(Néhány gondolat Petőfi ukrán/ruszin recepciója kapcsán)

Petőfi ukrán recepciójáról esszék, tanulmányok, doktori értekezések szólnak. A névsor Pavlo Hrabovszkijtól, a száműzött forradalmártól Leonyid Pervomajszkijig, a szovjet-ukrán költészet ellentmondásos életpályáját befutott képviselőjéig ível. Ez utóbbi Zalka Máté révén ismerte és szerette meg Petőfit. Ő is azonban, akár a szovjet tábor többi "hivatalos" műfordítója, elsősorban a forradalmárt, a második világháború hatására, a németellenes népvezért látja-láttatja költőnkben. S bár az utóbbi két-három évtizedben mintha a költészet és valóság felé mozdult volna el ez a statikus kép, sajnos mégis azt mondhatjuk, hogy az évszázadok után nemzeti önállóságát most visszaszerzett ukrán nép kultúrájában nincs jelen méltó módon sem Petőfi Sándor, sem a magyar irodalom.

A Petőfi-líra tolmácsolása, közvetítése a keleti szláv kultúrák felé - helyzetéből adódóan - a nagyhatalmi szándékokból ukránnak nyilvánított, önmagát azonban önálló entitásként megfogalmazó ruszin nép feladata lett volna. A magyar szabadságharc jelenidejében ez természetesnek is tűnt az akkor már fél évszázada a nemzetté válás útján elindult és értelmisége (elsősorban a görög katolikus papság) révén az irodalmi nyelv egységesülése felé tartó ruszinok számára. Ennek legjellegzetesebb példája az ungvári görög katolikus papnövendékek között 1849-ben terjedő Szabadságdal,1 amely nyilvánvalóan Petőfi közvetlen hatását tükrözi. "Riadj magyar, örömre fel" szól a négy hatsoros versszakból álló költemény első sora, majd a záró versszak már teljesen a magyar forradalmár-költő hangján szól:

Le a zsarnokot a sírba le

Szabad hazánk és nemzete!

Uralni téged Ausztria -

Esküszik, hogy nem fog soha! -

Riadj azért örömre fel

Te szenvedő magyar kebel!

Nem idegen a reformkor magyar költészetétől a ruszinok nemzeti írójaként emlegetett Alekszander Duhnovics lírája sem. Két, ruszin nemzeti himnuszként számon tartott verse közül az egyiket ("Ruszin voltam, vagyok, leszek,/ Én ruszinnak születtem"), akár Petőfi is írhatta volna. A többévszázados közös történelmi múltból fakadó hungarus-tudat és a ruszin nemzeti ébredés azonos problémavilága szinte involválta Petőfi költészetének felvállalását'. Mégsem ez történt.

Hogyan lehetséges, hogy az 1848 májusában még Rabár Sándornak a Nemzeti dal hatására írott Szabadságdalát éneklő görög katolikus szeminárium, a jövendő ruszin értelmisége, az abszolutizmus éveinek múltán nem tért vissza a saját szabadságküzdelmeit is jelképező Petőfihez? A látszólag egyszerű válasz egy sokkal nagyobb közösségi dráma forrásvidékére vezet: e ruszin értelmiség saját nyelvéhez, hagyományaihoz sem talált vissza. A Kutka János 18. század végi népoktatási törekvéseitől és a felvilágosult Bacsinszky András püspök kancelláriai nyelvétől a reformkori Duchnovics Alekszanderig ívelő megújulási folyamat a múlt század ötvenes éveiben megtört.

Az 1848-49-es dicstelen szerepléséért "muszkavezető"-nek titulált Dobrjánszky Adolf és a mellé felzárkózott Rakovszky Iván nem kis külső segítséggel győzelemre vitték a pánszláv irányzatot, amely a ruszinok mellett a több tízmilliós ukránságnak is a nagyorosz népbe való beolvadását szorgalmazta. A "megtérők" közt ott volt maga Duchnovics is, a ruszinság "nemzeti költője", aki nyelv- és tudatváltásával lényegében költői hátterét is elvesztette, s a későbbiekben rutinná vált nála mindaz, amit addig a tehetség fémjelzett.

Ettől kezdve a népnyelv csak búvópatakként, legtöbbször néprajzi szövegekben villant fel egy-egy kivételes pillanatban. Nem véletlen, hogy a kárpátaljai műfordítástörténet mikrofilológusai az első helyi Petőfi-fordítást keresve csupán a millennium koráig jutottak vissza az időben.2 Az első Petőfi-fordítók közt ott találjuk Sztripszky Hiadort (1900), aki más területen is igen komoly irodalmi-történeti kutatómunkát folytatott, s a forradalmak, majd Trianon korában határozottan magyar orientációjú politikai szerepet vállalt. Korábban Skrobinec Jurij Az apostol fordításának utószavában O. Sz. Kelijt nevezte meg az első kárpátaljai (helyi "dialektusban" író) Petőfi-fordítónak (1909!), míg Jurij Kacsij helytörténész Szilvay Ivánt (Uriel Meteort) mutatja be ebben a szerepben (1905). Medve Zoltán oknyomozó munkájában 1899-ig jutott vissza, amikor a Negyilja c. lap a költő halálának ötvenedik évfordulója kapcsán megjelentette a költő Imádságom c. versének ruszin fordítását is, igen nagy valószínűséggel Mihail Vrabel kárpátaljai néprajzkutató, szerkesztő munkáját.

