Hatvannyolcas rovatunk nem „fölfedez”, csupán megidéz, emlékeztet, továbbgondol, s midőn ezt teszi megannyi orgánum és intézmény, gondolkodói kör és emlékező közösség számos helyén a világnak, valamiképpen mi is részesei leszünk-lehetünk a kollektív emlékezet formálódásának, alakításának és értékének. Elmondjuk, fölemlegetjük, ismertetjük, megidézzük azokat az emlék- és gondolat-változatokat, melyek a 68-as eseményekhez kapcsolódnak, akár kortárs, akár kései, akár mai értékelések alapján.

Ilyen értékelő, tovagondoló, megidéző és interaktív esemény tanúja volt mintegy száz-százötven látogató, akik a budapesti Politikatörténeti Intézet alapítványi rendezvényén vettek részt, mely áprilisban indult sorozatként az évfordulós rendezvénysorozat június 27.-i műhelybeszélgetésére meghívott kutatókkal, Wessely Annával és Klaniczay Gáborral zajlott le.¹ 1968 és a művészetek, vagyis e korszak ellenkultúrája volt „munkacíme”, hívószava az ankétnak, melynek a korábbi két alkalom videofelvételéhez csatlakoztatva bizonnyal fölkerül majd a weboldalra teljes anyaga is. Itt most csupán kiragadok, átveszek, kihangosítok néhány kérdéskört, melyek persze az előadók tónusában jóval árnyaltabb, a közlésmódok visszafogott szubjektivitása révén is közvetlenebb megjelenítés részei voltak, de ezt majd elnézi nekem utólag az érdeklődő Olvasó…! Egyfajta – a folyóirat- vagy könyvszemléhez hasonlítható – hangszemle lesz tehát soraimból, meglátjuk, mennyire hűen jegyzeteltem…

Ám még mielőtt az Olvasó rákényszerülne, hogy wikimédiás oldalakon bóklásszon a főszereplők kiléte után, annyit körvonalakként jeleznék:

Wessely Anna az ELTE Társadalomtudományi Kar szociológus professzora, a kultúra szociológiája és a kultúrakutatás hazai megteremtésének résztvevő képviselete, de talán épp ennyire esztétikai-művészettörténeti és művelődéshistóriai munkássága révén ismert szakember, nem mellesleg a BUKSZ (Budapesti Könyv Szemle) főszerkesztője is;

Klaniczay Gábor pedig mint történész, a CEU oktatója, korábban a Collegium Budapest több cikluson át igazgatója, kultúraelméleti és civilizáció-történeti munkái révén ismertté vált egyetemi ember, kinek középkorász és történeti antropológiai érdeklődése igencsak meghatározóak életútja során és pályatársi környezetében. Meghívásuk talán nem elsősorban politológiai-szociológiai áthallások okán, hanem egyfelől résztvevő mivoltuk, kortanú-voltuk és a kor kulturális/művészeti/viselkedéstudományi aspektusainak kortársi élményanyaga szempontjából volt egykönnyen indokolható. A beszélgetést

Csunderlik Péter, a PTA jelenkortörténésze moderálta. Az elhangzottakat persze kivonatosan és saját jegyzeteim alapján idézem föl.

Az Intézet felhívásában tematikus körvonalak is szerepeltek:

1968 alapjaiban határozta meg politikai és társadalmi viszonyainkat. Új típusú mozgalmakat indított el, amelyek azóta is hatást gyakorolnak a nyugati politikára.

1968 a régi baloldal “vége” volt mind Nyugaton, mind Keleten, annak jelképrendszerével, céljaival és szervezeti formáival egyetemben.

1968 tehát gyökeresen átalakította a nyugati társadalmakat, nem csak szimbolikus értelemben, de valóságosan is.

1968 és a rákövetkező évtizedek velünk élnek.

A Politikatörténeti Intézet beszélgetés-sorozatot szervez, amelynek során megvizsgáljuk 1968 eszméit, hatásait az oktatásra, valamint a fiatalság és a művészet kapcsolatára.

