/Saját válogatás/

Szövegszerűen, vagy akár fordításokban megjelent, újságcikkekben idézett, tanulmánykötetekben is hivatkozott citáció akár sok kötetnyi terjedelemben van a májusi párizsi napokból és eseményekből. Nem is kell másra gondolni, mint fotókra, ahol táblákkal fölvonuló diákok, munkások, olykor miniszterekkel és elit-értelmiségiekkel tarkított tüntető tömegek láthatók…, vagy beszédekre, melyekből sok rádió-adásnyi maradt és került a fölidézés-emlékeztetés oltárára a 68-as „események” évfordulóin, vagy nemzetgyűlési beszédekre, melyek még évekig rakottak maradtak az áthallásos üzenetekkel vagy árulkodó szlogenekkel, vagy az amerikai, német, angol, lengyel, olasz sajtócikkekre, melyek látni és láttatni, érteni és értelmezni próbálták a meghirdetett eszmék, fenyegető közlések, erőfölényt hirdető attitűdök, vészes intézkedések megannyi lenyomatát. S így tovább, az elemzésektől a plakátokig, mozgalom-történettől a filmfelvételekig, pártpolitikai hirdetményektől a zenei örökségig, vidéki pedagógusok emlékirataitól a nő- vagy rendőrség-történeti archívumokig megannyi fajta és forma, jel és jelentés, értelmezés és félreértés, de akár csak jelentésváltozáson átment kifejezések megannyi alakzatáig. Hogy csupán egyet idézzek: egykoron közegészség-védelmi hirdetmény volt, tradicionális változat, melyen a párizsi patkányok időnként elszaporodó mennyisége ellen tisztogatási hadjáratot jelentettek be a közvéleményt vastag blokkbetűs plakátokon értesítve, hogy közvigyázat tárgya legyen minden elhullott példány, megmérgezett egyed, bemocskolt falfelület vagy pinceablak… – a közlés hangsúlya a Dératisation szóra esett, mely köznyelvi magyarul a Patkánytalanítást, patkánymentesítést, patkányirtást takarja. A diákok plakátjain és gyűléseken harsogott skandalumjai között természetesen a politikai állam legfőbb gyalázatosainak szóló üzenetként a megtisztított állam és mosodába vitt közerkölcs követelésének kulcsfogalmává vált, nem túl erőltetett jelentésmódosulással…

Persze, mielőtt rakatszám hordanám az idézeteket, illő eleganciával hivatkozom is egy kis könyvecskére, melyet a közös igény, az emlékezetpolitikai stratégiázások és a szolid üzleti megfontolások hoztak piacra már ’68. június 24.-én a párizsi Jean-Jacques Pauvert kiadónál Alain Ayache gyűjtéséből Les citations de la révolution de mai címen. Az idézeteket helyszín-megjelöléssel és forrás-utalásokkal adta közre, mintegy listázva a falfirkákat, újságcímeket, 1968 januárjától kezdve a válogatást, egészen június elsejéig, midőn nyomdába adta. Mindenképpen válogatta, ám belső rendezést nem alakított ki, papírfecnik és szórólapok, falfirkák és szalagcímek, rádióműsorokból átvett jelmondatok, hivatalos megnyilatkozások, idővel egyre több, majd egyre kevesebb újságcikk-kivágat rakódik egymásra e szándékosan vékonyka zsebkönyvként kiadott százhat oldalon. Kezdődik egy 68 januári szóváltás fölidézésével: Cohn-Bendit provokatív szövege François Missoffe ifjúságügyi és sportminiszterhez címezve, midőn hivatalosan fölkeresi a Nanterre-i fakultást: „Miniszter úr, olvastam az ön Fehér Könyvét az ifjúságról. Háromszáz oldalon egyetlen sort sem tartalmaz a fiatalok szexuális problémáiról!” – mire a sportos válasz: „Olyan fejjel, amilyen Önnek van, bizonnyal fölismeri e rendszerjellegű problémákat. Nem tudok jobbat tanácsolni, mint hogy ússza ki magából!”. Vörös Dany elhíresült válasza ezután: „Íme egy hitleriánus ifjúságügyes méltó válasza!” (január 8.)

A kötet ezután a 117 nappal későbbi (május 3.-i) szövegválogatással folytatja, majd a kötet végén a zárófejezetben a Sorbonne hallgatóinak szövegeit közli.

Utóbbi tárgykörben ilyeneket találunk:

„A legszigorúbban tilos tiltani!”

„Egy forradalmat, bajtárs, nem szavazunk meg. Az VAN”

„Langyos forradalom nem több, mint sírásás”

„Énekelj Internacionálét!”

„Nem állítunk semmit.

Nem kérünk semmit.

Elvesszük.

Elfoglaljuk”

„Több forradalmat akarok.

