Egy kísérleti műnem felé

Ha olykor hihetünk is abban, hogy vannak tudásterületek, melyeken (talán, valamennyire, úgy-ahogy) eligazodunk, mi sem nagyobb élvezet, mint rájönni: talán mégsem. Valami olyas érzület ez, mint a műalkotások befogadása, zenei vagy képészeti élmény, a szépségek tárából való mutatvány értése, meg értelmezése, meg „ismerete”. S talán ezekhez tartozik az a készlet is, melyet a táncok tudósainak, a tánctervezés és előadóművészet határvonalain át-meg-átjáró koreográfiáknak elméleti és módszerbeli világa rejt magába.

Így járunk, ha nem tekintjük azt, hogy korábban volt világok, stíluskorszakok, esetleg a tánc egyetemesnek minősített története részben ismeretes lehet számukra. Mert hát amint próbára tennénk nemcsak lábászati képességeinket, hanem elméleti tudástárunkat is, rögvest kiderülne, mekkorát tévedtünk. Ehhez a keresve sem kutatott élményhez segít hozzá a magyar szakirodalomban a közelmúlt száz esztendő parttalanul gazdag tánctörténeti seregszemléjéből Fuch Lívia szerkesztette Táncpoétikák című kötet,ⁱ melyre izgalmasan hangolódik ismertetőm végére illesztett újabb kiadvány e mozgáspoézisek érintettségi köreiről. A Fuchs Lívia gondozásában immár negyedik kötet sem monografikus igénnyel, de az összképre jellemző aprólékos színességgel tárja elénk a táncnyelvi és kompozíciós kérdések sok évszázados tárházát. Teszi ezt azzal együtt és annak ellenére, hogy a szóbanforgó műfaj legjelesebbjei nemcsak kevésszer merészkedtek a maguk „univerzális törzsi nyelvének” más nyelvbe, szavakba foglalására, de ettől gyakorta el is zárkóztak – így aztán éppen a legavatottabbaktól tudunk a legkevesebbet magáról a koreográfusok által elmondható más (és jócskán kisebbségi) világokról. A kötet szövegválogatása ezért is él azzal a „módszertani szubjektivizmussal”, válogatási céllal, hogy a források fölidézését a 16. században kezdve divatos dialógus-műfajt, levélformát, interjúkat, feljegyzéseket, dokumentumokat, emlékiratokat, deklarációkat, manifesztumokat, reflexiókat, önvallomásokat ölel fel egészen napjaink „posztmodern” táncnaplóiig vagy bejegyzéseiig. Ez nemcsak izgalmasan korhűvé és szórakoztatóvá teszi a kötetet, hanem mindvégig reflektálttá a tánc területének korszakos hatását, jelentőségét, szórakoztató vagy közlő funkcióját, kontextuális társadalmi hálóját, s az ezekben rejlő folytonos stiláris mozgást is. A könyv kiegészítő lexikai, bibliográfiai részének forrásgazdagsága minderre már csak ráadás: a Szerkesztő mintegy „sorvezetővel” kedveskedik nekünk, melyek „a jövőhöz vezető utak” mentén a múltból átívelő pályák és sorsok vezérfonalán juttathatnak el abba az áttekintő-rálátó nézőpontba, ahonnan a koreográfus mint különleges ember látja a balettek élvezhetőségét, a táncszimfóniák kompozicionális elemeit, fények és táncok kontrasztjainak jelentéstörténetét, szcenikai terveket és befogadói reflexiókat, sajtókritikát és kritikus önmarcangolást is.

Széles merítési kört kapunk így, az utánzó művészetek körébe soroló kora-romantikus funkciótól az életviteli specifikumokon át a táncos „életvilág” bemutatásán túl a vizuális „érintések” nonverbális univerzumáig kiterjedően, ahol is a tánc-formanyelvi átalakulásokat olyan részletgazdag társadalmi viszonyrendszerben érzékelhetjük, melyekben a táncpoétikák valójában korszakos oeuvre-ökké állnak össze, teret adva a megjelenítő, interpretáló személyiség és a mindenkori értelmező környezet örök párbeszédének is. Oly lélekgazdagító lenne itt megannyi szövegrészt citálni, de be kell látnom: szinte a forrásközlés gazdag univerzumától fosztanám meg a fölidézett jelentés-kört, korszakos „üzenetet” akkor is, ha szándékom épp ellenkező lenne, mert csupán azt emelném ki az összefüggő folyamatból, amit saját pillanatfotóm megenged. Kárpótlást éppen az jelenthet: az Olvasó érdeklődésének annyi korszak, oly impozáns nevek, s az ámulatra is késztető személyiségek akkora serege kínál itt értelmező elemzést, hogy néhány jól hangzó sor ehhez nem jelenthetne külön késztetést vagy meggyőző érvet. Aki első pillantásra hajlamos volna azzal elütni a kötetben való bóklászást, hogy a balett még a színpadon is untatja, nemhogy könyvben, az maga fog a legkomolyabban meglepődni, ha beleolvas a látszatra jelbeszédes művészeti ág mérhetetlen kiterjedésének forrásanyagaiba.