„Talán nem volt olyan erős évtizede a popkultúrának, mint az 1960-as évek dekádja. A kor máig legtöbbet hallgatott slágereit a hippikorszak szellemisége, a ’peace, flowers, freedom, happiness’ jelmondata és ellenkulturális üzenete hatotta át, mindennek emblémájává az 1969-es woodstocki fesztivál vált. De ahogy Bob Dylan megjegyezte: ’semmi sem olyan stabil, mint a változás’. Szinte a woodstocki fesztivállal egy időben Charles Manson bandája brutálisan végzett Roman Polanski nyolc hónapos terhes feleségével, Sharon Tate-tel és a Polanski-ház más vendégeivel, a Rolling Stones 1969. december 6-i altamonti koncertje és Meredith Hunter halála pedig végleg lezárta a hippikorszakot: ’minden Egész eltörött’. A békés megoldások és a társadalomból kivonulás illúziójának végét jelezte, ahogy a korszakzáró filmnek tekinthető, a Pink Floyd zenéjétől kísért 1970-es Zabriskie Point végén Michelangelo Antonioni eljátszik a fogyasztói társadalom felrobbantásának gondolatával, és ezzel bevezeti az 1970-es évtizednek az optimista, tarkabarka helyett már inkább pesszimista, sötétebb korszakát. Kik voltak a hippikorszak legjelentősebb előadói, honnan jöttek, miért így öltözködtek és miről szóltak a slágerek? Mi volt a ’hippik’ viszonya az 1968-as politikai követelésekhez? És a feketébe öltöző, napszemüveges Jim Morrisonnak és Lou Reednek a hippikhez? És kik voltak azok, akik 1969 után, az 1960-as évek eszményeit ’elárulva’ már yuppiek-nak játszottak diszkózenét, és kik voltak azok, akik Iggy Pop és a Stooges vezetésével protopunkok lettek és ráléptek a destrukció útjára?”

Wessely Anna: A hatvanas évek végére helyezett tematikus hangsúly, a divat, a fogyasztóiság és a magatartásmódok változásai sem álltak magukban. Kézenfekvően megjelent nemcsak az értékrendek alternatíváiban, de a köz- és világpolitikai változások hatásában is az, amire ne felejtsük el, Cohn-Bendit is épített és alapvető megszólalásaiban kritikailag utalt, hogy folyt a vietnami háború, a nyugati jólétiséggel és címkézett demokráciával ellentétben tehát nemcsak a jólétkritika volt indokoltan nemzedéki türelmetlenség tárgya, hanem az oktatás rendszerének avultsága, az elidegenedés, a jövedelemszintek háború utáni korszakának kimagasló ellentétei az árupiaci szférába is bekerült hatásokkal – egyszóval kétségtelenül megvolt a korosztályi tagoltság és perspektívátlanság eleme is az ifjúsági szubkultúra terjedésében, a gyors divatkövetésben – és persze abban, hogy az új divatok hátterében azonnal új szolgáltatási ágazatok kezdtek hasznot húzni a másságok divatjaiból is. Nem volt tehát az sem véletlen, hogy a mozgalmi és ellen-világra ráépült valamifajta macho-izmus is (Che példája, de akár a bandák vezetői, a mods-ok, a rock hősei, …) egészen a zenei és magatartási szubkultúrákig, és egészen az ellen-ellenkultúrát megjelenítő hippikig terjedően.

Azt se feledjük, hogy a mából nézve roppant eltérő volt e szubkultúrák és magatartásmódok eredete, nevezetesen amerikai volta – érdemes emlékezni, hogy a jeans divatja is, de akár a Beatles is már az amerikai rhytme and blues világából, annak követéséből fakad. Ez az amerikanizálódás, a fogyasztás tárgyaiban, kultuszaiban azután mintegy gyarmatosít is, ezért a fogyasztói kritika mint ellenkultúra kezd arculatot választani/váltani: jellegzetesen középosztályivá lesz. A szubkultúrák ennél mélyebben voltak, de a középosztályi szinten volt pénz is az életmód vagy az értékrend tényleges változtatására, a más életkilátások reklamálására is.

Azután a gyarmati folyamatok…: 68 ugye egyúttal Vietnam is, a gyarmati világ felszabadítási törekvéseinek meghatározó időpontja is, amikor a világ egy jó részén (és Európában különösen) mozgalomszerűen meg is nő az USA-ellenesség és háború-ellenesség – magában az USA-ban is, és nem utolsósorban szubkulturális vagy ellenkulturális visszhangja lesz Martin Luther King meggyilkolásának is… Röviden: ez az a korszak, ahogyan Enzensberger jellemezte a Trikontinent-teóriájában /1962/, ahol Ázsia, Afrika és Latin-Amerika helyzetváltozását egyszerre látjuk jellemzőnek, s ebben a kor értelmiségének felelőssége, feladata és tudatosító szerepe is jelentős kellett legyen.