Több szerelmeskedést akarok”

„Minden kommunista elsajátítja a valóságot,

a hatalom azonban csak puskavégre veszi”

„A forradalom összetöri a valóságot,

ezért föl kell ajánlani Neki”

„Az abszolút szabadság csak a burzsoá állam lerombolása árán érhető el”

„Hogyan gondolkodhatnál szabadon egy kápolna sötétjében?!”

„A társadalom nem más, mint húsevő virág”

„Amikor majd az utolsó szociológusok megfojtották az utolsó bürokratákat, nem lesz több problémánk…?”

„Eleget zabáltunk veszett marhát ahhoz, hogy az egyetlen reményünk az Aranyborjú megkóstolása legyen”

„P.C. (a Szocialista Párt) = a burzsoázia idegenlégiója”

„Bajtárs, napi öt óra alvás nélkülözhetetlen. Szükségünk van Rád, hogy megnyerjük forradalmunkat”

„Se robot, se rabszolga”

„A Hatalomnak egyetemei vannak – a diákok elfoglalják

A Hatalomnak üzemei vannak – a munkások elfoglalják

A Hatalomnak rádiója van – az újságírók elfoglalják

A Hatalomnak nincs több hatalma – elfoglaljuk”

„Éjjelente egy csóknál kevesebb kell, hogy jó forradalmár lehess”

„Eltörölni a vizsgát – antiszocialista megoldás” (professor Kastler, a spektroszkópia egyetemi tanára a Sorbonne Jussieu karán)

„A helyesírás reakciós!”

Daniel Cohn-Bendit: „Fel akarom forgatni a kapitalizmust!” (május 29.)

E privát közgyűjteményi válogatás persze elegendően sok hírrel is meg van pakolva. Ayache a bevezetőben közli, hogy a franciák meg voltak győződve arról: történelmük legsötétebb napjait élik át. A legsötétebbet, de talán a legszenvedélyesebbet is. A diákok sztrájkja, az üzemek sztrájkja, az általános sztrájk, az ország „semleges” részének közlekedéshiánya pánikot keltett. Nem volt tévéadás, sem rádió, sem hiteles hírharang, csak „az események” a maguk „szemük előtt zajló drámaiságában”. Sokszor megesett, hogy akik „feltűntek, néhány napon belül eltűntek”, mint Cohn-Bendit is. A forradalom kicsit túl sebes folyásúnak tetszett, Párizsban leginkább, de vidéken is sok helyütt. A népség leginkább irodájában rekedt, ha nem akart a csatatérré változott Latin Negyed utcáin romlott virágillatú mérgesgáz-támadás áldozatává lenni. Ayache a hírekből és „nyomatokból” komponál krónikát, „a forradalom regényét” vázlatozza szinte, egyszerre lévén gyűjtő és közlő, szereplő és értelmező, az „elszálló szó” kibeszélhető tartalmait lejegyzett valósággá formáló, dokumentáló, s nemcsak az „így mondták” hitelességére épít, hanem egyáltalán nem „utána”, hanem „közben”, napra nap válogatja a közléseket, címeket, feliratokat, firkákat, utalásokat. Lesi a szakszervezeti szövetség közléseit is, mely „a változások motorja” kíván lenni, meg a Nanterre-i híreket is, ahol az események indultak. Az események meg tipikusan franciák, „gallosan kakaskodók”, ugyanakkor gondolatilag hol sekélyesek, hol mélyek, felvilágosítóak, irritálóak, átalakulást sürgetőek, a De Gaulle-i „reformokat” elvetők, a Kulturális Forradalom kis könyveit lapozgatók, a maóizmus párizsi fészkeit keltetők, s ha voltak is ennek sejtjei Brüsszelben, Rómában, Berlinben, Madridban is, a saját világ megismerésében mégiscsak a párizsi hírjárás és történetmesélés kap nála főszerepet (9-12. old.).

A kötet java részében sok a sajtóhír, Charles de Gaulle futkosásairól, az államvezetés deklarációiról, a szocialisták szovjetbérencségéről, a kommunisták árulásáról, a szakszervezetek kompromisszumosságáról, a demokrácia áruba bocsátásáról, a kapitalizmus válságáról, a gyarmati vereségekről, a bürokrácia és pénzuralom ócska ragaszkodásáról a maga még gyatrább hatalmi helyzetéhez, a társadalom fölött meghozott intézkedésekről a társadalom ellenében kivitelezett úrhatnámság bűvkörében, s megannyi más bálványrombolás, rendszerkritikai anarchizmus, szükséges reform és átalakítás elkerülhetetlenségéről… Végtelen szövegtenger. Részletesen idézni csupán árnyalatokat, tónusokat, utalásokat lehet, az összes jelentéstartalom sem ezekben nem lakozik, sem kronologikus válogatásukban nem ölthet testet.