Egy művészeti ágról, annak műfaji hátteréről, időbeni mozgásáról van szó, ahol hat fejezetben harminc koreográfus, köztük Balanchine, Bausch, Béjart, Blasis, Caroso, Cunningham, Duncan, Forsythe, Graham, Kylian, Lopuhov, Paxton, Weaver és Wigman műhelyébe, értelmezési terébe enged betekintést a szöveggyűjtemény, miközben mégis, a műfaji sokarcúság mellett is összefogja az elméleti igényességgel és választékossággal celebrált textusokat, rálátást engedve arra, ahogyan a legjelesebbek vagy saját alkotómunkájukat, vagy emellett a táncművészet egészét, értelmét, jelentőségét látták. E táncpoézisek, mozgás- vagy állapot-, és kor- vagy irányzat-leírások szinte ürügyet kínálnak arra, hogy a L’Harmattan e régebbi, polcomon átlapozásra-olvasásra váró kiadványai mellé önkorlátozás nélkül beemeljem – legalább egy rövid jelzés értékében – azt a kötetet, melynek közzétételében senki más nem, de épp a L’Harmattan vállalt ugyancsak úttörő szerepet. Egészen addig, amíg a hazai táncművészet intézményes központja, s a táncművészet egyetemének kialakulása nyomán el nem indult a szakterületi forrásközlések és műnemi-műfaji eszköztárak illendően aprólékos feltárási sorozata. Ebbe a rizikóviselő, önnön helyzetét a kialakulásának ügykörébe illesztő szándékok témakörébe sorolom nemcsak Fuchs Lívia köteteit, Schmidt Jochen, Jean-Georges Noverre, Isadora Duncan, Roger Copeland, Tamara Karszavina, Fügedi János, Paksa Katalin ugyanitt megjelent köteteit, hanem a táncos szubkultúrák megjelenítésében napvilágra került több további opuszt is, melyekben ugyan nem ma, de szinte minapában, és mintegy meglehetősen hosszú időtávra szólóan hangzik fel ellenkező nézőpont a tánc históriája, elméletei és legkihívóbb narratívái által. Ezt viszont újabban már nemcsak a L’Harmattan, hanem a Kijárat kiadó hozza nyilvánosságra, melynek sorozatkénti megjelenésében főszerepe van épp a narratív beszélőmódok legkülönfélébb művészeti területeken elterjedésében, irodalomban, építészetben, történetfelfogásban, képelemzésben is megtestesülő jelentéstérben friss szemléletmódokat tükröző értelmezéseknek. Ezek közül itt most kettőt emelek ki csupán.

Az egyik mű nem szerényebb, mint a mozgásművészetek és színpadi poétikai műnemek egyik kihívó kérdésköre, valahol az előadóművészet és a kommunikációtudomány határvonalán. André Lepecki A tánc kifulladása. A performansz és a mozgás politikája című köteteⁱⁱ mintegy elvarázsoló pompával és igen radikálisan újrarajzolja a táncról szóló gondolkodást, eközben nem csupán a táncelmélet, de mintegy „mellesleg” a kísérleti művészeti és filozófiai gyakorlatok, felfogásmódok ismételt egymásra-találásának vagy mielőbb szorosabb összekapcsolásának fontossága mellett is érvel. Nemcsak műfajt, de műnemi besorolhatóságában is komplex ismeretanyagot beszél el a kortárs narratív kineziológiai tudásterület bevonásával. Mint a New York-i Egyetem Performansz Tanszékének adjunktusa, esszéista és dramaturg, szinte életművével is lendületesen igazolni látszik látásmódja leglényegét, mely szerint a korábbi hódító felfogás szerint a tánc „maga az áramlásban-lét”, ami viszont nem pusztán elszigetelt zavart eredményez egy kritikus nézőpontú táncélvezetben, hanem valósággal „egy ontológiai jelentőségű kritikai aktust is véghezvisz”, melyre megfelelő kortárs választ kell ma már adni. Átmenetet a tánc-tudás, a testfilozófiák, a mozgásművészetek, a gondolkodási és érzékelési belső világok „kifordítása”, műfajok és műnemek belső csatamezői között között…

