Lapszemle

A. Gergely András tanulmányában olvastam: „tompák és vaksik lettünk a művészetek és a mindennapi élet eseménymeneteinek a felfogásában”. A magyarországi kulturális antropológus professzor szerint az asszociációs képesség helyett a táblázatok látszat-korrektsége vált uralkodóvá. Vagyis tetteink elkövetése után a táblázatok, az adatsorok mögé bújunk és nem vállaljuk a felelősséget. „A kizárásokkal és a bekebelezésekkel élünk”. – Szép új világ, nemde! Vagy tán nagyon is régi? Géta-dák? Őseurópai? Tök mindegy… A román kormány egyik vezető tisztségviselője szemrebbenés nélkül bevallotta: a három évvel ezelőtt, a Colectivben bekövetkezett tragédia bármikor megismétlődhet, mert a helyzet mit sem változott: a román állam ma sem képes kivédeni egy újabb hasonló tragédiát. Vagyis október 30-a nálunk tulajdonképpen a halottak napja. S nemcsak az elhunytaké… Előbbre jött két nappal. Nyissuk hát ki a szemünket!

Mert ezért a tragédiáért és az utána következő még súlyosabb tragédiákért mi vagyunk a felelősek – a román állam állampolgárai. Nem elég váltig hangoztatni, hogy „65 halott van és 0 bűnös” – mert a bűnösök száma milliókra tehető. Gondoljunk a választópolgárokra, akik a maguk képére és hasonlóságára választottak parlamenti tagokat, köztisztviselőket. Azokat is, ugye, akiknek köszönhető az, hogy a Colectiv halottjainak száma 27-ről – aki ott helyben meghalt, bennégett – később 65-re emelkedett. Hogy miért? Mert a román kormány visszautasította a külföldi segítséget, mondván, hogy nálunk minden megvan az áldozatok kezeléséhez. Kórházaink orvosai pedig, bár nem volt meg rá minden lehetőségük, hogy megfelelőképpen kezeljék az áldozatokat – sem elég kórházi hely, sem pedig gyógyszer, például – mégis megtagadták vagy késleltették a szerencsétlenek kijuttatását a mindezzel rendelkező külföldi kórházakba. Így tehát orvosaink, akaratlanul bár, de gyilkoltak, ahelyett, hogy gyógyítottak volna.

S a felelőtlenség lánca nem ér véget itt. Gondoljunk csak arra, hogy a Colectiv klubnak, táncháznak helyet adó egykori Pionierul gyár továbbra is ugyanolyan tűzveszélyes épületében – mert ezen három év alatt mit sem változtattak – ma is dolgozik vagy tíz cég. Mikor gyúl rájuk a ház? Üssünk a szánkra!

Ezen nem tudunk változtatni, ugye? De arra képesek voltunk, hogy megtiltsuk, hogy külföldön bonctani vizsgálatot végezzenek a kezelésre már túl későn kijutott áldozatokon. Ez a fontos nekünk! – nem pedig a következő tragédiák megelőzése vagy a kórházi hálózat felkészítése – anyagilag és személyzetileg, mondanám: erkölcsileg is – a Colectivben történthez hasonló tragédiák áldozatainak megmentésére, életben tartására. Íme, mik lennének a legsürgősebb tennivalók! És nem a mások tennivalója, hanem a miénk – hogy ezek elvégzését kiharcoljuk. S ne pedig állandóan másoktól várjuk valaminek az elvégzését; s ne pedig örökké másra hárítsuk a felelősséget.

Engem kiráz a hideg, amikor azt mondják: Románia ilyen meg olyan, „Romániában élünk”. Mi vagyunk ilyenek meg olyanok – és azért élünk így Romániában. Ezt a kultúrantropológia is igazolhatja, ha a professzor úr vagy a tanítványai górcső alá veszik a helyzetünket. Az idén a Colectiv előtt a gyászlók többen voltak, mint tavaly, és némán gyászoltak – „néma dühvel”. Erre is oda kellene figyelni.

Zsehránszky István

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény rovat, 2018. október 31.