Klaniczay Gábor: Bizonyos, hogy a hatvanas évek fókuszpont volt a generációkra jellemző máskéntgondolkodások kialakulásában és felszínre kerülésében, akár zenei, akár értékrendszeri vagy viselkedésmodell-értelemben. Ugye ekkor kerül elő (ismét) a korosztályi „ifjúsági probléma”, vagyis egyszerűen egy látványos öntudatra ébredés kísérte mindezt. A hatvanas évek elején már jelen volt a fogyasztás-ellenesség, az ifjúsági szubkultúra, a galerik léte és hatása…, de megvolt ugyanez a zenében is, a free jazz, a beat-költők tiltakozó törekvésében, a mindennemű modernizációs hatás elvetésében és kritikájában (de persze élvezetében nem mindig…!), a lázadás szinte minden intellektuális területre kiterjedésében (a művészetekben, a társas létmódban, az életmódban, a kultúra számos területén…), tehát egyfajta civilizációs tiltakozás egészében – ahogyan ezt az évtized végén Charles A. Reich The Greening of America című könyvében az egész ellenkultúrás értékváltozásra érvényesnek is tartotta.

Nem ok nélkül jellemezzük a korszakot a kulturális forradalom asszociációival: az egyenlőség eszméjének elvével és céljával, az antiintellektualizmus törekvéseivel, a kínai mintában meglátott újdonságerőben és Mao nézeteinek adaptálhatóságában, a 67-es párizsi tiltakozások és a 68-as forradalom romantikájában, Guevara eszményítésében, a gerillaháború taktikájának követésében, a „harmadik világ” fölfedezésében a gyarmatosító nyugattal szembeni harcában jelen volt szándékokkal… Sőt mindezek itthoni reflektálása sem érdektelen: a fridzsider-szocializmus új értékrendje itthon is a fogyasztói értékrendben hoz akkor változást, (a „kicsi vagy kocsi” kényszerhelyzetéről most nem szólva), de mindezek már jó ideje szemben álltak a mindenféle tekintélyelv érvényesülésével is – és ugyanez jelen volt a francia gimnáziumokban, ahol a szigor és tekintélykövetés valósággal feudális maradt, meg az egész iskolarendszer elavult hierarchikusságában, …egyszóval a rendszer mint korlátlan tekintélyelv totális elutasításával.

1963–64 táján már elindult a radikális zenei tiltakozás a magyar és kelet-európai világokban is. Az „amerikai” farmer álma is része volt ennek – erről a divatszociológia tudna többet-pontosabbat mondani… –, de az bizonyos, hogy új identitás alapozója lehetett. Az anti-divat hívei elleni nyugati minták követésének persze nemcsak a viseletben jelentek meg példái, hanem a tiltakozások egyéb formáiban is – például az amerikai követség elleni tiltakozásban, a kínai újságok szamizdatja formájában Budapesten…

Hasonló volt a „szocialista” külföldi környezet történésrendje is: a lengyel ellenzéki Jacek Kuroń, a cseh radikális korkritikus Egon Bondy, és számos más baloldali, önigazgatásra épülő, antibolsevik és antibürokratikus gondolkodó kezdett másfajta szocializmusok gondolatával foglalkozni. De a korszellemet tükrözte a cseh új hullám filmes irányzata, kiemelhetően Forman szerepe ebben…, vagy az is, ahogyan Allen Ginsberg-et „május királyának” választották meg 1965-ben Prágában…

Mindezt körülvette maga az elidegenedés jeles korszaka, kimondása, irodalmi-művészeti-filozófiai megfogalmazódása is. Az elidegenedésben jelen volt a manipuláltság, a reklámok nyomasztó tömege, a fogyasztóiság egész hamis dömpingje is, de jelen volt az önazonosság keresésének szándéka, az autonómia megszerzése a tekintély ellen, a családdal szemben a kommuna ideája és alternatívája, vagy általában is a kötöttségektől mentesülni akaró világkép, ahogyan azt Marcuse Az egydimenziós ember-ben vagy a 69-es még radikálisabb An Essay on Liberation-ban megírta: a kötöttségektőli mindenáron szabadulás vágya.