„A kritikust aggodalommal tölti el az (el)csuklásszerű szünetek észlelése a koreografált mozgásban; s emiatt úgy érzékeli, hogy a tánc egész jövőjét valamiféle kinesztetikus dadogás veszélye árnyékolja be” – foglalja össze röviden már bevezető gondolatmenetében is. „Két lehetséges olvasatot kínál fel a ’mozgás áramlásának vagy folytonosságának’ szándékos koreográfiai megszakítását értelmezendő: vagy múló ’divatként’ söpörjük félre ezeket a stratégiákat, vagy pedig idegesítő ’tikként’, azaz csekély jelentőségű másodlagos tünetként kezeljük őket, amelyek nem érdemelnek különösebb kritikai figyelmet. Ennél azonban lényegesen komolyabban is elítéli a jelenséget mint a tánc ’holnapját’ sújtó veszélyt, amely meggátolhatja, hogy a tánc jól ismert paraméterei alapján élhessen tovább a jövőben. Ez utóbbi felfogás – miszerint a szünetszerű elcsuklások előretörése a kortárs koreográfiában a tánc puszta jövőjét veszélyezteti – releváns kérdéseket vet fel számos olyan kortárs koreográfiai gyakorlat értelmezéséhez, amelyek esetében a tánc és a mozgás viszonyát valamiféle kifulladás jellemzi. Véleményem szerint a mozgás szakadozottságának a tánc jövőjét fenyegető jelenségként való észlelése arra utal, hogy a tánc áramlásának bármely megszakítása – vagyis ama táncfogalom koreográfiai megkérdőjelezése, melynek értelmében a tánc maga az áramlásban-lét – nem pusztán elszigetelt zavart eredményez egy kritikus táncélvezetében, hanem egy ontológiai jelentőségű kritikai aktust is véghezvisz. Cseppet sem meglepő, hogy az ilyen ontológiai kibillenéseket többen egyenesen árulásként észlelik: a tánc lényegének és természetének, ismertető jegyének, csak rá jellemző területének elárulásaként tekintenek rájuk, amelyek elszakítják a tánc és a mozgás közötti köteléket. Minden árulással kapcsolatos vád szükségszerűen magába foglalja az adott játék szabályaira, a helyes útra, a megfelelő pozitúrára vagy az adekvát cselekvésekre vonatkozó bizonyosságok objektivizálását és megerősítését. Az árulás vádja tehát koreográfiai jellemzőkkel terhelt ontológiai bizonyosságokat tartalmaz. A kortárs tánc feltételezett árulásának esetében azonban sokkal inkább maga a vád jellemzi, testesíti meg és reprodukálja a tánc ontológiáját, amelyet a következőképpen lehet összefoglalni: a tánc ontológiailag a mozgásra rétegződik, vagyis izomorfikus vele. Csak a tánc e mozgáson alapuló felfogásához képest lehetséges bizonyos kortárs koreográfiai eljárásokat a tánc elárulásával vádolni” (i.m. 8-9. old.).

