtatta nevét) valóban Németországba menekült a háború forgatagában, róla a nyolcvanas évek közepén az a hír járta Csantavéren, hogy egy Frankfurt környéki szegényház lakója. Matuska Szilveszter neve hivatalosan az 1947-es svédországi vonatrobbantás során merült fel újból, de hitelt érdemlő adat többé nem került elő.

Álommerény XII., avagy az epilógus

Érzem, hogy ropogva, recsegve morzsolódik össze minden, mint az üvegpohár, és egy rövid ideig látom a fogaimat, ahogy a tenyerembe furódnak. Egy szemvillanásnyi időre még látom a sáros, sötét, nehéz, szöges bakancsot, amint az ujjaimra nehezedik. Fölordítok. És eszembe jut a rengeteg kín és fájdalom, amivel megszoktam ezt a számba épített idegen testet. Megkísérlem, meglehetősen ügyetlenül, közelebb húzni, de éles nyilallás hasít a tenyerembe. Ujjaim alatt egyszer csak valami bütykös és nyálkás tárgyat érzek, a fogsorom!, ujjongok magamban, a sajgó fogsorom! A kötés alól kikandikáló ujjaimmal és átkötött tenyeremmel tapogatom a megkérgesedett sarat.Térdre állok, és mászva próbálom kitapogatni a műfogsorom és a szemüvegem. A gumibotos legények valami szláv nyelven gúnyolódnak rajtam. Vagy rajtam, vagy a segítőtársamon. Elhatározom, így maradok összekuporodva, úgy sem tudok föltápászkodni; orromban érzem az agyag szagát. Hirtelen ráébredek, hogy a kötéseim a helyükön vannak, az arcommal érzem ezt, mely a két tenyeremen nyugszik. Újból hallani kezdem, közvetlenül a fejem mellett, a talicskák nyikorgását és a téglák puffanását, úgy tűnik, gyorsabb ütemben, mint az előbb. A fogsorom, nyögök föl, nemrég csináltattam, sokáig könyörögtem a nevelőtisztnek, míg engedélyezte! Ekkor a tarkómat ért újabb ütésől, a vérrel és takonnyal együtt, csodálatos könnyedséggel valami kemény massza repül ki a számból.Hallom a nyögéseit is, amelyek összekeverednek a gumibotos legények ordibálásaival. Hallom, hogy záporoznak az ütések, amelyek közül egyik-másik nem fáj, s ebből megértem, hogy ezek a másikat érik, azt, aki az imént a kötéseimet igazgatta. Görcsösen vonagló testtel, miközben másik kezemet elhárítólag a fejemre tapasztom, térdre rogyok. Ájulás környékez, de nem vesztem el az eszméletemet, csak különös, rőt fényben megvillan előttem a látóhatár, a hátulról, gumibottal rám mért ütéstől, míg egyik kezemmel a szemüvegem felé kapok. A felismerés éles fájdalommal párosul, amelyet a fejem búbján érzek. A csöppet sem melegítő nap, mintha az agyamba akarna hatolni. Abban a pillanatban, amikor fölfogom, hogy mégsem tévedtem, megértem azt is, most már késő minden. Eszembe villan, lehet, mindez csak érzéki csalódás vagy álom, és el fogok ájulni. Egyszer csak olyan benyomásom támad, hogy az addig mozgó árnyak megállnak, és mintha minden elhalkulna. Szembefordulok a nappal: élénkvörös sziporkázást látok, ide-oda suhanó árnyalakokkal. Hallom a talicskák nyikorgását, és a téglák tekebábokra emlékeztető, tompa pufogását. Aztán a semmibe bámulok, valahova a feje fölé. Sáros szemüvegemtől nem látom a vasúti töltést, pedig tudom, hogy ott kell lennie, másik kezemmel levehetném a szemüvegem, hiszen biztos vagyok benne, hogy semmi szükségem rá, de nem teszem. Szájához emeli engedelmeskedő kezem; megpillantom rövidre sikerült fogait, később csak sáros kalapját látom. Közben kezébe veszi másik kezemet, kitartóan keresi a bogot a sáros zsebkendőn. Végül megtalálja, de kioldania nem sikerül. Mondani szeretnék neki valamit, hogy felmentsem a kínos segíteni akarás alól, megköszönni szeretném segítőkészségét, vagy ráüvölteni: cibálja már le a kötésemet és dobja el a fenébe, bármit, de egy szó nem jön ki a számon, csak hörgök, mint az elvágott torkú malac. Kibogozza egyik kezemen a kötést, érzi, én is érzem, lassan halad, egyre idegesebb, türelme fogytán. Halkan zihál. Elborult, megkeményedett vonású arc, lesütött tekintet, ráncos homlok és sáros kalap; ajka furcsán, idegesen mozog. Megpillantom homályos szemüvegemen keresztül a hozzá tartozó arcot is. Tehetetlenül átengedem kezem az övének. Szemüvegem előtt egyszer csak két ugyanolyan sáros kéz jelenik meg, mint az enyém, de rongykötés nélkül. Valamiért páni félelem lesz úrrá rajtam, kapkodok, zavarodott vagyok és ügyetlen. A nyúlós agyagból emeltem ki a ragacsos téglát, amelyet halomba kell hányni, akkor