A Trianon utáni korszakot is sokban a prágai politika által inspirált nyelvi viták jellemezték. Mire a ruszin értelmiség ráébredt volna saját feladataira, egyházától, nyelvétől, de még önelnevezésétől is eltiltották, s maradt neki - a pánszlávizmusnak a lenini nemzetiségi politika jegyében fogant alternatívájaként - most már nem az orosz, hanem a nyelvrokonként is közelibb ukrán (nagyukrán) nyelv.

A megjelenés, a megnyilatkozás kényszere nagy úr. S akik nem engedtek a publicitás, a hírnév és a különböző kitüntetések csábításának, azok számára a rendszernek kipróbált forgatókönyvei voltak.

Egy olyan társadalomban, amely íróinak csak sztereotípiákat engedélyezett, s különös szigorral lépett fel a "regionalizmus", folklorizmus stb. bűnei ellen, mit tehetett a költő, a műfordító Petőfi megismertetéséért Kárpátalján? Szinte példázat értékű Jurij Skrobinec (többek közt e sorok szerzőjének is: Gyuri bácsi!) feladatvállalása, aki a szó gyakorlati értelmében a magyar iskoláztatástól, kultúrától jutott el a tőlünk jó ezer kilométerre, Poltava-Harkov vidékén kialakult ukrán irodalmi nyelvhez. Már 1948-ban megjelent első Petőfi-fordítása, a Nemzeti dal. Az alkalom és a politikai szándék szerencsés egybeesésének köszönhetően megjelent publikációt azóta kötetnyi követte, köztük az - a csupán látszólagos konszolidáció időszakában kiadott - Uhorszka árfá-ban (Magyar hárfa),3 a magyar költészet antológiájában harminchat vers. Kimunkált fordítások ezek, némiképp az ünnepélyesség pózában. A szocialista világrend kanonizált irodalma - egy rendkívül képzett, két kultúrában otthonos művész adaptációjában.

Ivan Petrovcij, ez a Borzsa-völgyi ruszin etnikumból kiemelkedő érzékeny, a szépség, a formai játékok és a vérbő életöröm iránt fogékony fiatal művész ungvári francia szakos egyetemi hallgatóként még a brezsnyevi diktatúra 'legszebb éveiben' vált a francia szimbolizmus rabjává. Nem divat e tájt az 'elidegenedés' művészete, Ungváron épp ezzel a megbélyegzéssel távolítják el az irodalmi közéletből a fiatal kárpátaljai magyar írókat. így a két évtizedre Beregszászba, magyar kulturális közegbe kerülő Petrovcij a magyar népköltészet és klasszikus irodalom fordítójaként vált a szakma megbecsült mesterévé. Francia fordításai csak a kilencvenes években láthattak napvilágot, s ekkoriban állította össze szubjektív magyar versantológiáját is.4 De ez volt az a pillanat is, amikor Ivan Petrovcijnak szembe kellett néznie saját származásával, beregi ruszin voltával s többek közt azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy nagybátyja, akit eddig csak Kárpátalja korán elhunyt, nagy műveltségű tanár-tudósaként tisztelt, nem más, mint Fegyir Potusnyak, a korábban már említett folklorizmus kiemelkedő egyénisége. Nem véletlen tehát, hogy most már maga is a ruszin nemzeti újjáéledés harcosa lett. Az Iszkri csárdásá (A csárdás szikrái) c. antológia fordításai azonban korábban születtek.

A válogatás a fordító egyéniségét, hajlamait tükrözi. A dalszerű, romantikus, tájleíró versek állnak a legközelebb hozzá. Ez jellemző a Petőfi-blokk tucatnyi költeményére is. Petrovcij rutinos, a formát-nyelvet jól kezelő fordító. Mégis valami távolságot érzünk az általa megformált és általunk ismert Petőfi-líra közt. Talán nem tévedünk, ha ezt a távolságot a nyelvben keressük. A nyelvben, amely egy nagy nemzet nyelve, de amelynek látószöge nem Duna-medencei. A tendencia, a szándék azonban már itt is érezhető, és Petrovcij újabb, ruszin nyelvű könyveinek ismeretében remélni lehet, hogy a költő a ruszin etnogenezis megújuló szakaszában - s nem csak fizikai-földrajzi értelemben - hamarosan hazatalál.