Már hogy micsoda? Tánc-eljárások és mozgásfelfogási értelmezések terében zajló szakadások? Vádak és ontológiai árulások, koholt dilemmák és élvezetet akadályozó koreográfiai stratégiák…? Nos, bizonyos aspektusban igen, hisz a játékszabályok „adekvát cselekvésekre vonatkozó bizonyosságok objektivizálását” szimbolikusan és kinezikusan is megjelenítő felfogásmód nem egyedül Lepecki „politikai ontológiai teóriája”, hanem ez (vissza-, át-, túl-)tükröződik a kortárs modernitás-elméletekbe mélyen tagolódó műnemi és műfaj-felfogások területén is. Lepecki úgy vezet be a jelenkori, szétesettnek tekinthető világ intim rétegeibe, mintha a klasszikus művészeti anamorfózis eszközével kívánna élni, vagyis mintha egy szilánkosra aprózódó körképbe egy belső hengertükröt helyezne, ahol visszképként már egy összeálló egység látható, a kép teljes horizontra kitáguló részecskéi a belső tér konstruktuma révén lennének „visszaolvashatók” és lekövethetők. Könyve hét fejezetében olyan meghatározó kortárs koreográfusok munkáit vizsgálja kivételes gazdagságú átfogó spektrumban, mint Jérôme Bel (Franciaország), Juan Dominguez (Spanyolország), Trisha Brown (USA), La Ribot (Spanyolország), Xavier Le Roy (Franciaország, Németország), Vera Mantero (Portugália), továbbá képző- és performanszművészek munkásságának fölidézését is elvégzi, így kerül kötetébe Bruce Nauman (USA) és William Pope L. (USA), akik az 1990-es évektől kezdődően alapvetően formálták át a tánc-szcénát Európában és az Egyesült Államokban. Az átformálás során ez új koreográfus nemzedék mintegy harminc év performansz- és képzőművészetével, továbbá megannyi kortárs kritikai elméletével folytatott párbeszéd közben a mozgás fogalmának „kifullasztásával” kérdőjelezte meg a tánc értelmezését. Ezért a fenti idézet is, mely tükrözi, hogy e lehetséges kritikai szempontok megkövetelik a performanszművészet(ek), a posztstrukturalista és kritikai elmélet(ek), a posztkoloniális elméletek, továbbá a „kritikai race studies”-t jellemző radikális politikusság színreviteleként olvasást és kiterjesztett problematikáik nyomán a válaszadás kényszerét is kényszerűen hordozzák. Nem véletlen ezért sem, hogy Lepecki a mozgás politikai ontológiájával vezeti be elméleti válaszait (7-42. old.), a maszkulinitás koreográfiai diskurzusában főszereplő Bruce Nauman, Juan Dominguez, Xavier Le Roy teorikus rendjével folytatja (43-86. old.), kiemelten hangsúlyozva annak fenntarthatatlanságát, hogy a testet „organizmusként, történelemként és a kinyilatkoztatás szubjektumaként” mutatják meg, miközben egyszersmind a hegemoniális alávetettség ama eljárásait is láthatóvá teszik, amelyek „ellopják tőlünk a testet annak érdekében, hogy egymással szembeállítható organizmusokat hozzanak létre”. A koreográfiában „lassabban kibontakozó ontológia” számára Jérôme Bel reprezentációkritikájaként jelenik meg (87-126. old.), majd a „Felborított tánc: térképzés Trisha Brown és La Ribot munkáiban” (127-166.), a „Tánc-botlás William Pope L. kúszásaiban” (167-199.) és „A posztkoloniális spektrális melankolikus tánca: Vera Mantero megidézi Josephine Bakert” fejezetekben előkészíti következtetéseit (201-231), melyeket egy igen izmos Konklúzió-zárófejezetben összegez „A tánc kifulladása – leszámolás az enyészponttal” címen (233-249. old.), kiterjesztve a mozgásperspektívát a tipikusan európai vizuális közlésmódok konvencionális horizont-képzetével korántsem egyező világokra is.

Lepecki aspektusa okkal segíti ide-idézni Peter Sloterdijk mozgásvégtelenségeket taglaló alapművét, melyet kötete mottójaként kiemelt polcra helyez: „Napjaink kordiagnosztikája számára nélkülözhetetlen a kinetikus és a kinesztetikus dimenziók számbavétele, ezek hiányában ugyanis a modernitásról szóló valamennyi diszkurzus teljes mértékben figyelmen kívül hagyja annak legmeghatározóbb elemeit”.ⁱⁱⁱ E kordiagnosztika talán mindig is jellemző lehetett/volt a táncművészeti teóriákra – de nem mindig irányult rá figyelem. A kortárs, főképp modernitások utáni táncelméletek ezzel hol párban, hol vitában állnak, s talán ugyanezt „viszi” tovább, gazdagítja megannyi új szemponttal és elméleti aspektussal a Czirák Ádám szerkesztésében megjelent Kortárs táncelméletek kötet.^iv A könyvben impozáns szerzőgárda elemzi a világnagy irányzatok struktúráit, eltérési nüanszait, világképi alapjait, filozófiai vagy esztétikai habitusát például a testiség és mozgás és érzékelés dimenziói között (Jose Gil, Andrés Lepecki, Gabriele Brandstetter tanulmányaival a nyugalom, a vibrálás és a test-transzformációk tematikájában, Benoit Lachambre, Meg Stuart, Xavier Le Roy, Jeremy Wade produkcióiban), a hiány és az alteritás obszcenitással összefüggő relációit (Gerald Siegmund, Andre Eiermann és Hans-Thies Lehmann szempontjai szerint), a Kritika – ellenállás – kollektivitás háromszögében (Gabriele Klein, Nikolaus Muller-Scholl, Kai van Eikels szempontjait követve), valamint (Erin Manning, Gerko Egert és Krassimira Kruschkova dolgozatával illusztrálva) végül az Érintés – érzet – (meg)érintettség problematikáit tárgyalja a sokszorosság, az érzelmek táncbeli megjelenítésében, a távollét és a „posztspektakuláris színház” vagy a performanszok körében.