Wessely Anna: Persze, ez mint forrásmű is ellentmondásos… Amerikában megírva, Európáról, ráadásul egy európai amerikaitól…! De az USA jóval nagyobb Európánál, egy fél kontinens, ahol a világháború utáni jóléti fogyasztóiság nemcsak ideál, de ha nem is mindenütt, ám jelen lévő valóságként átélhető. Szemben e fogyasztóisággal, Angliában az ötvenes évekig még jegyrendszer volt érvényben, és Európában az államok többsége még a háború utáni harapófogóból megszabadulással volt elfoglalva… De a kontraszthoz tartozik az is, hogy az SDS (szociális diákszervezet, de egyúttal lehet akár a német, amerikai vagy magyar is) a szociális érzékenységre reagált, a német nagykoalíciós alkuk mellett és a hagyományos baloldal ellen is kialakította a parlamenten kívüli mozgások programjait (APO), mégpedig szemben a szociálliberális koalícióval és még inkább szemben a még közérzetileg mindig fenyegető náci hagyománnyal, aminek mozgalomformán Rudi Dutschke vált szónokává, elutasítva ennek veszélyével együtt a vietnami háborút és az államhatalom korlátozta állampolgári jogokat, a megtévesztő szándékú egypártállamot. Sőt, egyezett a német államszerep-kritikával az amerikai is: Berkeley diákjai az intézményi korlátok, a létszámhatárok, az egész egyetemi szféra mint szolgáltató szektor hiányosságaiért indították el tiltakozásaikat, ahogyan a párizsi diákok is… Ez volt az egyik legbiztosabb pont, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy a világsikerre predesztinált „amerikai álom” csak már mint elveszett illúzió létezik, valóságként már korántsem. A diák-tiltakozások alapvető szempontjai között is az elsők közé került, hogy a mérhetetlen fogyasztás oltárán feláldozott oktatás, szakképzés, egész generációs élethelyzet tarthatatlan jelent és jövőt kínál. Jó…, fogyasztás és „jóléti” pazarlás mindig is volt – erről Mary Douglas és a potlacs antropológus leírói számos megállapítást tettek már közzé…, de a 68-as időszak jellemzője épp az lett, hogy a „javuló világ” ígéretével szembeni szkepszis teljessé vált, ezért is lett az illúziók elleni tiltakozás 68-a a „forradalmi” fogyasztási fejlődés elleni „ellenforradalommá”.

Klaniczay Gábor: A generációs „NEM” szembenézés volt. Dutschke esetében antifasiszta is, a cseh vagy lengyel ’68 esetében megint mással kiegészülve. De ami közös lett ebben a másságban is, hogy olyan társadalmi élettérbe, generációs identitásba költözött ki a politika a parlamenti, állami, pártpolitikai belvilágokból, ahol előtte nem volt jelen. Ez volt egyik kritikai szempontja a francia szakszervezeti (CGT) mozgalmiságnak, hogy lejáratta önmagát, amikor nem az utcán tartotta, hanem hagyta állami színtérre visszavenni a politikai döntésjogokat és kezdeményezést.

De ezek mellett is fontos, hogy 68 – és akkor persze értsük, hogy így tekintve ’67 is meg ’69 is 68-hoz tartozik – attól 68, attól nyerte el kivételes jelentőségét, hogy civilizációs új válasz volt a válságra, mégpedig a lázongó mást-akarás rövid kifutású, vérontás nélküli kísérleteként. Igen, az egyetemistákkal szembeni rendőri brutalitás jelen volt, de súlyosabb vérontás volt Vietnamban, vagy súlyosabb volt Martin Luther King meggyilkolása…, volt tehát még drámaibb erőszak is akkoriban – viszont a korosztályi tiltakozás az erőszak elleni pacifizmus kifejeződése volt igen kiterjedt szinten…!