A párizsi Bibliothéque Nationale által kiadott emlékplakát őrzi a májusi napok legfőbb üzenetét: Soyez réaliste, demandez l’impossible! – avagy Legyetek realisták, követeljetek lehetetlent…!

A hatalmi válasz épp ellenkezője: úgy leszünk realisták, hogy a lehetetlen tovább tűrését, a megtorlást, a fenyegetést, a mérgesgázt, az ezernyi sebesültet, összetört autókat és közintézményeket, utcákat és szerkesztőségeket, csoportokat és akaratokat mind az ostoba erőszak nevében tesszük realitássá.

„Az imperializmus minden formája ellen tüntetni kell, beleértve a polgári Egyetem kulturális képződményét is” (Nanterre, a „Március 22. mozgalomra” emlékező összejövetel hangadó szlogenje, május 3.)

„A biztonsági erők Roche rektort a Sorbonne kiürítésére kérték” (France-Soir, május 4.)

„A balhézók számos csoportocskát rejtenek magukban, anarchistákat, trockistákat, maoistákat, stb., összefogva a nagyburzsoázia érdekei által, és irányítva a német anarchista Cohn-Bendit által…” (A Nanterre-i önkormányzat kommunista csoportjának közleménye, május 5.)

„Nem vagyunk bajkeverők. Ez mint kijelentés is mutathatja, hogy törekvéseink egyszerűen érzelemkifejezőek. Nem forradalmiak, mivel nincs meghatározott cselekvési programunk. A talán legpontosabb elfogadható kifejezés, hogy felkelők vagyunk. Valóban, lázadásban vagyunk. Igen, elegünk van” (Cohn-Bendit, május 4.)

„A Rendőrfőkapitány közlése szerint a május 4.-i mérleg: 573 diák előállítása, 26 letartóztatás, számos tüntető sérülése, 83 rendőr sebesülése” (újságközlemény)

„Le kell mennünk az utcára” (Alain Geismar, az Értelmiségi Szakszervezet főtitkára, május 6.)

Az ellenálló csoportok leszalámizása is újuló erővel indul. A nagypolitika színterén is: a De Gaulle tábornok melletti tüntetők szlogenjeiből: „Gyürkőzz de Gaulle!”, „Szabadság, szabadság!”, „Franciaország hadd dolgozzon!”, „Mitterrand fejezd be!” (a Nation téren, május 13.)

Charles de Gaulle: „La réforme oui, la chienlit non!” — „Reformot igen, kutyakomédiát (csürhét, káoszt) nem!” (’68. május 19.), idézik azóta is legfőbb mondásai közül.

„A francia diákok egyetlen problémája, hogy nem hagyják őket a csajokat ágyba vinni” (Georges Gorse, tájékoztatási miniszter, május 22.)

„Választások – a hülyék csapdája”

„Fuss, barátom, fuss, a régi világ ott van a nyomodban!”

„Beszéljetek a szomszédaitokkal”

„Uram, add meg az Ötödik Internacionálét, mert a Negyedik éppen olyan, mint a Harmadik volt!” (felirat a Sorbonne falán)

„Egy trockista az militáns, kettő már csoport, három az trockista internacionálé, de négy – az már szakítás…” – idézi rovatunk egyik írásában Konok Péter. A veszélyeztető veszélyeztetettek májusban egyre növekvő körei nem szűkítették a felkelők körét üldözöttekre, hívőkre, választópolgárokra, csajokra és pasikra, maoistákra és bulizókra, balhésokra és menekülőkre. A róluk szóló hírek, közlések, bomlasztó és bomlasztott, alkalmi és széteső csoportok, törekvések, érdekek, felismerések és narratívák azonban a hatalmi fölénynél is erősebben összetartották a jeles események sok tízezernyi szereplőjét. Munkásokkal együtt, sztrájkok idején, a sötét és ostromlott Párizsban mindezek mint történések ugyanakkor voltak ábrándosak és rémületesek, egységbe erősítők és rapid bomlásra késztetők, rendszertipikusak és alkalmiak, manipuláltak és idealizálhatók. Ayache kötete mindezekből a jegyzetlapokból, tacepaókból és cetlikből, sajtóközleményekből és hírelésekből, kormányközhelyekből és szakszervezeti otrombaságokból kies gyűjteményt ad közre, melynek teljes anyagát talán valami kis piros könyvecskében lehetne már kiadni manapság...

Lehet, utólagos képünk a májusi forradalomról, az azóta megjelent könyvtárnyi visszaemlékezésből és politikatörténeti forrásanyagból alapos átolvasásra és átértelmezésre is vár. Ezt hadd ne állítsam ezt más alapon, mint Cohn-Bendit szavaira emlékeztetve: valóban, lázadásban voltak. S igen, elegük volt…