A szerkesztő előszavában érzékletesen jelennek meg a kihívó alapkérdések: „A táncosok az előadás alatt egyszer sem érintik meg egymást, gesztusaik és lépéseik sora egy másodpercre sem kerül szinkronba, sőt azt az érzést keltik, mintha egyikük sem szerzett volna tudomást a másikról bejövetele óta. Vagy átlósan haladnak a színpad két fala között, vagy frontálisan a közönség irányába mozognak, ahol legtöbbször a nézőknek hátat fordítva megállnak, hosszú percekig időznek, hogy aztán újra és újra nekiinduljanak, megtorpanjanak, a távolba meredjenek vagy karjaikat a tér üresen tátongó szögletei felé nyújtsák. Közeledéseikben az elvesztés és az új irányba fordulás (a veszteség és az újrakezdés) szükségességének egy-egy pillanata manifesztálódik. Bár Gehmacher mozgássorozataiban a ’valami felé közeledés’ kéz a kézben jár a ’valamitől való eltávolodással’, a néző számára mindkét folyamat célja eldönthetetlen marad. A színpadi valóság ’kívül’ reked, nem is kerülhet az ábrázolás és a jelentésalkotás fennhatósága alá. S mivel az este adós marad bármiféle narratív elbeszéléssel (még az akciókat is megfosztja a lélektani motiváltság lehetőségétől), a fragmentált és tánclépéseknek semmiképp nem nevezhető mozdulatsorok egy kontemplatív, az identitásképz(őd)ésnek a szimbolikuson túli dimenzióira reflektáló megfigyelő pozíciójába kényszerítik a nézőt” (lásd Philipp Gehmacher: Incubator-produkciójára épülő okfejtését, 9-11. old.).

A kötet százféle értelmezés-elméleti és narratív koreográfiai kérdése itt is, mint Lepecki monográfiájában, lételméleti, ontologikus magyarázatok sűrű erdejébe vezeti az olvasót. Jó okkal. A tér képzése, értelmezése, s a térben okszerűen mozgó táncos lételméleti harmóniáinak sokfelé kiterjedő kérdései ugyancsak megannyi további oknyomozás felé csalogatnak, képekkel kiválóan illusztrált szövegeikkel a reménytelen eligazodás, de ugyanakkor a tájékozott elméletiség irányába invitálnak. Korszakosan, s nemcsak korszakot jellemzően. S mire követni, megérteni, alkalmazni fogjuk tudni lehetséges aspektusaik választékosságát, bizonyára már újabb táncelméletek újabb köteteire lesz szükség. Addig azonban itt vannak ezek, s jó, hogy vannak. Moccanatlanabb lenne a világ nélkülük, ha spektakulárisan talán könnyebben érthető is.