Jellemzően a korszak neves megjelenítője, Theodore Roszak jellemzi úgy az ellenkultúrát, mint alternatív tiltakozást a jólétiség ellen. De ebben akkor benne van az egész ökológiai rend, a nemi kérdések és sok minden egyéb is. Például, ami ez utóbbiból később kialakult, a feminizmus kérdése is, amely hasonlóan a kényszerek elleni abszolút tiltakozás módja volt, s idővel a divatokban is kifejeződő jelszóvá vált. Timothy Leary fejezi ki ezt olyan módon, ezt a „kiszállni a világból” elégedetlenséget, hogy (ha jól emlékszem Szentjóby Tamás idézi így) „Dobd ki a degenerált életedet, csinálj helyette saját újat”. És ilyen újat keresett és talált ez a nemzedék a jógában, a zen-ben, a sámánizmus felfedezésében (Castaneda plagizált eszméi ezért is jöttek divatba), de ez volt a „native american” újrafelfedezésének időszaka is, ez a természetközeliség jön elő a fogyasztás- és modernizáció-ellenességben, ez jön Woodstock szimbólumában, ez jelenik meg az autó- és tulajdon-ellenes stoppolás ipari civilizáció elleni tiltakozásában, a kommuna mint rejtett falanszter képzetében, és a láncreakciók egész sorában, ami ma már ’68 szimbólumához tartozik. Kevés dokumentáció maradt fenn róla, de 68 kapcsán létezik egy rendőri feljelentés egy akkori „dunakanyari kommunáról”…

Wessely Anna: A korszak „tiltakozásaihoz” és viseletéhez még annyit, hogy társadalmi tagoltság terén is megoszlik a szimbólumhasználat módja és jelentése, például a farmer esete ilyen. Eredendően ez melós viselet, nem veszi föl akárki és akárhol. De a divat hatására ez is változik, mintegy „fölkerül” a középosztályi szintre, ahol pedig ellenkultúra-viselet. Épp ez az időszak, amikor a háború után még megörökölt polgári enterieur már kezd meglehetősen szétmenni, és bár sokak számára még elérhetetlen, de akik birtokolják, azok a 63-as amnesztia után elkezdenek megszabadulni tőle, családi selejtezések zajlanak, „modernizálják” és megújulás célját követik ezek a csoportok, mire is a tiltakozó nemzedék épp a proletár tónust, a leegyszerűsítettet, az egyformaságban közöset, a más másokkal vállalt összhangot kezdi megtalálni, s zajlik ekkor egy keveredés-közeledés is. Persze a divatok és a fogyasztás kérdései, a divatkövetés módjai és mintái átjárják az akkor még erősen létező hidegháborús határokat, a hazai divat 2-3 éves késéssel követi a nyugatit, sőt egyszerre követi Miskolc és Leningrád is…

Klaniczay Gábor: …Csak Leningrádhoz: hippy-közösség ott is volt, csak éppenséggel ott pszichiátriai intézetbe kényszerítés lett a vége. Viszont „szovjet kommuna” itt is volt a Gorkij utcában…

Csunderlik Péter: …ezek szerint akkor…, ha a farmer ellenkultúráját a fogyasztói modernizáció felfedezi, akkor rögtön termékké is változtatja…?! Lásd a megkímélt és ritka kincsnek számító farmer, majd a tépett farmer-változat, majd a gyáriasított tépett változat folyamatát… Michel Foucault utal erre így: lázadni is csak úgy lehet, hogy a lázadást is intézményesítik, piacba vonják…

Wessely Anna: A piac válasza egyértelmű, akár jelképi, akár kommunikatív: a fokozás, a dacos másság is hordozó érték. De a kontrasztok sem mellékesek: a hidjab divatja sem magában áll vagy önállóan jelképez másságot, hanem összefügg a környezeti kontextussal… A hatvanas években egyetlen falusi asszony, de még fiatal asszony sem ment ki a ház elé kendő nélkül. Senki sem volt más… Amikor a kendő viselete kérdés, nemegyszer azzal együtt kérdés, hogy ki viseli a kalapot, s a kalap letételével vagy viselésével is összefügg, mit gondolnak a kendőről…

Klaniczay Gábor: Igen, a kontextus, a válasz maga is kontextuális. A lázadás is kontextuális, visszahat, éppen mivel válasz…! Az öltözködési válasz is részben már visszahatás: egyfelől közrehat a konvenció ellen, a formai másság nevében. Másfelől ott van például a bebop zene, mint az elit másságának válasza a swing kommerszializálódásával szemben, egyúttal vegyességet is tükröz a jelekben és zenei előadói struktúrákban… Tehát ezek mint üzenetek (ahogy a farmer „üzenet” is) az identitások piaci sémáival együtt érvényesülnek és kölcsönhatásba kerülnek (ez a koptatott, a foltosított, a szakadt változat piaci átvétele a fogyasztói színtérben).