A hazai ukrán/ruszin filológia legjobb hazai művelője, a kérdés nyitottságát érzékelő, elfogulatlan nyíregyházi szakmai műhely vezetője igen lakonikusan szólt kérdésemre Szlavko Szlobodan Petőfi-kötetéről:5 "Ha lesz ruszin irodalmi nyelv, akkor ebből a kötetből fog megszületni". Bátor jóslat ez egy mindössze huszonhat verset tartalmazó vékonyka versesfüzet alapján, mégsem alap nélküli. Szlavko Szlobodan (= Igor Kercsa) ugyanis nem egy új generáció előítéletektől mentes képviselője, hanem azok egyike, akik életsorsukkal érveltek meggyőződésük, adott esetben nemzeti identitásuk mellett. E sors fordulópontjaiba időnként igen nagy földrajzi távolságok is belefértek, míg a költő hazatalált szűkebb hazájába, az Ungvidékre. S itt talált vissza (újra) ahhoz a nyelvhez, amelyen költőként is megszólalhat: a lemák és dolisnyák nyelv ötvözetéhez, amelyet természetesen az eddigi nyelvkísérletek is gazdagítottak, s amelynek két szélső pontján ott van két kultúra, az ukrán és a magyar. Szintetizáló szándékú nyelv Szlavko Szlobodáné, mint ahogy szintetizáló szándékú közösség- és irodalomképe is.

Csak a véleményét a mindenkori aktuálpolitikára alapozó 'értelmiségi' számára lehet furcsa, hogy egy saját nemzeti önmeghatározásával küzdő etnikum itt, a Kárpátok ívében Petőfihez fordul szellemi segítségért. "Petőfi soraiból a történelem szól hozzánk, s az nem idegen történelem, hanem az, amit a mi őseink éltek át itt, szülőföldünkön" - írja előszavában a fordító. Nem megyek én innen sehová (Ne idu ja otszjud' nikuda), mondja a magyar költő egyik korai versében. Ez a Petőfinél még némi szerelmi motívumot, lírai alaphangot őrző, rövid költemény azonban a mai ruszin költő számára programvers. Szlobodan látószögéből lefordítható az is, ami egy hegylakó nép számára a priori lehetetlen, Az Alföld (Nizina), mert nem(csak) a síklakó életszemléletét énekli meg, hanem az örök emberi szabadságvágyat is.

Egy kárpátaljai költő számára szinte kötelező penzum A munkácsi várban (U mukacsovsz'kum zamku) lefordítása. S nem alkalmi fordítás ez, ahogy az irodalmi köztudattal ellentétben nem alkalmi látogatás emléke a Petőfi-költemény sem, hanem egy történelmi példázatra építő, régen készülődő dacvers. Nem véletlen, hogy ez talán Szlavko Szlobodan legjobb Petőfi-tolmácsolása.

Mint ahogy a kevésbé idézett Petőfi-vers, Az ember (Csolovik) választása sem véletlen, tragikus soraival: "A nép is elvesz, melyhez tartozol. / Az ország, melyben most él nemzeted..." Jól tudjuk, az apokalipszis elénk vetítése önvédelmi eszköz: a veszély nevén nevezése már önmagában is megóvhat a bajtól. Kimondása azonban keserű kötelesség az örömre-szánt költő számára.

Szlavko Szlobodan műfordításai természetesek, a költő szabadossága szabatosság. Úgy gazdálkodik a változó hangsúlyú nyelv eszközeivel, hogy az sem az eredeti, sem a befogadó nyelv számára nem jelent licenciás kényszert.

Napjainkban mintha enyhülne a Kijevből s nem utolsósorban a nemzeti türelmetlenségéről ismert Galíciából Kárpátaljára háruló nyomás. Ungváron a század utolsó évében szinte konfliktusok nélkül rendezték meg a ruszinok esedékes világtalálkozóját. Létrejött a ruszin irodalmi nyelv kodifikációs bizottsága, amelyben ott serénykednek azok a kárpátaljai nyelvészek is, akik kissé megkésve érkeztek vissza hosszúra nyúlt damaszkuszi kitérőjükből. Messze még a ruszin Svájc századelőn megálmodott világa, de az írók-költők már érkeznek a virtuális Davosba: ruszin és magyar részről egyaránt.

Jegyzetek

1. Bonkáló Sándor: A rutének (ruszinok). Bp. Franklin Társulat kiadása. é.n.. 80-81. p.

2. Medve Zoltán: A Petőfi-tolmácsolás úttörői. Kalendárium '80. Ungvár l979. 20-21. P.

3. Jurij Skrobinec: Uhorszka arfa. Ungvár, Kárpáti Kiadó 1970. (Petőfi versei: 21-54. p.)

4. Iszkri csardasu. Magyarszka poezija. Pereklav Ivan Petrovcij. - A csárdás szikrái. Magyar versek. Fordította Petróczi Iván. Nyíregyháza, 1998. (Petőfi versei: 47-63. p.).(Vál., szerk. és az előszót írta: Udvari István.)

5. Sandor Petvfij: Ubrani poieziji. Potovmacsiv Szlavko Szlobodan. Edicija Pudkarpatija. Uzshorod, 1998. 48. p. (Az utószót írta: S. U.)

Forrás: Kisebbségkutatás, 1999/3. szám