De mert van ilyen, a moccanatlanabb változatot más módon érzékelő és elbeszélő forrás is, néhány betűt illendő lenne még erre szentelni…! Nem kevesebb, s nem több ez annál, hogy egészen új kötet, a Táncművészet és tudomány sorozatban megjelent XII. kötet Tánc és kulturális örökség. VII. Nemzetközi Tánctudományi Konferencia a Magyar Táncművészeti Egyetemen 2019 textuális keretben „tálalja” a moccanásokat kevésbé, de a dinamikus mozgásokat és megmutatkozási feltételeket sokrétűen időtállóvá tévő témaköröket.^v A harminc előadás-szöveg írásos változatát tartalmazó kötet egész anyagát sem, de még kiemelhető témaköröket sem lennék képes úgy ismertetni, hogy a szerzői én, a tudományos besorolás vagy épp a tematikai problematikák bármilyen kiemelésével valaminő „értékrendet” vagy extra szempontot, idegen aspektust vigyek bele. Ugyanakkor harminc dolgozatból egy rápillantással is áttekinthető, hogy a programközlemény, megnyitó szavak evidens jelenlétén túl nagy tématerületek mégiscsak megnevezhetők. Kezdve a történeti szempontú írásokkal (Ábrahám Nóra, Bolvári-Takács Gábor, Csillag Pál, Lengyel Emese, Marx Laura, Németh György, Péter Petra dolgozatában), melyekkel éppúgy gazdagon el van látva a kötet, mint a néptánc, népzene, zenei örökség, tánctörténeti korszakok, táncházi vagy népi kultúrát formatanában idéző előzmények és folyamatok (Both József, Egey Emese, Felföldi László, Gara Márk, Knapecz Kata, Lőrinc Katalin, Péterbence Anikó, Sándor Ildikó, Tóthné Pásztor Ágota cikkeiben), vagy a köztes műfajok – mint pantomim, operett, koreográfia-történet, néptáncpedagógia és gyógypedagógia, kortárstánc, szakfolyóirat-szemle – felhasználásával tárgyalt kérdéskörök (itt Csillag Pál, Farkas Viola és Peti Sára, Gara Márk, Hubay Gergely, Lengyel Emese, Lévai Péter, Ratkó Lujza, Sándor Anikó, Szecsődi Barbara tanulmánya említhető), de érdemes idevenni a néprajztudomány mint reprezentációs felület mellett a népi tánckultúra, a szerepváltozások, a stíluskorszakok, a tájegységi hangnemek, a formatani jegyek és ezek oktatása színes tematikáját (ismét idézhető lenne több, fennebb már jelzett név, de még nem esett szó Balogh János, Fügedi János olvasatáról), vagy Gordos Anna, Tóth Emese eszközhasználati funkcionalitást is figyelemmel kísérő szempontjairól… Ám ha már a majdnem teljes szerzői gárdát néven neveztem, hadd jelezzem az összehasonlítás kedvéért, hogy a tánctudománynak azt a formanyelvi, stílustörténeti és testfelfogás-értelmezési tárgykörét, melyet akár a balett, akár az udvari táncok, akár a koreográfiai kísérletek vagy mozdulatművészeti kezdeményezések testesítenek meg (itt Adamovich Ferenc, Alencsik Melinda, Ábrahám Nóra, Csillag Pál, Forgács D. Péter, Fügedi János, Gara Márk, Lőrinc Katalin, Németh György, Péter Petra vagy Széll Rita írásában), azt a fentebbi modern tánchistória és mozdulatművészeti kezdemények minden hagyománykövetései vagy modernizációs hasonulásai sem érintették meg érdemben. (Például Fuchs Lívia egyedül Ábrahám Nóra és Péter Petra írásaiban jelenik meg, André Lepecki is egyedül Marx Lauránál tűnik föl – de nem folytatom a szakirodalmi referenciák nyomozását, mert legyen ez inkább olvasói-értelmezői vállalás, ne pedig a lektor-recenzens félig vaksi szemlélődése…!).

Úgy látom, ha „táncművészet és tudomány” a hívószó, abban nem előírás a posztmodern testesztétikák idézése vagy a komparatív és dekonstruktív posztmodern szótár előzékeny használata. A kötet nem vár az én civil, még csak nem is táncos vagy történész megértésemre, de annál inkább kínálkozik a sorozat letölthető kötetei közötti méltó helyre. Ezt pedig nem én fogom „megajánlani” neki, hanem a témakör, az előadók, a hozzáértő elemzők rangja és megerősítő elemzési módjai, vagy ezek sokasága a tudomány e kísérleti műnemében és a táncelméletek műfajtörténetében…

A. Gergely András

i Fuchs Lívia szerk. Táncpoétikák. Szöveggyűjtemény a reneszánsztól a posztmodernig. L’Harmattan, Budapest, 2008, 245 old.

ii Performansz 2. (sorozatszerkesztő: Czirák Ádám). Fordította Kricsfalusi Beatrix, Ureczky Eszter. Lektorálta: Czirák Ádám. Kijárat Kiadó, 2015., 282 oldal

iii Peter Sloterdijk: La mobilisation infinie. Párizs, Christian Bourgeois Editeurs, 2000:27. old.

iv Performansz 1. Sorozatszerkesztő: Czirák Ádám. Kijárat Kiadó, Budapest, 2012., 382 oldal

v Tánc és kulturális örökség. VII. Nemzetközi Tánctudományi Konferencia a Magyar Táncművészeti Egyetemen 2019. november 15–16. Szerkesztette: Lanszki Anita, sorozatszerkesztő; Bolvári-Takács Gábor PhD egyetemi tanár, a Magyar Táncművészeti Egyetem rektora. Magyar Táncművészeti Egyetem, Budapest, 2019., 240 oldal. http://mte.eu/wp-content/uploads/2020/05/2019-konf.k%C3%B6tet.pdf