A kontextusok és kölcsönhatások kérdéséhez még egy eset: Foucault fogalmazza meg, hogy az elnyomások arcához mindig hozzátartozik a levakart álarc is, mely alatta rejlik. Saját példája is illusztrálja ezt: /Kelet-/Berlinben a besúgók serénysége nyomán lekapcsolják mint nyugati megfigyelőt…, ám otthon és másutt nyugaton is lefogják, mint illegális lázítót…

68-hoz persze hozzátartozik nemcsak a divat vagy a viselet változása, hanem az iskola mint intézmény funkcióváltozása, piaci szerepe, az iskolavégzés mint érték, mint jövő-feltétel is, meg a családmodellek változása is, sőt alapjában véve a férfi és nő öndefiníciójának kulcskérdése is – ezek mind megváltoztak, más lesz a kontextusuk, az értésük vagy értelmezésük köre is…

Csunderlik Péter: …Lehetséges akkor, hogy 68 eseményeinek vagy hatásainak köszönhető akkor a későbbi szexualitás kérdéskörének változása, a szex és a pornó későbbi hatása is…?

Klaniczay Gábor: Nem…, a pornók viktoriánus eredetűek, ezzel nem így függ össze… És nem is csupán 68 változtat a szex kérdésén, mert a freudomarxisták is felkapják mint témát a harmincas években. Reich erre is utal, mikor a szexuális forradalom teóriáját megformálja. De az valós, hogy 68-ban Cohn-Bendit is azzal aratja első sikereit és hosszan tartó hatásának egyik alapozását láthatjuk abban, hogy koedukált kollégiumot követel. Ebben mélyen ott rejlik nemcsak a korosztály leválási igénye, szembesülési vagy szülőmellőzési gyakorlata, hanem az anyagi függetlenség igénye éppúgy, mint a szabad párkapcsolat ideája, amely ellentétben áll az érdekkapcsolati vagy hamis kapcsolati prioritásokkal. A pornóipar sem csupán később keletkezett, hanem már az ötvenes évek óta létezett – de az talán mégsem szexuális forradalom…!

Wessely Anna: Az mondjuk lényeges, hogy a hatvannyolcasok számára irányadó Marcuse már az Erosz és civilizáció-ban is jelzi egy alternatív forradalmi jellegét a merev autoriter állammal szembeni cselekvésnek… Sőt, utal is egy régi, még a tekintélyelvű attitűd kialakulásához készített frankfurti kutatásra, hogy ez az autoriter család és állam alapja, egyben veszélyét is hordozza… Viszont ne felejtsünk itt – ha már a nem kérdése is része a 68-as tematikáknak –, nem mint a szexre, de mint a polgárjogiság és a női egyenjogúság szóvivőjére utalni: Angela Davisre…!

Klaniczay Gábor: Annyit azért összefoglalóan el lehetne mondani, hogy a szabadság és a szabadság-vágy, a család, sőt az intézmények megújító változása sok tekintetben 68 eredménye. Előzménye is, de eredménye is. Ezek ismét a kölcsön- vagy visszahatások… A politikai korrektség mint elv létét nem a felszabadítás adja, hanem az önfelszabadulás! A kor is tanult, gyarapodott azáltal, hogy mindezek terítékre kerültek, témává váltak, reflexiókat váltottak ki. Kiderült az is: a demokrácia nem egyenlő a szavazati arányok létével, hanem csakis akkor létezik, ha a kisebbségnek joga van a közösség részeként másként elgondolni vagy mást képviselni, javasolni, egyeztetés tárgyává tenni…

Ebből a szempontból 68 egy (John Stuart Mill-i értelmű) liberális fejlődési csúcspont, és ennek mint eredménynek tagadása is megjelenik a multikulturalizmus fogalmában…

Csunderlik Péter: Lenne még itt egy kérdés, amely ezekkel több ponton összefügg, ez a nők és a radikalizmus viszonyának kérdése…

Wessely Anna: Nincs már elég időnk ennek alaposabb végignézésére, de például nem szabadna elfeledni, hogy a Bader-Meinhof csoport fele is nőkből állt…, úgyhogy nem biztos, hogy így kell erre tekintenünk… A feminizmus második hulláma is főképpen hatalmi kérdésként kezeli és radikálisan opponálja a női státusz kilátásait és definíciós korlátait… De tény, hogy például az abortusszal kapcsolatos petíció akkori megjelenése is ugyanígy a test mint hatalmi terep kérdését veti fel…

A. Gergely András

1 http://polhist.hu/programok2/1968-es-a-muveszetek/