csúszott le. Mindkét kezem ég, csupa seb. Sáros, koszos zsebkendőmön próbálom megigazítani a kötést. A nyúlós agyagból emeltem ki a ragacsos téglát, amelyet halomba kell hányni, akkor csúszott le. Mindkét kezem ég, csupa seb. Valamiért páni félelem lesz úrrá rajtam, kapkodok, zavarodott vagyok és ügyetlen. Szemüvegem előtt (álmomban pápaszemet hordok, ezen csodálkozom) egyszer csak két ugyanolyan sáros kéz jelenik meg, mint az enyém, de rongykötés nélkül. Tehetetlenül átengedem kezem az övének. Megpillantom homályos szemüvegemen keresztül a hozzá tartozó arcot is. Elborult, megkeményedett vonású arc, lesütött tekintet, ráncos homlok és sáros kalap; ajka furcsán, idegesen mozog. Halkan zihál. Kibogozza egyik kezemen a kötést, érzi, én is érzem, lassan halad, egyre idegesebb, türelme fogytán. Mondani szeretnék neki valamit, hogy felmentsem a kínos segíteni akarás alól, megköszönni szeretném segítőkészségét, vagy ráüvölteni: cibálja már le a kötésemet és dobja el a fenébe, bármit, de egy szó nem jön ki a számon, csak hörgök, mint az elvágott torkú malac. Közben most veszi kezébe másik kezemet, kitartóan keresi a bogot a sáros zsebkendőn. Végül megtalálja, de kioldania nem sikerül. Szájához emeli engedelmeskedő kezem; megpillantom rövidre sikerült fogait, később csak sáros kalapját látom. Aztán a semmibe bámulok, valahova a feje fölé. Sáros szemüvegemtől nem látom a vasúti töltést, pedig tudom, hogy ott kell lennie, másik kezemmel levehetném a szemüvegem, hiszen biztos vagyok benne, hogy semmi szükségem rá, de nem teszem. Hallom a talicskák nyikorgását, és a téglák tekebábokra emlékeztető, tompa pufogását. Szembefordulok a nappal: élénkvörös sziporkázást látok, ide-oda suhanó árnyalakokkal. Egyszer csak olyan benyomásom támad, hogy az addig mozgó árnyak megállnak, és mintha minden elhalkulna. Eszembe villan, lehet, mindez csak érzéki csalódás vagy álom, és el fogok ájulni. A csöppet sem melegítő nap, mintha az agyamba akarna hatolni. Abban a pillanatban, amikor fölfogom, hogy mégsem tévedtem (a talicskák nyikorgása és a téglák pufogása valóban félbeszakadt), megértem azt is, most már késő minden. A felismerés éles fájdalommal párosul, amelyet a fejem búbján érzek. Ájulás környékez, de nem vesztem el az eszméletemet, csak különös, rőt fényben megvillan előttem a látóhatár, a hátulról, gumibottal rám mért ütéstől, míg egyik kezemmel a szemüvegem felé kapok. Görcsösen vonagló testtel, miközben másik kezemet elhárítólag a fejemre tapasztom, térdre rogyok. Hallom, hogy záporoznak az ütések, amelyek közül egyik-másik nem fáj, s ebből megértem, hogy ezek a másikat érik, azt, aki az imént a kötéseimet igazgatta. Hallom a nyögéseit is, amelyek összekeverednek a gumibotos legények ordibálásaival. Ekkor a tarkómat ért újabb ütésől, a vérrel és takonnyal együtt, csodálatos könnyedséggel valami kemény massza repül ki a számból. A fogsorom, nyögök föl, nemrég csináltattam, sokáig könyörögtam a nevelőtisztnek, míg engedélyezte! Újból hallani kezdem, közvetlenül a fejem mellett, a talicskák nyikorgását és a téglák puffanását, úgy tűnik, gyorsabb ütemben, mint az előbb. Hirtelen ráébredek, hogy a kötéseim a helyükön vannak, az arcommal érzem ezt, mely a két tenyeremen nyugszik. Elhatározom, így maradok összekuporodva, úgy sem tudok föltápászkodni; orromban érzem az agyag szagát. A gumibotos legények valami szláv nyelven gúnyolódnak rajtam. Vagy rajtam, vagy a segítőtársamon. Térdre állok, és mászva próbálom kitapogatni a műfogsorom és a szemüvegem. A kötés alól kikandikáló ujjaimmal és átkötött tenyeremmel tapogatom a megkérgesedett sarat. Ujjaim alatt egyszer csak valami bütykös és nyálkás tárgyat érzek, a fogsorom!, ujjongok magamban, a sajgó fogsorom! És eszembe jut a rengeteg kín és fájdalom, amivel megszoktam ezt a számba épített idegen testet. Megkísérlem, meglehetősen ügyetlenül, közelebb húzni, de éles nyilallás hasít a tenyerembe. Fölordítok. Egy szemvillanásnyi ideig még látom a sáros, sötét, nehéz, szöges bakancsot, amint az ujjaimra nehezedik. Érzem, hogy ropogva, recsegve morzsolódik össze minden, mint az üvegpohár, és egy rövid időre látom a fogaimat, ahogy a tenyerembe furódnak.

Forrás: Jelenkor, 2003/2, Holmi, 2004/3, Lettre 53. szám, 2004. Nyár / www.zetna.org /